magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Bakó Botond: Nehéz idők rektorprofesszora


Ímé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,

                                                                                                    meghajtja halvány martír-homlokát,

                                                                                                     ki a tudásnak büszke forradalmát

                                                                                                     alvó szívekbe tûzzel vitte át.”

                                     Áprily Lajos: A Fejedelemhez

 

 

Amikor régi idõkre, nagy emberekre emlékezünk – akik sokat tettek közösségünkért –, rendszerint a szellemi hagyatékra gondolunk. Annyi visszatekintés után meggyõzõdtünk arról, hogy a ma problémáit pusztán múltidézéssel megoldani nem lehet. Lélekerõsítõnek, önbizalom-serkentõnek, buzdítónak a további küzdelemre azonban mindenképpen kiválóan alkalmasak, ha vannak régi bevált mintáink, a mélybõl elõbukkanó, tápláló, megbízható gyökereink.

Elekes Viktor, a Bethlen Kollégium rektorprofesszora 130 éve, 1880. április 30-án született, és 53 éve, 1957. március 8-án hunyt el. A 20. század embere volt, olyan idõkben töltötte be a történelmi kollégium legmagasabb tisztségét (1937–1947), amikor ennek léte, megmaradása forgott veszélyben. Elõször diákként élt az õsi falak között, és a kollégium lelki táplálékán vált emberré, majd tanárként, gondnokként mûködött, és végül rektorprofesszorként hárult rá a kollégium intézményeinek igazgatása. Két világháborút élt át. Az elsõt hazája színeiben harcoló tartalékos hadnagyként, majd kitüntetett fõhadnagyként, a másodikat féltett iskolája vezetõ mentoraként. Jogosan mondhatjuk, hogy nehéz történelmi idõk rektorprofeszszora volt.

Nagyenyed ma is õrzi Elekes Viktor emlékét. Rokonok és tanítványok egész sora egyöntetûen állítja, hogy szelíd tekintetû, kedves, melegszívû és derûs, de határozott ember volt és jó tanár. Unokái (Madaras Ildikó és Tóth Gyöngyi) is ezt igazolták, miközben sok információval segítettek életmûvének feldolgozásában. Régi, Malom utcai háza új kiegészítõ épületével együtt dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház néven ma is a magyar közösséget szolgálja. Mûködése különösen az Áprily-estek révén vált ismertté Erdélyben.

Elekes Viktor unokáin kívül személyesen ismertem második feleségét, Panni nénit (Elekes Annát), és sokszor elbeszélgettem vele. Néha beléphettem antik berendezésû, sajátos hangulatú szobájába, ahol sok régi emlék és szép könyvek között nézelõdhettem. Ilyenkor mintha a múltba tértem volna vissza, legalább egy évszázadot. A legtöbbet azonban leánya, Horváth Ida (Icu néni. született Elekes Ida) mondott el édesapja életérõl.


Iskolatörténeti kitekintõ

A rektorprofesszori tisztség a kollégium alapításának, illetve akadémiai rangra emelésének idõszakába nyúlik vissza (1622). A megnevezést ilyen formában csak jóval késõbb használták. Bethlen Gábor fejedelem Utasításában a mindenkori vezetõ – rektor – számára a következõket írja: „A rektor a kollégiumban mindent a többi tanítóval egyetértve tegyen, õket ne szolgáinak, hanem társainak tekintse a szolgálatban, s tartozó tisztelettel illesse”.

A Bethlen Kollégium legújabb története (1896), amit a millennium tiszteletére szerkesztettek, kitér a rektorprofesszori funkció mibenlétére is, hiszen ekkor már használják a kifejezést. Míg a kollégium tagozatai (a fõiskola, a fõgimnázium, a tanítóképzõ, az elemi iskola) igazgatóinak hatásköre tisztán a tanulmányi ügyekre vonatkozott, addig a rektorprofesszori funkció szerepe a kollégium egészének képviselete és összes belügyeinek kormányzása. Itt mindenképpen számításba vették, hogy harmadfélszáz éven át a kollégium alkotóelemei egymás mellett éltek, egymásra támaszkodtak. Az együttlakás, az internátus, a magántanítóság, a segélyezések kérdése komoly összefonódásokat eredményeztek. Ezért történt, hogy a különbözõ intézmények igazgatói funkciói mellett meghagyta a rektorprofesszori tisztséget, amely a közös problémákat kezelte. Ilyen téren a Bethlen Kollégium szervezeti felépítése, vezetése különbözött más erdélyi testvérintézetek irányítási rendszerétõl.

A kollégium vezetése 1884-ben a meglévõ törvények és utasítások pótlásaképpen külön rendelkezéseket dolgozott ki. 12 pontban határozza meg a rektorprofesszori teendõket. Néhányat felidézünk ezek közül: „képviseli és igazgatja a fõiskolát minden olyan ügyben, amely az intézetet egyetemesen érdekli, elnöke a közös tanári kar gyûlésének, a tanévet megnyitja és bezárja, a bennlakás legfõbb felügyelõje, gondoskodik a tanulók ünnepségekre tanári felügyelet alatt történõ megjelenésérõl, ellenõrzi a jutalmakat, ösztöndíjakat és segélypénzeket, a többi igazgató munkáját összesíti, értesítõket szerkeszt és ad ki”.

Musnai László, a Nagyenyedi Református Teológia hajdani rektora (1940–1945) elkészítette a Bethlen Gábor Kollégium rektorainak 1867 utáni névsorát, amely a Bethlen Kollégium Emlékkönyvében (Gyõrfi Dénes, 1995) is megjelent. Ebben a sorrendben a 14 felsorolt rektorprofesszor közül Elekes Viktor idõrendben az utolsó elõtti helyen szerepel. Ennek ellenére többen ismertetõ, népszerûsítõ cikkeikben is Elekes Viktort utolsó rektorprofesszorként emlegetik. Az adatok alapján azonban nyilvánvaló, hogy 1947. januári búcsúzása, majd 1947. decemberi végleges lemondása után Erdélyi Gyula pedagógia szakos tanár néhány hónapon keresztül az 1948-as államosításig még betöltötte ezt a magas tisztséget. Fejes Áron 14 évig (1915–1929), Nagy Lajos 13 évig (1894–1907), míg Elekes Viktor 10 éven keresztül vezette a kollégiumot. 1867 után tehát õk igazgatták egy évtizednél hosszabb ideig az iskola intézményeit.

Érdekes iskolatörténeti adalék, ami Elekes Viktor rektorprofesszorsága idejéhez kapcsolódik, hogy az 1896-ban Enyedrõl Kolozsvárra költöztetett Református Teológia 1940–44 között visszatért Nagyenyedre, hogy a dél-erdélyi magyarságnak is legyen papképzése. A fogadókészséget természetesen a rektorprofesszornak kellett biztosítania.

 

Családi krónika

Unokái és más idõs rokonok is emlékeznek az Elekes család krónikájának kezdeteire. Székelyföldrõl származnak, úgy a 19. század elején két kézdialbisi földbirtokos testvér idõs apjukkal elindultak Erdély észak-nyugatibb területei felé, hogy birtokot vásároljanak, talán a jobb föld reménye serkentette õket a nagy útra. Kézdialbis a Bodoki-hegység peremén, Alsócsernáton és Dálnok között, Kézdivásárhelytõl délre helyezkedik el. A testvérek, Elekes Sámuel és Zsiga eljutottak Magyarbogátra, de onnan valamilyen oknál fogva tovább vándoroltak, és így érkeztek meg Solymosra, ahol a Zeyk birtok is volt. Itt a szerencse melléjük szegõdött, mert sikerült földet vásárolniuk, és családot alapítottak. Elekes Sámuel házasságából, amit egy hajóskapitány lányával, Szendrey Júliával kötött, két gyermek született: Zsigmond és Albert. Utóbbi neje Reoli Lujza (akinek német származású apja, Reoli Henrik ecet- és sörgyáros volt) nyolc gyermeknek adott életet, akik közül öt maradt életben: Ödön, Károly, Dezsõ, Matild és Viktor, utóbbi Nagyenyeden végezte iskoláit. Itt ismerkedett meg a közösségért fáradozó életvitel mintáival. Egész élete folyamán végigkísérte az iskolája iránti hálaérzet, amit lankadatlan munkájával viszonzott. Érettségi után a Kolozsvári Hittudományi Intézet Bölcsészeti Karán történelmet és magyar nyelvet hallgatott.

A kollégiumból az elsõ világháború harcaiban rajta kívül a tanítóképzõ ifjúságának egy része és a tanári kar is részt vett. A III. és IV. éves képzõsök kérést nyújtottak be a kormánybiztoshoz, hogy hazafias kötelességüket teljesíthessék. A nagyenyedi Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtárban megtalálható a frontról küldött leveleik gyûjteménye. Ezekbõl Nagyenyed és kollégiuma (Kolozsvár, 1999) címû könyvében Gyõrfi Dénes közzétett néhányat, köztük Elekes Viktor Fejes Áron rektorprofesszorhoz intézett két, 1916. március 10-i és 1916. április 6-i levelét is.

A fiatal kisbirtokos tanárnak négy gyermeke született elsõ házasságából: Viktor, István, Ida és Ilma. Elsõ felesége, Dancs Ida azonban agydaganatban elhunyt. Elekes Viktor ekkor, a család elvárásának megfelelõen, elvette elvesztett felesége húgát, Dancs Annát, akivel felnevelték a gyermekeket. Ma már csak az Amerikában élõ Ilma, a legfiatalabb gyermek van életben.

Fiatal korában Elekes Viktort a tanári munkán kívül népes családjának gondjai kötötték le. Több árva rokon gyermek istápolását, támogatását vállalta. Falujából, Kissolymosról sokan kértek és kaptak tõle segítséget. Széna téri házának (ma: Malom utca) tágas udvara heti vásárok idején tele volt szekerekkel, és a családi gesztenyefa alatt nemegyszer igen sok, néha 10-15 teríték is állt. Szeretetbõl és egy jó ebédbõl nála rokonnak, barátnak, jó ismerõsnek egyaránt jutott. A Viktor napokon sokan összegyûltek, és ilyenkor a vendégszeretõ házigazda rendszerint igen kitett magáért.

 

Tanári és rektorprofesszori munka

1902-ben az egyetem elvégzése után a Budapesti Pedagógiai Intézetben szerzett tanítóképzõi tanári oklevelet. Az elöljáróság jóvoltából képezdei és fõgimnáziumi óraadó tanár volt a kollégiumban, ami biztató kezdetnek számított, de mint a kollégium ifjúsági elnöke (senior) újabb bizalmat és lehetõséget kapott. Ez a tisztség az akkor már jól mûködõ diák önkormányzat legfontosabb szerepköre volt. Juhász Albert szerint (Református Szemle 1957/9.) jobbkeze volt a rektorprofesszornak. Fiatal tanítóként, aki a diákokhoz korban is közel állt, fenn kellett tartania az épület rendjét, tisztaságát és felügyelnie kellett a bennlakás életét. Ez a komoly feladat nagyszerû elõiskolája volt a késõbbi magas beosztásnak. Elekes Viktort sokáig erélyes, keménykezû, de igazságos seniorként emlegették.

Késõbb a tanítóképzõ rendes tanáraként (1906) magyart és történelmet tanított, ezeknek kiemelt szerepük volt az akkori tanrendben. Ezzel is magyarázható, hogy tanítási módszere és pedagógiai hozzáállása hamar meghatározó jellegû lett a kollégiumban. 45 évi tanári mûködése alatt ugyanennyi nemzedék nyert tanítói oklevelet, akik közül sokan egész életükön át tanítottak. Közülük többen tanfelügyelõk lettek. Õ maga így ír errõl az idõszakról: „Melegen érdeklõdtem tanítványaim mindenféle ügye iránt, szerettem õket, s azt hiszem, õk is szerettek engem. Nyugodtan vállalom, hogy bárki, bármelyik volt tanítványomtól kérjen felvilágosítást tanári mûködésemrõl”. Néhányat fel is sorol sikeres tanítványai közül, például Tamás Dénes tanfelügyelõt, Nemes János képezdei igazgatót, a kollégium késõbbi aligazgatóját, Incze János dési festõmûvészt, Bakó Bélát, a Bolyai Egyetem pedagógia szakos tanárát.

Tanítványaira olyannyira hatott, hogy a mai napig emlékeznek rá. Pedagógiai munkásságának két vonását Juhász Albert így emeli ki: egyrészt a tiszta emberi eszmények, elsõsorban a magyar modellek egyértelmû fenntartását, valamint a tudás gyakorlati tapasztalatokkal történõ gazdagítását. Ez utóbbiakért különösen hálásak voltak a tanítványai, hiszen fogékony korban voltak, és nagyon figyeltek az élettapasztalatokra. Egyik kedves tanítványa, Bartha Lajos késõbb véndiákként is rendszeresen levelezett a rektorprofesszorral. Volt tanára halála elõtt küldte talán utolsó, 1956. szeptember 28-i levelét, amelyben egyebek mellett azt írja: „Mellékelem az akkori kedvenc diáknóták kottáját is, arra az esetre, ha ez a régi jó diákhangulatot tükrözõ dal az idõk változásai következtében feledésbe merült volna (…) a képezdei élet leírásában a legszegényebbek életét rajzoltam meg, mert ilyenek valánk, a legtöbben”. Érdekes adalék Fülöp Istvánnak, a csombordi mezõgazdasági szakközépiskola aligazgatójának a vallomása pályakezdésének kezdeteirõl: „1946. szept. 14-én Elekes Viktor rektorprofesszor személyes meghallgatásra hívott és közölte, hogy õszinte beszélgetést kíván folytatni megbízhatóságom felõl. Leültetett és folyamatosan kérdezett a lakhelyem, a tanulmányi eredmények, szüleim foglalkozása, katonaságom, fogságom részleteirõl és a különbözõ dolgokról alkotott véleményemrõl. Az iránt is érdeklõdött, hogy hol tanultam meg prédikálni. Elmondtam, hogy a református szórványban, egy háromszéki faluban (Mikóújfaluban) végeztem szolgálatot, ahol rendszeres bibliaolvasással foglalkoztam és az Igével kapcsolatos magyarázatokat is tartottam”. Mindez arra volt jó akkoriban, hogy Fülöp István tanítót óraadó vagy segédtanárnak alkalmazzák közmûvelõdési tárgyak tanítására.

Rektori mûködésének egyik évente ismétlõdõ feladata volt, amikor összegezte a különbözõ kapcsolt intézetek jelentéseit, és abból megalkotta a maga évi beszámolóját. Ezek egy része megmaradt a nagyenyedi Dokumentációs Könyvtárban, illetve a családi hagyatékban, aminek különös jelentõsége van, ha számításba vesszük, hogy 1948 után nem jelenhettek meg a kollégium hagyományos értesítõi. Itt hozzájuthatunk rendkívül érdekes iskolatörténeti adatokhoz, például Pogány Albert fõgimnáziumi igazgató, Csefó Sándor képezdei és Nagy Endre csombordi igazgató jelentései alapján. Ezekkel a tájékoztatókkal részben kitölthetjük azokat a fehér foltokat, amelyek a kollégium iskolatörténetének ebben az idõszakában jelentkeznek.

1926-27-ben a kollégium gazdasági ügyeinek ellenõrzõje és inspektor-professzor, majd elnyeri a rektorprofesszori címet. Utóbbi tisztségben az elsõ évi jelentésében (1937-38) azt vizsgálta: az iskolai év mennyiben igazolta azt az elvárást, hogy a kollégium ma is országos fõiskola; mint a tudományok hajléka mennyiben õrzi a legnagyobb kálvinista fejedelmek emlékét; a tanárok és tanítványaik munkája, koruk szellemének megfelelõen mennyiben tette nemesítõ iskolává az intézetet. Ekkor még éltek a régi virágzó kollégium õsi hagyományai, és egyike volt az utolsó éveknek, amikor még különösebb zaklatások nélkül dolgozhatott a közösség a szegény sorsú kálvinista gyermekek jövõjén. Talán ekkor használta elõször a nemes ifjúság megszólítást, amit leánya, Icu néni késõbb is oly gyakran és oly szívesen idézett, és amelyben benne volt maga a nemesítõ szándék is, amellyel Elekes Viktor az ifjúság felé közeledett. Hitt a családi élet társadalmi alkotó erejében, az internátussal kapcsolatban meleg családi otthonról beszélt. Érdekes iskolatörténeti adalék, hogy abban az évben a kollégium diáklétszáma 690 volt, ma, 2010-ben 693.

Összegezésében külön kiemeli a tanárok iskolán kívüli munkásságát, amit a vallásos, nemzeti és tudományos kultúránk védelme és megtartása céljából végeztek, és amelyben önmaga szerepét is megemlíti. Felhívásában tisztelettel felkéri a kartársakat, hogy a folyó iskolai évben végzett iskolán kívüli munkásságukat a nevük után írják be. A mának is szóló tanulságos példákat sorolok fel, amelyek talán rávilágítanak a Bethlen Kollégium szellemiségének akkori szintjére is. Fövényessi Bertalan zenetanár énekkari mûveket írt; Deák Ferenc tanulmányokat és tankönyveket írt és szerkesztett Csefó Sándor képzõigazgatóval közösen, aki közmûvelõdési elõadást is tartott; Szathmáry Gyula székfoglaló beszédet tartott az átöröklésrõl; Pálffy Endre irodalmi cikket írt; Csõgör Lajos iskolaorvos az iparos önképzõkörben a vitaminokról tartott elõadást; Elekes Viktor ismeretterjesztõ elõadást tartott az Iparos Önképzõkörben és a Leányszövetségben; Juhász Albert lapszerkesztéssel és bibliaórákkal foglalkozott; Vita Zsigmond elõadást tartott, tanulmányokat írt például Áprily Lajosról az Erdélyi Helikonban, és három erdélyi költõrõl beszélt a kolozsvári rádióban; Szabó Géza a kerületi közgyûlés hangversenyén és a május 24-i Bartók–Kodály-estélyen zongoraszámokkal szerepelt; Erdélyi Gyula elõadásokat tartott az Iparos Önképzõkörben és a Református Leányszövetségben, vallásos estélyen vett részt és gyermeklélektani tanulmányt írt.

A rektorprofesszor 1939-40-ben kiemelkedõ eseményként említi a fõgimnázium és a tanítóképzõ intézet közös énekkarának a megalakítását. Gyermekkora idejét látta elõtûnni, amikor a kollégium ének- és zenekarában a teológusok, gimnazisták és tanítójelöltek együtt szerepeltek.

Elekes Viktor mint a Nagyenyedi Református Egyházmegye tanügyi elõadója sokszor gyalog járta végig a vidéki iskolákat. Az Enyedi Újság 1926. október 31-i számában arról olvashatunk, hogy Elekes Viktor egy aranyosgyéresi tanítási értekezleten elõadóként szerepelt. Kifejtette, hogy „a nagyok, a közismertek mellett, hosszú, nagy sora van a névtelen hõsöknek, akiknek a munkájától egész vidékek, országrészek szellemi irányítása függ. A kiváló érdemû falusi kántortanítókat, akik pl. Tompa, Arany és sok más szellemi értéket felismertek és sokak továbbtanulását lehetõvé tették, alig említi a história. Ebben a feledésben van valami elszomorító”. A továbbiakban javaslatokat tett az elemi iskolai tanítás felemelésére, a tanítók jobb megbecsülésére.

 

Gazdasági ügyintézõ tevékenység

Azért, hogy a Bethlen Kollégium elismert szellemi szintjét a második világháború elõtt, majd az ezt követõ nehéz idõszakokban meg lehessen õrizni, komoly anyagi alapra volt szükség. Figyelni kellett a fejedelmi adományokból származó gazdaság állandó karbantartására és fejlesztésére. A kollégiumot a szó szoros értelmében táplálni kellett. Ez a feladat nagyrészt a rektorprofesszorra hárult. Elekes Viktor akkor volt gondnok, majd a legmagasabb funkció birtokosa, amikor a kollégium életét vészes anyagi gondok terhelték. A kollégium gazdasági ügyeinek az intézõjeként ismerkedett meg az önfenntartó iskola anyagi ügyeinek belsõ titkaival, amelyeknek az évek folyamán a legfõbb tudója és fõrendezõje lesz. Szász Pállal együtt, akiben nagyszerû szövetségesre talált, még 1934-ben megnyitották a Csombordi Téli Gazdasági Iskolát, és evvel nemcsak egy negyedik tagozatot hoztak létre a kollégium kebelében, hanem egy új gazdasági lehetõséget is teremtettek, amikor megvásárolták a Kemény Zsigmond birtokát, kastéllyal, parkkal, szõlõvel, szántókkal együtt. Ahogy Horváth Zoltán, a kollégium tanára megállapítja: „a Bethlen Kollégium Csombordi Téli Gazdasági Iskolája a néhai dr. Szász Pál kollégiumi fõgondnok és Elekes Viktor rektorprofesszor együttes mûve volt”.

A legnehezebb idõkben is megoldásokat kellett találni, még akkor is, amikor a jövedelem nagy részét adó szántóföldeket és az erdõk jó részét a román állam kisajátította. Az, hogy a décsei szõlõgazdaság felvirágoztatásával (20 holdról 70 holdra nõtt) újabb erõforrásra talált a kollégium, nagyrészt a rektorprofesszornak és természetesen az õt segítõ csapat munkájának köszönhetõ. Juhász Albert véleménye szerint „ez a tett az anyagi csõdtõl mentette meg az akkori kollégiumot”.

 

Vallásossága és népnevelõ munkássága

Vallásosságát a családból merítette. Gyermekkorában, templom hiányában, a házuknál ún. gyülekezeti istentiszteleteket tartottak. Innen táplálkoztak vallásos életének gyökerei. Különös hatást gyakorolt rá az úrvacsoraosztás ceremóniája. Késõbb ezt a szertartást el akarták különíteni a gyülekezettõl, és kollégiumi úrvacsoraosztást szerettek volna bevezetni, ám ezt õ határozottan ellenezte. Amikor nyugalomba vonult, az egyházkerületi közgyûlés a kollégium gondnokává nevezte ki, a Nagyenyedi Egyházmegye pedig fõgondnokává.

Iskolán kívüli elõadásaival igazi népmûvelõ munkásságot fejtett ki. Nagyszerû elõadó volt, aki hatott közönségére. A Magyar Népi Szövetség által Déván tartott országos Petõfi ünnepségen a nagy költõ halálának századik évfordulója alkalmából, amikor már minden funkciójáról lemondott és igazságtalanul meghurcolt emberként, de felemelt fejjel és a testvériséget hirdetve tartotta meg beszédét. Ebbõl idézünk: „Népi Szövetségünk mai országos Petõfi ünnepe nemcsak egy szokásos emlékünnep (…), a mai Petõfi ünnepély egy nemzet szellemtörténetének fordulópontját jelzi. Petõfi szelleme kell legyen az a híd, amely az eddigi ellenségeket kibékíti, összeköti, a száz év óta hangoztatott testvériséget valósággá teszi.”

Egészen más témájú elõadása, amit a képzõs tanárkar felkérésére tartott, az alkoholizmus és a nikotin ellen szólt, ami már akkor kezdett gondot okozni a nevelésben. Sajátos kapcsolata volt az Iparos Önképzõkörrel. Józsa Miklós Mesterré avatás Nagyenyeden címû cikkében (Szabadság, 2010. július 24.) találóan fogalmazta meg, hogy „a hajdani Nagyenyed az iskola és az iparosok városa volt”. Elekes Viktor sohasem vonult be valamiféle tudósi elefántcsonttoronyba, hanem együtt élt a társadalommal, így a város iparos társadalmával, amelynek több mint száz éve alakult meg a Nagyenyedi Magyar Iparos Önképzõköre. Nemcsak az inasiskolában tanított ingyen, hanem elõadásokat tartott az önképzõkörben is. 1928. szeptember 23-án a kör új székházának a felavatása alkalmából tiszteletbeli mesterré avatták együtt Szigeti Bélával, a Nagyenyedi Kisegítõ Bank vezérigazgatójával. Mészáros Gyula céhmester üdvözlõ beszéde után faragott diófakazettában mûvészi függõpecsétes mesterlevelet adtak át a rektorprofesszornak. A kör történetét a naplóban örökítették meg. Józsa Miklós azt is megemlíti, hogy az oklevelet Tellár Ágnes házában õrizte más dokumentumokkal együtt, és halála elõtt pár nappal adta át a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Háznak megõrzés végett.

Elekes Viktor önéletírásában megjegyzi, hogy az enyedi iparos osztály mûvelõdése céljából végzett mûködése nyitott könyv, amit ismer városunk minden iparosa. Idézünk ezzel kapcsolatos összegezõ gondolataiból: „nagy szeretettel karoltam fel az iparos ifjúság kultúrszínvonala emelésének gondolatát már 1914 elõtt is több éven át”. 1918 után rövidesen megszûnt az iparos tanoncok magyar nyelven történõ oktatása. Errõl így ír önéletírásában: „Tanoncaink nem bírták a román nyelvet, ezért elõmenetelük nagyon nehézkes volt. Segítendõ a helyzeten elvállaltam, hogy az inasiskolában minden díjazás nélkül tanítsam a tanulókat magyar nyelven, mintegy két éven át. Ugyanakkor az iparos önképzõkörben természettudományi és szociális tartalmú órákat tartottam az ott összegyûlt ifjú iparos munkásoknak”.

Sûrû elfoglaltsága miatt ritkán volt ideje írásainak, beszédeinek megjelentetésére. Néhányat a Dokumentációs Könyvtár egykori könyvtárosa, Vita Zsigmond gyûjtött össze és katalogizált. Ezek között vallásos tárgyú, népnevelõ vagy tanügyi jellegû írások egyaránt szerepelnek, mint például A lányok taníttatása a tanítóképzõben (Enyedi Újság, 1925. július 26.), Tanügyi elõadói jelentés (Református Szemle, 1926/20.), Mit adott nekünk a reformáció? (Református Egyházi Élet, 1939/7-8.), Özv. Makkai Domokosné temetésére (Református Egyházi Élet, 1940/1.).

 

Társadalmi kapcsolatok

 Elekes Viktor társadalmi kapcsolataiban is tágabb dimenziókban gondolkodott. Nem politizált aktívan, de nem is volt semleges, alkalomadtán jól meggondolta azt, hogy hova adja a szavazatát, és milyen pártnak válik a tagjává. Életében õt és kortársait fejük felett gyorsan változó rendszerek hatásai érték. Tanulmányozta Marx, Engels, Lenin, Sztálin ideológiáját és egyéni véleményt alkotott róluk. A rendszerektõl függetlenül, amelyekben élt, soha nem támogatott reakciós irányzatokat, sõt határozottan ellenezte azokat. Önéletírása alapján állítható, hogy a magyar államiság idején sohasem szavazott az akkori kormánypártra. A Függetlenségi Kossuth-pártnak volt a tagja, s mint ilyen a népek egyenlõségének, és egymást kölcsönösen megbecsülõ békés együttélésének volt a következetes, a politikai fordulatoktól független harcosa.

1922 után az Országos Magyar Pártnak, majd 1940-44 között a Magyar Népközösségnek, 1945 után pedig a Magyar Népi Szövetségnek, egy ideig pedig a Szociáldemokrata Pártnak is volt a tagja.

Alapvetõ elvei közé tartozott, hogy keresse az itt együtt élõ népek közötti összekötõ kapcsokat. Szeretett volna törölni a lelkükbõl minden olyan érzést, gondolatot, amely elválasztja és egymás ellenségévé teheti õket. Ezt az elvet természetesen nemcsak maga vallotta, hanem elfogadását tanártársainak és tanítványainak is következetesen ajánlotta minden társadalmi érintkezés alkalmával. Õ maga ellenezte a zsidóüldözést.

Az élet gyakorlatában is megszakítás nélkül kutatta a békés együttélés módozatait. Széles körû személyes kapcsolatokat tartott fenn, így több román barátja is volt, akikkel gyakran társalgott. Nemcsak értelmiségiekkel, hanem munkásokkal és földmûvelõkkel, fõleg azokkal, akikkel napi kapcsolatokat ápolt. Miriszlói szõlõjüket közel 40 évig ugyanaz a román család dolgozta meg.

Érdekes adat, amely rávilágít a civil szervezõdésekkel fenntartott jó kapcsolataira: a nagyenyedi Önkéntes Tûzoltó Egyesület parancsnoksága 1932/36-os rendeletével Elekes Viktor tanár-inspektor, professzor urat az évi rendes közgyûlésen tiszteletbeli tagjává választotta az egyesület felvirágoztatása körül szerzett érdemeiért.

A 40-es években, az Antonescu rezsim felfogásába sehogy sem illeszkedett be a népek egyenlõségének és békés együttélésének a gondolata, amelyet a rektorprofesszor vallott és gyakorolt. Az erdélyi magyarsággal és annak egyik reprezentatív intézetével, a Bethlen Kollégiummal, annak vezetõjével szemben is ellenséges szellem alakult ki a hatalom részérõl. Ezt Elekes Viktor a legnagyobb jóakarattal sem tudta teljes mértékben ellensúlyozni. Napirenden voltak a házkutatások, kihallgatások, gyanúsítgatások. 1941. január 4-én négy detektív két rendõrrel házkutatást tartott a református egyházközségekben és az iskolában. A falakat is megkopogtatták, a tornateremben felbontották a faburkolatot és néhány téglát ki is bontottak. Müller Jenõ ügyvéd kérdésére azt válaszolták, hogy fegyvert keresnek. „Lehet, hogy az ügyvéd úr nem, de az öreg („bãtrânul”) – és itt egyértelmûen Elekes Viktorra utaltak – biztosan tudja, hova rejtették”. Végül eredménytelenül távoztak, mert sem a szobákban, sem a templomokban nem találtak semmi érdemlegest, csak az egyik parókia padlásán egy katonai pokrócot, ami egy Dumitrescu nevû kapitánytól maradt ott, aki utóbb kiszökött Magyarországra. A lomtárban régi magyar könyvet, történelmi, családi képeket, térképeket szedtek össze. Jegyzõkönyvet nem vettek fel, de román és magyar nyelven megmaradt a házkutatás részletes leírása (Declaraþie) a rektorprofesszor jóvoltából.

Elkezdõdött a sokáig jól bevált módszer gyakorlása, lefejezni a magyar közösséget avval, hogy megfélemlítik és elhallgattatják a vezetõit. A rektorprofesszort kétszer állították hadbíróság elé, de bizonyítékok hiányában nem tudták elítélni. A négy esztendõ állandó zaklatásokkal telt el. Elekes Viktor így került a Tg. Jiu-i internálótáborba, ahol vejével, Horváth Zoltánnal, Ida leányának férjével együtt mintegy kilenc hónapig raboskodott, minden ítélet és bizonyítható vád nélkül. Lányának, Horváth Elekes Idának volt annyi bátorsága, hogy az akkori viszonyok között meglátogassa apját és férjét a lágerben. Errõl a látogatásról sokszor mesélt.

A hivatalát 1945. március 6-án átvevõ Groza kormány egy idõre véget vetett a zaklatásoknak, és a rektorprofesszor tovább gyakorolhatta szakmáját. Az új politikai rendszer adta bonyolult viszonyok között igyekezett komoly lépéseket tenni a beilleszkedésre, a kollégium átmentésére. A kommunisták 1946. novemberi hatalomátvétele nyomán azonban újból változott a helyzet, és más politikai máz mögött folytatódtak az üldözések, a letartóztatások. Elekes Viktort többször meghurcolták. 1947. május 5-étõl több hetet töltött a szamosújvári fogházban, minden kézzelfogható indok nélkül. Fogva tartásai idején megmozdult érdekében a helyi társadalom, még a román nemzetiségûek is. Az enyedi református tanítóképzõ tanára, Maria Constantinescu például nyilatkozatában kijelentette, hogy amióta ismeri Elekes Viktort, semmiféle soviniszta vagy reakciós gesztust nem tapasztalt nála, mindig megértõ és kedves volt a munkatársakkal, és arra törekedett, hogy a magyar nép harmóniában éljen a románsággal; mindenkihez volt jó szava, és ezért mindenki elégedett volt a közösségben.

Természetesen felemelte a szavát második felesége, Elekes Anna is, aki 1947. május 20-án keltezett levelében írta le férje életét és munkásságát, amely élõ példája a tisztes családi és gazdag társadalmi életnek és együttélésnek. Ugyancsak az érdekében írtak az iskola tanárai és más alkalmazottai, a 1947. május 21-i levél tizenegy aláírója kiemeli a rektorprofesszor igazságos szemléletét, amelynek köszönhetõen a szegény diákoktól az alkalmazottakig mindig mindenki egyformán kapott, ha valami elosztásra került, sõt, a volt alkalmazottakra is gondolt. 1947. május 15-i levelében a Fehér megyei Csendõrlégió parancsnoka, Traian Bãdiliþa is szóvá tette, hogy Elekes Viktor sokat tett az együtt élõ nemzetiségek közeledéséért, tevékenysége során pedig semmit nem vétett a demokrácia elvei ellen.

Nehéz megítélni, hogy azokban a nehéz diktatórikus idõkben mennyire hatottak ezek a szûkebb vagy tágabb környezetébõl érkezõ támogató levelek. Tény, hogy miután 1947 decemberében újból letartóztatták, és egy hét múlva szabadon bocsátották, átértékelte helyzetét és tudomásul vette, hogy a régi rendszer „képviselõjeként” nem tûrik tovább ténykedését a kollégium élén. Következésképpen minden egyházi és kollégiumi tisztségérõl lemondott, a továbbiakban pedig be sem lépett többé szeretett iskolájába, ahol emberöltõnyit töltött áldozatos munkával. Ráadásul megvonták nyugdíját is, amelyet a fellebbezése nyomán sem adtak viszsza. A megyei törvényszék végzése megállapította, hogy a múltban a fasiszta rendszer fenntartásáért dolgozott és ellenséges érzületekkel volt a Román Népköztársasággal szemben. (Életének ismerete élõ cáfolata mindezen koholt vádaknak.) Ilyen körülmények között nyugdíját csak néhány év múlva, halála elõtt kapta vissza.

1947-ben Málnássy Károly és Kónya Gyula nyugdíjba vonuló kollégák után búcsúzott ezekkel a szavakkal: „Halljátok meg tõlem még egyszer, lehet, hogy utoljára, hogy a Bethlen Kollégium a tiétek, az erdélyi református magyar ifjúságé. Éppen ezért szeressétek, ragaszkodjatok hozzá, gazdag történelmi emlékét zárjátok kebeletekbe, s érezzétek vele szemben a személyes hála érzetét. (…) Senkinek soha rosszat nem akartam. Ha a látszat azt mutatta volna, mielõtt a megtisztelõ tisztségrõl lemondanék, ezennel bocsánatot kérek…” 

Életének hátramaradt idõszakában az állami biztosítónál (ADAS) végzett munkájából és megmaradt kis gazdaságának gyümölcseibõl tartotta el családját. A kollégiumba többé nem lépett be, sok tanár kollégája és barátja meglátogatta, mások viszont, ha találkoztak vele, átmentek az út túloldalára.

1957. március 8-án Elekes Viktor könnyû lefolyásúnak ígérkezõ sérvoperációra jelentkezett a marosvásárhelyi kórházban, egy váratlan embólia azonban hirtelen kioltotta életét. A Jóisten gyors halált szabott rá. Temetése március 11-én volt a nagyenyedi református vártemplomból. Gyászbeszédében a volt kolléga és tanítóképzõ igazgató, Csefó Sándor egyebek mellett így fogalmazott: „Nem sokan lehetnek olyanok, akik ne emlékezhetnének az Elekes Viktorral történt olyan találkozásra, amely nyomán ne maradt volna vissza a lelkükben a találkozás szívélyességének és meleg hangulatának kellemes emléke. (…) Minden embertársában csak az embert kereste, a faji, vallási vagy a nemzettársi különbségek eltûntek a tekintete elõl. (…) Nagyenyed városának és messze terjedõ vidékeinek mindenkitõl ismert és mindenki által megbecsült, komolyan számba vett és értékelt, szinte mondhatnám, bennszülött tagja volt, fogalomszerûvé vált tipikus egyede”. Emlékezésében Juhász Albert a temetést a következõképpen írja le: „A nagyenyedi templomot zsúfolásig megtöltötte a gyászoló gyülekezet, s jelenlétével kifejezte az elhunyt iránti szeretetét. Megbecsülésének adott kifejezést a Teológia tanári kara is, amely temetésén három tagjával képviseltette magát. Testületileg vett részt a temetésen a kollégium utódjának, a Nagyenyedi Állami Magyar Nyelvû Középiskolának a tanári kara, tiszteletét fejezte ki a jó barát s az igaz tanár iránt, aki egész életét az ifjúság nevelésének áldozta. Utolsó útja életéhez méltóan az ifjúság sorfala között vitt az Õrhegy tetejére egy áldozatos élettel kiérdemelt utolsó pihenõ helyére. S mi mindnyájan Isten iránt való hálával vettünk búcsút attól a férfitõl, akit ajándékként kaptunk Istentõl”. Tegyük hozzá mi is, 21. századi kései utódai nevében, hogy a rektorprofesszor mégis visszatért szeretett iskolájába, és ma is ott van, és már nincs hatalom, amely ezt megakadályozhatná.

 

A rektorprofesszor utóda és hagyatéka

 A rektorprofesszor kényszerû, de önként vállalt lemondása után, 1947 utolsó hónapjában egyik legtekintélyesebb kollégáját, Erdélyi Gyula pedagógia szakos tanárt (1909–1978) választották meg utódául. Erdélyi 1945-ig tanított a Bethlen Kollégiumban, majd Brassóban volt tankerületi fõigazgató, illetve minisztériumi vezérfelügyelõ. 1948 után nyilván nem viselhette tovább a rektorprofesszori címet, hiszen az oktatás államosítását követõen az iskoláknak már nem rektorai, hanem igazgatói voltak. Erdélyi Gyula volt tehát az utolsó nagyenyedi rektorprofesszor. Egyelõre nem sikerült kideríteni, hogy 1949–52-ig az utód milyen szerepet töltött be a kollégiumban. Az akkori kiadású anyakönyvekben az iskolai bizonyítványokat Deák Ferenc, id. Jarosievitz Zoltán, Sipos Árpád, Nemes János, Juhász Albert írták alá.

Erdélyi Gyula 1952-ben Kolozsvárra költözött, ahol a képzõmûvészeti fõiskolán, illetve a zenekonzervatóriumban pedagógiát adott elõ. Bakó Béla, a Bolyai Egyetem pedagógia tanára, Bethlen-kollégiumi véndiák fogadta be saját lakásába, egy külön bejáratú szobába. Gyakran meglátogatták volt kollégái, Kónya Árpád és Köble József, akikkel egy pohár enyedi bor mellett elbeszélgettek a régi szép idõkrõl. Erdélyi Gyula 1965-ben kapott kiutalást állami lakásra Kolozsváron. Pedagógiai jellegû írásai jelentek meg Az Útban (1937-38), késõbb a Korunkban (1957). Nemes Jánossal együtt megírták A nevelõ tanítása, a Betûerdõ (ábécés és olvasókönyv), valamint a Vezérkönyv a Betûerdõ használatához címû könyveket, amit a Bethlen nyomda adott ki 1941-ben.

Elekes Viktor szellemi hagyatékát az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában levõ Dokumentációs Könyvtárban egy iratgyûjtõben õrzik. Ebben 33 iratot számoltam össze, többek között az 1938-tól 1943-ig terjedõ idõszakból rektori évzáró és évnyitó beszédeket; elõadását Széchenyirõl, az iparos inasnevelésrõl, illetve az iskola kultúrtörténeti jelentõségérõl; bizalmas iratot az Erdélyi Református Egyházkerület Intézõ Bizottságától Márton Áron püspöknek; leveleket Szász Pálnak; nyilatkozatot az 1941. január 4-én a kollégiumban tartott házkutatásról. Egy külön iskolai jegyzõkönyv-gyûjteményben 1936-tól adalékok olvashatók többek között Elekes Viktor tevékenységérõl, ugyanott megtalálható Csefó Sándor búcsúbeszéde Elekes Viktor nyugalmazott rektorprofesszor halála alkalmából.

A családi irattárat Madaras Ildikó marosvásárhelyi nyugalmazott földrajztanár bocsátotta rendelkezésemre. Itt találtam rá a legértékesebb dokumentumokra a nagyapa tevékenységérõl: 1. Személyes iratok (föld és ház adásvételi szerzõdések, kitüntetések az elsõ világháborúban szerzett érdemeiért, levelek, igazolványok); 2. Önéletírásai (kézzel írt példányok); 3. Beszédeinek gépelt változatai (évnyitó és évzáró, valamint gyászbeszédek például Fogarassy Albert nyugalmazott rektorprofesszor halála alkalmából); 4. Elõadások, ezek között Madách Imre: Az ember tragédiája elemzése, Petõfi Sándor költészete stb.; 5. Jelentések (a Fõgimnázium, a Tanítóképzõ, a csombordi gazdasági iskola, a régiségtár, a régipénz-gyûjtemény, a természetrajzi gyûjtemény, a könyvtár évi állapotáról, veszteségeirõl, gyarapodásairól); 6. Kollégák, civilek, magyarok, románok Elekes Viktor letartóztatásai alkalmával írt nyilvános, támogató levelei. Jelen írás elsõsorban ezeknek az iratoknak a felhasználásával született meg.


Epilógus

A Bethlen Kollégium rektorai, rektorprofesszorai a maguk nemében mind kiváló, jól képzett, iskolájuk iránt mélyen elkötelezett, hagyományait messzemenõen megbecsülõ egyéniségek voltak. Természetesen különböztek alkatukban, ahogy a korszak adta lehetõségekben vezették a sokszor nehéz sorsú iskolát. Akadt közöttük, aki kiemelkedõ pedagógiai vagy teológiai tudással rendelkezett, volt, aki elmélyült irodalmi vagy természettudományi mûveltséggel bírt. A szerencsésebbek rövidebb vagy hosszabb békés korszakokban irányították a kollégium intézményeit. Mindig bõven akadt megoldandó kérdés és tennivaló.

Elekes Viktor a békés idõszakokban nemcsak iskolavezetéssel foglalkozott. Igazi népnevelõ volt, akinek az iparos önképzõkörrel történõ szoros kapcsolata áttörte a merev társadalmi korlátokat, és személyével az egyszerû nép körében is népszerûvé tette a mûvelõdést és szeretett kollégiumát. Nyitottan fogadta az új reformátori teológiát. Mindig képes volt a régit feláldozni azért az újért, aminek igazáról meg volt gyõzõdve.

Egyedüli a rektorprofesszorok között, aki egy gyökeresen átrendezõdõ országos rendben küzdött a kollégium létéért. Egy új világ hajnalán arra kellett figyelnie, hogy az egyházi iskola egyáltalán megmaradhasson a dél-erdélyi sorsban, szegény, támogatásra szoruló diákjaival. Akkor, amikor sokan elkeseredésükben nekiindultak a nagyvilágnak, neki arra kellett gondolnia, hogy legyen teológusképzése a leszakadt területnek, hogy az itthon maradt fiataloknak legyen érdemes enyedi diákokká válni. Elveinek fenntartása mellett messzemenõen alkalmazkodott a változó idõkhöz, sokféle közeggel egyeztetett, és ésszerû kompromisszumokat próbált kötni. Ebben mindig a nyitottság vezérelte. Tanárhiány közepette kellett biztosítania a megfelelõ szintû oktató-nevelõ munkát és elfogadtatnia az iskolát az új hatalommal. Nem volt könynyû feladat az iskolával együtt túlélni a válságot. Csak akkor állt félre, amikor úgy látta, hogy személyével már nem lehet hasznára iskolájának.

Elekes Viktor magatartása, munkája, egész életében a történelmi kollégium felé irányult. Nehéz idõkben vállalta a legmagasabb iskolai vezetõ címet, és 1947-ben még egészben önellátó egyházi iskolaként adta át utódjának, aki már csak rövid ideig õrizhette az iskola hajdankori jellegét.

Rektorprofesszorsága elsõ évének záró beszédébõl vett idézettel fejezzük be a róla szóló adatok és gondolatok sorát: „Az emlékek szárnyán félszáz esztendõvel száll vissza emlékezetem, megújulva látom az idõt, amikor a székely havasok ormától a Vaskapuig szekértábor indult Enyedre, tanulni vágyó ifjak töméntelen seregével. Hála, ezerszer hála, jóságos Isten, hogy felnyitottad a református szülõk szemét, megértetted velük, hogy elvész az a nép, amely tudomány nélkül való”.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008