magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lengyel Dénes : Lengyel Dénes emlékezései


Talán nincs is olyan olvasónk, aki nem emlékeznék Lengyel Dénes nevére, nem olvasta légyen, vagy akinek gyermekkorában nem olvastak volna a Régi magyar mondákból vagy valamelyik másik mondáskönyvbõl szüleik, nagyszüleik. A kisbaconi Benedek Elek portán száz esztendeje született Lengyel Dénes megírta önéletrajzi visszaemlékezéseinek két kötetét. Az elsõt három éve adtuk ki, s a centenáriumra szerettük volna a folytatást is az Olvasó kezébe adni. Nem sikerült támogatást szerezni sem a hazai, sem a magyarországi könyvpályázatokon. Ezért csak egy kis részlet közlésével állítunk emléket a szerzõnek, amelyben idézi a néprajzi gyûjtõmunkával egybekötött mézeshetek emlékeit, a Bácskából a szerbek elõl menekült székelyek s a Tolnából erõszakkal kitelepített svábok szomorú sorsát is.  Nagyon bízunk benne, hogy elõbb-utóbb megjelenhet a teljes szöveg könyv formájában. (SZS)

 

*

A folytonos látogatások színesítették az életünket, s még színesebbé varázsolta csodálatos nászutunk. Mások a velencei galambok turbékolására, külföldi vagy hazai szállodák kényelmére, hálókocsira emlékeznek vissza; a mi nászutunk közös néprajzi gyûjtõmunkából állt. Ez felelt meg leginkább közös hivatásunknak, s erre adott módot Ortutay Gyula szép terve, az 1848-as hagyományok országos gyûjtése.

Ágnes ekkor már a Táj- és Népkutató Intézetben dolgozott, s fõnöke, Gyõrffy György szervezte az egész gyûjtést. Így hát nem sokkal a házasságkötés után már Deme László kis szobájában álltunk, s a térképet néztük, hol akad még számunkra üres megye, hová mehetünk el gyûjteni.

Nagyon megörültem, amikor Tolna megyét jelölte ki. Már annak is örültem, hogy végre megismerhetem azt a tájat, amelyet olyan sokszor magam elé képzeltem Babits és Illyés Gyula verse és prózája nyomán, de még inkább annak, hogy Tolnában székely telepesekkel találkozhatom.

A szervezõktõl rengeteg pecsétes papírt kaptunk. Arra is figyelmeztettek, hogy a házasságlevelet feltétlenül vigyük magunkkal, kell az, amikor valakit a szállásán igazoltatnak. Én fölényesen mosolyogtam ezen a fontoskodáson, de azért jól eltettük a különbözõ igazolványokat. Akkor még nem sejtettem, hogy a szervezõknek van igazuk, s kár ilyen dologban fölényeskedni.

Az elõkészület nem sokból állt. Bár a kiránduló-felszerelés egy részét a háború elvitte, mert turistaöltözékben vonultam be munkaszolgálatra, maradt még annyi, amibõl erre az útra felöltözhettem. Ágnesnek is volt gyûjtõruhája s egyéb felszerelése, háztartásunk, ruházatunk korántsem volt olyan teljes, mint más fiatal házasé, de az 1947-es divatnak megfelelõ néprajzi gyûjtõkosztümöt még össze tudtuk szedni.

Már nem marhavagonban, hanem szabályos fapadosban utaztunk. Az út nagy részét az ablaknál állva töltöttük, ahogy kutatókhoz illik. Amilyen szép volt a dunántúli õsz, olyan elszomorító a sok rom, a sok rongyos ember, kiéhezett háziállat. Az országúton egyetlen valamirevaló jármûvet sem láttunk, a szekerek elé borjakat és csikókat fogtak, csak néha pillantottunk meg olyan ökröt vagy tehenet, amelynek tarisznyát lehetett akasztani a csípejére, hogy székely fordulattal éljek.

Útinaplót nem írtam, sem az útvonalat, sem a gyûjtés egészét bemutatni nem tudom, csak néhány emléket elevenítek fel.

Mi naivul néprajzi gyûjtõútra indultunk, de az egész környék lázas izgalomban élt. Egyrészt választási harc folyt, minden községben megtaláltuk a Független Kisgazdapárt, a Kommunista Párt, a szociáldemokraták és a parasztpártiak korteseit. A kocsma, ahol ételt-italt, szállást kaphattunk, egy-egy párt hadiszállása volt. Az egyik kocsmában hosszan beszélgettem a szociáldemokraták kiküldöttjével, bizony, más beszélgetõpartnere alig akadt. A kisgazdák a község nagygazdáit, a kommunisták és a nemzeti parasztpártiak a szegénységet képviselték, falun a szociáldemokraták csak akkor érhettek el sikert, ha régi, megbízható szervezetekre támaszkodtak.

Ennek az osztályharcnak a következményeit mi sem kerülhettük el: amikor Czakó Károly kastélyában megszálltunk, õ éppen Erdélybõl származó családjának múltját, egész családfáját állította öszsze, a faluvégi suszter pedig, aki a Kommunista Pártot szervezte, alaposan megmagyarázta, hogy rosszul választottuk meg patrónusunkat. A nagygazdák, az úgynevezett kulákok már érezték a veszedelmet, rendkívül bizalmatlanok voltak. Elzárkóztak minden városi elõl, be sem engedtek az udvarra, náluk nem lehetett gyûjteni. Szállást meg éppenséggel nem kaphattunk náluk, sok községben a kocsmárosnak sem volt üres szobája, ezért Tevelen istállóban aludtunk, másnap be sem mentünk a faluba, hanem Ágnes kívánságára egy nagy diófa tövében, a szabadban aludtunk. Azért az õ kívánságára, mert én már sokszor aludtam a kemény földön, a fogolymenet, a pasli egész tartama alatt az anyaföld ölelte át fáradt testünket, ahogy Vergilius mondaná, de bizony kemény volt az ölelése. Hát Ágnes kedvéért beleegyeztem a szabad éjszakázásba, de egyikünk sem aludt sokat. Hiába, így teljes a nászutazás!

Amíg faluról falura vándoroltunk, rengeteget beszélgettünk. Egy percig sem unatkoztunk, eddigi életünk eseményeit, a politika, a szaktudomány, különösen az irodalmi népiesség és a népköltészet kérdései mind újra meg újra elõkerültek. Amikor elindultunk, azt hittük, nagyon ismerjük egymást, most, hogy ráértünk beszélgetni, nemegyszer még vitára is került sor. A vitában legtöbbször Ágnesé az utolsó szó. Ennek nem valamiféle udvariasság az oka, hanem az, hogy én általában vagyok mûvelt, olvasott, õ azonban egy szakterület alapos ismerõje. Ezért aztán minden részletkérdésben is tájékozott, s ahol én csak nagyjában ismerem ki magam, õ otthon van. Ezt újra meg újra felismerem beszélgetéseink, vitáink során, azért tudom stilárisan javítani az írásait, õ meg tudományosan pontosítja az enyémeket, eltünteti belõle a részletek hibáit.

Maga a gyûjtés csak közepesen sikerült. A falusiak dolgoztak vagy politizáltak, nehezen vehettük rá õket, hogy a múlttal, a negyvennyolcas hagyománnyal foglalkozzanak. Mégis összegyûjthettünk néhány népmondát, köztük egyet Bem apóról, aki saját ágyújával lõtt le lováról egy orosz tábornokot.

Találkoztunk székelyekkel is, köztük Földi István tanárral, aki a székely letelepülõk történetét készült megírni.

Siralmas látványt nyújtott a vásár Tamásiban. Eszembe juttatta a baróti baromvásárt, amelyet gyerekkorunkban úgy megbámultunk. Milyen szép állatokat láttunk ott! Oda a gazdák még azt a szép csikót, lovat is elvitték, amit el sem akartak adni, s ha megkérdezték, mi az ára, mondták, hogy nem eladó.

– Hát akkor miért hajtotta ide?

– Hogy szebb legyen a vásár!

Hát bizony a tamási vásár nem volt szép. Csupa görhes ló, sovány marha, fejletlen borjú. Pang is az üzlet, csak néhány cigány mint fekete varjú köröz az állatok körül.

Tamásiban kaptunk éjjeli szállást, de a vendéglõs nagyon megnézte a papírjainkat, és azzal biztatott, hogy az õrjárat éjjel biztosan igazoltatni fog. Nem sokba vettem, egyrészt fenyegetésnek véltem, másrészt a hadifogoly fölényével gondoltam rá, ugyan mit tehet velem egy magyar õrjárat, hiszen nekem a Vörös Hadsereggel volt dolgom, elõtte meg horthysta katonák õriztek szuronyos puskával! Jöjjön hát az a híres õrjárat!

No, ha hívtam, meg is jött. Éjjel kettõkor berúgták az ajtót, amelyet bezárni nem is lehetett, s bedugtak egy puskacsövet.

– Ez jól kezdõdik!

Ezután behatolt a vegyes társaság, ez egy katonából és két rendõrbõl állt.

– Igazolják magukat!

– Tessék!

Minden papirost gondosan elõkészítettem, pecsét, Ortutay-aláírás annyi volt, mint a parancsolat. Most láttam hasznát a szervezõk elõrelátásának!

A sok tudományos papír nagyon meghatotta a fegyvereseket, bocsánatot kértek az alkalmatlankodásért, és lábujjhegyen távoztak, mert Ágnes úgy tett, mintha aludnék.

Nemsokára megtudtuk, mit jelent az éjszakai igazoltatás. A szomszéd községben szemtanúi lettünk, hogyan telepítik ki a svábokat. Sikoltozó aszszonyok, síró gyerekek, puskás katonák s az út közepén egy nagy teherautó, annak a platóján zsúfolták össze azokat, akik németnek vallották magukat a hitlerista idõkben. Nekünk semmi okunk sem volt a sajnálkozásra, mert „halálos ellenségeinket” telepítették ki, mi mégis együtt éreztünk a szerencsétlenekkel. Maga a látvány volt embertelen: így senkivel sem szabad bánni! Ezt éreztük mind a ketten, s a látvány után eszünkbe sem jutott olyan hagyományt gyûjteni, amely a hét svábra emlékeztet, tehát azokra a svábokra, akik 48-ban mellettünk harcoltak. Gyûjtõmunkánk ezzel a szomorú epizóddal szakadt félbe.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008