magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Pillich László: „Nem azért jönnek, hogy engem megcsodálkozzanak, hanem Áronért!”. Utolsó beszélgetés Tamási Gáspárral (1904–1982) a farkaslaki szülői házban


Székelyföld felé mi általában úgy mentünk annak idején a gyerekekkel, mint mások Mekkába. Ha volt üzemanyag, mindig Székelyudvarhelyre mentünk szeretett Nagytatáékhoz. Farkaslakán szinte reflexszerûen a Tamási Áron Emlékház irányába kanyarodtunk, hogy meglátogassuk Gáspár bácsit. 1980 õszén jártunk arra,  s megéreztem, hogy Gáspár bácsi kivételesen jó hangulatban van, ezért elkezdett surrogni a magnószalag. Hiszen ott, az ábeli házban, a búcsúzó Tamási Gáspár bácsi mintha távolodó saját életét szerette volna elmondani. Hamar kiderült, hogy Gáspár bácsinak rettenetesen rossz volt a bora, de csak azért, mert merõ szélhámosságból holmi spekuláns „anyaországi” hozta. Aztán Gáspár bácsi hiába szégyellte az asztali borát, mert azért szépen elszopogatta… Egy vasárnap a fiammal együtt megint visszamentünk hozzá. Egy ötliteres korsóban vittem neki borocskát az apósoméból. De már nem volt, aki megigya. Tamási Gáspár bácsi ugyanis pár nappal azelõtt szépen elment az örökkévalóságba. Én pedig azóta cipelem a magnószalag terhét. Most pedig közzéteszem utolsó beszélgetésünket.

– Gáspár bácsi, emlékszik? Mi már találkoztunk, és jól elbeszélgettünk az elmúlt nyáron.

– Igen!

– Most is felkerestük egy kicsit Gáspár bácsit a családommal, ha nem lennénk alkalmatlanok…

– Na! Akkor hamar jöjjenek bé! És vegyenek szilvát. Többet, no! Ne olyan szûkön!

– Köszönjük!

– Csak a nyomorult és szegény szilvafa volt ott, aztán látta, hogy meggyengült?

– És látom, szépen mind felvágta.

– Tudja, a fa nagyon nagy probléma. Erõsen drága! Ott fenn, a havas alján, ott van, egészen fent.

– Pityókát tud-e valahol?

– Pityókát? Én nem. Kinek kéne?

– Csak érdeklõdünk, hogy áll errefelé a pityóka, milyen a termés? Mert minálunk nagyon drága!

– Hol?

– Kolozsváron.

– Kolozsváron? Nem tudom milyen drága, me én nem is akarok venni! Amennyi kell, annyi van!

– Van?

– Van, bõven! Nekem egy véka egy esztendõre bõven elég!

– Jó szûkön méri, Gáspár bácsi!

– Hásztán, itt ami megegye, nincsen. Nálam senki nincsen! Én pediglen olyan vagyok, hogy ha van hús is, akkor nem igazán kell a pityóka! 

– De persze, a mai világban, hús nagyon nincs! Ez a baj.

– Van itt elég! Ne féljen, itt elég van, embör! Hanem csak az nincsen, aki utána járjon!

– Miért? Maga nemigen jár utána?

– Hát, nemigen, me már terhemre van a menés.

– S az egészséggel, hogy vagyunk, Gáspár bácsi?

– Hát, most két hétig beteg voltam erõsen! Ilyen nyavalya gyomorjárvány van, úgyhogy jól, de alaposan belékerültem!

– Sokan jártak mostanában errefelé?

– Itt elegen, elég sokan járogattak a nyár folyamán. Elég nagy hévvel jöttek, s szorgosan nyitogatták a rozoga kaput, igaz, hogy nem az idevalók, hanem mások onnan, odaátról… Ahogy hallom, hogy nyikorog a kapu, me én hagytam úgy, hogy jó zajos legyen, mindjárt hallom, hogy jönnek, nagy lelkesedve. Aztán télen parázs itt elég van, és szépen bémegyünk.

– Képet hoztunk, Gáspár bácsi. Ami a nyáron készült.

– Na, lássam, hogy hasonlít? Mindjárt, csak a látót tegyem fel.

– Mit?

– A látót, tudja, a kis unokám azt mondta volt. Akkoracska volt, hogy iskolába kezdett járni, hát, azt mondja, nézze meg, tata, hogy milyen jegyet adtak, hogy milyen a füzete. Mondom neki, hát te hiába mutatod nekem, s én hiába nézem egyre, me nem látom! Na, várjon tata! – azt mondja – me a látóját mindjárt idehozom!

– Hoztuk ezt a fényképet, hogy legyen egy emléke rólunk, velünk.

– Köszönöm!

– Aztán a nyári tervekbõl lett-e valami?

– Milyen nyári tervekbõl?

– Hát azt mondta, hogy a bicskát kifeni, hogy azért a ceruzát még meghegyezgeti!


– Igen!… ott tartották a kötetet, jó három esztendeig tán, vagy négyig, me biztosan alaposan elfáradtak az urak! Odafenn Kolozsváron, a kiadónál. S sose adták ki, me avval indokolták meg, hogy nyomdatér-hiány van, mégpedig súlyosan bekövetkezett a papírhiány. Ezért! És ez teljesen elvette azt az áldott jó kedvemet! Egészen el! Pedig úgy akartam még, hogy a falu monográfiáját alaposan megírjam.

– Pedig épp errõl beszélgettünk, még a nyáron!

– Hát, mondom, hogy sajnos, abból semmi se lesz! Ez a nyavalya szemüveg is! Hiába mondják szánakozva, hogy Gáspár bácsi így, Gáspár bácsi úgy, me az az igazság, hogy nem is látok vele… csak éppen egy kicsikét! Könnyez a szemem… erõsen könnyez ez a fene szemem!

– Azon ne múljon, hamar ki kell cserélni a szemüveget!

– Ki?…  Pedig a drága  orvos rendölte! A híres Kecskeméten, a katonaorvos. Jól elláttam, becsületesen, az egész nagy családját, aztán ilyen a magyar! Úgy látszik, hogy a magyar minket hamar elfelejt, csak a potya fontos! Körösfõ milyen messze van Kolozsvártól?

– Nem olyan sok, olyan jó negyven kilométer.

– Az elég… Igaz, kocsival nem sok, csak ne kéne gyalog menni!

– Gyalog ide még Udvarhely is messze van!

– Messze? Régebb én kétszer es megtöttem egy nap! Táncot akartunk rendezni, a muzsikások meg voltak fogadva, aztán a jegyzõ kiadta engedélyt, s bé kellett vinni Udvarhelyré, hogy lepecsétöltessük. Ott pecsétölték le. S amikor bévittem, kellett volna vigyek egy igazolást, s én biza nem vittem, me kiment a fejembõl. S akkor még egyszer megjártam Udvarhelyt, s éjjel szépen hazajöttem. Méghozzá gyalog!... A muzsikások meg voltak fogadva, s ha nem menyek vissza Udvarhelyre, akkor az elõleg odaveszett volna, me jó sok elõleget adtunk, s nem volt, mit csinálni.

– Szüreti bálok voltak?

– Biza! Ott elég volt! Még az idén is, éppen egy hete volt. De én nem nagyon tudom, hogy ez milyen volt, me én nemigen jártam oda!

– Miért, mert beteg volt?

– Nem voltam én beteg, mert én másként se mentem volna! Tudja, az a helyzet, hogy nekem már nincsen ott helyem a fiatalok között. Me ha netán azt találják mondani, hogy ez a hitvány vénember mit keres ott?

– Tán csak nem mondják?

– Ó! Mán mondták elég sokszor! Nem egyszer, sokszor! Pedig reánk, szegény öregekre is elég szükség volna, nem kell minket lebecsülni, egyáltalán! De sajnos, a mostani fiataloknak nemigen kellünk. Elég ritka az a fiatal, amelyik az öregökhöz settenkedik, s a társaságunkban marad. Én akárkivel üljek le, igazán jól érzem magam, s egyáltalán nem is éreztem, hogy öreg fölösleg vagyok!

– Azt mondta volt, hogy a falu monográfiájának szépen nekifog, mert kell a tudás a fiataloknak.

– Ó! Immár abból már semmi sem lesz! Pedig a falubibliát, a fõd-könyvet is elhoztam, itt van nálam, s nemegyszer mutattam, hogy milyen ügyes, okos ez a könyv. Abban benne van az összes határ! Még a magyar idõkbõl. Jó volna, ha szabadon meg tudnám mutatni, s nem kéne titokban dugdossuk, mert jó volna, ha a gyermekek tudnák, hogy honnat jöttünk…

– Ezért neki kéne szépen látni a falumonográfia megírásához!

– Neki! De tudja, a kezdete nehéz! Me amikor az ember jól kigondolta, és amikor szépen nekifogtam, nem is tudja, hogy lesz, mi lesz, így aztán szépen elfeledi nagyügyesen. Ezért nehéz.

– Gáspár bácsi, éppen ezért kell elévenni a jó bicskát s a ceruzát ügyesen meghegyezni!

– Az nem jó, me nem ceruzával írok. Hiába hegyezzük, mert sajnos hamar lekopik a hegye. És nagy mérgesen hamar el is törik. Én pasztabetéttel dolgozom. Csak az is nagyon drága ebben a hitvány világban. Tizenhét lej volt, amikor vettem.

– Ha csak az a baj, hogy a betét drága, hagyok én itt tartalékot!

– Köszönöm szépen! Bõvön elég még egy. A magyaroknak is bõven van, csak nyújtsa ide: „Né, Gáspár bácsi, mit hoztunk?”, aztán nagy büszkén mondják, hogy ez magyar toll! És ennek, amit hoztak, a fele hibás! Úgyhogy én igazán nem örültem ennek, de annál jobban örült az unokám, me mindegyre jön, és kérdi, hogy „Tata! Ma nem hoztak semmit?” És amit kaptam, szépen mind odaadtam neki.

– Gáspár bácsi, milyen érzés a régi házat õrizni?

– Nekem jó! Mert itt születtem, itt éltem, s az emlék is itt van. És itt vagyok, egyedül. Pedig azért lenne ahova menni, mert híttak a gyermekek is, és a menyek, hogy menjek hezzik, de én nem megyek sehova! Kettõ itt lakik a faluban, így nem vagyok egyedül. Már az unokák es nagyobbacskák, nyolcan vannak. Na, elég van, hála Istennek! A leányom fõz, a kisebbik. Amikor nincs itthon, akkor a nõvérem, Ágnes, mert az is van. S Anna néném, me õ is van. Csak most elég baj kezdett lenni, me elvitte a hidat a fene nagy víz! Igaz, hogy ezek elég rozoga pallót tettek keresztül a Fehér-Nyikó felett, úgyhogy azon mászkálni nemigen lehet. Este különösen nem lehet, de még nappal sem szerencsés. Nem is javítják meg, mert szabályozni akarják a Nyikót, s aztán állítólag, akkor akarják megcsinálni. De ki tudja, hogy mikor lesz belõle valami? A régit kellett volna megjavítsák, mert az még most is megvan. Az rendesen meg volt csinálva, rendes fedele volt, becsületes zsindellyel. Mert régen az emberek nagyon óvatosak voltak, s jól vigyáztak rá, hogy az esõ soha nem folyt bé. Nem úgy, mint ma… Tiszta cserefából csinálták, aztán, heába volt új, mert minden örökké nem tarthat! Nem vigyáztak rá, szépen, lassan elszakadt a padlása, aztán nagy hirtelen az emberek összegyûltek, és az akkori elöljáróság nagy okosan azt határozta, hogy ez nem jó, hanem inkább újat csinálnak, s ezt bontsák le. Hamar lebontották, le a kõfalat is, azt többet a büdös életben soha nem csinálták meg. Odébb volt egy ügyes vízimalom, és egy gát is volt, aztán ezt a gátat a víz csúnyán elszakasztotta, most már se híd, se gát, se malom. Azt többet soha nem javították meg, s akkor ugye nem kell sokat gondolkozni, hogy mitõl van a baj? De a víz még a földet is elvitte, és szépen letette máshol…

– Gyermekek voltak erre a nyáron?

– Itt elegen voltak, csoportosan. Amióta megkezdõdött az iskola, még csak három csoport jött egy hónap alatt. Egy Dicsõbõl, egy Marosvásárhelyrõl s egy Sepsiszentgyörgyrõl.

– Kolozsvár felõl nem jönnek?

– Elég ritkán! Az imént ment el egy csoport, mind felnõttek, azok Aranyosgyéres mellõl jöttek. Jól látszott az öltözetükön, hogy valahonnan faluból voltak. Kolozsvárról is voltak csoportok, olyan nagyobbacska diákok, de nem most, hanem régebb. Sajnos, Kolozsvár is alaposan el van korcsosulva… Mert azt mondják, hogy ügyesen megtõtötték románnal…

– Gáspár bácsi mikor járt ott utoljára?

– Hát… ritkán, de eleget voltam ott. Volt, amikor csak éppen átutazóban, volt, hogy kiszálltam, sétálgattam egy kicsit. De én ott dolgoztam, úgy 42-ben, amikor még jó magyar világ volt. Elmentem volt, hogy kitanuljam a vizsgálóságot, aztán a nagyobb marhát, ha levágtak, jól megvizsgálta az embör, ha netán közfogyasztásra jónak találta, akkor ügyesen lepecsétölte a csinos kis pecsétnyomóval. S akkor vihették el. Ketten voltunk a faluból, a bátyámmal, s hát elég nehéz volt. A bátyám aszonta: „Te Gáspár! Ez egyáltalán nem érdömös! Minek így küszködni egyik a mással szemben, jobb, ha valamelyik visszamenyen Farkaslakára”. No, ki legyen a valamelyik? Akkor nagy hirtelen cédulát húztunk, s hát reám esett ez a hazamenés. S akkor én szépen hazajöttem. Úgyhogy még szûk esztendeig sem voltam Kolozsváron, hát hazajöttem. Itthon volt a kényelmesebbik fele, s a nehezebbik ott maradt, a vágóhídon. Ott minden áldott nap olyan háromszáz-négyszáz darab állatot vágtak le. S az sem lett volna élet, mert, hogy nem csináltam semmit, csak pecsétöltem, s egy életen át csak pecsétölni, az elég fárasztó, mert hamar elunta, és fõleg elfáradt a szegény embör! Igaz, itthon is nagyon elunta. Egyszer esment el akartam menni a falumból, bé a nagyvárosra, Székelyudvarhelyré, afféle postai kihordónak. Aztán bátyám akkor se engedett oda, mert azt mondta: „Te Gáspár! Annyi jövedelmöt nem biztosít ez a posta, hogy abból a családot fent lehessen tartani. A városi szegény sokkal szegényebb, mint a falusi!” Ezt mondta. S hogy jobb, ha itthon maradok, Farkaslakán. Aztán, ami kellett, itt es kikerült, hogyne került volna ki! Ha az embör tud dolgozni, egészséggel, akkor valahogyan meg lehet élni! Méghozzá elég jól! Ha megtakarítsa, amit keres.


– Mennyi a jövedelme, Gáspár bácsi?

– Nekem-e? Nekem van egy olyan gyönyörû nyugdíj, hogy csak! 634 lejes nyugdíjam van.

– A kollektívbõl?

– Nem, mert a francos kollektívbõl még semmit sem kaptam! Aztán háztájit is csak 15 árat adtak, s 250 lejt, hogy itt õrzöm ezt a házat. Akkor 634 meg 250, az annyi mint összesen 884. Ugye, ha jól számolom, az összes nyugdíjam 900 lej.

– S azt a hatszáz lejt mire kapta?

– Azt arra, hogy egy keveset dolgozgattam a szénégetésnél s cukorkészítéssel Botfaluban. Itt elég sokat, szépen esszegyûlt vaj tizenegy esztendõ. Na, arra kapok. Aztán szénégetni jártam mindenfelé… Sokat. Itt, Farkaslakán elég sokat mentek, még ma es mennek, de én már nem menyek sehova! 65-ben voltam utoljára, akkor kaptam meg a munkakönyvet is, addig csak igazolványom volt. Ott egy valaki, aki jól értött hozzá, szépen beléírta a többi éveket, s 65 augusztusában aztán megkaptam nagy örömmel. Akkor nem is kaptam többet, csak kétszáz valamennyit, vaj háromszázat. Aztán közbe szépen emelgették vaj háromszor. Úgyhogy mostanában pontosan 634 lejt kapok ingyen! De amennyit akkor adtak, akkor jóval többet ért, mint most, mert akkor jóval nagyobb volt az értéke, mint most. A szénégetõ, amikor szépen hazajõ, akkor a pénzkapás sajnos meg van állva. Az ember alig várja, hogy visszamenjen, hogy kapja újra! Télben nem mennek sehová, úgy csinálnak, hogy amikor nincsen tél, s ismét lehet dolgozni, akkor annyit dolgoznak, hogy abból hagynak eleget, s januárra–februárra is legyen fizetés, mert akkor is kell egy kicsike borra való. De jobb, ha a bort az ember otthon csinálja, me amit a boltban adnak… Voltam Brassóban, a leányaimnál, s egy idevaló fiatalember ott dolgozott a szállítónál, s hát, mondom: „Te, hol dolgozol, Domokos?” Azt mondja: „Én biza a szállítóknál”. S kérdem: „Mit szállítotok, Domokos?” Azt mondja: „Mindenfélét, még bort es!”. Mondom: „Nektek könnyû ez a mesterség, me isztok eleget!”. „Hát azt nem lehet, Gáspár bácsi, me hát a bor az mind por, és ráadásul nem is üveggel, hanem zsákkal hozzuk a teherautóra!” Mondom: „Te Domokos, hát abból ugyanbiza hogyan lesz bor?” Erre azt mondja: „Abból úgy, hogy nagy tartályok vannak, s abba szépen beléöntik. S akkor vizet eresztenek reá, a ventilátort gyorsan békapcsolják, az jól összekavarja vízzel azt a finom port, s az folyik ki szépen. Palackolják, felcímkézik, s kész a finom bor!”. Na kérem, az olyan is! Hitvány ország, hitvány bor! De hogy azt a port vajon mibõl csinálják, azt már Domokos sem tudta megmondani! Õ sem mondta, s én sem mondom. me nem tudom. Van itt egy embör, még él hála Istennek, igaz, öreg, 82 éves, de még jól bírja!  Elmentünk vala legelõt takarítani vele, a községi legelõre. Azt mondja: „Há! Mondok valamit. Amikor fiatalembör vótam, elmentem egy szekér zsúppal, messze bé, ahol Brassó város van”. „Má te mi a fenének vitted a zsúpot be, Brassóba?” – kérdöm én. Azt mondja, hogy ment el az utcán, már jó estére ért bé, s azt mondja: „Hát ember, mit láttam?! Egy borpince elõtt mentem el, s hát hamar megállítottam a lovakat, s én bémentem, gondoltam, hallám zsúpot vesznek-e? S ott lenn a borpincében éppen dolgozott három ember”. S azt mondja: „Embör! Képzeljétek el, me én olyant láttam, hogy az semmi! A három ember a hordót szépen elbontotta, jól széjjelverték, s a hordó teli volt borral. A hordó szétesett, éppen csak az alján volt meg a fala, de embör, kereken a bor megvolt, s nem folyt széjjel, hanem ott maradt egyben! De bizony Istenemre!”. Azt mondta, s mi ott hallgattuk a legelõn. Erre azt mondja egy másik: „Az semmi! Me én olyat láttam, hogy abból a három brassói emberbõl kettõ harcsafûrésszel vágta s a harmadik egy fészével hasogatta! Azt láttam!”. Erre azt mondja a harmadik: „Hát, vót, ami vót, de emberek! Tudjátok meg, hogy annak a fûrészporából jó volna nekünk es egy jó kicsi!” Úgy megkacagtuk, hogy még a borszagú könny is kicsordult! No, jöttük s mentünk valamerre egy kicsidég, s megkérdöm: „Há, te Mátyás! Milyen bort láttál, ugyan biza!?” Akkor szépön elismételte még egyszer, hosszasan elmesélte. De mindegyre csak bosszantottuk. Egészen hazáig! De õ mind erõsítette, de én mindég szépön, illedelmesön, esment megkérdtem, me én  úgysem hiszem el, nem én, semmit! Szegény Mátyás, jól kikacagtuk közösen. Úgy lehet, hogy a többiek se hitték el.

– Valaki járkál itt!

– Az senki, mert az egy szürke egér. A padlás alatt, ott van, s szegény nem tud feljönni, azt dolgozza, de semmi baj, me ügyesen a vizesvedret megzargatom, s akkor hamar elhallgat. Igaz, csak egy darabig. S aztán õ esment kezdi. S én hangosan megzörgetem a veder fülit. S esment elhallgat, me úgy látszik, hogy a zajt nemigen szereti. Hát, kéröm szépen, el-elszórakozunk egymással.

– Ez régi bútor, ugye?

– Elég régi, mert anyámék-féle bútor. De nekem jó! Mert nagyon szeretem! Nekem szép emlék. És szépön kiszolgált.

– Látom, sok levél van itt az asztalon.

– Ott elég! Nagyon írogatnak nagy szorgalmason! De olyan is van, hogy nem is merem elolvasni, mert olyanok vannak megfogalmazva! Ugye, elolvasták a könyveimet, a legújabb kötetöm, s akkor írtak, sokan, nagyon megindultak, és én kérem szépen, nem ismerem, hogy ki a fene írt. Csak szépön kitettem, hogyha valaki ide belép, lássák, menynyi levelem van. Na, akkor gyûjtöm. Nagy szorgosan. Persze, megválaszoltam mind egy szálig! Mert úgy szokás! S akkor nagyügyesen szépen sorban esment követte egy másik azt a másikat, amelyiket megválaszoltam. S így gyûlt össze! S én nem dobtam el. Hátha egyszer jól megbolondulok, és ügyesen összeállítom szépen, akkor ejsze, más kötetöm lesz! Meglássák, írtak felõlem mindenféle jót! Hogy mennyire tetszett az írásom, mert az es van, hogy három alkalommal bogarásztak el. Ezek a magyarok voltak és erdélyiek, olyanok, hogy már kétször elolvasták! Igaz, olyan es vót, hogy el se olvasta. Csak írta, és szépön beleolvastam, láttam, jól láttam, amit írt, hogy teljesen ki van menve! Aztán a másik, a szegény, esment jött a panasszal, hogy odaadta azt a kötetöm kölcsön valakinek, s annak úgy megtetszett, hogy elfelejtette visszahozni. Úgy õrzik, mint a múzeumban! Akkor kéne neki egy másik darab! Mert én kaptam ugyan pénzt, mind a kétszeri kiadásból, na s akkor vettem 200 darabot jó pénzért a boltban, itt még megvolt! Akkor esment vettem csak 20 darabot, azt még Udvarhelyen, de nekem mégis csak egy van belõle! Akkor Bakk doktorné feljött egyszer ide, adjak neki oda 18 vaj 19-et. Aztán a leányaimnak is adtam, s az unokáimnak is adtam, s még a jó ismerõsöknek is adtam, úgyhogy elfogyott szépen.

– Itt a faluban olvasták-e?

– Sokan igen! Tetszett… csak hát olyan is vót, aki azt mondta, hogy más es meg tudná írni az életrajzát, de mondtam neki: „Há mé nem írtál? Me elõtted van a szép nagy asztal! S az írószer ott van a fiókban. Hamar vegyed elé, s szépen írjad! Ne félj, me senki nem áll elejedbe!” És ráadásul még korombéli es, és még fiatalabb es! Tudja? Itt, a faluban ilyen korombéliek még csak öten vagyunk! Kilencszáz évesek, úgy szoktuk mondani. Biza húszból öten vagyunk. Aztán lány az elég volt, tán még több es egy kicsikét, mert vénlány es bõven maradt. Még most es van elég, s férjhez se készülnek nagyon, mert a legtöbbnek nincsen már foga!

– Látom, újság is van.

– Itt elég van! Biatorbágyból küldi egy tanítóné, de annyit, hogy nem tudom megállítani. Idestova háromszor írtam neki, hogy hallám, szüntessük bé, me egyszer csak nemigen tudom kifizetni… Csak számítom csendben, mert eddig még semmit sem fizettem érette, aztán úgy látszik, hogy csak nem akarja abbahagyni. Éppen most volt itt a férje, s neki is mondtam, személyesen, de azt mondta: „Fogadja el, Gáspár bácsi, mert itt jó helyen van!”

– Hosszabbodnak az esték, Gáspár bácsi, van ideje olvasni! És ugye, írni is?

– Az, immár elég hosszúak, csakhogy nemigen mondogatják, hogy írni kéne. Mint maga es. Tudja, ha most nem írok, ejsze majd csak sorra kerül! De ha nem érem meg a kiadását, akkor azt mondja meg nekem, hogy hallám, én mi a fenét írjak? Azt hiszem, nem sokat érek véle…

– A gyermekeknek ér!

– Az iskolában, úgy, mint a bátyámot nemigen tanítanak engem. S azoknak a gyermekeknek már az apjuk olyan fiatal, olyan 30-35 éves, hogy azt sem tudják, hogy volt, mint volt… Hát harmincöt éve vége a háborúnak, s azóta örökétig tárgyalnak; egyéb nincsen csak a béke s a leszerelés, a katonaság s fegyvercsökkentés. De addig csökkentették, addig készülnek, hogy most, sokkal jobban fel vannak készülve, de alaposan! Pont olyanok, mint amilyenek voltak! Valamelyik nap azt írta a magyarországi újság, hogy ma hárommilliószor annyi atombombakészlet van, mint amennyivel Hirosimát elpusztították. Érti? Annyiszor lehet azzal elpusztítani! Az a hárommillió annyi, hogy a földet mindenütt béjárnák. Az egész világot, még a vizet es, aztán hova bujkálnánk? Ha így van, akkor kinek köszönhessük meg, Amerikának vagy az oroszoknak? De ma es úgy van, ahogy régen volt, mert vallásháború es volt! Három párt van, unitárius, református és katolikus van. S amelyik egy kicsit erõsebben volt, az mind oda vette az egész embert, már amelyik oda akarta menni. S a másik esment odavett magához. S a másik esment magához vett! Úgyhogy ezek es úgy csinálták, pont, mint most! Valahol olvastam, hogy Afrikában s Ázsiában a portugálok, a spanyolok, a franciák, a hírös németek, Anglia s ezek az összes  országok, õk csináltak egy csomó kis országot, de akkorákat, mint egy-egy vármegye. Aztán a szegény embereket uszítják össze! S a fegyvereket jó pénzért eladják nekik. De sajnos, mi nagyon kicsik vagyunk ehhez. Itt egyszer egy ember azt mondta volt, valami község-képviselõ volt, de a község ügyeit rosszul rendezte, szóval azt mondta: „Hallgassatok ide! Mi nagyok szépen tartsunk essze, aztán a kicsik csak csiripöljenek!” Hát úgy látszik, ezek is azt tartják. Tudja? Én minden világ részén, ami van, egy erõs fejedelmet állítanék, s egyféle pénzt. S azon a világrészen a pénziért s az útlevéllel az emberiség akármerre mehessen! Persze, nem kötelezõ, hanem, aki menni akar, menjen. Ugye, most van a temetése a püspök úrnak (Márton Áron püspök, 1980. szeptember 29-én hunyt el – szerk. megj.), ma 11-órakor. Még azt sem mondták, hogy meghótt szegény! És aztán véletlenül az este jártam a templomban, de a templomra a lobogó még nem volt kitéve! Szegény! Áprilisban múlt egy éve még beszéltem vele. Küldtek egy üveg bort neki, s hamar megbíztak, hogy személyesen adjam át. Aztán, azt kérdezte, hogy hát, mit adjon cserébe? Mondom: „Engemet nem bíztak meg, hogy elfogadjak valamit cserébe, csak hogy átadjam és használja egészséggel, s Isten éltesse még sokáig”… A kocsi kint várt, és lábon állva sokat beszélgettünk. Még elég jól mozgott, pedig valaki mondta, hogy nagy ember! Há nem igazán volt olyan magas, mint maga, mert elég alacsony volt, de nagyon szerette a széköly embört! De nagyon! Csíkszentdomokosi volt.

– Könyvet nem szoktak kérni a múzeumból?

– Nem, de nem es adok! A múzeumból innét ki nem adom a könyveket senkinek! Nekem leltár van, és egy eltûnt eddig. Elkérték a mocskosok, mert a kultúrban valami kiállítást rendeztek, ünnepélyt tartottak, aztán elkérte a könyvtárosné, hogy a Séta a bölcsõhelyem körül könyvet adjam neki. Aztán valamelyik okos tanár szépen elcsapta… Pedig alig tudtam megszerezni, hogy tegyek másat helyibe. Most adtam az iskolának 26 darabot, azért, hogy egy helyt õrizzék, s ahogy a gyermekek belénõnek, hát szépen olvassák! Csak olvassák, ügyesen, me azért van, igaz-e?

– Tovább hogy lesz, Gáspár bácsi?

– Az utcának is nevet kéne adni, ha egyszer végre megkezdenék a palánkot ezen az oldalon, fel végig, ameddig tart. S akkor ügyesen megint viszszajönni az alsó felire, amelyik a patakon túl van, valahogy így gondoltam. Tán így kéne megcsinálni, s melyik utcát minek nevezték, annak nevezzék. Elég sokat tudok, az utcákot, a határt, külön-külön, mindent, ami emberekkel s a faluval történt. Amikor azon a részén, ahol a farkaslaki föld Oroszheggyel határos, az elöljáróság perelt, mert az oroszhegyi és a farkaslaki akkori emberek es mind a magukénak tartották azt a helyet. Kiküldték a bíróságot a helyszínre, aztán az oroszhegyi elöljárók felbérölték a határpásztorokot, hogy esküdjenek meg, hogy ahol állnak, az eppeg oroszhegyi fõd. S akkor a bocskorukat ügyesen szépen megtöltötték fõddel, s sietve kimentek a helyszínre, s megesküdtek, hogy õk biza még oroszhegyi fõdön állnak. S ügyesen, az övék lett az a hely. Még azóta es az. S akkor itt megint Kecset felé, amikor a kecseti ember bikája, olyan jó bikatinó formája volt, átaljött a farkaslaki határba, s az idevalósiak nagy ügyesen hamar levágták, s eltagadták, hogy neki nincs es ott helyük, hogy ne kelljen a bikát megfizessék. S akkor egy cseppet sok bika kezdett eltûnni, mert kellett biza a sok családra a finom hús. Pedig, hogyne lett volna ott fõd? Volt vagy ötven hektár, vaj még több, ejsze! Aztán még jobban, esment letagadták az emberek, hogy hogyan lopták a sok marhákot.

– Gáspár bácsi, nem készül Kolozsvárra mostanában?

– Nem én! Soha! Ugyan biza mi a csudát csináljak én ott? Én nem akarok senkinek a terhére lenni… Tudja, én már sajnos lassan kezdek megöregedni. Az öregembert pedig senki nem várja.

– A Tamási Áron síremléke hogyan készült el?

– A bátyám  síremléke? Az úgy volt, hogy itt voltak a Szervátiuszok, s a fiú, Tibor felesége, na, az soha semmit sem csinált, mert az a kõtõl eléggé messze jár! Levetkõzött, mert sütött a nap, szép volt az idõ, békente magát valamivel, s nagyügyesen kifeküdt bugyira, a sírok mellé. S szépen kifeküdt a napra s ott sütkérözött, hogy megperzselje magát! Csak éppen süttette magát. Aztán estefelé ment sétálni, úgy billegette magát, végig a falun. Me azt csinálta, hogy a farkaslaki emberek megbámulják, ha éppen itt van. Aztán az egyezség az volt, hogy a vacsorát s a reggelit õk csinálják. Aztán, amilyent tudtak, olyant csináltak. Ági csak a délebédet fõzte, úgyhogy az is belékerült valamenynyibe. Bele-bele, jócskán! Mert ami igaz, az igaz, nagyon sok pénzünk odalett, elég sok. Aztán késõbb szépen jól megharagudtam, s azt mondtam, szegény Áginak: „Többet biza ne fõzzél, semmit az égvilágon! Egy dekát se, semmit!” Tudja, csirkét vágattak, s aztán nem tudom, fõzte-e, vagy sütte-e, de a piros hús a csontokról szépen levált. S aztán azt beszélte Szervátiusz, úgy mondta szerte-széjjel, hogy szegény Ágnes, csak csontot vitt nekik. Mint a kutyáknak… Na ne félj világ, mert bõven adtunk ételt a kutyáknak! Amit kértek, azt kaptak, hogy szépen megegyék! Mert én azt mondtam halkan Áginak, hogy: „Hadd el, mert pénzért dolgoznak, hát egyenek, ameddig jólesik!” Jól megsértöttek münköt, de alaposan! Ez a köszönet az Áron családjának, hogy Ági jól megfõzte három személy ebédjét! S örökké igyeközött az úton, jól le is izzadt, me sietett, hogy melegen vigye oda az ebédet. S akkor a szegény asszony ezt kapta köszönetképpen! De ne féljen, valahogyan szépen elfogyott az a finom étel, s ejsze csak nem hóttak meg éhen! Na de, jól meg kellett gondolkodni, hogy mit szól az ember. Hogy Uram Isten, nehogy elmenjen, me olyan érzékeny volt, hogy az csuda! Na, gondoltam, ha esment találkozunk, én szépön hallgatok. Nem kérdöztem semmit, me jól tudtam, hogy nem lehet! Nehogy felidegösödjön a Tibor öregapja. Néha-néha kérdezte Ágnestõl, hogy há Gáspár bácsi hol van, miért nem jön ki soha? Aztán mondta Ágnes, hogy sajnos, még gyengélkedik egy kicsit. Aztán egyszer lementem, hogy jól nézzem meg, mit mesterkedik az Áron sírjánál. No, mondta az öreg, há Gáspár bácsi lejött? Le, mondom. S hát, ugyan biza jól van? – kérdözte. Mondom: egy aprócskát kezdek lenni, mert immár hirtelen meggyógyultam. Mondta: Na, az jó, aztán még jövögessen még, na. S akkor eltõtt vaj jó két hét, egyre jövögettem szépön, s hát egyszer azt találta mondani, hogy én örökké üldözöm, ha nem egyéb, mintha ellenõr volnék! Pedig, csak nézegettem, figyelmesen, hogy mi a fenét csináltak. Mert én ugye nem igazán vagyok kõfaragó, én csak szófaragó volnék. Ha csak elõkerül a kötetöm, s ha nem tûnt el. A nyomdatér és a papírhiány miatt szépen ügyesen valahol homályba veszett… A második résznek lenne a kiadása, mert arról volt szó, hogy egyben lesz kiadva a kettõ. Pedig ott jól le van gépölve! De semmit sem tudok, hogy mikor lesz kiadva. Nem mondanak semmit! Ezek…, de jobb, ha nem mondok semmit! Mert nagyon kihallatszik ebbõl a forgó masinából…

– Gáspár bácsi, az ágya felett az a maga képe? Ki rajzolta?

– Vásárhelyrõl járogatott ide az orvos apja. Avval a doktor apjával jól megpertusodtunk volt, még annak idejében, amikor a kép elkészült. S egyszer azt mondja, nekem: „Te Gáspár, volna neked idõd”? S mire én mondom: „Há mire? Nekem mindég volt idõm”. Azt mondja: „Szükségem volna reád egy kicsit”. Mondom én: „Csak éppen hallám, mit kellene csinálni, s én tudok-e?”  Erre, azt mondja a vásárhelyi: „Te nem kell csinálj semmit, csak szépen üldögéljél, ott a rendelõ udvarán”. Akkor mondom én: „Na, akkor könnyû, me én azt jól tudom! De alaposan, mert ezt az egyet sikeresen levizsgáztam!” Akkor azt mondja ez az embör: „Na, akkor gyere be szépön”. No, bémegyek csendben, a rendelõ ott volt a templom mellett. Látom, hogy hoz egy széköt magával, s a rendelõ udvarára ügyesen leteszi, s én arra leülök. És hozott egy jó nagy papirost, jól megnézett, húzott egyet, valamit, s esment megnézett, de alaposon, csodálkozott, hogy ilyen vagyok. S megint húzott valamit. Aztán kerek jó félórát így csodálkozott rajtam, húzogatta a vonalakot, szó nélkül, aztán egyszer hangosan megszólalt: „Na, te Gáspár, ez készen!” Erre én, kérdözöm: „Mi van kész?” „Hát az, hogy lerajzoltalak”. Mondom: „Hallám mutasd”. Jól megnéztem, de alaposan, és akkor azt mondtam: „Há, ezt csak ilyenre sikerült, fél arccal?” Azt mondja: „A többi felét nálad nélkül is megcsinálom”. Szépön eljöttem haza, s egyszer látom, hogy jõ a kép, látom, hogy szépen, ügyesen bé van rámázva. Hozta a hóna alatt, s azt mondja: „Te, Gáspár! Én elhoztam a képet”.  Mondom: „Hallám”. Megnéztem, s nem szóltam neki semmit! Me én nem szeretem, egyáltalán! Azon olyan vén vagyok, s csúnya ráncos vagyok, hogy immár ilyen vagyok… Hirtelen, azt kérdi: „Te mit mondasz, ezt fel lehet akasztani a szobában? Ahol az emlékszoba van.” Mondom, ejsze fel, ha nem egyéb. „Na! Hamar nyisd bé az ajtót!” S én szépen kinyitom a felsõ szoba ajtóját, s õ hirtelen felakasztotta az egyik szegre. Na, gondolom, jól ki vagyok állítva. Még beszélgettünk egy darabig, s elment szépen. Aztán mindegyre kérdezik a kíváncsi látogatók, hogy: „Gáspár bácsi, azt ugyan biza ki rajzolta azt a jó képöt?” Megint jönnek, a másik es kérdi, de kérdi a harmadik s a negyedik es.

Ej! Állj meg, Gáspár! – mondom – Eltávolítom én onnat ezt a hitvány képödöt, hogy mindenki ne botoljon belé, me nem azért jönnek, hogy engem megcsodálkozzanak, hanem Áronért jönnek ide! Aztán engemet, hogy örökké ne kérdözgessenek, ezt a csodálatos képömöt, ki vele! Aztán szépen leakasztottam, s gondoltam, azért nagyon nem távolítom túl messze, valahol legyen szépen kitéve, hogy jól szem elõtt legyen. Hogy ne legyen sehol kitéve, de legyen hamar észrevehetõ. Legalább. Mert ezen a képen sokat dolgozott ez a szegény marosvásárhelyi ember, amíg elkészítette, s ráadásul még ügyes rámát is készített, s bé es üvegeztette. Aztán, ott, ahol az óra van, jó központban, ügyesen, a képemet oda felakasztottam.

Há egyszer csak hallom, hogy a kapu hangoson nyikorog, s jön béfelé ez a ügyes rajzoló ember. Hirtelen, azt mondja: „Te Gáspár! Hallám, vajon meg lehet nézni azt a képet?” Há erõsen fázott a bõröm, mondom halkan, ejsze meg. „Na, akkor nyissad ki azt az ajtót”. S én lassan kinyitom azt a nyavalyás ajtót, nagy sietve bémenyen, és hirtelen megtorpan, néz-néz pontosan oda, ahol nagy üresség volt, s ahol az én csodálatos képem állott. Nagy sebesen körbehordozza a fejit, de egészen körbe, s én ott állok a háta megett, s azt mondja nagy csodálkozva:

„Te Gáspár! Há a kép sehol nincs!” Mondom nagy kínomban: „Jól tudom…” Erre aztán kivittem azt az embert a tornácra, akkor be a másik szobába, ahol én lakom. „Ide kivittem, s szépön ide felakasztottam, mint a szentképet az ágyam feli, ahol alszom, me ez a kép olyan szépen sikeredett, annyira tetszett, hogy amikor imádkozom, hogy felnézek, hogy lássam ezt a csodálatos képömöt, amelyik ott néz minket, né, a szegen van, szépön felakasztva”.

Erre látom, hogy a szeme kacag, s azt mondja: „Te Gáspár! Ejsze még jobb helyet találtál neki, mint én”. Akkor az a hitvány bátorságom, amit eppeg most kezdek elveszíteni, lassan kezdett volt megjönni, s mondom neki: „Há! Jól látod, pontosan azért hoztam ki, hogy nagyon ne legyek árva. Hogy örökké együtt legyünk, hogy örökké lássam”. Ezt mondtam… És a rajzoló ember, gondolom, nagyon meg volt elégedve. Hát ezért tartom mindig itt, az ágyam felett…



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008