magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabó Zsolt: Ma is vitatkozunk


És nagyon jó, hogy vitatkozunk Kacsó Sándor és mások örökségérõl. Legutóbb a Kolozsvár Társaságnál, amikor felidéztük a Helikoni Esték keretében a 111 éve született író, költõ, szerkesztõ, irodalom- és közösségszervezõ elõdünk, példaképünk szellemi hagyatékát. Értékeivel, ellentmondásaival, máig és a mának szóló üzeneteivel, sikereivel és vakvágányaival. Köztük a kor és a személyiség számlájára írandókról egyaránt. A lapunkban közölt írások elsõsorban a pozitívumokat emelik ki. Természetes, hogy akik vállalták az életpálya egy-egy szakaszát, helyszínét felelevenítõ bemutatást, a háromkötetes memoárkötetre alapozva az írói pálya 1945-ig tartó szakaszát elevenítették fel. Utána aztán a hozzászólásokkal, kiegészítésekkel, személyes emlékekkel tovább árnyalódott a kép.

Természetes, hogy legtöbb szó a Magyar Népi Szövetségrõl, a szövetség élén betöltött szerepérõl esett, különösen a proletárdiktatúra bevezetése utáni korszakról, amikor a magyar polgári intézményrendszer, sõt mondhatjuk: a magyar társadalom gerincének megroppantásában, majd módszeres szétverésében vállalt szerepet. Az MNSZ végül a dicstelen halál útján jutott a történelem süllyesztõjébe. Pedig nem is sokkal korábban még az egyetlen lehetséges útját, a túlélés útját jelentette a romániai magyarságnak a háborús front átvonulását követõ nagy-nagy felfordulásban. A magyarság ellen irányuló fosztogatások, rablások, gyilkosságok, kivégzések országszerte olyan légkört teremtettek, hogy nem is kellett túlságosan sok jóhiszemûség az egyedüli alternatívát a baloldaliságban megtalálni. Az erdélyi magyarság, de a baloldaliság is nyögi azóta ezt a terhet, amit mintegy ajándékba kapott a szovjet megszálló csapatoktól támogatott kommunistáktól. Akik aztán a keletrõl kapott modell szerint közel félszáz évre szólóan kísérleti alanyává, szenvedõ részesévé tettek mindannyiunkat annak a nagy társadalmi-gazdasági-történelmi tévelygésnek, ami Európának ebben a térségében megvalósult. És amirõl csak nagyon kevesen tudták, hitték, hogy zsákutca, amibe ha belekényszerültünk, a hatalom kisszámú kegyeltjétõl eltekintve csak belegebbedni lehet. A volt szovjet hadifoglyok személyes tapasztalatának sem nagyon adtak hitelt.

Magának Kacsónak is volt alkalma saját bõrén megtapasztalni a zsílvásárhelyi gyûjtõtábor sajátos világát, ahová a dél-erdélyi etnikai tisztogatás utolsó hullámával került többezred magával, s a demokratikusnak kikiáltott Groza-kormány legnagyobb dicsõségére még fél esztendeig vigyáztak a táborbeliek biztonságára. Gyenge vigasz volt, hogy a barcaföldvári táborban sokkal több székelyföldi és Nagykároly-környéki magyar esett mindenfajta járvány áldozatául, vagy akik a foksányi tifuszjárványt túlélték, jó eséllyel szovjet munkatáborokban építették a szocializmust, függetlenül attól, hogy hadifogolyként, munkaszolgálatosként vagy csak egyszerûen az utcáról összefogdosott civilként jutottak a hírhedt táborba. És még mindig nem tudjuk pontosan, hányan haltak meg, estek teljesen vétlenül áldozatul a barna, a zöld vagy a vörös terrornak. A holokauszt áldozatairól valamivel pontosabbak az információink, február 25-e a kommunizmus áldozatai számbavételének napja. Magyarországon van már Terror Háza, idehaza is születtek már tényfeltáró kötetek, filmek Egeresrõl, Földvárról, Gyantáról, Szárazajtáról, az 1956-os forradalom romániai megtorló akcióiról, a marosvásárhelyi fekete márciusról. Ám sok víz fog még lefolyni mondjuk a Szamoson, amíg sikerül legalább hozzávetõleg számba venni a kitelepítettek, meghurcoltak, szülõföldjükrõl elüldözöttek, meggyilkoltak, halálra kínzottak, megfélemlítettek és tönkretettek száz- meg százezreit – hogy csak a magunk, a Romániában élõ magyarság lustrájánál maradjunk. Sajnos történészek, írók, újságírók nemzedékeinek kitartó munkájára van szükség, hogy legalább az idõközben hozzáférhetõvé vált levéltári dokumentumok alapján megbízható képet kapjunk a közelebbi és valamivel távolabbi múlt történéseirõl.

A sors külön fintora, hogy a szépíró Kacsó Sándor kissé romantikus illúziója a munkájuk után élõ magyar és román tömegek egymásra találásáról, összefogásáról, közös jövõjérõl a Vakvágányon címû regényébõl: Birtók Béni a romlatlan, tisztalelkû, a legszebb hagyományokat képviselõ libánfalviakban látja megtestesülni a román népet. Kacsó Sándor nem érte meg, de hogy mire voltak képesek a felhergelt, leitatott Görgény völgyiek Marosvásárhelyen huszonkét esztendeje, arról a hivatalos félrevezetés ellenére is elég sokat és pontosat tudunk.

Ez persze nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ne közösen képzeljük el jövõnket Erdélyben a régió fejlesztésében velünk közösséget, együttmunkálkodást vállaló románsággal.

Aminthogy polgári baloldali elõzményeinkrõl sem lenne szabad lemondanunk pusztán azért, mert félszáz esztendõn keresztül, de gyakran ma is mindenfajta szociális érzékenység híján, a társadalom perifériájára szorultakkal való emberi szolidaritás teljes mellõzésével, vagy csak néhány elpuffogtatott frázis erejéig megszólalók, magukat szocialista politikusoknak nevezõk idegen érdekek, ordas eszmék szolgálatában voltak vörös burzsujok, rendszerváltók, akiknek internacionalizmusa legfennebb a nemzetközi tõkeérdekeltségek, bankoligarchák és szélhámosok lehetõ legteljesebb kiszolgálásáig tart.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008