magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Rohonyi D. Iván szeme és világa


Orcátlan autósoktól a járdát mosolygó arccal visszafoglaló gyermekek. Gyermek- és emberarcok magasságában csillogó politikus-félcipő, előbbiek, mint mindig – lent, utóbbi, mint mindig – túlontúl is fent. Kolozsvár belvárosában frissen csattant autók, friss törmelék és olajfoltok közepette, természetesen. Március 15-ei hóviharban vonuló zászlók és ünneplők. A rohanó város őrült forgatagában virágot kínáló hárászkendős öreganyó. Telefon-aknából kikandikáló szerelő. Vonat által kettévágott ember.
Mosolyt fakasztó, elgondolkoztató, borzongató, gerincegyenesítő, megint elgondolkoztató, megint mosolyt varázsoló, megdöbbentő – ilyen és ehhez hasonló jelzők kísérik Rohonyi D. Ivánnak azokat a mindennapjainkból vett sajtófotóit, amelyek a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében minap nyílt tárlatán láthatók. E kiállításon a Szabadság című kolozsvári napilap fényképésze csak icipici töredékét mutatja fel az utóbbi évek termésének – s hol van még az évtizedes léptékben mérendő egész, ezen belül az ismeretterjesztő munkákhoz illesztett felvételeinek sora? De e képekből is világosan látszik: az életnek olyan pillanatai köszönnek vissza ránk, amelyek mellett észrevétlenül megyünk el. Rohonyi D. Iván ezekkel a pillanatokkal dokumentálja a múltat s a mát, s ez – Németh Júlia és Dorel Găină professzor szavával élve – már maga a riporteri igazmondást művészetté fejlesztő ivánográfia. Találóbbat aligha lelni Rohonyi D. Iván munkájára.
Pedig az elején gondolta a fene… Rohonyi D. Iván 1948. március 29-én született Kolozsváron, s amikor gyermekkorában a szülei elhozták neki ajándékba az első fényképezőgépet, nem érdekelte őt különösebben a dolog. „Édesanyámék a Szovjetunióból hoztak nekem egy kis gépet, de csak nézegettem, csavargattam a gombjait, aztán betettem egy fiókba” – emlékszik Iván. Aztán 1965-ben egy szép napon édesapjával összecsomagoltak, és útnak indultak az erdőre csak úgy barangolni. A hátizsákba harapni- s innivaló mellé a fényképezőgép is bekerült, filmmel betöltve, természetesen, majd elkészültek eme barangolás képei. Ez volt a legelső lépés. „Innentől kezdve nem volt megállás. Lassan-lassan vettem magamnak nagyítót, képpapírt, tálcákat, fogókat, vegyszereket, felszereltem tehát a saját laboromat, amelyet évtizedeken át használtam, és amelyet nemrég ajándékoztam régi munkatársamnak és jó barátomnak, Benczédi Józsefnek, hiszen az ő lánya is a fotózás felé kacsingat” – ecseteli Rohonyi D. Iván.
A sajtóhoz, pontosabban a sajtófotózáshoz fűződő kapcsolata nem új keletű, de nem is olyan régi, mint az ember gondolná. Az 1989. decemberi rendszerváltozást megelőzően ugyanis nem a sajtóban, hanem a Kolozs megyei Építkezési Vállalatnál dolgozott. Tulajdonképpen az állami vállalat fényképésze volt, feladatköre pedig az akkoriban készülő épületek, illetve a vállalat munkakörével, tevékenységével összefüggő események megörökítése, azaz képi dokumentálása volt. Az akkori kolozsvári lapok – pontosabban az a kettő, amelyeket a korabeli Román Kommunista Párt Kolozs megyei bizottsága saját szócsöveként magyar nyelven Igazság, román nyelven pedig Fãclia címen megjelentetett – természetesen igényelte és használta az építővállalat felvételeit, így Rohonyi D. Iván képei mindkét lapban meg-megjelentek. Az igazi kötődés mégis ott kezdődött, hogy Iván néha-néha mindkét lapnak beküldött pályázatra egy-egy felvételt, nemegyszer díjnyerteset is.
Ezek a szálak fűződtek szorosabbra 1989 decemberében. „A kolozsvári lövöldözés (1989. december 21. – sz. m.) után elindultam, és több felvételt készítettem a városban. Bevittem azokat a Szabadság szerkesztőségébe, ahol Orbán Ferenc és Pillich László nagy szeretettel fogadtak engem is, a képeket is, és a következő napokban-hetekben pedig egyre több felvételt kértek tőlem. Az akkori műszaki körülményeket és a tudásomat is tükrözik ezek a felvételek. Van, amelyik jobban sikerült, van, amelyik nem” – emlékszik. Azt mondja, 1990 januárjában-februárjában érezte, hogy az építővállalatnál nem sokáig lesz maradása, hiszen az egész cég recsegett-ropogott, úgyhogy döntött: átmegy fotósnak a Szabadsághoz.
Négyévi szabadságolás után Rohonyi D. Iván Magyarországon próbált szerencsét. A Magyar Távirati Iroda, közismertebb nevén az MTI budapesti központjában kapott munkát. Azt mondja: „ott tanultam meg, hogy tulajdonképpen mi a sajtófotó. Jó társaságban, jó szakemberek között találtam magam, nem is volt idő elméletezni, hanem élesben, gyakorlatilag a helyszíneken lopva tanultam meg a szakmát. A Szabadságnál akkoriban nem volt túl nagy a lapfelület, nem is közöltünk túl sok fotót. Ha visszagondolok, hogy mit tudtam induláskor, azt kell mondanom, hogy szinte semmit, de nagyon nagy volt bennem a tudásvágy, a tanulni vágyás.” Rohonyi D. Iván 1994-től 1996-ig dolgozott az MTI budapesti központjában, ahol többnyire művelődési, valamint belpolitikai eseményeket és helyszíneket örökített meg az utókor számára. 1996-ban végleg hazatért, és közel egy évig külsős tudósítóként tovább dolgozott a magyar hírügynökségnek, valamint több magyarországi lapnak. Ezzel párhuzamosan egy kolozsvári reklámcég fotósa volt 2002-ig, majd szabadúszóként kereste a kenyerét.
2006-ban másodszor állapodott meg a Szabadságnál. Azóta Kolozsváron nincs olyan esemény – s a megyében sem sok –, amelyen Rohonyi D. Iván ne lenne jelen hatalmas fekete fotóstáskájával, folyton élesre töltött és kattogó gépével. Azt mondja: „Amikor még filmnegatívra dolgoztunk, nem lehetett számolatlanul kattogtatni a gépet. Az MTI-nél természetesen volt elegendő film, a kollégák használták is rendesen, de én takarékosan dolgoztam. Megszoktam, hogy ne prédáljam a filmet, s hogy egy-egy eseményen, egy-egy állásból három-négy olyan felvételt készítsek, amelyekből kiválasztható az az egy, amely a másnapi lapszámba bekerül, vagy amelyet a hírügynökség el tud adni a szerkesztőségeknek. 
A digitális eszközök megjelenése óta egészen más lehetőségek nyíltak minden fotós számára. Ma már annyiszor süthetik el a gépet, ahányszor akarják, illetve egészen pontosan, ahány gigabájt a fényképezőgép agyának a befogadóképessége. Egyszóval sokkal könnyebb egy-egy esemény- vagy mozdulatsort rögzíteni, hogy abból a legeslegjobb kocka vagy kockák kiválaszthatók legyenek. „Tudod – mondja Rohonyi D. Iván –, a fotózás maga pillanatok rögzítéséről szól, miközben azokat a múló pillanatokat halhatatlanná teszed. Szemedhez emeled a géped, egy pillanat, egy kattintás, kész. A történet innentől kezdve már múlté, csak a felvételed marad meg az örökkévalóságnak.”
Örök vita tárgya, hogy ennek a fotós műfajnak hol van a szakmai, illetve emberi határa. S hogyan működik a kettő közötti átjárás. Merthogy volt rá példa, amikor egy lengyel fotós díjat nyert egy felvételével, amelyen – valahol a Kaukázusban – egy síró férfi agyonlőtt fivérét tartja az ölé- ben. Később kiderült, hogy az egész jelenet megrendezett volt. S arról is folyik a vita, hogy helyesen jártak-e el azok a lesipuskás fotósok, közismertebb nevükön paparazzik, akik mentés helyett fotózták Diana hercegnőt, amikor barátjával, Dodi al-Fayeddel és gépkocsijuk vezetőjével autójukkal 1997. augusztus 31-én a párizsi Alma-rakpart aluljárójának egyik betonoszlopához csapódtak. Diana hercegnő balesete és halála (netán haláltusája?) témaként nagyobb kihívást jelentett a fotósok számára, mint a bajba jutott embertárs mentése, vagy legalább a segítés kísérlete. Nem állhattam meg tehát, hogy Rohonyi D. Ivánt ne kérdezzem meg: ilyen helyzetben mit tenne? Azt mondta, volt már hasonló helyzetben, amikor a szeme láttára egy autós elgázolt egy asszonyt Kolozsváron. „A sérült hála Istennek nem halt meg, de vérzett a lába. Hívtuk a száztizenkettőt, és akkor eszméltem, hogy be sem kapcsoltam a gépemet, amikor a gyorsmentő már elrohant. Máskor is letenném a gépet és hívnám a mentőket”.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008