magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Wagner Péter: Épített örökség a Mezőségen. Holttenger. Mezőségi útirajzok 2009–2010


Ezt a cí­met ad­tam az el­múlt két év­ben tör­tént mezőségi uta­zá­sa­im ered­mé­nyét be­mu­ta­tó gra­fi­kai ki­ál­lí­tás­nak, mely egy épí­tész – szán­dé­ka sze­rint képzőművészi igénnyel meg­fo­gal­ma­zott – pil­la­nat­fel­vé­te­le az Er­dé­lyi Mezőség épí­tett örök­sé­gé­nek ál­la­po­tá­ról va­la­mint ezen örök­ség­nek a sa­já­tos tá­ji-ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­be va­ló beilleszkedéséről.

A ki­ál­lí­tás és a gyűj­tött anyag mot­tó­já­ul két idé­ze­tet vá­lasz­tot­tam. Az első Makkai Sán­dor Holt­ten­ger cí­mű 1923-ban meg­je­lent regényéből va­ló. So­kak ál­tal is­mert és sok­szor idé­zett so­rok ezek, me­lyek a Mezőség han­gu­la­tát so­kak szá­má­ra meg­ha­tá­ro­zó mó­don idé­zik fel:

„Lász­ló rög­tön meg­érez­te, mint­ha aj­tót csap­tak vol­na be a há­ta mö­gött, hogy mi­kor lép­ték át en­nek a kü­lön mezőségi táj­nak kü­szö­bét. Alig fu­tot­tak né­hány ki­lo­mé­tert az ál­lo­más­tól, az or­szág­út nagy ka­nya­ro­dók­kal kí­gyó­zott föl egy ma­gas domb­sor te­te­jé­re, amely el­vá­lasz­tot­ta egy­más­tól a tá­gas fo­lyó­völgy, dús erdők és hócsíkos kék ke­gyek moz­gal­mas, élet­tel te­li zó­ná­ját at­tól a tá­jék­tól, mely­nek első ki­tá­ru­lá­sa pil­la­na­tá­ban föl­sza­kadt Lász­ló lelkéből ez a szó: holt­ten­ger.

Kü­lö­nö­sen szép, arany­fé­nyű ok­tó­be­ri nap volt. De míg in­nen, a há­gó tetejéről vissza­néz­ve ez a ra­gyo­gás meg­ele­ve­ní­tett min­dent, a ha­va­sok kéklő csú­csá­ig, előre te­kint­ve, sá­padt ha­lot­ti szín­be von­ta a vé­ge­lát­ha­tat­lan dom­bok meg­fa­gyott hul­lám­so­ra­it... A levegő hí­gan, fé­me­sen vib­rált a messzi lát­ha­tár fö­lött, a pá­ra nél­kü­li táv­lat­ból éle­sen me­re­dez­tek ki a föld­csú­szá­sok om­la­dé­kos, fe­hér csúpjai, mint föl­csa­pó­dó hul­lá­mok meg­me­re­ve­dett, taj­té­kos ta­ré­ja. Az or­szág­út vil­lo­gó sza­lag­ja egy­más mö­gött tor­ló­dó dom­bok tetőin csil­lant föl, mint­ha a vi­lág vé­gét ke­res­né. Csend, álom, ha­lál le­be­gett lát­ha­tat­la­nul, fa­nyar-éde­sen il­la­toz­va min­de­nen.”

A má­sik idé­zet már ke­vés­bé is­mert. Passuth Lász­ló írá­sa a Nyu­gat fo­lyó­irat 1937. évi 7. szá­má­nak Figyelő ro­va­tá­ban je­lent meg, s a re­gény ma­gyar­or­szá­gi ki­adá­sá­nak ap­ro­pó­ján író­dott. Az idé­zett so­rok mint­egy sum­máz­zák en­nek a vi­lág­nak et­ni­kai tör­té­ne­tét és össze­té­tel­ét, mely nap­ja­in­kig ki­ha­tó­an meg­ha­tá­roz­za az em­be­rek és kör­nye­ze­tük sor­sá­nak ala­ku­lá­sát:

„Ami ezen a moz­du­lat­lan vadvizen túl esik, az a legősibb er­dé­lyi kis­vi­lág. Egy­más­ba ba­ráz­dált nem­ze­dé­kek vív­ják itt szá­za­dok óta a ma­guk szí­vós, en­gesz­tel­he­tet­len kö­zel­har­cát. Ke­reszt, ka­kas, vagy pra­vosz­láv mi­se­mon­dás hi­te épp­úgy szét­ve­ti őket, mint egy­mást foj­to­ga­tó szű­kös föld­sáv­ja­ik, me­lyek ta­go­sí­tás nél­kül ap­ró­zód­tak fel az egy­ko­ri job­bágy-tel­ke­ik he­lyén. Min­den fa­lu más fa­ji kép­le­tet mu­tat, egyik még a hon­fog­la­lás jo­gán bir­to­kos kis­urak te­le­pí­té­se, má­si­ka pa­raszt­tá ved­lett armalisták sze­gény­so­ra. E gaz­dag rétegezettségű ma­gya­rok közt kú­szik vé­gig a zárt fa­ji egy­sé­gű, ta­go­zat­lan ro­mán fo­lyon­dár. A fa­jok e pa­rá­nyi kat­la­ná­ban ap­ró, fa­lu­si kon­co­kért pat­ri­ar­ká­lis, rég-te­le­pes zsi­dók bir­kóz­nak nyers, ke­mény­szí­vű ör­mé­nyek­kel, míg min­den fa­lu­vé­ge gya­nús fer­tá­lya­i­ban ci­gány­né­pek pri­mi­tív, ide­gen ethnosza ver gyö­ke­ret.”

 

Be­ve­ze­tés (és val­lo­más)

A Mezőség nem egyenlő Szék­kel és Szék nem egyenlő a Mezőséggel, ol­vas­hat­juk sok­szor, sok he­lyütt a tár­gyalt táj­egy­sé­get be­mu­ta­tó szak­mun­kák­ban. Ter­mé­sze­te­sen – kellő szak­tu­dás és szé­les kö­rű tá­jé­ko­zott­ság hi­á­nyá­ban, mint­egy la­i­kus­ként – iga­zat kell ad­nunk en­nek a meg­ál­la­pí­tás­nak.

Még­is, még­is...










Ezer­ki­lenc­száz­het­ven­ben tör­tént. Ti­zen­ki­lenc éves vol­tam, első éves épí­tész­hall­ga­tó, mi­kor Kal­lós Zol­tán el­vitt Szék­re és kü­lö­nö­sebb kom­men­tá­rok nél­kül az ot­ta­ni fi­a­ta­lok gond­ja­i­ra bí­zott. A tánc­ház, a föld­pad­lós, egy szál pet­ró­le­um­lám­pá­tól megvilágított(?) ala­csony és zsú­folt szo­ba, mely­nek egyik vé­gén pad­ra ül­tet­ve Kár­oly báty (Do­bos Kár­oly) és ze­ne­ka­ra – csu­pa rossz ar­cú és még­is oly ked­ves fi­gu­ra – ját­szott és a ze­né­jük­re tu­cat­nyi, nép­vi­se­let­be öl­tö­zött ko­rom­be­li, vagy még fi­a­ta­labb le­ány és fiú ha­tal­mas erővel jár­ta a szé­ki tánc­rend szi­go­rú, mél­tó­ság­tel­jes, ata­visz­ti­kus él­mé­nye­ket idéző tán­ca­it, nos ez az él­mény – rög­tön az első éj­sza­ka – egy élet­re en­nek a vi­lág­nak el­kö­te­le­zett­jé­vé tett. Ter­mé­sze­te­sen ez az él­mény nem csak en­gem érin­tett oly mé­lyen, ha­nem sok száz és sok ezer ma­gyar­or­szá­gi tár­sa­mat, akik a táncházmozgalomba kap­cso­lód­va en­nek – és még szá­mos más er­dé­lyi – kis­vi­lág­nak ha­gyo­má­nya­it, örök­sé­gét megőrizték, át­men­tet­ték, fenn­tar­tot­ták, nép­sze­rű­vé tet­ték, vi­lág­szer­te ter­jesz­tet­ték – s te­szik ezt nap­ja­ink­ban is.

Ki­lép­ve a füst-, do­hány-, pá­lin­ka- és iz­zad­ság­sza­gú ház­ból a friss, derengő, te­hén­il­la­tú haj­nal­ba, bi­zony­ta­lan lép­tek­kel da­gaszt­va a sa­rat ha­za­fe­lé, las­san ki­bon­ta­koz­tak a ho­mály­ból a nád­fe­de­les, ala­csony, kék­re fes­tett fa­lú, dísz­te­len há­zak, csű­rök, is­tál­lók és ólak, a ren­de­zet­len, sze­gé­nyes ud­va­rok, a fa­lu ku­sza szer­ke­ze­te és a környező dom­bok egy­han­gú, ko­pár hul­lá­mai. Min­den együtt volt hát a má­ig élő szte­re­o­tip jellemzők kö­zül, me­lyek­kel a Mezőséget azo­no­sít­ják, a haj­da­ni pa­rasz­ti kul­tú­ra megőrzött je­gyei: a vi­se­let, a szo­ká­sok, a ze­ne és a tánc, no meg a sze­gény­ség, az igény­te­len­ség és a szür­ke egy­han­gú­ság.

Ám, aho­gyan a pet­ró­le­um­lám­pa fé­nye mel­lett fel­tá­rult a lel­kek gaz­dag szí­nes­sé­ge, úgy vált egy­re szí­ne­seb­bé és gaz­da­gab­bá a szű­kebb és tá­gabb kör­nye­zet, a ház, az ud­var és a táj a reg­ge­li nap fé­nyé­ben. Per­sze ez a szí­nes­ség nem a Gyimes rét­je­i­nek har­so­gó zöld­je és sok szín vi­rág­pom­pá­ja, a szé­kely feny­ve­sek ké­kes­zöld sö­tét­je vagy a Ki­rály­föld szász fal­va­i­ban ak­kor még gon­do­san ne­velt szőlők és gyü­mölcs­fák ott­ho­no­san sze­líd ko­lo­rit­ja volt, ha­nem a sár­gák, az ok­ke­rek, a szür­kés- és bar­nás zöl­dek hul­lá­mai kö­zött ki­buk­ka­nó fe­ke­te és sö­tét­bar­na föld­da­rab­ok me­leg­sé­ge, a szi­kes med­rek fe­hér­je és a só­vi­rág ten­ger­ként ára­dó li­lá­ja. Te­kin­te­tem a kék fa­lú, sár­gás te­te­jű há­zak pöttye­it ke­res­te a fák rit­kás zöld­je kö­zött, a Ci­gány­sor agya­gos hát­te­ré­ben, a dom­bok élén, a hó­fe­hér tor­nyok vé­del­mé­ben. Így te­rült el szé­le­sen a fa­lu, a ma­ga há­rom ág­ra bom­lott fo­na­tá­val be­ol­vad­va a dom­bok kö­zé, a se­kély völ­gyek­be az au­gusz­tu­si reg­gel fel­szál­ló pá­rá­i­nak ra­gyo­gá­sá­ban, de már a for­ró délelőtt ígé­re­té­vel.

Ez a táj gyö­nyö­rű, sa­já­tos vi­lág, a ben­ne élő és küszködő em­be­rek tisz­te­le­tet, meg­be­csü­lést és se­gít­sé­get ér­de­mel­nek. Aki ön­szán­tá­ból itt ma­rad, vagy ön­te­he­tet­len­sé­ge mi­att itt re­ked, an­nak sor­sa össze­fo­nó­dik ez­zel a nem túl sok életlehetőséget nyúj­tó, szép­sé­ges és még­is fé­lel­me­tes táj­jal.

Az it­te­ni­ek nem bír­tak kü­lö­nö­sen ér­té­kes tu­laj­dont, há­za­i­kat, tár­gya­i­kat, kör­nye­ze­tü­ket az egy­sze­rű­ség, a sze­gé­nyes­ség jel­le­mez­te. Szí­vós tö­rek­vé­sük – ak­kor még – nem ál­lott arány­ban az elérhető ered­ménnyel. Az igé­nyes­ség még­is meg-meg mu­tat­ko­zott: főképp a női vi­se­let da­rab­ja­i­ban és a házbelsőt díszítő tex­tí­li­ák – hím­zé­sek és szőttesek – erőteljes pom­pá­já­ban. A tár­gyi kul­tú­ra sze­gény­sé­gét az ün­ne­pek és a hét­köz­nap­ok szo­kás­vi­lá­gá­nak szí­nes gaz­dag­sá­ga el­len­sú­lyoz­ta.

A het­ve­nes évek ele­jén gyak­ran meg­for­dul­tam Szé­ken, és fel­mé­ré­se­ket ké­szí­tet­tem a né­pi épí­té­szet még fellelhető jel­leg­ze­tes és ré­gi­es emlékeiről. A raj­zo­kat fo­tó­do­ku­men­tá­ci­ó­val egé­szí­tet­tem ki, amely nem csu­pán az épí­té­sze­ti as­pek­tu­sok­ra, ha­nem az em­be­rek min­den­nap­ja­i­ra és ün­ne­pe­i­re is igye­ke­zett ki­tér­ni. Ez az anyag 2005-ben je­lent meg a nagy­vá­ra­di Europrint ki­adó­nál Fe­ne­ket­len a múlt­nak kút­ja. Szék né­pi épí­té­sze­té­nek do­ku­men­tu­mai cí­men.

A kö­te­tet köz­vet­le­nül megelőzte egy ha­son­ló cí­mű ki­ál­lí­tá­si anyag el­ké­szí­té­se, mely 2004-ben és 2005-ben Bu­da­pes­ten és Er­dély tu­cat­nyi vá­ro­sá­ban ke­rült be­mu­ta­tás­ra. A ki­ál­lí­tás azt kí­ván­ta meg­mu­tat­ni, hogy mi­lyen vál­to­zá­sok tör­tén­tek a fa­lu­ban har­minc év alatt. Az anyag ma­gá­ban fog­lal­ta a haj­da­ni do­ku­men­tu­mo­kat, raj­zo­kat és fény­ké­pe­ket, köz­vet­le­nül szem­be­sít­ve azo­kat a je­len ál­la­pot­tal, a meg­ma­radt és el­tűnt épü­le­te­ket, il­let­ve azok he­lyét be­mu­tat­va. Ugyan­ak­kor a haj­da­ni ba­rá­tok ké­pei is sze­re­pel­tek, hi­szen a vál­to­zás az em­be­re­ket sem kí­mél­te.

A ki­ál­lí­tás ke­re­tét a tá­jat, a fa­lut és kör­nye­ze­tét áb­rá­zo­ló pa­no­rá­ma-fel­vé­te­lek al­kot­ták, ame­lyek szán­dé­kom sze­rint a mezőségi táj­nak és a ben­ne megjelenő te­le­pü­lés­nek még min­dig har­mo­ni­kus kap­cso­la­tát vol­tak hi­vat­va be­mu­tat­ni. A táj, a kör­nye­zet har­minc év alatt alig vál­to­zott, no­ha a mezőgazdasági mű­ve­lés alatt ál­ló te­rü­let jócs­kán le­csök­kent. A fa­lu és épü­le­tei azon­ban igen­csak át­ala­kul­tak. A haj­da­ni föld­szin­tes fa­lu­kép eme­le­tes­re vál­to­zott, az épü­le­tek hal­ma­za azon­ban a dom­bor­zat­nak és a nö­vény­zet­nek köszönhetően több­nyi­re még min­dig be­le­si­mul a táj­ba. Közelebbről vizs­gál­va azon­ban a ma fa­lu­si épí­té­sze­te már tá­vol esik min­den ha­gyo­mány­tól, szel­le­mé­ben és anya­gá­ban egy­aránt. Ezt az élet­mód­vál­to­zá­sok is­me­re­té­ben nem is cso­dál­hat­juk, ugyan­ak­kor azon­ban nem tart­hat­juk el­fo­gad­ha­tó­nak a jó­zan ész, a pa­rasz­ti ra­ci­o­na­li­tás, a gaz­da­sá­gos­ság és a funk­ci­o­na­li­tás el­tű­né­sét a fa­lu építészetéből. Az ér­tel­met­le­nül nagy mé­re­tű, túl­zot­tan ta­golt, ide­gen min­tá­kat szol­ga­i­an, ugyan­ak­kor ér­tet­le­nül követő épü­le­tek szét­fe­szí­tik és le­rom­bol­ják szű­kebb s tá­gabb kör­nye­ze­tü­ket.

Az épü­let és köz­vet­len kör­nye­ze­te har­mo­ni­kus vi­szo­nyá­nak meg­te­rem­té­se ugyan­úgy az épí­té­szet – az épít­ke­zés – alapvető cél­ja kell hogy le­gyen, mint az épí­tett kör­nye­zet (a te­le­pü­lés) és az azt körülvevő tá­gabb kör­nye­zet, a táj szer­ves kap­cso­la­tá­nak biz­to­sí­tá­sa, le­gyen az mezőgazdasággal érin­tett táj, vagy ter­mé­sze­ti kör­nye­zet.

A het­ve­nes évek­ben még nem volt szá­mom­ra elég­gé fon­tos ez a kap­cso­lat, az ak­ko­ri raj­zok és fel­vé­te­lek az épü­le­tek­re kon­cent­rál­nak, le­gye­nek bár tár­gyi­la­gos vagy ro­man­ti­kus fel­fo­gá­sú­ak. A ké­tez­res évek raj­zai és fo­tói már a kör­nye­zet mindenekelőtt va­ló fon­tos­sá­gát il­luszt­rál­ják, amint azt har­minc-egy­né­hány év épí­tész­gya­kor­la­ta so­rán meg­ta­nul­tam.

A Holt­ten­ger-ki­ál­lí­tás anya­gá­nak gyűj­té­se so­rán – ha­son­ló­an a ko­ráb­bi szász, gyimesi és szil­ágy­sá­gi ku­ta­tá­sok­hoz – már főképpen az épü­let, az épí­tett örök­ség és az azt körülvevő kör­nye­zet vi­szo­nya, egy­szó­val a tárgy be­ágya­zó­dá­sa fog­lal­koz­ta­tott. Ter­mé­sze­te­sen a gyűj­tés so­rán – mint­egy mel­lé­ke­sen – sok ta­pasz­ta­lat, is­me­ret és in­for­má­ció hal­mo­zó­dott fel, és ezek nem csu­pán épí­té­sze­ti ter­mé­sze­tű­ek. Ké­szült egy sor fo­to­grá­fia is, me­lyek csu­pán do­ku­men­tu­mok, emlékeztetők, a haj­da­ni cél he­lyett már csu­pán esz­kö­zök. A fényképezőgép ob­jek­tív­jé­vel el­len­tét­ben az em­be­ri szem szub­jek­tív. A raj­zok – több mint 240 da­rab – nem csu­pán do­ku­men­tu­mok, ha­nem képzőművészeti al­ko­tá­sok, ké­pek sze­ret­né­nek len­ni. Ter­mé­sze­tük meg­en­ge­di a lé­nyeg rög­zí­té­sét, a fö­lös­le­ges el­ha­gyá­sát, sőt a dol­gok egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyá­nak meg­vál­toz­ta­tá­sát is, a ha­zug­sá­got és a fél­re­ve­ze­tést azon­ban sem­mi eset­re sem.

A Mezőség eb­ben a két év­ben, a sok esőnek köszönhetően, a sár­gák gaz­dag­sá­ga mel­lett a szo­kott­nál zöl­debb­nek mu­tat­ko­zott. De a nyá­ri szí­nek fogy­tá­val, a késő ősz és a ko­ra ta­vasz bar­násszür­ké­i­ben is fel­vil­lan a lom­bok har­so­gó rozs­da­szí­ne, az or­szág­út ezüst­je, a háztetők tom­pa vö­rö­se vagy a ta­vak ég­bol­tot tükröző sok­szí­nű­sé­ge.

Sze­re­tem ezt a vi­dé­ket. Sze­re­tem gir­be­gur­ba, dom­bok­ra és dom­bok­ról fu­tó út­ja­i­nak vá­rat­lan meg­le­pe­té­se­it, hir­te­len ki­nyí­ló, vég­te­len­nek tűnő táv­la­ta­it és rej­tett völ­gye­i­nek mé­lyén meg­bú­vó fal­va­it. Sze­re­tem a dom­bok lát­szó­lag egy­han­gú hul­lá­ma­it és a kö­zöt­tük kéklő ta­vak si­ma tük­rét. Sze­re­tem az ősi temp­lom kö­rül össze­bú­jó há­zak festői cso­por­to­za­ta­it és a rit­kás ta­nyák ma­gá­nyos­sá­gát. Sze­re­tem a ne­héz­sor­sú em­be­re­ket, akik itt ma­rad­tak, és akik ba­rát­ság­gal fo­gad­ják az ide­gent. Sze­re­tem és fél­tem ezt a tá­jat. Fél­tem az öregségtől, az el­mú­lás­tól, az elnéptelenedéstől. Fél­tem a né­pe­met az eltűnéstől, a fel­ol­dó­dás­tól, a szór­vány­ba szo­rult lét bi­zony­ta­lan­sá­gá­tól, a ment­he­tet­len­ség tu­da­tá­tól. Fé­lek a ma­gyar szó, a ma­gyar ha­rang el­né­mu­lá­sá­tól, a csönd­ben por­la­dó kö­vek hang­ta­lan jaj­sza­vá­tól. Ezért ké­szült most és ép­pen most ez a lel­tár. Sze­ret­ném min­den­ki fi­gyel­mét ide irá­nyí­ta­ni, az érdeklődő ro­kon­szen­vet fel­éb­resz­te­ni, az el­mú­lást, a nyom­ta­lan be­ol­va­dást kés­lel­tet­ni, az ér­té­ke­ket tu­da­to­sí­ta­ni.

 

Tár­gya­lás (a té­nyek)

Az ál­ta­lam az utób­bi két év so­rán be­járt te­rü­let a Mezőségen, tud­ni­il­lik a Sza­mo­sok, a Sa­jó, a Ma­ros és az Ara­nyos fo­lyók ál­tal köz­re­zárt négy­szög­ön kí­vül, a Sza­mos észak­nyu­ga­ti ol­da­lán fekvő, haj­dan Szolnok–Doboka vár­me­gye te­rü­le­té­re eső ma­gyar­lak­ta te­le­pü­lé­se­ket is tar­tal­maz­za. Az uta­zá­sok so­rán igye­kez­tem a ki­je­lölt te­rü­let ma­gya­rok ál­tal la­kott, de leg­alább­is ma­gyar em­lé­kek­kel rendelkező te­le­pü­lé­se­it meg­lá­to­gat­ni, ugyan­ak­kor a Mezőség te­rü­le­té­re eső szász fal­va­kat is fel­ke­res­tem. Tisz­tán ro­mán te­le­pü­lés csu­pán egy-kettő van a raj­zi anyag­ban, azok is in­kább jel­leg­ze­tes te­le­pü­lés­ké­pük mi­att vol­tak ér­de­ke­sek szá­mom­ra. Míg a ko­ráb­bi szil­ágy­sá­gi uta­zá­sok so­rán jelentős szá­mú ro­mán em­lé­ket – elsősorban fa­temp­lo­mo­kat – dol­goz­tam fel, itt, a Mezőségen, a szór­vá­nyo­so­dás, a ma­gyar em­lé­kek pusz­tu­lá­sa, gyors el­tű­né­se okán sok­kal in­kább a ma­gyar örök­ség­re kel­lett össz­pon­to­sí­ta­nom.

A táj ka­rak­te­rét – né­mi­leg ro­man­ti­kus esz­kö­zök­kel ugyan – a bevezetőben már vá­zol­tam. Ala­cso­nyabb-ma­ga­sabb dom­bok hul­lám­zó vo­nu­la­ta­i­nak zárt ál­lan­dó­sá­ga min­de­nütt jellemző er­re a vi­dék­re,  ki­vé­telt a Mezőséget szegélyező na­gyobb fo­lyók – kü­lö­nö­sen a Ma­ros – kiszélesedő völ­gyei, me­den­céi, va­la­mint a belső te­rü­le­te­ken gyöngy­sor­ként hú­zó­dó ta­vak so­rá­nak ví­zi vi­lá­ga ké­pez­nek.

A Mezőség bel­se­jé­ben nin­cse­nek vá­ro­sok, csu­pán a pe­re­mén: Ko­lozs­vár, Torda, Ma­ros­vá­sár­hely, Szászrégen, Dés, Szamosújvár. Na­gyobb te­le­pü­lés, fa­lu is rit­ka­ság­szám­ba megy, an­nál jellemzőbbek – főleg a belső te­rü­le­te­ken - a ta­nyák, akár egy­ma­guk­ban, akár hosszan el­hú­zó­dó tá­gas lán­co­lat­ban.

A Mezőség a ma­gyar­ság leg­ré­geb­bi er­dé­lyi szál­lás­te­rü­le­tei kö­zé tar­to­zik, ezért az­tán a fal­vak nagy ré­szé­ben ta­lá­lunk kö­zép­ko­ri ere­de­tű temp­lo­mot. Ezek kö­zött vál­to­zat­lan for­má­ban ugyan nem sok ma­radt meg, még­is so­kuk őriz akár 13. szá­za­di rész­le­te­ket is. Messziről fehérlő tor­nya­ik vagy fa haranglábjuk leg­több­ször dombtetőről ural­ja a fa­lut s a kör­nyé­ket. A fal­vak itt több­nyi­re ve­gyes la­kos­sá­gú­ak, szin­te min­de­nütt leg­alább két to­rony in­te­get, több he­lyütt még meg­ma­radt a ro­mán temetőben a haj­dan gö­rög ka­to­li­kus fa­temp­lom. Nem rit­ka az olyan fa­lu sem, ahol a ma­gyar­ság két val­lás – ka­to­li­kus, re­for­má­tus – sze­rint él, de van olyan köz­ség is, ahol ép­pen­ség­gel négy temp­lom – re­for­má­tus, ró­mai ka­to­li­kus, uni­tá­ri­us és or­to­dox – ta­lál­ha­tó (pl. Kide). Ezt a ké­pet szí­ne­zik a Mezőség észak­ke­le­ti pe­re­mé­nek – elsősorban szász - evan­gé­li­kus temp­lo­mai.

A Mezőség nagy ré­sze a ma­gyar­ság szem­pont­já­ból szór­vány­nak tekinthető, temp­lo­ma­i­nak egy ré­sze a hí­vek szá­má­nak jelentős csök­ke­né­se, vagy ép­pen a ma­gyar la­kos­ság el­tű­né­se, be­ol­va­dá­sa mi­att ve­szé­lyez­te­tett hely­zet­be ke­rült, sok­szor akár mű­em­lé­ki stá­tu­sza el­le­né­re is. Temp­lom erőszakos le­bon­tá­sá­ra ugyan nem ta­lá­lunk pél­dát, azon­ban a fe­dés és a tetőszerkezet gyor­sabb-las­sabb pusz­tu­lá­sa rö­vid idő alatt a csu­pasz fa­la­kig ero­dál­ja az épü­le­tet. A szá­szok már a negy­ve­nes évek­ben ré­szint jószántukból, ré­szint kényszerűségből el­tűn­tek fal­va­ik­ból, temp­lo­ma­i­kat az evan­gé­li­kus egy­ház más fe­le­ke­ze­tek­nek, döntő több­ség­ben az or­to­dox egy­ház­nak en­ged­te át. Így az­tán gó­ti­kus kö­zép­ko­ri temp­lo­ma­i­kat ma iko­nosz­táz oszt­ja két rész­re (pl. Dipsa, Ki­rály­né­me­ti, Szászszentgyörgy). Ér­de­kes­ség Szászlekence evan­gé­li­kus temp­lo­ma, me­lyet a re­for­má­tus egy­ház vett át. Az át nem adott ma­ra­dék azon­ban pusz­tul (pl. Te­ke). Ma­gyar temp­lom át­adá­sá­ra csu­pán egy pél­dát ta­lál­tam, s az is ko­ráb­bi ke­le­tű (Szentbenedek).

A temp­lo­mo­ké­hoz ha­son­ló a Mezőség kú­ri­á­i­nak, kas­té­lya­i­nak sor­sa is. A kis­bir­to­kos­ok, kis­ne­me­si csa­lá­dok kú­ri­ái mel­lett szá­mos fa­lu­ban ta­lá­lunk (vagy sok­szor csak ta­lál­hat­tunk) na­gyobb mé­re­tű, jelentős, ko­moly mű­vé­szi ér­ték­kel bí­ró kas­télyt, na­gyobb kú­ri­át. A jelentősebb er­dé­lyi nagy­bir­to­kos csa­lá­dok­nak szá­mos kas­té­lya (volt) ta­lál­ha­tó a Mezőségen, né­ha ugyan­azon te­le­pü­lé­sen több csa­lád­tag­nak is volt há­za.

Ezek­nek az épü­le­tek­nek a sor­sa 1944 után igen­csak vi­szon­tag­sá­go­san ala­kult. So­kat már köz­vet­le­nül a há­bo­rú után le­bon­tot­tak, szét­hord­tak (pl. Vasasszentgothárd), so­kat ki­fosz­tot­tak, tönk­re­tet­tek, pusz­tul­ni hagy­tak (pl. Szentbenedek). Vol­tak olya­nok, me­lyek ál­la­mi gaz­da­sá­gok, termelőszövetkezetek bir­to­ká­ba ke­rül­tek, s így ide­ig-órá­ig – legkésőbb 1989-ig – fenn­ma­rad­tak, s azu­tán ke­rül­tek ebek har­min­cad­já­ra (pl. Bonchida). Azok az épü­le­tek, me­lye­ket ko­moly ál­la­mi (egész­ség­ügyi, szo­ci­á­lis vagy ok­ta­tá­si) in­téz­mé­nyek vet­tek bir­tok­ba, a funk­ci­o­ná­lis át­ala­kí­tást és a hasz­ná­lat vi­szon­tag­sá­ga­it le­szá­mít­va, akár jó ál­la­pot­ban is ma­rad­hat­tak (pl. Gernyeszeg, Sáromberke, Marosvécs). A baj csak ak­kor ér­ke­zett (ér­ke­zik) el, mi­kor eze­ket a volt tu­laj­do­no­suk vissza­igény­li, s a ko­ráb­bi fenn­tar­tó már nem ál­doz rá, vagy ép­pen ki­köl­tö­zik. Ek­kor a kas­tély gyors pusz­tu­lás­nak in­dul (pl. Abafája), s ha a per so­ká­ig hú­zó­dik, az új tu­laj­do­nos már csak a pusz­ta fa­la­kat ve­he­ti bir­tok­ba.

A temp­lom és a kas­tély a fa­lu épí­té­sze­ti ar­cá­nak kiemelkedő ékes­sé­ge, ám szá­munk­ra, az örök­sé­get ku­ta­tó, szám­ba ven­ni aka­ró kí­ván­csi­ak szá­má­ra ugyan­olyan fon­tos a pa­rasz­ti épít­ke­zés, a há­zak s a gaz­da­sá­gi épü­le­tek so­ra, a te­le­pü­lés tes­tét al­ko­tó zöm, szép szó­val: a né­pi épí­té­szet em­lé­kei. A het­ve­nes évek­ben Szé­ken még ut­ca­sor­ok vol­tak nád­fe­de­les pa­raszt­há­zak­ból, ma­gam leg­alább há­rom jár­mos csűrt mér­tem fel, s vá­lo­gat­tam a ré­gi­es, két osztatú, kon­tyos te­te­jű talpasházak kö­zött. Má­ra a hely­zet ter­mé­sze­te­sen gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zott. No­ha Szék, amely di­vat­ba jött, megőrzött jó pá­rat ré­gi épü­le­tei kö­zül, a belső Mezőség el­du­gott fal­va­i­ban re­mélt gaz­dag­ság nem mu­tat­ko­zik meg nap­ja­ink­ra. Ke­vés fa­lu van, mely megőrzött egyet s mást ha­gyo­má­nyos ré­gi építkezéséből, még a gaz­da­sá­gi épü­le­tek is el­tűn­tek. Nád­fe­de­les há­zat Szé­ken kí­vül jó­sze­ré­vel csak Noszolyban ta­lál­ha­tunk, a jár­mos csű­rök azon­ban alig­ha­nem vég­képp el­tűn­tek. A te­rü­let zö­mé­nek sze­gény­sé­ge mi­att a fal­vak föld­szin­tes jel­le­ge több­nyi­re meg­ma­radt, a sá­ros ut­cá­kon a bar­mok s a ba­rom­fi­ak sza­ba­don jár­nak, hát­te­rük azon­ban már mo­der­ni­zá­ló­dott. Kellő táv­lat­ból – s tá­vol­ból – szem­lél­ve a Mezőségi fal­vak ké­pe még igen­csak ar­cha­i­kus, kü­lö­nö­sen Er­dély töb­bi ré­szé­vel, még in­kább Ma­gya­ror­szág­gal össze­ha­son­lít­va. A fal­vak ké­pét – s a tá­jat – szí­ne­zik az or­to­dox ke­resz­tek, me­lyek­nek egy­for­ma fél­kör­íve, a ke­reszt­re fe­szí­tés att­ri­bú­tu­ma­i­val és a bá­dog Krisz­tus­sal, a rozs­dás színt szé­pen el­len­sú­lyo­zó tar­ka vi­rá­gok­kal vagy széleskendővel dí­szít­ve az uta­zó szá­má­ra mint­egy ta­gol­ják a lát­ványt. Is­ten őrizzen azon­ban, ha a ré­gi­e­ket új­ra cserélik…

Az el­múlt két év­ben mint­egy 140 mezőségi te­le­pü­lést is­mer­tem meg töb­bé-ke­vés­bé rész­le­te­sen, s kö­zü­lük 123-nak ké­pét, temp­lo­mát vagy egyéb ne­ve­ze­tes­sé­gét le is raj­zol­tam, össze­sen 244 la­pon.

 

 

Be­fe­je­zés (és val­lo­más)

Va­ló­szí­nű, hogy a fen­ti lel­tár még nem tel­jes, ah­hoz azon­ban fel­tét­le­nül elegendő, hogy a Mezőségnek – en­nek a Terra Incognitának – fel­fe­de­zé­sé­re el le­hes­sen in­dul­ni. Amit le­ír­tam, mind sze­mé­lyes él­mé­nyen, in­for­má­ci­ón ala­pul. Az et­ni­kai meg­osz­lás leg­alább hozzávetőleges meg­je­lö­lé­sét fon­tos­nak tar­tot­tam, mert az épí­tett örök­ség sor­sá­ra néz­ve ha­tás­sal le­het, és ugyan­ak­kor az uta­zó tá­jé­koz­ta­tá­sá­ra is szol­gál. A Mezőségen sok a ve­gyes há­zas­ság, s bi­zony meg­esik, hogy a ma­gyar temp­lom kul­csá­nak őre már nem vagy csak tör­ve be­szél ma­gya­rul. Van olyan fa­lu, ahol azt mond­ták, ta­vasszal te­met­ték az utol­só ma­gyart, s van olyan is, ahol már ré­gen ro­má­nok húz­zák az el­ár­vult temp­lom ha­rang­ját, mert „jó a nagy időre”. Olyat azon­ban nem ta­pasz­tal­tam, hogy va­la­hol ne fo­gad­tak vol­na szí­ve­sen, ne iga­zí­tot­tak vol­na kész­sé­ge­sen út­ba, ne se­gí­tet­tek vol­na. S igaz ez pap­ra és föld­mű­ves­re, ma­gyar­ra, ro­mán­ra egy­aránt.

Le­het, hogy a Mezőség épí­tett örök­sé­ge, ez a szá­mos ki­csiny cso­da, nem üti meg a nem­zet­kö­zi mér­té­ket, sőt leg­több­ször ta­lán er­dé­lyi vagy ma­gyar­or­szá­gi vi­szony­lat­ban sem so­rol­ha­tó a legkiemelkedőbbek kö­zé, de eb­ben a sű­rű­ség­ben, kö­zel egyen­le­tes minőségben, a még meglévő ha­gyo­má­nyos, rurális kör­nye­zet­ben, a táj­jal szer­ves egy­ség­ben még­is na­gyon ér­té­kes, na­gyon szerethető és főképp ki­szol­gál­ta­tott és ezért vé­de­lem­re szo­rul. A vé­de­lem első gesz­tu­sa az érdeklődés és a meg­is­me­rés kell hogy le­gyen. Mert nem vagy sok­kal ne­he­zeb­ben enyész­het el az, amit szá­mon tar­ta­nak, amit időről időre fel­ke­res­nek. Ez a kívülről jött érdeklődés po­zi­tív mo­ti­vá­ci­ót kelt azok­ban is, akik ad­dig nem tu­da­to­sí­tot­ták ma­guk­ban sa­ját kör­nye­ze­tük ér­té­ke­it.

Ez igen­csak ide­a­liz­mus­nak tű­nik, s nap­ja­ink ha­szon­el­vű vi­lá­gá­ban nincs he­lye az ilyes­mi­nek. Még­is kí­sér­le­tet kell ten­ni ezek­nek a ne­he­zeb­ben fel­fog­ha­tó és be­fo­gad­ha­tó ér­té­kek­nek a meg­men­té­sé­re és fenn­tar­tá­sá­ra, hi­szen ugyan­úgy a mi nyel­vünk ez, mint a ze­ne, a tánc és a ma­gyar be­széd.




vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008