magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Márk Boglárka: „Az új rügyekből a mélybe lökött tavaszi levelek”. Fekete Vince könyvéről


Fekete Vince Védett vidék című kötete tavaly jelent meg az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban. A Védett vidék a szerző 2003 és 2010 között írt verseit gyűjti egy kötetbe. A kézdivásárhelyi költőnek ez a negyedik kötete, amelyet ez a sorozat jelentet meg, eddigi pályáján pedig a nyolcadik.
A Védett vidék mottója Szabó Lőrinc A hitetlen büntetése című versének egy részlete, amely akárcsak a szerző prológusa és epilógusa a kötethez, a magyarázatot, a bizonyítást feltételező kötőszóval, a merttel indít. De mit akar bizonyítani, igazolni a szerző? Ez a Szabó Lőrinc-idézet a maga négy sorában tökéletesen összegzi az életet: „mert rettenetes, hogy az ember / útja oly silány s oly rövid / a földi portól a veszendő / húson át vissza a porig”, és talán a mottó a bizonyítás egyik eszköze. Bebizonyítjuk, hogy a múlandóság rettenetes, de amíg a veszendő hús állapotában vagyunk, képesek lehetünk megtalálni az értelmet azokban a dolgokban, amikhez kötődünk, a kötet esetében a számunkra sokat jelentő helyekben, szerelemben, egyetlen pillanatban vagy az emlékekben.
A kötetet tehát prológus és epilógus fogja közre, nemcsak szerkezetileg, hanem tematikailag is. A Mert nem lehet ilyen jéghideg kezdetű keretező versek hangulata bepillantást ad az olvasónak a kötet egészébe. Ebben a két versben keveredik mindaz, amit a kötetben található versek úgymond részletesebben is kifejtenek. A táj, a tér ridegsége vagy melegsége, a természet és az ember építette mesterséges környezet ellentéte vagy egybeolvadása.
Az idő és a tér a két legmeghatározóbb határhúzója és határozója annak a fajta szabadságnak, amit a versbeli beszélő majdnem minden alkalommal feszeget. A tér és idő lehetőségeinek határfeszegetése egységesíti leginkább a Védett vidék verseit. Talán azért nem lehet szűkebb egységet sem tematikailag, sem érzéskifejezés szempontjából felfedezni, mert a kötet önmagában valamilyen folyamat eredményeként olvasható, lévén hogy elég nagy időintervallumot foglal magába. 2003-tól 2010-ig sokat változhat az ember, hát még a költő költészete. Az első ciklus címe Lebegő foltok, és ez is tűnik a legjobban valamilyen lebegő versfoltok tömegének, ugyanakkor ebben a ciklusban körvonalazódik az olvasó számára a legjobban a természet és az ember építette mesterséges környezet ellentétével vagy egybeolvadásával jelzett miliő. A mesterséges tereket ebben az esetben az erdélyi vidéki kisváros képviseli, jó példa erre a Vargaváros. Századelő című vers. Olyan emlékeket felvonultató szöveg ez, amelyet az elbeszélő nem ismerhetett, a hajdani hősök szemszögéből mégis század eleji, vásár előtti, reggeli hangulatba csöppenünk. Annak ellenére, hogy a szöveg nagy része leíró jellegű, mégis annyi élettel tölti meg az elbeszélő, hogy nem érezzük azt személytelennek. A ciklus egyik legérdekesebb verse A földbelátó című, amely egy József Attila utalással indít: „pokolra kell annak menni”. A földbelátó az égbelátó ellentéte, az égbelátóé, aki az Istennel való kapcsolatot keresi. A földbelátó azonban az, akinek a pokolra kell menni, aki „Nézi, nézi, csodálja lent az életet, / a mellékest, a lényeget, a részletet.” Ennek két értelmezése is lehetséges, egy pozitív és egy negatív. A pozitív értelmezés szerint a földbelátó az, aki a helyhez kötöttségében keresi az értelmet, tulajdonképpen az, aki az egész kötetben képviselteti magát, a Védett vidékben. A negatív megközelítéshez a kiindulópontot a József Attila-idézet adja, a föld alatt a hithagyomány szerint a pokol van, ezt képes a földbelátó minden évben egyszer meglátni, de amit lát, az nem pokoli, inkább e világi.
A nagy kérdések mellett vannak ebben a ciklusban olyan versek is, amelyek gyermekkori emlékekből születtek, ilyen a Vadorom című. Erdei kirándulással egybekötött gombászásról olvashatunk, az utolsó két szakaszban viszont megszólal az emlékező a jelenből: „Egres-kút, Réz-kút / s a Vadorom / környéke voltnincs / gyermekkorom.” Ez után a szakasz után átkerülünk a jelenbe, ami csak annyiban hasonlít a gyermekkorhoz, hogy ugyanúgy reggel indulunk, de akik akkor ott voltak, rég meghaltak, mégis útitársak. Az Óda a holnapi asszonyokhoz a Lebegő foltok utolsó verse, és a többihez viszonyítva ez lebeg a legtávolabb a többitől. Formailag óda, hangulata is illik a műfajhoz, témája és hangneme viszont semlegesnek hat, leginkább talán a keserédes jelzővel illethetnénk.
A Vak visszhang cikluscím már ígéretesebben hangzik, a benne fellelhető alliteráló szinesztéziából pedig érdekes költői megoldásokra számíthatunk. Meg kell hagyni, jó döntés volt a szerzőtől, hogy ilyen sorrendben állította össze a kötet ciklusait. A Lebegő foltok messze nem annyira összeforrott ciklus, mint a Vak visszhang, részben az is az érzése az embernek, hogy ezek voltak azok a versek, amelyek egyik részbe sem illettek bele, így ömlesztve megkaptuk a kötet első részében. Másrészt kockázatos döntés is volt, mivel általában az elején kezdjük a könyveket, habár ez versesköteteknél nem mindig van így. De hogyha az elején kezdjük, akkor, ha nem vagyunk elég kitartóak, lemaradhatunk az értékesebb írásokról. Másrészt mégis így a legindokoltabb a kötetszerkesztés, hiszen az alcímként is szolgáló 2003–2010 fejlődést, időbeliséget feltételez.
A Vak visszhangban tisztázódik, hogy a versbeli beszélőnek milyen megnyilvánulási formái vannak, a vershelyzetet is ezek határozzák meg. Az egyik a legszemélytelenebb beszélő, aki egyes szám harmadik személyben nyilvánul meg. A második az egyes szám első személyű beszélő: én látom, én hallom, én tapintom a világot. A harmadik forma pedig a te és én kettőssége. Ennek a ciklusnak a verseiben nagyon gyakori a természetképek és úgy általában a leíró jellegű képek használata. Fontos visszatérő motívum a fény, mint például: apró vagy nagy tűz, lámpa, nap, csillag, hold stb. A víz mint az eső, a patak vagy a tó, sőt egyik versben a tenger is megjelenik, a víz közelében való tartózkodás általában emlékezéshez ad jó alkalmat a beszélőnek.
Formai egység is jellemzi a Vak visszhangot, ezek a versek kevés kivétellel rövidek, a szerző a fent említett visszatérő motívumokkal dolgozik. Személyes kedvenc az Amit a halálról című vers, ez tűnik az egyik legkifinomultabb egységkifejezésnek a kötetben, nyolcsoros a vers és bár a legalapvetőbb, leghétköznapibb, mégis a legnagyobb dilemmát teremti meg, az élet és a halál ellentétének dilemmáját. Az első hat és fél sor csupa természet, csupa élet, akárcsak az utolsó sor, de a hat és feledik, valamint a hetedik sor létrehozza a kettősséget, az ellentétet. „Lenézek a földre és / eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál. Az / új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek.” Ebben a részben a legfájdalmasabb, egyben a legtermészetesebb az élet-halál körforgás.
A Vak visszhangon belül találkozunk a teljes kötet címét adó Védett vidék alegységgel is. Ez hét verset tartalmaz, amelyek témájukban követik az eddig megszokott természetközelség és helyhez ragaszkodás motívumait, de hangsúlyozottan bejön a szerelem, ami eddig ritkábban előforduló, itt hangsúlyosabban jelen lévő téma. A Barlangok, tengerszemek című vers az egyik legkeserűbb, mégis Fekete Vince írásaiban a kiforrottabb stílusúak közé tartozik. Akárcsak az Amit a halálról, ez a vers is kettősségen alapul, és a természetet hívja segítségül, hogy érzékeltesse most nem az élet-halál dilemmáját, hanem a szerelemét, a szakításét.
A Tajtékos még című ciklus mindössze négy verset tartalmaz, a közös bennük az, hogy mind kötődnek más szerzőkhöz. A Film című vers Lövétei Lázár Lászlónak, a Kérdés Kosztolányi emlékének, a Tajtékos még Radnóti Miklós emlékének szól, az Átok pedig Luminiþa Mihai Cioabã egyik verséből idézett mottóval indít. A legkiemelkedőbb alkotásnak a Kérdés nevezhető, ebben párhuzamokat fedezhetünk fel Kosztolányi Hajnali részegségével. A vershelyzet ugyanaz, ez a szemlélődő, vizsgálódó körbetekintés, akárcsak a Hajnali részegség esetében, miközben a versbeli beszélő a teremtő és formáló erőt, Istent keresi.
A kötet utolsó ciklusa a Füvekben, fákban címet kapta. Tízezer éj címmel és három különböző költőtől (Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Létay Lajos) átvett mottóval indítja a versfüzért. Már csak azért is kimondottan versfüzér ez, mert a benne található versek nem kaptak külön címet, formailag nem tartalmaznak írásjeleket, semmilyen központozást nem használ, helyenként soráthajlásokkal találkozunk. A költőelődökre való utalásokkal nemcsak a mottókban találkozunk, hanem a versek szövegeiben is, például: „Aztán majd végül egymagad / a józsefattilás szélben / alig hiszed hogy nincs szavad / s a napod is lemenőben.”  
A kötet záró verse a már említett Mert nem lehet ilyen jéghideg szonettforma, annak minden követelményének megfelel. A szöveg ebben az esetben is az élet-halál körforgását taglalja: „Születés, pusztulás ott a habban, / újra csak újra, soha meg nem szűnő.”
Amiben a kötet olvasásának kezdetén kételkedhetünk, az a kiforrottság. Mégis azt mondhatjuk, hogy Fekete Vince igazi erdélyi költő, hiszen a helyekhez, szülőföldhöz való ragaszkodás a legfontosabb jellemzője ennek a kötetnek, és dicséretére váljon, hogy nem akar semmit megváltoztatni benne, hanem úgy szereti azt, ahogy kaptuk, kapta. És csak így lehet egy vidéket megvédeni, ha a számunkra ez jelenti a világ közepét, a magasabb rendű értelem, az emlékek, az érzelmek, a kötődések kiindulópontját.





vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008