magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: A közművelődés fölöttébb szükséges voltáról


Tapasztalataim szerint az erdélyi magyar sajtóban nem kap elegendõ nyilvánosságot a közmûvelõdés. Az úgynevezett magas, szûkebb körnek szóló kulturális események a lapok hasábjain és a sugárzott sajtóban többnyire háttérbe szorítják a közmûvelõdés szélesebb körnek szóló történéseit. És az is érzékelhetõ, hogy az erdélyi magyar kultúra értékei nem kapnak akkora sajtós hátszelet, mint a magyarországiak, vagy a megfelelõképpen népszerûsített, a televízió révén otthonunkba és életünkbe valósággal beömlõ nyugatiak, illetve tengerentúliak. Ezzel együtt pedig kialakult a magasabb szintû kultúrát a közmûvelõdéssel szembeállító, utóbbit enyhén szólva lenézõ szemlélet. Én inkább egymás mellé állítanám a kettõt, azon egyszerû oknál fogva, hogy nem szemben állók, hanem egymást kiegészítõk.

Köztudott, hogy az erdélyi magyarságnak valamivel több mint a fele falun él. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy nagyon sokan a klasszikus értelemben vett vidéken, azaz kisebb – Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Bánffyhunyad, Szilágysomlyó vagy Barót méretû – városokban, városkákban élnek, elmondhatjuk, hogy az erdélyi magyarság elsöprõen nagy része vidéki, ami jelen írásunk tárgyát tekintve egyszersmind azt jelenti, hogy nem minden nap fér hozzá a nagyobb városokban zajló „magas szintû” mûvelõdési eseményekhez. Ettõl azonban még nem beszélhetünk arról, hogy nem részesei, illetve fogyasztói az egyetemes, ezen belül a magyar kultúrának. Sõt, ezernyi példa tanúskodik arról, hogy hely(ség)enként és vidékenként mennyire gazdag és pezsgõ az a közmûvelõdési élet, amelybe az imént említett „magas” kultúra is szervesen beépül.

Nemcsak azért, mert mindenkinek a szülõföldje a legkedvesebb, hanem a tényállás okán is újra a Gaál Mózes Közmûvelõdési Egyesület példáját kell felhoznom. Az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület brassói újraindulása még jócskán hátravolt, amikor az erdõvidéki, alig tízezres városkában, Baróton 1990 áprilisában jogilag is létrejött az a kis egyesület, amely elõbb csak a helyi református egyházközség gyülekezeti termébe, vagy az ütött-kopott városi mûvelõdési ház kistermébe gyûjtötte össze a helyi és vendégelõadók mellé az érdeklõdõ nagyközönséget, majd a kört szélesítve, mára Erdõvidék minden faluját bekapcsolta a közmûvelõdés vérkeringésébe. E gyarapodással az is együtt jár, hogy az egyesület ma már – az önkormányzattal és a Székely Nemzeti Múzeummal együttmûködve és közös terhet vállalva – múzeumot mûködtet és gyarapít, dokumentációs könyvtár alapjait rakja le, bõséges ismeretanyagot téve elérhetõvé. A Gaál Mózes Közmûvelõdési Egyesület életre hívásának helyes voltát nemcsak ez igazolja, hanem az is, hogy a szûkös állami költségvetés továbbfaragása nyomán egy-, azaz egyfõsre zsugorodott személyzettel a baróti mûvelõdési ház ellehetetlenült, de a közmûvelõdési egyesület kínálva kínálja a tartalmat az eléggé nem sajnálható módon üresen maradt formának, vagyis a városi mûvelõdési háznak. Ezt a kört szélesítik tovább a Háromszéki Õszi Közmûvelõdési Napok, amelyek tulajdonképpen az erdõvidéki közmûvelõdési napokat – mint részbeni tartalmat, de inkább mint kezdeményezést – vetítik ki az egész megyére.

Bizonyos, hogy az erdõvidékihez hasonló megfontolásból eresztett gyökeret Szilágysomlyón az a civil kezdeményezés, amelynek eredménye az immáron második évtizedébe lépett, a Magyar Házban mûködõ Báthory István Könyvtár, de már jóval elõbb az erdélyi fejedelemrõl és lengyel királyról elnevezett, idén már 18. Báthory Napok. A szûk(ebb) szakmai köröknek (is) kínált tudományos ülésszakok mellett ezek a nagyközönség számára is bõven kínálnak olyan lehetõségeket, amelyek egytõl egyig a közmûvelõdés palettájához tartoznak. Mert tulajdonképpen ezt a célt szolgálják az ismeretterjesztõ elõadások, az író–olvasó találkozók, a képzõmûvészeti vagy fényképkiállítások, a könyv- és lapbemutatók, a prózai vagy zenés elõadások. És – a hepehupás vén Szilágynál maradva – a semmibõl 2001-ben újjáélesztett sztánai farsangolás sem csak az eszem-iszomos mulatozásról szól, de táncházról, könyvekrõl, kiállításokról, ismeretterjesztõ kirándulásokról és elõadásokról is. És bizonyos, hogy a jövõre 20. évfordulójához érkezõ Varadinum, a Partiumi Magyar Napok, a bonchidai kastély-napok, vagy a Szatmárnémeti Kulturális Napok, és a kereteit és tartalmát tekintve idén elsõ alkalommal megszervezett Kolozsvári Magyar Napok is ezt a célt követték, mégpedig teljes sikerrel. Utóbbiak, bár a klasszikus város- vagy falunapokhoz hasonló, fõzõcskét, sportvetélkedõket, miegyebet sem nélkülözõ felhozatallal szolgáltak, azért soha nem mellõzték a jellegzetes közmûvelõdési kínálatot.

A tapasztalatok márpedig azt mutatják: szükség van mindezekre. A tapasztalatok azt is mutatják: nyitni kell. A legkisebb tájak és a bevezetõben említett falvak felé is. Hiszen ne feledjük, hogy magyarjainknak több mint fele ott él, és nem biztos, hogy önhibája miatt marad távol a közmûvelõdés kínálatától. Ennek alátámasztására az idén februárban Székelyudvarhelyen lezajlott Orbán Balázs olvasó maratont említeném: az esemény a székely anyavárosban zajlott, a mag ott volt, de a kalotaszegi Magyarvistán is bekapcsolódtunk. Kilencen majdnem két órán át olvastunk: a gyermekek mesét, az öregasszonyok egyházi énekeket, mi, a felnõttek pedig egy-egy morzsányit Herepei János helytörténeti adalékaiból, vagy/és saját kedvenc írásainkból/olvasmányainkból. Sok vagy kevés kilenc ember egy majdnem nyolcszáz lelkes magyar faluban? Egyáltalán mit ér maréknyi ember a magyar kultúrában? Annyit mindenképpen, hogy ez a kilenc ember ama két óra hosszat nem valamelyik szappanoperán vagy hasonmód könnyen fogyasztható, de igen kétes értékû, agymosó mûsoron mûvelõdött a televízió képernyõje elõtt, hanem magyar könyvekbõl olvasott, s az ajándékba kapott Orbán Balázs-könyvjelzõ mellett a gyermekek talán olyasfajta élménnyel mentek haza, hogy jövõre is ott lesznek. És például a háromszéki Bikfalván Kerezsi Jánosék portáján rendszeresen megtartott Reneszánsz Zenei Napokon sem zavar senkit, ha az évszázados dallamokba olykor szépen belesimul a legelõrõl hazatartó tehénkék kolomphangja. Zsobokon vagy Szilágyippon is jó helyt vannak a képzõmûvészeti táborok és az azokat lezáró tárlatok. De egy-egy könyvbemutató, író–olvasó találkozó, ismeretterjesztõ elõadás, közmûvelõdési esemény is jól megfér mondjuk, egy ilyen célra átrögtönzött fásszínben vagy akár csûrben is. Mindenféle feltûnési viszketegség nélkül, hanem csak úgy, egyszerûen. Kolozsváron például különféle kulturális, illetve szakmai, tudományos egyesületek sokasága mûködik, még sincsenek kalotaszegi magyar közmûvelõdési napok. Márpedig nehezen hiszem, hogy e kistájnak ne lenne érdeklõdõ közönsége és olyan értékei, amelyeket évente legalább egyszer érdemes felmutatni.

Nos, ezért is ki kell vinni a városi kultúrkínálatnak legalább egy részét falura. Mert a bevezetõben is említett okok miatt tagadhatatlanul létezik és mélyül valamiféle szakadék, amelyet nemcsak a sajtónyilvánosság, a média hozzáállása, hanem legalább ilyen mértékben a mûvelõdésszervezõk is áthidalhatnak. Vagy eltüntethetnek a mély(ülõ) üresség feltöltésével.

És ha a nyitással az is együtt jár, hogy a sajátosan miénket (is) népszerûsítjük, abból csak nyerhetünk. Mert amúgy valóban rendben van, ha például színházaink Ionesco, Csehov, Caragiale, Shakespeare, egyszóval az egyetemes színházmûvészet legjelesebb szerzõinek a remekeit ismertetik meg újabb és újabb feldolgozásban az erdélyi magyar közönséggel, de a dolog ne legyen egyoldalú, és fõleg ne legyen kizárólagos. Ne maradjanak a háttérben a magyar drámairodalom klasszikusai, de a kortársak sem. És azok az elõadások sem, amelyek nem kényszerülnek a stúdió-elõadások sorába, hanem még a függöny felgördülése elõtt zárásra késztetik a pénztárat. Mert ha akarva-akaratlanul elzárjuk az erdélyi magyar nagyközönség elõl a sok szépet és jót, s ezen belül a sajátunkat is, cselekvõ cinkosai leszünk olyasfajta kultúraváltásnak, amelynek a jelei már mutatkoznak.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008