magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Csomafáy Ferenc: Viva Vox másodszor


Fuchs Ferenc egyetemi tanárnak jutott eszébe még 2008 közepén: több kollégával (Ionel Pantea és Gheorghe Victor Dumãnescu) összefogva megteremtenek egy olyan lehetõséget, melyen a felsõfokú zenei képzésben részvevõk lehetõséget kapnának arra, hogy operákban fellépjenek, nemcsak zongorakísérettel, hanem operazenekarok kíséretében is.

 

A  Viva Vox programja

Az idén másodszor kapták meg ezt a lehetõséget Viva Vox cím alatt, amikor nemcsak az országból, de külföldrõl is jelentkeztek operaénekeseket képzõ jelentõs iskolák. Az idei program már magában hordozta mindazokat az elemeket, melyek az elsõ alkalommal jelezték, ha ezt az akciót tovább akarják folytatni, akkor a követelményeknek még áttekinthetõbben eleget kell tenniük. Így alakult ki az a program, melyet a nagyérdemû közönség idén megtekinthetett.

A fesztivál részvevõi: a bukaresti Nemzeti Zenemûvészeti Egyetem,  a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, a konstancai Ovidius Egyetem Mûvészeti fakultása, a jászvásári George Enescu Mûvészeti Egyetem és a temesvári Nyugati Egyetem Zenei Kara,  a nagyváradi Állami Egyetem Ének Fõszak. Külföldrõl a Szegedi Tudományegyetem Bárdi Sándor Operastúdiójának hallgatói, valamint a Debreceni Egyetem UNIDEB Zenei fakultása vett részt. Összesen több száz mûvész, akik együttesen több mint hatszáz éjszakát töltöttek Kolozsváron.

Mindennek a fõ mozgatója, megszervezõje, lebonyolítója Fuchs Ferenc volt, akitõl megtudtuk, rendkívül nagy munkát fektetett bele ebbe az akcióba, mely, ha tovább folytatódik – és ez miért ne történhetne meg –, akkor tényleg kolozsvári viszonylatban zenetörténelmet ír.

 Az egyébként sikeres rendezvénynek mégis elõször a negatívumait tekintené át. Az emberekre az jellemzõ, hogy elsõnek nem az erényeket, hanem a hibákat szeretnék fellelni.

– Napjainkban az emberek a társadalmi válságban gondolkodnak és élnek. Nekem az a szerencsém, hogy a mûvészetben nincsen katasztrófa, és még háború idején is szükségük van az embereknek zenére, mûvészetre. Ezzel a fesztivállal azt akarom a diákoknak üzenni, hogy számukra a mûvészet legyen az a húzó erõ, amely vezérli õket azon az úton, amelyen haladnak. Élve belsõ adottságaikkal, nyújtsanak felejthetetlen élményt a nézõknek.

– A mûvészethez pénz kell…

– Ezt a pénzt én sajátos módon igyekeztem elõteremteni. Nagyon sok ismerõsömmel beszéltem. Közöttük nem egy világhírnévnek örvendõ énekessel is. És voltak közöttük olyanok, akik értékes tárgyakat adományoztak, hogy a fesztivál megrendezéséhez szükséges pénzt elõteremtsük.

A román társadalomnak is van egy patrícius rétege, amely ha az esemény olyan, akkor hajlandó anyagilag támogatni. Ezeket meghívtuk egy zártkörû eseményre, ahol mûvészi mûsor keretében az összegyûjtött tárgyakat licitre lehetett bocsátani. Minden hivatalos keretekben történt. Sajnos még nem nõtt fel ezekhez a feladatokhoz megfelelõ menedzseri gárda, mely egy ilyen jellegû megnyilvánulást kellõ professzionalizmussal le tudna bonyolítani.

Feladatunk ezeket a fiatalokat a nemzeti és nemzetközi kultúrába bevezetni. Tapasztalatból tudom, nagyon sokan elvesznek, mert nincs a hátuk mögött senki. A mûvészet egy szakma. Szakmailag kell helytállni. Ebben a moralitás nagy segítség. Minden rendszer szerint mûködik. A mûvészet is. Az opera szak együttest jelent, melynek különbözõ komponensei vannak. Ennek a fesztiválnak az egyik fõ érdeme, hogy ezeket az emberkéket, a jövõ nagy mûvészeit, fegyelemre szoktatom. Együttes fegyelemre. Nem csak magára vigyáz, de figyel a kollégájára, a partnerére is, egy színpadon, ahol rengeteg minden szolgálja a produkciót, melyben tehetségét, adottságait a közönség elõtt megmutatja.

A mûvészetben van egy kiszámítható és egy kiszámíthatatlan elem. A kiszámítható az, ha fel van készülve szakmailag. Akkor lelkileg is valahol fel van készülve. A bizonytalan az, hogy amikor a közönség elé kerül, a betanult mozdulatokat tudja-e használni. A nagy mûvészek is valahol elkezdték, és ha ez az elsõ szereplés sikeres volt, elindult a karrier.

– Tapasztalatból tudom, hiszel a tanítványaidban. Ez kisugárzik rájuk?

– Igen. A közös hullámhossz megvan, mert olyan tapasztalat áll a hátam mögött, mely ebben segít. Lehetsz pedagógus, mûvész és ember is. Ha csak az egyik ebbõl a háromból hiányzik, azt már megérzi a diák. Az akadémiára kerültek többségénél érzõdik a zenemûvészeti középiskolai képzés, ahol legalább egy hangszert megtanult. Nagyon szerencsés eset, amikor a hallgató rájön arra, van hangja is. Ez a legértékesebb hangszer. A hang benned van. Ezt lehet fejleszteni. Az igazi mûvésznek elõször is befelé kell fordulnia, felfedeznie saját adottságait, mit tud önmagából adni a közönségének.

– Véleményed szerint melyik az az út, melyen két év múlva tovább kell menni?

– 228 ember megmozgatása nem könnyû feladat, ehhez föltétlen pénzre van szükség. Ezt valahol meg kellene hogy értsék, mert minden, ami egy ilyen fesztiválon történik, tulajdonképpen egy távolabbi nemes szándékot igyekszik szakmailag minél jobban megközelíteni. A sikert soha nem adják munka nélkül. Sokat és lelkiismeretesen kell dolgozni. A szereplõk teljesítményükért jegyet is kaphatnának, melyet otthon elismernének.

A tévé felvételeit sokszorosítva lehetne értékesíteni. A jelenlegi keretet nem bõvíteném. A fesztivál legfontosabb érdeme, hogy be tudott mutatni friss hangokat. Minden elõadást a közönség és szakma is méltányolt .

 

Vélemények a fesztiválról

Temesi Mária Liszt-díjas a Budapesti Operaház magánénekese a Szegedi Tudományegyetem Magánének Tanszékének vezetõje: „Öröm másodszor is jelen lenni egy ilyen rendezvényen. Jólesõ érzés megismerni a különbözõ iskolákat, melyek mégiscsak egy nyelvet beszélnek. A tavalyi tapasztalatokat is figyelembe véve Maurice Ravel két operájával készültünk, A gyermek és a varázslóval, valamint a Pásztorórával. A játék, de a szövegmondás is nagyon fontos, mert  A gyermek és a varázslót magyarul, míg a Pásztorórát franciául adtuk elõ.”

Mohos Nagy Éva az UNIDEB tanszékvezetõ tanára: „Egy ilyen rendezvényen elsõ alkalommal vagyunk meghívottként Kolozsvárt. Nagyon sokat jelent megismerni egymás értékeit, erényeit, tradícióját. A mûsorunk összeállítása arra a képzésre támaszkodik, amit mi Debrecenben követünk: olyan énekeseket képezünk, akik az életben boldogulnak. Aki arra alkalmas, hogy operát énekeljen, az azt teszi, aki úgy látszik, jobban érvényesül a roppant nehéz operett világában, az ott bizonyítson.”

Miske László, a debreceniek elõadásának rendezõje: „Az a 45 éves tapasztalat, amit a deszkákon az ember megszerez, segít, hogy ebben a szerepben is feltaláljam magam. A valóság az, hogy a különbözõ operákból, operettekbõl összeálló mûsorban olyan ötleteket kell megtalálni, ami az elõadást mégis összetartsa, tükrözze azokat a szándékokat, belsõ adottságokat, melyeket az ifjú jövendõbeli elõadóknak föltétlenül ismerniük kell a pályájuk kezdetén. Mivel nagyjából vígjátékokról volt szó, az ötletek is könnyebben jöttek.

– A rendezõ Miske Lászlóra mennyire hatott az a tény, hogy ezzel az elõadással Kolozsváron lépnek fel a tanítványai, abban a városban, melyben ifjú korában több szép évet töltött?

– Mivel a mûfaj a nézõk szívéhez közel áll, igyekeztünk a legtöbbet nyújtani. Az elõadás második része operett számokra épült, és ezt talán Magyarországon játsszák a legtökéletesebben. Ezért az ottani elképzeléseknek szabad megnyilvánulása felé irányítottam a növendékeket.

Látván az elõadásokat, arra gondoltam, milyen kár, hogy Erdély különbözõ vidékein nem nézhetik. Akkor gondoltam arra, hogy egy egyesület vagy civil szervezet felkarolhatná ezt az elképzelést, és pályázat útján pénzt, szerezne annak érdekében, hogy a közös kultúránkat minél jobban megismerjék, azokra is figyelve, akik ezt elõadják. Azoknak, akiknek nincs annyi anyagi hátterük, hogy elmenjenek nagyobb városokba ilyen elõadásokat megnézni, EU-s pénzeket is fel lehetne használni.

Végezetül a záró gálán fellépett három ifjú énekes, a Nagyváradi Állami Egyetem ének fõszakáról Tóth Éva (Cerubino) és Ferencz Vilmos (Basilio/ Don Curzio) IV. éves végzõs hallgatók, Tasnádi Ferenc (Figaro) III. éves hallgató nyilatkozta, hogy élmény volt a rendezõ Ionel Panteával dolgozni. Mindhárman most énekeltek elõször zenekarral. Ez jelentette számukra azt az élményt, amit a Viva Vox fesztivál kiötlõje és megvalósítói igyekeztek a jövõ énekeseinek nyújtani arra az útra, mely tárt karokkal várja az ifjú tehetségeket, akik közül nem egy fog szerepelni a Milánói Scala vagy a Metropolitan Operaházban is.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008