magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szász István Tas: A világlátott lokálpatrióta (2.)


Mikó Imre a Bécsi döntést követően hazatér Kolozsvárra, hogy ügyvédi praxisát folytassa. Ebben az időszakban végzett munkáját újabb prioritások befolyásolják. A háborús események és a magyar revíziós remények teljesülésének sajnálatos egybeesése egy ellentmondásokban nagyon gazdag korszakot jelent. A magyar nagypolitikában hatalmas egymásnak feszülés észlelhető a németbarát vonal képviselői és Teleki Pál önálló magyar külpolitikát szorgalmazó igyekezete között. Teleki még lemondását is felajánlja (1940. szeptember 1.) Horthynak, aki nem fogadja el. A miniszterelnök a Bécsi döntés után próbál nagy mértékben az erdélyi lobbira támaszkodni. Nem csoda, hiszen a józan ész politikájának itt sokkal jobb iskolája működött a 22 év tapasztalatainak nyomása alatt. Mint arról Zathureczky Gyula ír: „a Teleki Pálnak eljuttatott beadványokban sokan óvtak attól, hogy Erdélyt a neobarokk Magyarország formalizmusához asszimilálják. Ehelyett Erdély autonómiáját s sajátos történelmi értékeinek biztosítását javasolták.(…) Erdélyben az ott született ellentéteket az erdélyi lélek mindig megoldotta.(…)” Márton Áron és Gyárfás Elemér javasolják, hogy a román iskolaügyet bízzák a román egyházakra, és a püspökök kapjanak kétszer annyi szubvenciót, mint amennyit a magyarok kaptak előzőleg a román kormánytól. Tamási Áron egy Szellemi Tanács felállítását kéri, melynek megkérdezése nélkül ne lehessen döntéseket hozni Erdélyben.  
A Hitelben Vita Sándor figyelmeztet: „Megszűnt a külső nyomással szembeni védekezés szüksége, a veszélyeztetettség érzete, és helyreálltak azok a tényezők, amelyek a társadalom egyes rétegei között a különbségeket és ellentéteket okozták”.
Mindez Telekit arra ösztönzi, hogy lépéseket tegyen. A visszatért Észak-Erdélyből képviselőket hív be. Közöttük van Mikó Imre is. Erdély a parlamentben mint önálló egység kíván jelentkezni. Teleki szorgalmazza az Erdélyi Párt létrejöttét. A párt elnöke Teleki Béla, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lesz. Főtitkárnak Mikó Imrét választják. A nemzetiségi jogászi tekintélye ekkorra már igen magasra értékeli őt.
A háború ezt követő szakaszában a párt munkájára is rányomja bélyegét Mikó Imrének és nyugodtan mondhatom így is, hogy Hiteles körének gondolkodása. Mikó egyébként a párt lapjának, az Ellenzéknek igazgatósági és felügyelőbizottsági tagja. A párt programja szerint Erdély minden kérdésre választ kíván kapni, és egy erős és független Magyarország felépítésének szolgálatában kíván állni. A népi elemekből utánpótlást kapó értelmiségi rétegnek a nemzettársadalom szolgálatába való állítását óhajtja. A magyar állameszmét magáévá tevő románságnak biztosítani akarja a nyelv használatának jogát a közoktatásban, közigazgatásban és a bíróság előtt, az egyházi megbecsülést, nemzeti érzelme védelmét, politikai jogainak gyakorlását – olyan mértékben, ahogyan azt a romániai magyarságnak megadják. Az Erdélyi Párt mindent elkövet, hogy Teleki liberális politikáját támogassa, és a német befolyást ellensúlyozza. Mikó Imre is ezen fáradozik.
1941-ben jelenik meg rendkívüli jelentőségű és hézagpótló munkája a romániai magyarság Trianon és a Bécsi döntés közötti korszakáról, a Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918– 1940.
Érdekes bepillantani az Előszóba. A szerző ezt mondja: „Mégis Erdély román uralom alatt töltött huszonkét éve olyan befejezett egészet képez, amit jól át lehet tekinteni, ha a tiszta látást nem homályosítja el semmiféle önigazolási szándék, sem a ma annyira divatos mártír-szemlélet. (…) Ezekkel szemben igyekeztem a legszigorúbb tárgyilagosságot megőrizni. A kisebbségi történetírás szempontjából csak az lehet az értékmérő, hogy mennyiben erősítette egyik vagy másik irányzat a magyarság ellenálló erejét kifelé és mennyiben tette a politikai front mögött belterjesebbé az erdélyi magyar életet. Ugyanilyen tárgyilagosságra törekedtem a román kormányzattal folytatott küzdelmek leírásánál, bár a tárgyilagosság ezen a téren már kiment a divatból. Politikailag érett nemzetnek azonban még háború idején is tisztán kell látnia, a román kormányok magyarellenes politikája pedig a tények bizonyító erejével önmaga helyett beszél. A román néppel szemben semmiféle elfogultság sem vezet, és ma éppen úgy, mint kisebbségi sorsban, a két nép közötti együttélés lehetőségének megtalálását tartom nemzetiségi politikánk egyik legfontosabb feladatának. Őrizkedtem a »morbus minoritatis« egy másik tünetétől is, ami most utólag azoknál jelentkezik, akik szeretik kiszínezni mindazt, ami velük történt és a sötétség hatalmaival harcoló Bayard lovagnak képzelik magukat. Pedig a kisebbségi életforma tele volt gánccsal és félelemmel, botlásokkal és megalázkodással, s ha közben olyan tulajdonságok fejlődtek ki az erdélyi magyarságban, amik a többi magyarokból hiányoznak, az azért van, mert kisebbségi sorsban többet kellett dolgozni és jobban össze kellett tartani, hogy a »családdá alakult« erdélyi magyar közösség átvészelhesse ezeket a nehéz időket. Az erdélyi magyarság román uralom alatt töltött huszonkét éve páratlan nevelőiskola volt annak számára, aki azt végigküzdötte. De a román kormányok kisebbségi politikája is intő példa mindenkinek, aki a népkisebbségi kérdéssel szembekerül: hogyan nem kell nemzetiségi politikát csinálni soknyelvű országban!”
Ez az idézet az olvasó egyik legfontosabb útravalója lehet Mikó Imre tanulságos életének és életművének áttekintéséből. Egyrészt azért, mert az erdélyi sors sajátosan nevelő hatása azóta újabb hetven év tapasztalatával gazdagodott, és már három generáció vagy több is ilyen nevelést kapott. Annak, aki esetleg elgondolkodna az Erdélyből az anyaországba áramló demográfiai mozgás keltette vagy azt felhasználva keltett indulatok okain és indokként felhasznált egyes kapaszkodóin, erre kell elindulnia. Ugyanakkor felmerül annak a gondolatnak az elkerülhetetlensége is, hogy Mikó hangsúlyozott és értékelhető tárgyilagossága mögött mekkora a világlátott tudós esetleges naivitása. Mennyire került ő is az ortodox törésvonalat nem ismerő nyugati gondolkodás – Európa, Párizs – gondolatiságának hatása alá. Mert hiszen azok a román kormányok minden elődükkel és utódukkal együtt tulajdonképpen nem arról voltak nevezetesek, hogy keresték volna a helyes nemzetiségi politikát, hanem éppen ellenkezőleg, a homogenizáció mindenáron való megvalósítását szolgálták az éppen hatalmon levő ideológiától függetlenül. Van azonban a fenti Mikó idézetben egy mondat, mely mögött – érthetetlen okokból ki nem mondott – felismerések sejlenek fel, ezt megismétlem: „a román kormányok magyarellenes politikája pedig a tények bizonyító erejével önmaga helyett beszél”. Egészében véve nem volt könnyű dolga. Balázs Sándor ezt azzal indokolja, hogy csupán egy év állt rendelkezésére a nagy munkára, s közben sok más elfoglaltsága is volt, időbeni rálátása még nem lehetett, és a szereplők közül a legtöbb még élő, aktív kortárs volt. Nem véletlen tehát, hogy a dicsérő kritikák mellett támadások is érték. Kifogásolták a Trianon utáni évek és a későbbi időszak leírása közti aránytalanságokat, vádolták románbarátsággal, nem fogadták el a Magyar Párt iránti vélt elfogultságát stb. A magyarországi reakciók intenzitásukban elmaradtak az erdélyitől. A kritikákra a szerző határozottan válaszolt, és úgy vélte, nincs mit hozzátennie a könyvhöz.
Mikó Imre munkásságának legkiemelkedőbb teljesítménye is ekkor jelenik meg. Egy tanulmányról van szó, melynek címe: Erdélyi politika. A tanulmány a Hitel 1940–41-es összevont évfolyamának második számában jelent meg. Az írás bevezetőjében elmondja, hogy a belvederei döntőbíráskodás Erdély életében páratlan helyzetet teremtett. Emlékezteti az olvasót, hogy: „A két nagyhatalom malomkövei között évszázadokon át kifinomult, és a román uralom két évtizede alatt megacélozódott erdélyi politikai ösztön is bizonyára értékes erőtartaléka a megnagyobbodott magyar hazának”. Ezután pontos és tárgyilagos leírását adja a román uralom alatt történteknek, a román államhatalommal szembeni erdélyi magyar magatartásnak. Elmondja a hídverés szándékának kudarcát, hiszen a másik oldalról ezt nem fogadták el. A Magyar Párt idejében a védekezés volt a cél, mert látták, hogy a megegyezés reménytelen, a Magyar Népközösség munkája során a népszervezés dominált, hogy minden eshetőségre felkészüljenek a változó Európában. A kisebbségi sors aktívái közt sorolja fel a társadalmi korlátok sok tekintetben lezajlott leomlását. Hangsúlyozza, hogy a kisebbségi sorsban élő erdélyi magyarság mindig nemzetpolitikát és nem pártpolitikát folytatott. Egyébként is a tulajdonképpeni nemzetpolitika a nemzetiségi politika is. Kijelenti, hogy „Erdélyben új magyar élet hajtott ki, s az egyetemes magyar újjászületés előfeltételeit éppen az idegen elnyomás teremtette meg. (…) ma az erdélyi politika egyetlen történelmi feladata az, hogy maradéktalanul átmentse a megnövekedett magyar haza számára mindazt az értéket, amit a kisebbségi életforma kitermelt, és olyan egységes népi Magyarország felépítésének legyen a kovásza, mely képes lesz megtartani azt, amit visszaszereztünk és visszaszerezni azt, ami még minket illet”.
A fentiek sokszoros erővel visszhangzanak a jelen olvasójának fülében. Az ismert „merjünk kicsik lenni” és a Tamási Áron-féle „merjünk nagyok lenni”, mely utóbbi meg is magyarázza, hogy az új szellem kidolgozója Erdély is lehet, ezekkel a gondolatokkal kiegészítve ma is sokatmondó. De a kényszerű módon az utóbbi évtizedekben Magyarországra érkezett kovász sorsáról is elgondolkodhatunk, meg Bocskain, s az ő szavain a kisebbik és a nagyobbik haza sorsközösségéről.
Mikóék Teleki halála után Bárdossy László miniszterelnöksége alatt már nem tudják befolyásukat érvényesíteni. Pedig Mikó Bárdossy tevékenységéhez reményeket fűz, feltételezi, hogy mivel az hat évig vezette a bukaresti magyar nagykövetséget, fontos tapasztalatokat szerezhetett. Csalódnia kell. Bárdossy az Erdélyi Párt beolvasztására tesz sikertelen kísérletet. Mikó Imre akkor jut ismét szerephez, mikor Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt teret nyer a németektől való fokozatos elszakadás gondolata, bár a beolvasztást Kállay is megkísérli.
A Hitel 1943. évi szeptemberi számában Széchenyi és Wesselényi nemzetiségi politikája címen ír tanulmányt. Arról ír, hogy e két nagy szellem gondolatai ma is fáklyaként világítanak a nemzetiségi kérdés bonyolult szövevényében. Széchenyi maga hangsúlyozta, hogy mikor a latint a magyarral akarja helyettesíteni, ezzel nem a nemzetiségek nyelvi elnyomását akarja. Sőt. Csupán hűséget vár a nekik nyújtott jobbért. Hiszen jól tudja, hogy a magyar szó még nem magyar érzés is, és a magyar szó sem jelent mindenkor erényes embert vagy hazafit. Wesselényinek a Balítéletekről című művében megfogalmazott nézete az emberi jogok nemzetiségi jogot is megoldó biztosításáról szól, de úgy, hogy a nyelv ismerete ne legyen kötelező, inkább vonzó és szükséges. Ekkor még azt hiszi, hogy a szellemi emelkedés motorja a magyarság lehet, később ezt a nézetét revideálja. Már elveszíti látását mikor keményen figyelmeztet a nemzetiségi veszélyre. Elkészíti az első magyar nemzetiségi törvényjavaslatot. Utóbb a románság érdekében is törvényjavaslatot készít. Mikó kimutatja, hogy az 1868: XLIV. tc.-ben foglalt nemzetiségi törvény Széchenyi és Wesselényi előkészítő munkájának végeredménye.
Ma szinte hihetetlennek tűnhet az, hogy a Hitel 1943. évi októberi számában Mikó Imre írást közöl Angolszász hadicélok a két világháborúban címmel, melyben ismerteti az első világháborús wilsoni pontokat és utóéletüket, illetve a második világháborús Atlanti Chartát. Teljes pontossággal és tárgyilagossággal írja le mindkettőt, csupán összehasonlítva őket és a végén annyit jelezve, hogy a világ népei kíváncsian figyelik, hogyan alakul e téren a hatalom és az igazságtevés szándéka közti küzdelem. Ne feledjük, ekkor 1943 őszét írjuk Magyarországon.
Ugyancsak 1943-ban, decemberben jelenik meg a Hitelben A magyar országgyűlés című írása. A magyar országgyűlési hagyományokat méltatja, arra hívja fel a figyelmet, hogy míg körülöttünk megszállt országok és szélfútta parlamentek működnek, a magyar parlament most is hagyományos szabályai szerint végzi munkáját. Kiemeli, hogy az összevont magyar haza parlamentjének az Erdélyi Párt képviselőcsoportja kovásza lett, s nemegyszer sikerült megteremtenie az oly szükséges egységet. Ha mai visszhangjait keressük ennek az időszaknak, megállapíthatjuk, hogy annak jelenkori ostorozói szeretik elfelejteni a fentieket, vagy anakronisztikusan szemlélni a történéseket.
Mikó Imre a parlamentben mindvégig a parlamenti demokráciához való ragaszkodását bizonyítja. Feladatának érzi az erdélyi szellem érvényesítését, tapasztalatokban gazdag múltjából eredő értékeinek felkínálását a megnagyobbodott haza javára. Románok és magyarok című cikkében pedig arra figyelmeztet, hogy az erdélyi szellem nem kizárólagosan magyar érték. Másoknál is fellelhető.
Az elméleti tudós munkájának eredménye: 1944-ben újabb alapvető művet tesz közzé. A könyv tulajdonképpen egyetemi magántanári értekezése. Címe: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Utolsó percben lesz a Kolozsvárra visszatért Ferenc József Tudományegyetem jogi karának tanára. Oktatói munkát azonban már nem kezdhet, mert ősszel megtörténik a hatalomváltás.
Előszavában Mikó így ír: „nincs a jogalkotásnak még egy olyan fejezete, amely annyira át volna itatva politikummal, mint a nemzetiségi jog (…). Az alap az oszthatatlan egységes magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.(…). Az európai rendezés figyelmen kívül hagyja a nemzetiségi együttélés sokféle változatait, amelyeket a hagyományos magyar politikai érzék olyan mesterien szabályozott, éppen olyan gyenge és törékeny közép-európai rendet tudna csak teremteni, mint amilyen gyenge és törékeny az a soknyelvű ország, amelyet az egynyelvű ország törvényszerűségei szerint akarnak kormányozni és igazgatni”. Figyelmeztet, hogy míg Európában a Trianoni béke után jelenik meg a nemzetiségi jog, addig nálunk az 1868: XLIV. tc. óta létezik rendszerbe foglalva. A trianoni békeszerződés ennek csak kis részét ismétli meg. „Nálunk a közjogi szabályozás megelőzte a kisebbségvédelem érdekében vállalt nemzetközi jogi kötelezettségeket (…) A magyar nemzetségi jog önmagába véve is olyan szellemi és politikai tőke, amit az új Európa ítélőszéke előtt kell lemérni, mielőtt a magyarság és a nemzetiségek viszonya hosszú időre ismét eldőlne.” A könyv mondanivalója – írja Csatári Dániel – mindenütt hasznosítható, ahol nemzetiségi kérdés létezik.
A hatalmas munka számos elismerést és bírálatokat is kap. Balázs Sándor szerint Mikó úgy írta meg, hogy ne tudjanak szövegéből Jászi-ellenességet kiolvasni.
A szerző jelzi, hogy Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan állam, mely a nemzetiségi jogokat törvénycikkekbe foglalta és az alkotmány szerves részévé tette.
Mikó 1944 márciusában a Hitelben jelenteti meg Eötvös és Deák nemzetiségi politikája című tanulmányát, melyben az 1868-as nemzetiségi törvény megszületésének történetét is leírja. Eötvös és Deák már évekkel előbb leszögezték véleményüket, és a kettő szerencsésen egészítette ki egymást. Mikó bizonyítja, hogy a magyarság legjobbjai a kiegyezéskor már tisztában voltak a nemzetiségi politika fontosságával. Deák bizonyítottan nem azért szólalt fel nemegyszer a nemzetiségek érdekében, hogy azok szimpátiáját elnyerje, hanem igazságérzetére alapozva. Nem befolyásolta sem hazafiúi szűkkeblűség, sem nemzetiségi sovinizmus. Sajnos hiába várták a törvénytől a megoldást. A nemzetiségek nem fogadták el a feléjük nyújtott kezet, de rövidesen kiderült, hogy ráadásul semmire sem emlékeztek és semmit sem tanultak.
A Sztójay kormány idején Mikó tevékenysége már nagy nehézségekbe ütközik, mégis az ellenállással kapcsolatos ténykedése tulajdonképpen ekkor, a német megszállás után kezdődik. Az Erdélyi Párt fővárosi irodájának vezetését tiltakozásul azonnal átadja és hazaköltözik Kolozsvárra.
1944 nyarán, a Hitel júniusi számában jelenik meg Wesselényi szózata című tanulmánya, melyben a Zsibói Bölény elfelejtett vagy csak szövegkörnyezetből kiemelt részleteiből ismert látomásos írását elemzi. Wesselényi előre látta a keleti veszélyt, az orosszal összefogó románt és a forradalmi fenyegetettséget is. Egyedüli európai ellenszernek egy dunai föderációt, illetve egy európai szövetséget látott, és hangsúlyozta a nemzetiségek komfortérzetének fontosságát. A front már a Pruthoz közeledett, mikor Mikó arra emlékeztetett, hogy a vak Wesselényi egy évszázaddal előbb is látta, mi várható.
A román kiugrást követően a Lakatos kormány idején sikerül létrehozni az észak-erdélyi németellenes erők egységfrontját. Erdély fokozatosan megszállás alá kerül. Az Erdélyi Párt szerepe megszűnik. Az Erdélyi Magyar Tanács tagja lesz Mikó Imre is. Ennek létrejötte körül ellentmondásos irodalmi adatok vannak forgalomban, ezért ismét figyelmeztetek a 2004-ben megjelent Vita Sándor és Teleki Béla levelezésre. Nincs kétség afelől, hogy a memorandumot Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István fogalmazzák meg, de részt vesz a munkában Tamási Áron is. A négy fogalmazó közül három a Hitel munkatársa. Teleki Béla Budapesten van. Így készül el tehát a negyvenek memoranduma, az a beadvány, melyet a 40 vezető erdélyi értelmiségi aláírásával Teleki Pál fia, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanító Teleki Géza visz el a kormányzóhoz. „A háborúnak lehet egy pontja, melyen túl a háború már nem háború, hanem embermészárlás” – írják benne, és figyelmeztetik a kormányzót, hogy ha nem tesz semmit, akkor „Erdély külön utakra léphet”. Későbbi információ szerint, amikor Teleki Géza Horthynak – határozott szavak kíséretében – átadta az iratot, az így szólt hozzá: „Apád nem mert volna így beszélni velem”. A memorandum megfogalmazásának időpontját tartják az Erdélyi Magyar Tanács megalakulása pillanatának. Elnökének a távollevő Teleki Bélát választják, s természetesen Mikó Imre is tagja, Balázs Sándor adatai szerint a végrehajtó bizottságba kerül be. Tehát a memorandum elkészítése megelőzte a Tanács létrejöttét. Ennek nem mond ellent az az adat, hogy Mikó Imre felutazott a fővárosba és felkereste a Lakatos kormány négy miniszterét, és hogy Vita Sándorral együtt Horthy fiával, Miklóssal is tárgyaltak, aki a fennmaradt kézirat szerint: tajtékozva szidta a németeket.
Mikó és a Hitel-csoport egyes tagjai ismét akcióba lépnek. Ekkor sikerül elérni, hogy Kolozsvár maradjon nyílt város, és megakadályozzák a kiürítést. Ezt követően a németek távozásával járó rombolások megakadályozásában is részük van. Mikó még a munkásság felfegyverzésében is szerepet kap. A szovjet és román csapatok bevonulása után a város életének megszervezésén munkálkodnak.
Aztán jelentős törés következik be Mikó Imre életében. Miközben a már felsorolt, kiemelten fontos és felelős magyar politikusi tettek sorának élenjárója, éppen a szovjetek hadifogoly-vadász akciójának esik áldozatául. 1944 őszén őt is elhurcolják, és három év kilenc hónapig tartó hadifogság vár reá, jórészt Csehov szülőföldjén, az Azovi tenger partján levő Taganrogban. Itt nyílik alkalma a későbbi életében szerepet játszó hatodik nyelv, az orosz elsajátítására. Mert ő a hadifogságot is szellemi kincstárának gyarapítására fordította, a remélt – immáron más keretek között szükséges – szolgálat érdekében.
Életének külön korszakát jelentik fordítói munkásságának évei. 1949-től az 1. számú fiú középiskola (az egykori Unitárius Gimnázium, később Brassai Sámuel nevét veheti fel) orosztanára. Közben számos orosz művet fordít magyarra, és tankönyvet is készít. 1958-ban eltávolítják a gimnáziumból.
A hatvanas években esszéket kezd írni. Saját bevallása szerint fordítás közben lesi el ennek fogásait. Bölöni Farkas Sándorról, Brassai Sámuelről, Vicenþie Babeºről, Macchiavelliről, Morusról, Rousseau-ról ír a Korunkban. Lefordítja Rousseau Társadalmi szerződését, közben a magyar művelődéstörténet témái felé fordul.
Esszékötetének kiadására már nem kerülhet sor, mert a tanügyből is kitiltják, és ezt követően a könyvterjesztésben helyezkedik el. Könyvelosztói alkalmazott, majd a Puskin utcai (az egykori és mai Egyetem utcai) tankönyvbolt eladója. Ez az időszak egy évtizedet jelent életéből.
Időrendben ezután jelenik meg Honpolgárok és világpolgárok című esszékötete (1967) és az Orbán Balázs nyomdokain, valamint a Bölöni Farkas Sándorról szóló életregény, a Bércre esett fa, mely igazi szépirodalmi teljesítmény (1969). Érdekes adalék, hogy Farkas Sándor bölöni tanítómestere Mikó Imre ükapja volt.
Két évtizednek kellett eltelnie, hogy ismét visszatérhessen a nemzetiségi joghoz, de ekkor is csak a hetvenes évek adta korlátozott keretek között. Eleinte névtelenül és indokolt félelmekkel. Ilyen jellegű írásai tehát élete utolsó hét évében jelentek meg. A szakirodalmat több nyelven is figyelemmel kísérte. „Irodalmárnak lenni passzió, jogásznak lenni kötelesség” – mondotta egyszer.
1972-ben az akkori korlátok ellenére is leírta: „Az egyenjogúság adta alkotmányos lehetőségeket is meg kell ismertetni a nemzetiségi dolgozóink minél szélesebb köreivel”. Néhány tanulmányában elment az akkor lehetséges legmesszebbre. Felfedezhetjük a kultúrnemzet elismerésének nem túlságosan rejtett igénylését.
A népszövetséggel kapcsolatos csalódások a háború után is folytatódtak számára. Az Emberi Jogok 1948-ban elfogadott Egyetemes Deklarációja említést sem tesz a kisebbségi jogokról, úgy tekinti ezeket (akárcsak a mai uniós politikusok), mint amelyek benne foglaltatnak az általános emberi jogokban és felesleges a külön szabályozás.
1970 és 1973 között a nyelvhasználatról ír tanulmányokat (Nyelv és jog; Nyelvhasználat és jogtörténet Erdélyben; Nemzet és nemzetiség; Az együttélő nemzetiségek jogegyenlősége). „A nyelv a nemzetiség és a nemzetiségi lét legfontosabb ismertetőjele”, „a nyelv egy nemzet szent tulajdona”, „a nyelv a nemzetiség reagense” – írja.  Szerinte a nemzetiség a történelem változásai közepette olyan közösség marad „amelynek tagjait egybehangolja a közös nyelv és a közös hagyományokban gyökerező kultúra”.
Ekkoriban már a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében találjuk mint főszerkesztőt. A Téka sorozat beindításán munkálkodik, már kongresszusokra is eljárhat. Ekkor írja le azt, hogy a nemzetiség, felfogása szerint: „sajátos minőséget, etnikumot jelent, jellegzetessége a közös nyelv, a közös hagyományok, a közös kultúra s mindezeken túlmenően az összetartozás tudata”. Szerinte „teljes egyenjogúságról csak akkor beszélhetünk, ha az együttlakó nemzetiségek számára is biztosítják mindazt, ami a román nemzethez tartozók számára természetes és magától adódó…”
1971-ben jelenik meg Brassai Sámuelről szóló életregénye Az utolsó erdélyi polihisztor címmel. Dávid Gyulával írják a Petőfi Erdélyben címmel megjelenő kötetet (1972), és pályatársának, Balázs Ferencnek (aki iránt érdeklődése már diákként megmutatkozott) a könyvét is sajtó alá rendezi Bejárom a kerek világot címmel, s benne életrajzát is megírja (1975).
Csatári Dániel hívja fel a figyelmet arra, hogy Mikó Imre ekkortájt (1974) nevezi magát egy nyilatkozatában „világlátott lokálpatriótának”. Mint mondta: „előbb-utóbb nekem is hozzá kell fognom a memoáríráshoz”.
Csatári szerint e szándékát, az Akik előttem jártak című antimemoárjával kezdi megvalósítani. Ezt követően kezd hozzá A csendes Petőfi utca című önéletrajzi visszaemlékezéseihez. Balázs Sándor szerint ez egy családszociográfiai szálakkal átszőtt epikus mű. Ezt a munkáját töri derékba 1977. március 21-én a Mikók rettegett ellenfele, a rák okozta halál.
Mikó munkásságának méltatása közben olvashatunk az ENSZ égisze alatt zajlott ohridi tanulmányi ciklusról, ahol érvényesülni kezdett az, miszerint „csoportok jogait nem helyes, nem célszerű és elméletileg sem helytálló az emberi jogokra vagy az alapvető szabadságokra leegyszerűsíteni”. Ez 1974-ben hangzott el. Tudtommal ma, 2011-ben sem lett kodifikálva.
De foglalkozzunk most Mikó Imre személyiségének egy fontos oldalával, a moralitással, mely egész életművét áthatja. Mikó Imre a szolgálat és a maradás embere volt, az évszázados erdélyi hűség továbbhordozója. Amint azt Jancsó Béla egykor mondotta: „Erdély lelke a hűség”. Mikó egyik esszéjének zárómondata is így szól: „Az értelmiség szükségszerűen tér vissza szülőföldjéhez”. Nem felejthetjük el azt sem, hogy mély vallásos meggyőződésű ember is volt. A tehetség mellett, valamint komolysága és szorgalma mögött, derű és humorérzék is megfért.
Zaklatottan kanyargós életpályája során – legtöbbször kényszerhelyzetben is nagyot alkotván – annyi területen kamatoztatta tehetségét, hogy életművét sokáig inkább mint a nemzetiségkutatóét, kultúrtörténészét, műfordítóét, szépíróét vagy szerkesztőét s nem kevésbé esszéíróét tanulmányozták. Közben nem figyeltek a jogászi teljesítményre. Ennek bizonyára az is oka lehetett, hogy a nemzetiségi jog azokban az években igen kényes terepnek látszott.
Mikó Imre életének és munkásságának áttekintése közben a ma emberében elkerülhetetlenül merül fel egy kérdés. Miként lehetséges az, ami akkor az erdélyi kisebbségi lét első évtizedében a legnagyobb elbizonytalanodás, a legkeservesebb csalódások idején mégis működött. Nevezetesen, hogy a fiatal erdélyi magyarok jelentős csoportjai – már tizenévesen s még inkább húszas éveik elején – olyan céltudatosan tudtak elindulni a közösség szolgálatának útján. Már az is feltűnő, hogy a tehetségeknek milyen sokaságát neveli ki magából ez az addig nem tapasztalt nehéz körülmények közé került, kétmilliót sem elérő kisebbség. De, hogy ezek a tehetségek, ha különböző utakon is járva, miként vállalják fel tudatosan és áldozatosan ugyanazt a nehéz feladatot, nem lehet véletlen.
Azt is felvethetnénk, hogy a Mikó Imre életműve vajon lehetett volna-e ilyen gazdag és sokoldalú, ha számára egy kényelmes polgári élet adatik meg. A kérdés azonban nagyobb perspektívában is felmerülhet, mert európai szintről nézve a kelet-európai, abban a magyar s magyar sorsunkon belül a kettős nyomás alatt élni kénytelen erdélyi sors lehetett az a pálmára nehezedő súly, mely a szenvedés igazgyöngyeit izzasztotta ki magából, amely a szenet gyémánttá préselte.
Mikó Imrének és kortársainak sorstörténeteit és életműveiket nagyon fontos lenne sorra feldolgozva a mai anyaországi (és mai erdélyi) olvasók elé tárni.
A mára mesterségesen elsatnyított nemzettudat, nemzeti önismeret, az egész nemzet – tehát az ezen értékeket tagadók – számára is nagy veszedelmeket rejtenek magukban.
Erdély küzdelmes évei mára sem értek véget. A magyarság Kárpát-medencei sorsának nehéz fejezetei egymást követik. Amint azt Asztalos Miklóstól már idéztük, a múlt hozadékának felhasználása szükséges és végre el kell jutni ennek az igazságnak a felismeréséhez.
A Mikói életmű – önmagán is túlmutatva – erre figyelmeztet.





vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008