magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Széman Péter: Kisebbségi beteg, kisebbségi orvos a Kárpát-medencében


Nehéz fába vágtam a fejszémet, amikor a kisebbségi sorban élõk szempontjából próbáltam megvizsgálni az orvos–beteg kapcsolatot. Nehéz, mivel egyrészt tisztázni kell, hogy ki a kisebbségi – a beteg, az orvos, mindkettõ, vagy egyik ilyen, a másik meg amolyan?  Elsõsorban a beteg szempontjaira gondoltam, hiszen egy gyógyító ember számára a vele szemben álló kiszolgáltatott, segítséget remélõ, benne megbízó ember gondjai a fontosak, már csak a hippokratészi eskü miatt is, még akkor is, ha ez az eskü a mai idõkben elõretörõ teljesítményorientált – és ennek megfelelõen finanszírozott – világban mindinkább aktualitását veszti. De a kérdések ugyanígy jelen vannak az orvos számára is, amikor kisebbségben élve nem tudja anyanyelvén megtanulni szakmáját, olyan szakszavakat talál, amelyeket nehezen ért meg, és azonos anyanyelvû, de a 90 évvel ezelõtt szétszakított nemzet nyolc országban élõ kollégáival is nehezen tud szakmáról értekezni, nem beszélve a különbözõ nyelvterületre elkerült kollégákról. Épp ezért nagyon sok fogalmat tisztázni kell, hogy – képletesen – mindenki ugyanazt a nyelvet beszélje. Ennek a közös nyelvnek a megtalálásában segített és segít a mai napig is a Magyar Egészségügyi Társaság, és a magunk lehetõségeivel próbálunk segíteni mi is, erdélyi magyar orvosok.

De térjünk vissza a lényeghez, ez az orvos–beteg kapcsolat, annak vetületei. Dolgozatomhoz megkértem a Kárpát-medencében élõ kollégáimat – Csík Ferenc Adalbertet Kárpátaljáról, Bastrnák Ferencet a Felvidékrõl, Farkas Emilt a Délvidékrõl, Vass Vilmost Muravidékrõl, hogy mindenki vázolná fel, milyen náluk a helyzet. Ugyanakkor a Kárpát-medencén kívül élõ Szutrély Péter kolléga számolt be a valahová kivándorolt magyar orvosok – és persze a betegek ilyen vonatkozásban felmerülõ gondjairól, ottani észleléseirõl. Talán ezzel kezdeném, mert az elszakított országrészekben élõ orvosok és betegek gondjai hasonlatosak, merõben más a Kárpát-medencén kívül került orvosok gondja-baja. A helyzet már eleve nem ugyanaz, mert míg a Kárpát-medencében dolgozók felett átlépett a határ, addig a medencén kívül tevékenykedõk õk maguk lépték át a határt. De egy dologban azért nagyon hasonlatos a sorsuk: az orvosban itt is, ott is felmerül a kérdés: vajon vállalhatja-e származását? Nyelvét? Vagy talán rossz fényt fog vetni rá, betegei nem bíznak benne, esetleg kollégái sem? Helyesebb eltitkolni mindent? A válasz is ugyanaz, akárhol is dolgozzon kisebbségi helyzetben az orvos: az eltitkolás helyett – ami úgy is nehéz már csak a kiejtés miatt is – sokkal értékesebb, ha nyíltan vállalja anyanyelvét, származását. A betegek vagy potenciális jövõbeni betegek nem ragadnak le felületes értékeléseknél. Keresik a szaktudást, az érezhetõ szakmai biztonságot, kompetenciát, keresik az emberi közelséget, a segíteni akarás õszinteségét. Ha pedig valakiben megtalálták, akkor még az sem akadály, ha a nyelvtan néha a nyakát töri, ha némely kiejtett szó akár a nevetésig ferdére sikerül, ha a kiejtés komikusan idegen.

A Kárpát-medencén kívül dolgozó magyar orvosok zöme anyanyelvén tanulva szerezte meg diplomáját. Olyan értékes emberi, orvosi, gyógyító-segítõ tulajdonságokat vittek a világba, hogy mind szakmai, mind emberi, közösségi szinten kivívták környezetük elismerését, sikereket értek el, ami szakmai címeket, kitüntetéseket eredményezett. Nem mondható el ugyanez a Kárpát-medencében végzett orvosokról. Az anyanyelven való oktatásra még kitérek, de a szakmai és közösségi elismerés sokszor hiányzik, még akkor is, ha a betegek elismerése, megbecsülése megvan, ami már önmagában is elegendõ egy jó orvosnak, de azért a hivatalos elismerésre is szükség lenne. Ennek hiánya a fel-fellángoló sovinizmusra vezethetõ vissza. Ez elsõsorban a szocializmus építésének idõszakára volt inkább jellemzõ, de az úgynevezett rendszerváltás után is megjelenik egyszer-másszor.

A Kárpát-medencében felmerülõ gondok öszszetettségének egyik okozója a trianoni döntés, de fõleg a második világháború után kialakult helyzet: a békediktátum után kisebbségi orvosi létrõl a négy utódállamban beszélhetünk – Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia –, mert Ausztriába inkább kivándoroltak a magyar orvosok, nem ott születtek és végeztek egyetemet. A helyzet bonyolódott 1990 után, amikor is a fent jelzett négy országból nyolc lett, amelybõl hat határos Magyarországgal. Ezekben az országokban az oktatás az ország hivatalos nyelvén folyik, mely alól kivételt csak Erdély képez, ahol a második világháború befejezése után, a román kar Szebenbõl való visszaköltöztetésével egy idõben a kolozsvári magyar orvostudományi kart Marosvásárhelyre helyezik. Itt magyar nyelven folyik az oktatás, de idõvel az önálló magyar intézményt megszüntetik, kétnyelvûvé teszik, majd a nyolcvanas évek végére a diákoknak már csak 30 százaléka részesül magyar nyelvû oktatásban a kezdeti 100% helyett. Az elsorvasztás oda vezetett, hogy a magyar nyelvû tanári gárda kiöregedett, ennek képzése 1990 óta folyamatosan, de nagyon lassan folyik. Ugyanakkor a szocializmus éveiben a kötelezõ kihelyezés is úgy alakult, hogy a Marosvásárhelyen végzetteket a Kárpátokon túlra helyezték ki. Szinte anekdotaszerû az a tény, hogy Bákóban a körorvosi gyûléseket egyszer-másszor magyarul tartották meg. De Erdélyben legalább – ha részlegesen is – van magyar nyelvû orvosi oktatás, ami nem mondható el a többi leszakított területrõl. Jugoszláviából és a mai Szerbiából, Szlovéniából sokan tanultak, tanulnak magyar orvostudományi egyetemeken, de az egyetem elvégzése után közülük is sokan kerülnek idegen többségû nyelvi közegbe. Ez általában egyik utódállamban sem jelent gondot, mivel az ország nyelvét jól ismerõ orvosok vannak, már csak azon egyszerû okból kifolyólag is, hogy minden orvosi dokumentációt, minden hivatalos iratot az ország nyelvén kell kiállítani, még akkor is, ha az illetõ intézményben mindenki magyar anyanyelvû. Ez alól csak Szlovénia lendvai járása kivétel, ahol a magyar hivatalos nyelv, és minden iratot két nyelven állítanak ki. De fontos az ország nyelvének ismerete, mert minden szakvizsga, az elõmenetelhez szükséges szakdolgozat, doktori disszertáció, versenyvizsga csakis az ország nyelvén történhet. Ebbõl az okból kifolyólag a kisebbségi orvos mindig hátrányba kerül az anyanyelvén megszólaló többségivel szemben. Ugyanakkor nincs hátrányban a többségi nyelvet beszélõ beteg, gondját-baját jól megérti a kisebbségi nyelvet beszélõ orvos.

Gondok akkor lépnek fel, amikor olyan közigazgatási egységbe érkezik meg a többségi orvos, ahol kisebbségiek élnek többségben. Erdély viszonylatában ez a Székelyföld, de nem csak ott, hanem a Kalotaszegen, Szilágyban, Szatmárban, Biharban, sõt Arad, Temes vagy Fehér, Hunyad, Beszterce-Naszód megyékben is vannak olyan települések, ahol – fõleg az idõsebb nemzedék – egyáltalán nem vagy csak gyengén beszéli az ország hivatalos nyelvét. Sajnos a többségi orvosok zöme (tisztelet a kivételnek!) nem ismeri a kisebbségi nyelvet, nyelveket. Itt bizony az orvos–beteg kapcsolat nem tud mélységében kialakulni, a beteg hátrányban van, olyan helyzetek is kialakulnak, hogy egyáltalában nem tud kommunikálni orvosával. Sajnos néha az is elhangzott már a többségi orvos részérõl, hogy a beteg menjen haza és tanulja meg az ország nyelvét, azután menjen orvoshoz. Ilyen esetekben jó, ha kisebbségi anyanyelvû szakdolgozó van jelen a vizsgálatnál, aki a fordító szerepét vállalhatja magára. A beteg nagyon sokszor családja egy fiatalabb tagjára bízza a fordítást, ami néha kellemetlenül érintheti, mert a fiatalabb családtag lehet más nemû vagy túl fiatal, vagy a beteg érzékenyebb, és ilyenkor például az intim dolgokról még szakdolgozó jelenlétében, vagy az orvossal kettesben is nehézére esik beszélnie egy-egy betegnek, nemhogy más elõtt. Talán furcsának tûnik, de bevett gyakorlat, hogy az ország nyelvét gyengén beszélõ kisebbségi beteg számára nem az a fontos a szakrendelések tekintetében, hogy milyen szakorvoshoz forduljon, hanem hogy anyanyelvén szólalhasson meg. Nem a betegség etiológiája szerinti szakorvoshoz megy, hanem nemzettársához, megbízva benne, tudva azt, hogy meghallgatásra talál. A nem szakmájához tartozó beteggel az orvos általában átmegy többségi nyelvû kollégájához, vállalja a fordító szerepét. De itt figyelembe kell venni azt is, hogy nem mindegyik orvos szereti, ha egy kollégája is jelen van a vizsgálatnál. A különbözõ kisebbségvédõ szervezetek programjaiban sehol sem vetõdik fel ez a megoldásra váró gond, pedig jelentõsen befolyásolhatja az orvosi ellátás minõségét, és valahol az alapvetõ emberi joghoz tartozónak tekintem azt, hogy a beteg azon a nyelven fordulhasson orvosához, amelyet a legjobban ismer, tud és szeret. Ugyanakkor meg kell azt is jegyeznünk, hogy – habár törvény adta lehetõség – a 20%-nál több, de mondjuk az 50%-nál jóval kevesebb vegyes etnikai összetételû településeken is csak nagyon kevés esetben létezik magyar nyelvû tájékoztató, például a szakrendelések, betegosztályok felé irányító táblák esetében, nem beszélve arról, hogy nincsenek a kisebbségi nyelven (a mi esetünkben magyarul) értõ  és beszélõ alkalmazottak a beteget fogadó pontokon vagy a rendelõkben.

Nem orvos-beteg kapcsolat viszonylatában, de meg kell említenünk, hogy a kisebbségi sorban élõknél többletmunkára van szükség az ismeretek megszerzéséhez a többségi nyelven. Nem válik a kisebbségi orvos hátrányára ez a többletmunka, de jelen van mindennapjaiban, idõt rabolva el tõle. Ugyanakkor Szutrély Péterrel együtt vallom, hogy a nagyvilágban szétszórt magyar orvosok nem zárt kisebbségekben élõ, meghatározott kisebbséget ellátó kollégák, sokkal inkább önmaguk által alkotott kisebbség, mely egy széles többség közepette kell hogy meghatározza helyét, berendezze életét, gyakorolja hivatását. Ez kihívás, érdekes és nagy feladat, melynek sikeres szakaszai után különös elégtétel, a jó munka elégedettsége lesz az ember osztályrésze. Valahol így több és jobban is ízlik a szakmai sikerélmények egyébként gyéren csörgedezõ örömforrása.

 

 

*Elhangzott az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvosi tanácskozásán 2010. november 20-án, a Magyar Tudomány Napján Kolozsvárt.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008