magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Fazakas Loránd: Szatmárnémeti határának földhasználata a 19–20. század fordulóján


A földhasználat mai módja egy hosszú századokon átnyúló folyamat eredménye, mely Nyugat-Európából indulva jutott el Közép- és Kelet-Európába, így a Kárpát-medencébe is. Ezek közül a háromfordulós vagy ugaroló gazdálkodás Szatmári alkalmazására, és annak megszűnésére szeretnék rámutatni.
A Felső-Tisza-vidékhez tartozó Szamos síkságon a késő középkorig a folyó meanderei között két kisváros szinte összenőve élte a maga független életét: Szatmár és Németi, amelyek közös kérésre 1712-ben egyesültek. A kiadott egyesülési és szabadságlevél erre vonatkozó részlete így hangzik: „Szatmár és Németi eddig is szabad városaink az 1712. évben tartott országgyűlésünk rendeléséből egy várossá tevén, hogy az elöljáróság által igazgattassék Szatmár-Németi nevezet alatt és határai egyittessenek”.
A királyi rendelet ellenére a város határa évszázadokig három részre tagolva maradt, azokat a városi közhivatal is külön nyilvántartásban kezelte, a terület birtokosai külön egyesületbe tömörülve intézték közös ügyeiket, és irányították a munkálatok menetét. A város határát a Szamos és a Homoród osztotta három részre. Az ún. Déli határ a Szamos bal parti részét foglalta magába, birtokosai többnyire szatmáriak, valamint Nagykárolyból Károlyi Lajos nagybirtokos volt. Itt a városnak még a 19. század elején is csak tanyái voltak. A tagosítás után nagyobb majorok alakultak, ezért ezt a városrészt még az 1950-es években is a város lakói Majornak nevezték. A Hegyi határ a Bükk-fennsík nyúlványain alakult szőlő- és gyümölcstermő terület, ahol a város törvényhatóságának tiltó rendeletei ellenére egy falu alakult, ez ma már Szatmárhegy néven nagyközség. Az Északi határ, de nevezhetnénk Németi határnak is, a Szamos jobb oldali részét foglalta magába. A várost körülölelő északi és déli mezőgazdasági terület kiterjedése 31889 kataszteri hold (1 hold = 0,57 hektár).
Mivel az északi és déli határ között a Szamos húzta a választóvonalat, a folyó vízrendezési munkálataival, a meanderek átvágásával a birtokviszonyok is változtak. Egyes jobb parti földek a bal partra, míg mások a bal partról a jobb partra estek. Így előfordult, hogy egyes fogások, kertségek egy másik kertgazdasághoz csatolódtak. Például az 1778-as mederrendezéssel a Gorzás lanka Németiből Szatmárba kerül, még az 1770-es években Nagytajti és Kistajti határrészek a Németi határhoz tartoztak, de az 1814-es átvágással a terület már a Szatmári határhoz esett, míg a Borszeg, Latorszeg, Dinnyéskert a Szatmári határból a Németibe került.

Határjárás Németi birtokán
Egy 1795-ös határjárás alapján, amelynek jegyzőkönyve nemrég került a szatmári múzeum birtokába, pontos képet kapunk erről a területről. A határjáró testületet a főbíró, a főjegyző, valamint az esküdtek alkották. A helyszínre kiszállva a szomszédos falvak meghívott hasonló összetételű küldöttségeivel egyetértésben a határdombok megújítását, illetve újak emelését végezték. Ezért Szatmárról dombhányó munkásokat is vitt magával a testület. A Németi határ tíz községgel volt szomszédos, mint: Szamosdara, Pusztadaróc, Pete, Lázári, Homoksár, Mikola, Egri, Batiz, Batizvasvári és Szentmárton. Darát kivéve a felszólításra a megadott napon minden falu testülete megjelent. A határjárás 1795. szeptember 28-án kezdődött és két megszakítással hét napot vett igénybe. Szeptember 30-án Szatmáron az országos vásár, október 4-e és 27-e között pedig a szüret miatt szünetelt a határjárás, amelyet október 28-29-én folytatva fejeztek be. A felmérés jegyzőkönyvét 1796. május 8-án Nagykárolyban, a megyeközpontban zárták le.
A határjárás a város alatt, a Szamos partján indult, ott ahol „Szatmár és Dara határa összerug” – írja a jegyzőkönyv. E pontról északnak indultak, és a régi határdombok vonalán haladva, a dombok helyzetének rögzítése céljából ölben jegyezték fel a 10-15 öltől 250-260 ölig változó távolságokat (egy öl = 1,89 méter). A bejárás utolsó napjaiban már nem ölben, hanem klaszterben mérték ki a határdombok közötti távolságokat. A jegyzőkönyv szerint egy klaszter két nagy emberi lépésnek felelt meg. Összesen 248 dombot állítottak helyre, vagy készítettek újat. A régi határdombok többnyire nem képezték vita tárgyát, a Szatmár-Mikolai határban viszont közös megegyezéssel a Bányász utat fogadták el érintkezési vonalként. A hetedik munkanapon Szatmár fölött a Szentmártonnal közös határban újra a Szamos partjára jutottak. Itt kiemelhetjük, hogy ezen a részen a folyót már töltés szegélyezte, míg a város alatt erről a jegyzőkönyv nem tesz említést. Utolsó határpontként a Szamos közepét jelölték meg. Tehát a Németi határ félkörben övezi a várost. A jegyzőkönyv számos határnévről tesz említést, ezek közül egyesek ma is élnek Németi idősebb törzsökös népében, mint például Halványtó, Halványhát, Ördöngős, Garandhát, Csaholc, Sár-Sárrét, mások viszont mára csak az okiratokban maradtak fent.
A földhasználat módját évszázadokra visszanyúlóan vizsgálva megállapíthatjuk, hogy mind a három részben a háromfordulós vagy ugaroló gazdálkodás volt érvényben. E gazdálkodási formának kezdeteire vonatkozólag sem Szatmár, sem Németi vonatkozásában írott szöveget nem ismerünk, de azt tudjuk, hogy nyugat-európai minták nyomán a Kárpát-medencében már a középkorban elterjedt. Ha Szatmárnémetiből nincs is, de a vármegyéből két település, Börvely és Szamoskóród vonatkozásában található a háromfordulós gazdálkodásra utaló 15-16. századi szöveg. Belényesi Márta A permanens egymezős földhasználat című munkájában írja, hogy „1430-ban a szatmári Börvely birtokon lefoglalnak három népes és 32 néptelen jobbágytelket, háromekényi szántófölddel, valamint olyan más legelőföldekkel, melyeket »nyomásnak« neveznek”. Szamoskóródra vonatkozólag ugyancsak tőle idézünk: „1516-ban Perényi Gábor földbirtokos Szatmár megye kóródi birtokán jobbágyokat foglaltat, melyben megjegyzik, hogy négy hold szántója van minden calcaturában”. A calcatura, calcatus a háromnyomásos földhasználati rendszer szakkifejezése. A nyomás vagy calcatura az ugart járó állat általi földtaposásból származik. E földhasználati mód a határ részekre, fordulókra való osztását kívánja meg, így egyes mai határnevekben ez az elnevezés is előfordul, mintegy bizonyítva a valamikori ugaroló rendszert. Kisbábonyban például van Terebesi forduló, Kökényesden Cser felől való forduló, Szatmárnémetiben pedig Alsó forduló, amely az 1858-as városi földkönyvben szerepel.
Szirmay Antal 18. század végi gyűjtése már Szatmár környékére általánosan elterjedtként említi az ugaroló földhasználatot. Így gazdálkodott Dara, Mikola, Egri, Adorján, Apa, Józsefháza, Görbed, Homok, hogy csak néhány falut említsünk.
Németire vonatkozólag az e városrészben működő temetkezési egyesület egyik, 18. század végi jegyzőkönyvében találunk utalást a fordulós gazdálkodásra. Idézzünk Boór Béla: Kalandos és temetkezési egyesületek Németiben című dolgozatából: „A Nemes Németi városában lévő három Processus gazdái több betsületes gazdákkal együtt gyűlést tartván a Tavasz Mezőnek felosztására és a pásztorok fogadása éránt […] Ezen elhatározták […]  A Tavasz Mező három részre osztatik […] a járó marhák és a szántó marhák számára két kút tsináltasson a Központi Mezőn, egyik a Csaholcban, a másik a Hídláb ergyejében […]. Németi városában 2 Marty 1790. Kapitány Ferenc Márton, Mezőbíró Nagy János, Szűcs György Communitasbéli személyek, Processus Péter István, Erdei János, Kádas Mihály uramék és több más jelenlétében”.
A Tavasz- és a Központi-mező említése annak a teljes bizonyossága, hogy Németi is háromfordulós, ugaroló gazdálkodást folytatott már jóval 1800 előtt.

A Németi határ fordulói
Szinte az egész Németi határ a fordulós földek kebelében művelődött, csak a Szamos szegeiben voltak lankai földek, mint a város fölötti Halvány lanka, Nagy Berek, Piros-berek, Belső Postakert, valamint a város alatti Dinnyéskert, Nyigerszeg, Szigetlanka, Nagy Kőkert, Borszeg, Latorszeg, Szerencsekert, Hamvasszer, Gorzás-porond. A Nagyerdő alatt pedig az erdő és a Daróci út közé ékelődve a fordulós gazdálkodáson kívül esett az Ékesföld, ez úgynevezett fogás volt.
Oroszi Árpád németi gazdaember idős korában visszaemlékezést írt a németiek földhasználati múltjáról nagyrészt a szülőktől és a nagyszülőktől hallottak alapján, részben pedig a megéltekre emlékezve. A fordulókat egymástól a városból kivezető két főút választotta el, és a keleti és nyugati oldalon, mint ahogy az a határjárásból kitűnt, a Szamosra nyúltak le. A Felső forduló vagy Felső mező: a keleti oldalt foglalva magába, a Szamos töltése és a Mikolai út között terült el. Két vasút és két országút szelte át: a Szatmárnémeti – Máramarosszigeti (ép. 1872) és a Szatmárnémeti – Nagybánya (ép. 1884), valamint az utóbbival egy darabig szinte párhuzamosan haladó bikszádi (ép. 1906) keskenyvágányú vasútvonal, valamint a Nagybánya felé vivő úgynevezett Batizi és Udvari út. Határrészei: Felső Garadhát, Mocsár, Kerektó, Kisdezső, Nagydezső, Halvány, Szentvér, Sulymos, Kőkert. A Középső forduló vagy Közép mező: a várostól észak-északnyugatra esett, a Mikolai út és a Daróci út közé. Átszelte a Lázári út (Tiszaújlaki út).     Határrészei: Papp csere, Alsó Garadhát, Rekettye dűlő, Csaholc dűlő, Daróci lapos, Idvány, Törzsökös, Komlós szorosa, Sárverem, Ganéjdomb. Az Alsó forduló vagy Alsó mező: a németi határ nyugati részére esik, a Daróci út (Fehérgyarmati út) bal oldalától a Szamos régi védtöltéséig terjedt. Határrészei: Tölgyes, Határfa rét, Pusztakert hát, Békakuruttyoló, Kopányos, Szilbokor. 1880-ig ide tartozott még a Hamvasszer 300 hold területe, de a töltés elkészültével ez ugyanúgy lankává vált, mint a Szamos mentén elterülő több más határrész.

A fordulók földhasználata   
A fordulókat évenként változó felhasználtságuk szerint nevezték ugarnak, búzamezőnek és tavaszmezőnek. A három, közel egyazon kiterjedésű forduló közül egyet minden évben pihentettek, ez volt az ugar. Oda csak a csordát, vagy ahogy még mondták, a jószágot hajtották. Az ugaron júniusig legelhettek az állatok, mert ekkor került sor e terület első megszántására, ezt nevezték ugarolásnak. Ezt négy lóval vagy négy ökörrel végezték, mivel a legeltetés alatt a talaj nagyon összenyomódott (nyomásos földhasználat). A szántott ugart a jószág már nem járhatta, ez őszig pihent, majd ebbe vetették az őszi szálas gabonaféléket.
A második fordulóban búzát, árpát, rozsot termesztettek. Ezt nevezték búzamezőnek. Bárkinek bármilyen vetése volt, ebben a fordulóban augusztus 10-ig le kellett hogy kerüljön a földről, mert augusztus 15-e után már a csorda járta a tarlót, s így sem a csordás, sem a csősz nem felelt a még ott lévő termésért. A tarlókon volt is mit egyen a jószág, mivel abban az időben a gabonafélék sokkal gyomosabbak voltak, annak ellenére, hogy a gazdák családostul, még a kisebb gyerekeket is befogva gyomlálták az őszi vetést, ezt nevezték digicselésnek vagy bikicselésnek. A tarlóról még a tarlóherét sem volt szabad levágni, Oroszi Árpád feljegyzései szerint „szégyen is lett volna a már amúgy is szinte éhező jószágot megkárosítani”.
A harmadik forduló az úgynevezett tavaszmező volt. Ez a terület az előző év búzamezejéből született. Ide vetették a tengerit, zabot, takarmányrépát, napraforgót, itt volt a búza, az árpa alatt kelt lóhere is. Ennek a fordulónak a betakarítási határidejét többnyire október közepére jelölték meg. Ezzel a tavaszmező is felszabadult, kellett is ez már, mert a búzamezőt a jószág igencsak lepusztította. Aki ekkorra nem tudta betakarítani a termést, itt sem feleltek érte. A tavaszmezőre az első hó megjelenéséig járt a csorda, ebből a fordulóból lett a következő évben az ugar. Így tehát egy év alatt a jószág végigjárta mind a három fordulót, kimondott legelőt nem tartottak fent.
A háromnyomásos földhasználat rendszerében mindenkinek igyekeznie kellett, hogy mind a három fordulóban legyen földje, mert csak így tudta biztosítani a család szükségletét. A kisbirtokkal rendelkezők igyekeztek feles földet bérelni, de így egy teljes termésért két évet kellett dolgozni. Ez a réteg volt az, amely éppen ennek okán az ugar feladásáért emelt szót.

Fogások, kertségek  
A fordulókon kívül eső úgynevezett fogásokat, vagyis azokat a területeket, amelyeket négy ökörrel egy nap alatt fel lehet szántani, és a kertségeket – a Szamos meanderei közé eső területeket, valamint a védtöltés megépültével a folyó és a töltés közé eső földeket – szabad gazdálkodási rendszerben művelték.
Az 1885-ös mezei rendőri szabályok 34. cikkelye szerint „a Nagyrét-oldal, valamint a többi kertszerű határrészek, kertségi testületek alakítása által szabályozzák közös érdekeiket”. Megőrződött a Szerencsekerti Társulás 1911 és 1948 közötti jegyzőkönyv-naplója, amely képet ad a kertgazdaságok vezetési struktúrájáról, szervezéséről, egyszóval a területek hasznosításáról. A Szerencsekert 103 kataszteri hold kiterjedésű volt, az ötödik a jobb parti határrészek sorában, a Nyigerszeg, a Kőkert, a Borszeg és a Latorszeg után, amely nem tartozik az Alsó mezőhöz, vagyis az Alsó fordulóhoz. Ezt követően már csak a Gorzás következik, ahol a németi határ a daraival találkozik. A Szerencsekerti Társulás taglétszáma 1930-ban 57, 1944-ben 88 volt. A birtoknagyság 1-2 hold volt, de előfordult, hogy például Szatmár város 13 holddal, Gyöngyösi Ferenc 12 holddal, Török Károlyné 9 holddal rendelkezett. A Czegő István kertgazda által 1911-ben kezdett új napló az 1845-ben indított és 1910-re betelt folytatása, ami azt bizonyítja, hogy már a 19. század közepén a kertségeket társulatok által irányítva művelték.
A Szerencsekert gazdatársulása 1912-ben a kerti gazdálkodásra vonatkozólag új alapszabályt fogadott el, amely szerint mindazok tagjai kell hogy legyenek, akik a Szerencsekertben földdel rendelkeztek. A társulás célja volt a belterjesebb gazdaság kifejtése és a kártételek megakadályozása. A birtokosság ügyeit a közgyűlés által választott választmány és a kertgazda intézte, valamint ez választotta meg a kerülőt, akinek erkölcsi bizonylatot kellett felmutatnia. A kertgazda és a kerülő havi fizetést kapott abból az alapból, amelyet a tulajdonosok tagdíjként évente befizettek. A kertben a kerülőnek – a fordulós kerülőktől eltérően – kint kellett laknia a kerülőházban, jelvénye volt, felelt a termésért, előírt szabályok szerint gazdálkodhatott, meghatározott számú állatot tarthatott.
A kertben csak annak a birtokosnak volt joga lakóházat építeni és kint lakni, akinek legalább 12 hold földje volt. Az évi közgyűlés megtartására illeték befizetésével engedélyt kellett kérni a város vezetésétől, és például a gubás ipartestület árucsarnokában, a Wesselényi iskolában vagy a németi egyház parókiáján béreltek helyet. A gazdakörnek is volt terme, amelyben a választmány ülésezhetett, de volt, amikor a választmányi tagok házaknál gyűltek össze.
 
A fordulós gazdálkodás feladása
Már a 19. század végén több kísérlet történt a fordulós gazdálkodás felbontására. Egy országos rendelet kimondta, hogy „a nyomásos gazdálkodás csak akkor tartható fönt, ha az érdekelt birtokosoknak birtokarány szerint számított kétharmad többsége a nyomásos gazdálkodás fenntartására szavaz, mely viszont hat éven belül meg nem változtatható”.
1895 januárjában a város szervezésében a gazdatársulatok közgyűlést hívtak össze a fordulós gazdálkodás további fenntartására vonatkozólag. A gyűlésen a Szatmár című lap 1895. február 12-i száma szerint elhatározták, hogy „a Németi és Szatmárhegyi birtokosok tovább is nyomásos gazdálkodást folytatnak”.
Németiben az első világháború adta meg a lökést az ugar feladására. Ez 1922-ben következett be, s ezzel megkezdődhetett a mindentől és mindenkitől független egyéni gazdálkodás, amely 40 év után, 1962-ben a teljes kollektivizálással ért véget.
 
Németi gazdák egy festő képein
Pirk János szentendrei Munkácsy-díjas festőművész alkotásain keresztül a németi határ és parasztarcai, a verejtékes élet bekerült a képzőművészetbe. Pirk János kora ifjúságát a németi határhoz tartozó Nagyerdő alatti egyik tanyán töltötte, a Wesselényi utcai iskolában járta az elemit. Délutánonként és a vakációkban a gazdálkodók dolgos életét élte, s ez egy életre nyomot hagyott a lelkében, és meghatározta alkotói munkáját. A Szatmárnémetiben nemrég elhunyt unokahúgához, Pirk Rozáliához címzett egyik levelében azt írja: „Már nagyon szerettem volna, de sehogy sem volt időm arra, hogy Szatmárra menjek, pedig az nekem nagyon hiányzik, nem is tudnék élni a nélkül, meg a Ti szerető gondoskodásotok nélkül, az ottani élet nélkül, meg a szatmári földek nélkül. Szentendre, 1979. február.”




Források
Belényesi Márta: A permanens egymezős földhasználat és a két és háromnyomásos rendszer kialakulása Magyarországon a középkorban. Ethnographia, 1960.
Boór Béla: Kalandos és temetkezési egyesületek Németiben (kézirat), 2011.
Gunts Péter: Az agrárfejlődés és a parasztság regionális típusai Európában (Különös tekintettel Kelet-Európára). Ethnographia, 1975.
Jeney György: Egy szatmári czivis emlékiratai, Otthonom Szatmár megye 8., 1999.
Oroszi Árpád: Kéziratos feljegyzések Szatmárnémeti Németi részi gazdálkodásának életéből, 1977
Szirmai Szirmay Antal: Szathmár vármegye fekvése, története és polgári esmérete, Buda, 1809.
A Szerencsekerti Társulat jegyzőkönyvei, 1911–1945.
Egy Németi határjárás jegyzőkönyve, 1795.
Szatmár-Németi város külbirtok részleteinek földkönyve, Északi határ, 1858.
Heti Szemle – politikai és társadalmi hetilap. Szatmárnémeti, 1902.
Magyar Földművelő – mezőgazdasági és kulturális hetilap. Szatmárnémeti, 1910.
Szamos – vegyes tartalmú lap, Szatmárnémeti, 1875, 1901.
Szatmári Gazda – köz- és mezőgazdasági hetilap, 1911.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008