magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Győrfi Dénes: A Veress-elődök emlékezete Nagyenyeden I.


A Veress család – id. Veress István, Veress Gábor, ifj. Veress István – rendkívüli szerepet játszott Nagyenyed és a kollégium mûvelõdési, társadalmi és gazdasági életében a 20. század folyamán. Valamennyien szakmai elhivatottságuk legmagasabb fokán állottak, s e szintrõl tudásuk, képességeik legjavával szolgálták az enyedi magyar társadalmat, és alkottak ezáltal szakterületükön minden tekintetben maradandót, értékeset és hasznosat életük mindennapjai során. Munkásságuk méltán nyerte el mind a kortársak, mind az utókor elismerését. Éppen ezért, jelen összefoglalómban is nem teszek egyebet, mint ismételten fölidézem – a rendelkezésemre álló enyedi forrásmunkák alapján – e jeles nagyenyedi elõdök munkálkodásának néhány fontos vetületét.

 

 

Id. Veress István

 

Vita Zsigmond, Nagyenyed krónikása és könyvtárosa, közismert irodalom- és mûvelõdéstörténész, aki felesége, Veress Rozália révén a Veress család rokona volt, kisméretû könyvtári katalóguscédulára id. Veress Istvánról az alábbi tömör életrajzi adatokat jegyezte fel: „Született 1878. V. 30-án Marosvásárhelyen, elhunyt 1954. XII. 28-án Nagyenyeden. 1898. júniusában elvégzi a kolozsvári állami tanítóképzõt, 1899. XI. 11.–1900. IX. 14. között nagykapusi református elemi tanító, 1900. IX. 15.– 1904. I. 10.: abrudbányai állami elemi tanító, 1904. I. 11.–1918. IX. 1.: nagyenyedi állami elemi tanító, 1918. IX. 1.–1939. IX. 1.: az enyedi ref. gyakorló iskola tanítója, 1919–23: a református tanítónõképzõ ének- és zenetanára, közben 1909. IV. 7-én ének- és zenetanári vizsgát tesz a kolozsvári zenekonzervatóriumban, 1939–1947: a tanítóképzõ, a gimnázium, majd csombordi óraadó ének- és zenetanár. Dalárdát vezetett Nagykapuson, Abrudbányán és Enyeden (polgári leányiskola 1908–1909), Nagyenyedi Daloskör (1909–14), Iparos Dalárda (1920–1940). 1899–1900: a budapesti polgári fiú-tanítóképezde és a Magyar Nemzeti Zeneakadémia növendéke, majd Marosvásárhelyen a református egyház kisegítõ énekvezére. 1949–1954: enyedi református kántor. Cikkeket írt az Enyedi Hírlapba. Zizi nevû gyermek-operettje kéziratban.”

Enyedi vonatkozásban a helybeli Közérdek 1905. június 18-i számában találtam meg a tevékenységére vonatkozó elsõ utalást, mely így hangzik: „Folyó hó 14-én délután a kollégium dísztermében egy lelkes kis mûvészcsoport két és fél órán át gyönyörködtette válogatott egyházi jellegû darabok korrekt elõadásával az ad hoc összehívott zenekedvelõ közönséget. Hogy kik lehettek a csoport tagjai, azt városunkban talán mindenki sejtheti: Lázár Málcsi, Winkler Lia, Weinrich, Habekoszt és a Veressek. A kezdeményezés az utóbbi urak érdeme s az övék is marad, ha tervük szerint hasonló összejövetelek még máskor is – és éppen a közeljövõben is – lesznek. Ezen összejövetelek tulajdonképpen az önképzés jegye alatt születnek, de a zene megkedveltetését és a zenei ízlés fejlesztését célozzák. A szerdai mûsort ide iktatjuk egyrészt azért, hogy az ezután tartandó hangversenyek nívója és jellege felõl az érdeklõdõk tájékozódhassanak, részint pedig azért, hogy akik szerdán a megjelenést az invitáció ellenére is elmulasztották, szomorkodjanak.” A mûsor pedig a következõ volt: Händel: Largo. Hegedûn játszott Veress István, zongorán kísérte Habekoszt Alajos, harmóniumon Veress Gábor. Ch. Gounod: Ave Maria. Énekelte Lázár Málcsi, hegedûn kísérte Veress István, zongorán Habekoszt, harmóniumon Veress Gábor. Klosz Oszkár: Salve Regina. Hegedûn Veress István, zongorán Habekoszt, harmóniumon Veress Gábor. Bach: A tavasz ébredése. Hegedûn játszott Veress István és Weinrich Frigyes, zongorán kísért Lázár Málcsi. Kacsóh Pongrác: Egy rózsaszál kezdetû dal a János vitézbõl. Énekelte Lázár Málcsi, hegedûn kísérte Veress István, zongorán Habekoszt.

A következõ hírt az enyedi Alsófehér 1912. február 8-i számából veszem, mely szerint azon hónap 10-én du. 5 órakor a felenyedi állami iskolában Veress István, a város ismert muzsikusa, a székelyek zenéjérõl tart felolvasást, mely alkalommal gramofonon mutatja be a ropogós székely táncok zenéjét. A felolvasás keretében bemutatott szomorú és víg dalokat, valamint a szebbnél szebb eredeti székely balladákat pedig Felméri Sándor tanító énekelte.

Ugyanazon hónap 29-én a Nagyenyedi Daloskör hangversenyérõl szereznek tudomást a lap olvasói. A hangverseny ezúttal is vonzó, változatos és mûvészi színvonalon álló zenedarabokkal fogja a zenekedvelõ közönséget gyönyörködtetni – hangzik a biztatás. Megtudjuk azt is, hogy az öt számból álló mûsor nem fogja meghaladni a másfél órát, ellenben élvezetesek lesznek, anélkül, hogy fárasztanák a közönséget. Az elsõ és utolsó számot a zenekar szolgáltatja. Majd Mazarinak, a lángeszû német zeneköltõnek egy kedves, könnyed, vidám hangulatú szerenádját, Schubert h-moll szimfóniájának I. tételét Farnos Olga adja elõ. Veress István: Honfi dal címû karénekét a férfikar énekli, majd a vegyes kar Szentgáli Gyula bájos szerzeményét zenekari kísérettel adja elõ. Lázár Etus mezzoszoprán és Bodoni Kálmán tanítójelölt operarészletet énekel. Végül Kienzl Bibliai ember címû dalmûve két része kerül elõadásra a zenekar. a gimnázium és a tanítóképzõ növendékeibõl alakult vegyes kar kíséretével. „A hangverseny zenemûvészeti gyönyörûségeiért mindenesetre elsõsorban a karvezetõket illeti az elismerés: Veress Gábort, ki az elõkészítés fáradalmainak oroszlánrészét vállalta magára és Veress Istvánt” – írta az Alsófehér.

Az 1913. március 5-én tartandó Altman–Grósz hangversenyrõl V. P. aláírással Veress Pista ír részletesen az Alsófehér március 2-i számában. Megtudhatták az olvasók és a zenekedvelõk, hogy Altman Leo mint hegedûvirtuóz, hosszú ideig az egyik elõkelõ külföldi operaháznak volt hangversenymestere. A dicsõség és babér utáni vágya Amerikába vezérelte, ahol hírnevet szerzett. Ezután Németország nagyobb városaiban szerzett becsületet a magyar mûvészetnek, újabban pedig országos körúton igyekezett bizonyítani külföldi elismertségét. Méltó társa, Grósz Ernõ zongoramûvész is – folytatja Veress István –  figyelemreméltó helyet foglal el a magyar mûvészek sorában. „Komoly mûvészetérõl és mélységes intelligenciájáról bizonyságot tevõ muzikális tudását igazolta a kritika berlini hangversenye után. Darabjai megválasztásában a komolyság és értékesség számbavétele mellett igyekszik elhárítani az unalmasságot, mi bizony sok elõadómûvésznek hibája. Nagy feltûnést keltett játékával tavaly a budapesti közönség elõtt is” – írja. Az összeállított mûsort pedig így jellemzi az enyedi szakember: „Altman mûsorának gerincét Csajkovszkij Hegedûversenyének elsõ tétele teszi. Briliáns alkotás, egyenlõ nívón áll Beethoven s Mendelsohn hegedûkoncertjével. A Wieniawsky: »Airs russes« címû mûsor darabja alkalmas a szemfényvesztõ, bravúros technikai ügyesség bemutatására. Csupa variatio sorozat, heves dallammal, melyben felcsendül az orosz himnusz is. Nagy hatást fog elérni bizonyára Bazzini L.: La rande des lutins-ével is, amelynek elõadása a vonó kezelésének boszorkányságát követeli meg. Schubert: Ave Mariája pedig a mély vallásosság megnyilatkozása, s mint ilyen a szélesen felcsendülõ és dinamikai árnyalatokban éppen nem szûkölködõ alkotás, bõ alkalmat nyújt Altmannak a darab rövidsége mellett is, elmélyedõ és nemes érzésekkel áthatott kvalitásait bemutathatni.” Grósz zongoramûvész Beethoven, Chopin és Liszt alkotásaival lépett dobogóra. „Mûsorának fénypontja – írja a cikkíró – Beethoven f-moll szonátája, de nagy figyelmet érdemel a többi darabja is, hiszen 1-2 kivételével valamennyije a zeneirodalom válogatott gyöngyszemeinek mondható.”

A lezajlott mûvészi eseményt pedig többek között így értékeli a lap március 9-i száma: „Nem tudjuk megállapítani, a kettõ közül melyik nagyobb, melyik ragadott el inkább mûvészi játékával. Elõadásukat nemcsak a Paganinire emlékeztetõ technikai készség és bravúrosság jellemzi – hiszen a technikai virtuozitás csak eszköz az igazi mûvész kezében –, hanem a bensõ, mély érzés, az ihletett költõi felfogás is, amely szívünkre hat. Altman Leo hegedûjátéka a fuvolaszerû flagolettekben, az olvadékony kettõs hangokban, a hatalmas oktávákban, a tréfás pizzicatókban, a gyöngyözõ staccató minden nemében, az érzelmes széles vonójárásban s a többi technikai ördöngösségekben egyaránt legmagasabb rendû mûvészet. Grósz Ernõ pedig az általában kevésre becsült kopogó zongorába lehelt eleven életet, melegséget, érzést és fenséges erõt, úgyhogy az egészen laikus hallgatót is meglepte és magával ragadta. A különben nem éppen kifogástalan állapotban levõ zongora a mûvész keze alatt valósággal sóhajtozott, dalolt, énekelt.”

Ugyancsak azon év március 9-én zajlott le a Nagyenyedi Daloskör évi rendes közgyûlése, mely alkalommal Veress István a daloskör titkára írta és olvasta fel az évi beszámolót.

Megtudjuk, hogy a daloskör már a megelõzõ évben – 1912-ben – megérte fennállásának 30. évfordulóját, s a választmány határozata értelmében e dicsõséges múltat hangversennyel egybekapcsolt díszközgyûlés keretében kellett volna megünnepelni, de saját szavai szerint „ennek megtörténtét sokféle mellékkörülmény akadályozta meg”. Ezek között említi a szeszélyes idõjárás viszontagságaiból származó gazdasági pangást, a félelmet elõidézõ háborús híreket, a szerencsétlen belpolitikai fejleményeket s végül a helyi protestáns dalárda zászlóavató ünnepségét. Jelentése szerint az elõzõ évi közgyûlés 1912. június 23-án zajlott le, mely alkalommal a daloskör élére került Asztalos Kálmán elnök, Farnos Dezsõ és Weinrich Frigyes alelnökök, Veress István titkár, Horváth Pál pénztáros, Felméri Sándor gazda, Veress Gábor és Veress István karnagyok. A választmány 12 tagból állt, két tiszteletbeli tag volt, 64 pártoló tag. A nõi kar tagjainak száma 21 volt, a férfiaké pedig: 17 rendes tag és 8 tanítóképezdei növendék. A zenekari tagok száma 20 volt, közülük 6 fõgimnáziumi és képezdei növendék volt. A mûködõ tagok száma 66, a tagok összlétszáma pedig 137 volt.

A már említett hangversenyeken kívül az 1912 decemberében lezajlott rendes hangverseny keretében Vojka Antal marosvásárhelyi számvizsgáló magas bariton hangon elõadott dalaival emelte a mûsor nívóját, Balla Béláné zongorakísérete mellett, majd Farkas Ödön elhunyt zeneszerzõre Szerenád címû saját szerzeményû dalának elõadásával emlékeztek.

Májusban a kolozsvári 21-ik honvédezred zenekara kapott meghívást, és lépett fel Nagyenyeden Borsay karnagy vezetése alatt egy szimfonikus hangverseny keretében – a vendéglátó megfogalmazása szerint – „a nagy klasszikus zenekari mûvek megismeréséhez és élvezetéhez alkalmat szolgáltatni a város zenekedvelõ közönségének”.

Veress István az elkövetkezendõ évtizedekben is a fentiekhez hasonló hozzáállással teljesítette hivatását, miközben irodalmi munkásságával is valós értéket hagyott maga után. Ezen alkotásait az Enyedi Hírlapban fedezhetik fel napjaink olvasói is. A lap 1940–41-es évfolyamában közölt írásai: Gólyagyöngédség (1940. április 28.), Madársírás (1940. május 5.), Az elbujdosott hollók (1940. május 26.), A repülõ kopó (1940. június 9.), A hibás kézirat (1940. június 23.), Az elsõ vadászzsákmány (1940. augusztus 4.), Az akasztott ember (1940. szeptember 1. és 15.), Borzcsapdák (1940. október 26.), Megdermedt vadászok (1941. január 26.).

Gazdasági jellegû írásai az Erdélyi Gazda 1941-es nagyenyedi évfolyamában olvashatók ezekkel a címekkel: Gondoljatok a téli madárkosztosokra, Szokatlan vendég a gyümölcsösben és A gyermek a kertészetben.

Veress István 1939-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáról Elekes Viktor kollégiumi rektorprofesszornak 1939. június 25-i tanévzáró beszédébõl szerzünk tudomást, aki így méltatta több évtizedes munkásságát: „A nyugdíjazási korhatár elérése miatt a jövõ szeptember 1-én a Bethlen Kollégium tanárai közül két régi munkás hiányozni fog. Fövenyessy Bertalan fõgimnáziumi ének- és zenetanár, valamint id. Veress István a gazdasági iskola ének- és zenetanára, jelenben a fõgimnázium ének és zenetanárának helyettesítõje, elemi iskolánk igazgató tanítója szeptember 1-re nyugdíjazásukat kérték. Mindketten a dal és zenemûvészet lelkes, kiváló képviselõi voltak”. Majd így folytatja: „Veress István 40 évi szolgálatra tekint vissza. 20 évig a magyar állami iskola, 20 évig egyházunk szolgálatában állott, 1926. szeptember 1-tõl gyakorló elemi iskolánk igazgatója. Mint okleveles ének-zene tanár kollégiumunkkal régibb idõ óta szoros összeköttetésben állott. Az 1909. évi Egyházkerületi közgyûlés 1910. szeptember 1-i hatállyal fõgimnáziumunk rendes ének- és zenetanárává választotta. Állását azonban, minthogy nyugdíjügyét az államnál rendezni nem tudta, nem fogadta el. Ennek dacára, ahányszor csak szükség volt, készséggel állott a kollégium bármely tagozatának szolgálatába. Tanított két tanéven át a tanítóképzõ intézetben, csaknem hét éven át a gimnáziumban, hét évig volt a tanítónõképzõ intézet ének-zene tanára s három évig tanított a csombordi gazdasági iskolában s két kántortanfolyamon készítette elõ a kántorjelölteket. Mindig megértõ, jó barát, kedves kartárs volt. Tovább dolgozó kartársai szeretettel õrizzük emlékét, s munkássága kellõképpen nyer értékelést a kollégium évkönyveiben”.

Vita Zsigmond pedig így jellemezte: „Id. Veress István kitûnõ, temperamentumos karmester volt. Mindenütt ott volt, ahol szükség volt reá, fiatal korában, bátyjával, Veress Gáborral együtt részt vett a népdalgyûjtõ utakon, a gyûjtése bele is került a Dalok az iskolának címû (1927) tankönyvbe, ugyanakkor pedig Enyeden és Csombordon lelkesen, szívvel, lélekkel tanította az ifjúságot énekelni, de a vadászatra és kertészkedésre is mindig jutott ideje. Mint kedves, jó humorú vadászt szerették az egész városban a legegyszerûbb emberek éppúgy, mint a város vezetõ körei. A gyermekek nevelését szolgálta az 1930-as években kisebb-nagyobb év végi elõadása, vagy pedig önálló elõadásokra készült kompozícióival. A törpék lázadása címû zenés játéka után, 1937-ben Enyeden, Tordán és Kolozsváron a Magyar Színházban mutatták be az Új Cimbora szerkesztõje, László Marcella szövegére komponált és nagy sikert aratott Zizi címû gyermekoperettjét”.

Ez utóbbi eseményrõl az Enyedi Hírlap 1937. április 11-i számából értesülünk: „Van-e, ki e nevet nem ismeri? Igazán felesleges õt bemutatnunk, aki újabban azzal lepett meg bennünket, hogy sok jó tulajdonsága mellett mint tehetséges operett-zeneszerzõ jelentkezett. Nagy és gondos elõkészületek után került színre zsúfolt ház elõtt a Zizi, mely mint a kolozsvári lapok arról kedves tudósításokban beszámolnak, teljes sikert aratott. Fényes, pazar kiállítás, jó elõadás, ifjúsági zenekar, lelkes közönség – és minden feltétel megvolt a nagy sikerhez”. E siker és jó hangulat illusztrálására az enyedi lap a kolozsvári lapok méltatásából is idéz. Az Ellenzékbõl ezt veszi át: „A közönség áhítattal nézi a sok erkölcsi tanulságot rejtõ darabot. Milyen más ez a közönség, mint a felnõttek. Elsõsorban abban különböznek tõle, hogy teljes szívvel fejezik ki tetszésnyilvánításukat. Úgy tapsolnak, ahogy a szívük diktálja. Hangosan kiabálják, hogy Zizi!, Zizi! És hívják a függöny elé a szerzõket, akik meg is jelennek. A mosolygó László Marcella, a zeneszerzõ Veress István, akinek muzsikája csupa dallam és költészet… És a rendezõ, Demjén Miklós, aki minden dicséretet megérdemel, hiszen valóságos tömeggel dolgozott, s a karmester Péterffy István, aki hallatlan lendülettel és ambícióval vezényelte a diákzenekart”. A Keleti Újság ismertetõjébõl ezt a részt idézte az enyedi lap: „László Marcellát, a darab tehetséges, fiatal szerzõnõjét, valamint Veress Istvánt, az operett zeneszerzõjét a színházat zsúfolásig megtöltõ közönség úgy felvonás közben, mint az elõadás után hosszan tartó, lelkes tapssal ünnepelte”.

Itt jegyzem meg, hogy életben levõ utódai elmondása szerint évi rendszerességgel háromszoros ünnep keretében ülte meg névnapját, Karácsony másodnapján. Elõször a családban, másodízben a városi elõkelõségek, majd harmadszor vadásztársai, barátai társaságában. Különben is az elsõ világháborút megelõzõ idõszakban, de még a két világháború közötti nehezebb években is komoly magyar közösségi élet zajlott Nagyenyeden. A korabeli sajtó bizonysága szerint is az enyedi polgári családok körében egymást érték a bensõséges családi események, ünnepségek, megemlékezések igen nagyszámú rokonság, jó barátok, munkatársak, jó szomszédok, városi elõkelõségek részvételével. Mindez pedig a helyi magyar társadalom folytonos erõsödését, kohézióját, egymásra találását, szolidaritását eredményezte. Igen sok esetben maga a kollégium játszotta a vezetõ szerepet. Ott találkozott nagyon gyakran a város közönsége, a díszteremben zajlottak az ünnepi megemlékezések, a kulturális mûsorok, elõadások a kollégium tanári kara és diáksága, de a városi polgárok közül kikerült tehetségek gyakori bevonásával is. Hasonló események helyszíne volt a városi kaszinó is, amely a maga sajátos rendezvényein erõsítette az együvé tartozás tudatát, a nyíltság, a közvetlenség hangulatát. Mindezek együttesen rendkívüli hatást gyakoroltak az enyedi magyar közösségre, amely tömegesen volt jelen a városban megszervezett magyar rendezvényeken. Aki napjainkban is bele akarja élni magát a letûnt enyedi idõk hangulatába, belelapozhat a korabeli sajtóba, és nyomban egy csodálatos, sajátos enyedi magyar világban találja magát. Amit sajnos már csak idézni lehet, de visszavarázsolni már nem.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008