magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Forró Miklós: Álarcban – Tekintetek – Tájak (avagy a kettősség állandó varázsában) Kötetlen beszélgetés Lőrincz András Ernő színművésszel


– Nemrég táblás ház, szép számú közönség elõtt került sor harmadik egyéni tárlatod megnyitójára Csíkszeredában – a Csíki Játékszín elõcsarnokában – Tájak címmel. Tulajdonképpen, mikor is kezdtél el kacérkodni a rajzolással, festészettel?

– Bizony elég régecske történt, még a középiskolai évek során, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban. Kezdõdött azzal, hogy elolvastam Dalos Sándor remekbe szabott könyvét Munkácsy Mihály életérõl. Igencsak megragadott a könyv, majd kaptam egy képeslapot, amelyen a Köpülõ aszszony címû festményének a reprója volt, és ezt én megpróbáltam eredeti nagyságában megfesteni. Nos, ezt tekinthetem az elsõ igazi impulzusnak, amely a festészet irányába sodort.


A marosvásárhelyi Szakszervezetek házában mûködött egy festészeti szakkör, ahova beiratkoztam. Egyre többet foglalkoztam a rajzzal és a festészettel. Mivel reál osztályba jártam, többnyire autodidakta módon képeztem magam. Bekerültem egy képzõmûvész csoportba, akik befogadtak és nagyon sok hasznos szakmai tanáccsal láttak el. Marosvásárhely fõterén volt egy mûterme a csoportnak, jómagam is odajártam, amikor csak idõm volt. 89 decemberét követõen, karitatív szándékkal igencsak sok külföldi megfordult a városban, akik a mûterembe is ellátogattak és festményeket is vásároltak, köztük az én alkotásaimból is.

– Mikor volt az elsõ igazi megmérettetésed?

– 1990-ben volt a csoportnak egy közös tárlata az Ifjúsági Házban, nos ez volt számomra az elsõ jelentkezés. Ezután 1992-ig folyamatosan festettem...

– És érdekes módon mégis egy másik mûvészet felé fordultál – a világot jelentõ deszkák irányába.


– Valóban igencsak érdekes, mondhatnám, fura fintora volt a sorsnak, hiszen az igazat megvallva meg sem fordult a fejemben, hogy a képzõmûvészeti fõiskolára felvételizzek. Mert elérkezett egy olyan idõszak, amikor egyre erõteljesebben a színház világa lett számomra a meghatározó. 1991-ben felvételiztem a rendezõi szakra, de nem jutottam be, aztán 1992-ben sikeresen felvételiztem a marosvásárhelyi Színmûvészeti Akadémia színmûvészeti szakára, és 1996-ban végeztem. A festészet továbbra is megmaradt mintegy második szenvedélyként az életemben. A fõiskolai évek során, III. éven voltunk egy németországi turnén, ahova ajándékként elvittük néhány festményemet. Itt kell elmesélnem egy rendkívüli, meglepõ sztorit: a családnál, ahol el voltam szállásolva, igencsak ismerõsnek tûnt egy festmény, hamarosan rájöttem, hogy a saját alkotásommal (a korábbi évekbõl különben elég sok festményem került külföldre) szembesültem.

– Mikor volt az elsõ egyéni tárlatod?

– Erre a Szatmárnémeti Északi Színháznál töltött évek alatt került sor, Vihar címen (a fõiskola elvégzése után ugyanis ehhez a színházhoz szerzõdtem). Ezen a tárlaton ismerkedtem meg és barátkoztam össze Ion Sasu festõmûvésszel, a Szatmárnémeti Képzõmûvészeti Szövetség elnökével. Ennek a barátságnak köszönhetõen alkotásaimat kiállíthattam a szövetség két galériájában. Ebben az idõszakban Szatmáron is nagyon sok külföldi megfordult, akik érdeklõdtek a képzõmûvészetek iránt, és képeket is vásároltak. Nekem mint kezdõ színésznek ez anyagilag is nagyon sokat jelentett. A kapcsolat mind a mai napig tart, jelenleg is  küldök festményeket a galériába.

– Miként alakult a továbbiakban e kettõs mûvészi pálya?

– 1999-ben átkerültem Székelyudvarhelyre, a Tomcsa Sándor Színházhoz, s a felejthetetlen színészi feladatok mellett itt megrendezhettem egy egyéni kiállítást.

– Akkor térjünk a jelenbe, mikor is kerültél a Csíki Játékszínhez?


– 2003-ban. Örömmel mondhatom, hogy igencsak sikeres utat futhattam be a világot jelentõ deszkákon, hiszen nem kevesebb mint negyven szerep megformálásáról van szó, melyek közül a legnagyobb megvalósításnak azt tartom, hogy negyvenévesen eljátszhattam Claudius szerepét Shakespeare Hamlet címû darabjában, valamint Kós Károly –Zalán Tibor Az országépítõ címû darabjában pedig kettõs szerepben léphettem a közönség elé (Radla, István nevelõ papja és egy festõ szerepében, aki a színpadon festette képeit). Mondjam azt, hogy véletlen – a két szenvedély találkozhatott egy elõadás keretében –, csodálatos, örökre felejthetetlen élmény.

– De a festészet sem maradt amolyan árva gyerek...

– Így igaz. Hiszen itt három egyéni tárlatom volt: az elsõ, Álarcban (többnyire figuratív, kissé groteszk, de igencsak széles skálájú megjelenítések – a szerzõ megj.), a második Tekintetek, a harmadik pedig Tájak címmel.

– Nos ez utóbbi tárlat kapcsán szeretném megjegyezni, hogy a szép számban megjelent közönség számára igazi meglepetésként szolgált a kiállítás, hiszen az utóbbi években a tájképfestészet mintha eltûnt volna a tárlatok palettájáról. S ha már itt tartunk, akkor beszélj kedvelt technikádról.

– Ilyen nem volt és ma sincs tulajdonképpen, hiszen állandóan változott az évek során – talán kissé többet fordul elõ a vászonra festett olaj, de akadnak jócskán pasztellek is.

– Ideje szólnunk a kettõsségrõl is.


– Én úgy gondolom, hogy az alkotó ember számára nem léteznek mûfaji korlátok, lett légyen szó színházról, irodalomról, képzõmûvészetrõl, vagy akár zenérõl is. Természetesen fennállhat annak a veszélye, hogy amatörizmussal, netán dilettantizmussal vádolják meg az embert – én azonban ezzel sohasem foglalkoztam. Az, hogy ki milyen értéket teremt, nos a jelenkori megítélés mindig szubjektív, végül is az idõ adja meg majd erre a választ. Talán ezért sem véletlenül nevezték a képzõmûvészetet szépmûvészetnek.

– Befejezésül néhány szóban a terveidrõl.

– Szeretnék ezentúl évente legalább egy egyéni tárlatot összehozni. Remélem, hogy a színészi pályán is további kihívások várnak reám és meg tudok majd felelni a velem szembeni elvárásoknak.

– Köszönöm a beszélgetést és további sikereket kívánok mindkét mûvészi pályán!



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008