magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dávid Gyula: Kacsó Sándor


111 évvel ezelõtt született, 1901. február 21-én. Szégyenkezve mondom: megkéstünk a Róla való megemlékezéssel.

Igaz, a diktatúra évtizedeinek évforduló-divatja is elmúlt (akkor a magunk erõsítésére is szükségét éreztük annak, hogy az elõttünk járók tetteit, példáját felidézzük), de talán mégsem kellett volna épp ennyire megfeledkezni arról, aki a két világháború között ismert szereplõje volt az erdélyi kisebbségi magyar sajtóéletnek, s a második világháború után néhány esztendeig  a Magyar Népi Szövetség élén állva, próbálta tenni (hogy Berde Mária szavait idézzük) „a hasznos lehetõt”. Aztán az MNSZ felszámolásakor a kommunista hatalom süllyesztõjébe került – igaz, nem olyan mélyre, mint sokan mások, csak egy könyvkiadói íróasztal mögé –, hogy élete alkonyán három példa értékû könyvbe foglalva tanúskodjék a Trianon után önmagára talált erdélyi magyarság küzdelmeirõl.

Rivaldafénybe sohasem õ maga került, hanem az ügyek, amelyeket fõképp tollával, publicistaként képviselt. Ezek az önéletrajzi visszaemlékezések azonban – ahogy haladt elõre az idõben, a nyilvánosságtól akkor már visszavonulva is – egyre súlyosabb üzeneteket közvetítettek a diktatúra mind kíméletlenebb szorításában vergõdõknek. Olyannyira, hogy a harmadik kötet – halála után két évvel – csak Magyarországon jelenhetett meg, s csupán a diktatúra bukása után itthon. Ekkor azonban, új politikai viharok zajlása közepette, már nem volt fülünk idõszerû üzeneteinek meghallására.

Próbálom magyarázni a bizonyítványunkat, igazolni magamat (magunkat), abban a reményben, hogy legalább most ez a szemnek kerek 111-es évforduló segít napvilágra hozni palackpostája mai mondanivalóját.

 

*

„Annyi virágos ág hajlott fölém, amíg folyt az életem, elõbb  mint csermely, aztán mint patak, s végül fáradtan ballagva már,  mint folyó. S én gyönyörködtem a virágos ágakban és én áramlottam át sietve nehéz szagú iszapok fölött…”

Ezekkel a szavakkal adja meg a kulcsát a második könyvhöz írott bevezetõ soraiban annak a múltidézõ trilógiának, amelyhez egy 1968-as könnyû agyvérzés adta meg az indítékot, s amelyet, végighaladva élete felén, végül is nem adatott meg befejeznie. Életkora és az idõk szorításában épp ott hagyta abba, ahol tanúságtétele a második világháború után vállalt állásfoglalása és közéleti szereplése miatt is fontos lett volna.

Tegyük mindjárt hozzá: nem õ volt az egyetlen. Az erdélyi emlékirat sok évszázados hagyományait követve megszólaló nemzedéktársainak legtöbbjével ugyanaz történt. Egyikük sem jutott el oda, hogy az 1944/45-ös történelmi fordulat után vállalt, korábbi világnézeti és politikai behelyezkedését kiteljesítõ vagy annak új irányt szabó szerepét és a hatalomba segített „szocialista rend”-et az akkor már igencsak nyilvánvaló realitása oldaláról is mérlegre tegye.

Most azonban ne arról beszéljünk, amivel ezek az önéletírások örökre adósok maradtak. Hanem arról, ami megfogalmazást nyert bennük: jelesül itt és most Kacsó Sándor múltidézõ sorozatában, amely címeivel (Virág alatt – iszap fölött, 1971, Fogy a virág – gyûl az iszap, 1974, Nehéz szagú iszap felett, 1985) életének és pályájának egy-egy szakaszát is minõsítette.

A múltunkkal, gyermek- és ifjú éveinkkel s azzal, amit felnõttként megéltünk, a szembenézés egy adott életkort elérve, az alkotó ember számára természetes. Az Örök Világosság felé haladva, szívesen idõzünk sokszor talán nehézségekkel, szenvedésekkel teli, de napsugarassá szépült gyermekkorunk emlékeinél, szükségét érezzük annak, hogy mérlegre helyezzük mindazt, amit megéltünk, amit tettünk, amit vállaltunk. Tanúságul és tanulságul szeretnénk átadni a „maradvák”-nak, hogy aztán õk is továbbadják, vagy hogy a lehetõség szerint kikerüljék a személyes életnek és a bennünket megpróbáló helyzeteknek azokat a buktatóit, amelyeken mi már jól-rosszul túljutottunk.

Kacsó Sándor is erre vállalkozott.

Már megírása idején is fontos volt ez a tanúság, mert a Trianon utáni kisebbségi helyzetet, az akkori alternatívákat és az azokra adott válaszokat idézte fel, méghozzá nem regénybe oldva, nem a múltat újra- meg újraértelmezõ politikai emlékiratba rendezve, hanem tárgyszerûen, a halványuló memóriát a kor hiteles dokumentumainak fellapozásával segítve. Életét és pályáját – pontosabban annak azt a részét, ami ebben az önéletrajzi visszaemlékezés-sorozatban számunkra megidézõdik – három nagy esemény tagolja: a nyilvánosság elé lépés pillanata a Tizenegyekkel 1924-ben, a Brassói Lapokhoz szegõdése 1927-ben és az 1940. õszi Bécsi döntés utáni szerepváltása Dél-Erdélyben, amikor Nagyenyedre költözve, egy új kisebbségi végvárból próbálja tenni „a hasznos lehetõt”.

Az elsõ szakaszhoz természetesen hozzátartozik a gyermek- és ifjúkor, a marosvásárhelyi középiskolás és a kolozsvári egyetemi évekkel, a harmadikhoz pedig – meghosszabbításként – az, hogy az 1944. augusztus 23-iki román kiugrás nyomán, sok dél-erdélyi magyar értelmiségivel együtt õ is hosszú hónapokat tölt „polgári internált”-ként a Târgu-Jiu-i koncentrációs táborban. Ezt a prológust és epilógust leszámítva, azokhoz mérten talán még hangsúlyozottabban, az említett jellemvonás az uralkodó a három könyvben: az emlékezetet dokumentumokkal felfrissítõ-korrigáló tárgyszerûség.

Érdemes azonban elõbb megállni a prológusnál. Kacsó Sándor gyermek- és ifjúi világa ugyanis kortársaihoz viszonyítva is különleges. Nagy István visszaemlékezésének elsõ könyvében, a Sáncaljában a városi proletárgyermek életét-sorsát írta meg – Kacsó Sándor egy Felsõ-Nyárád menti faluból jött, félig értelmiségi, de valójában a földtõl, a gazdálkodástól soha el nem szakadt családból, s még egyetemista korában is megfogta a kasza nyelét, amikor vakációban hazalátogatott. Elsõ könyvének ezek a fejezetei, akárcsak a Tamási Áron novelláiban és visszaemlékezéseiben megelevenedõ Nyikó menti székely világ, a magyar szociográfiai irodalom legjobb alkotásai mellé állíthatók, s szépírói erényeik mellett, egy társadalom-néprajzos számára is értékes forrásként használhatók.

Keretét és helyszínét illetve más, de lényegében hasonló környezetet idéz az a néhány fejezet is, amely a faluról jött kisdiák helyzetét, életét eleveníti fel a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumban. Itt is a Szûzmáriás királyfi írójának említése kínálkozik közelítõ párhuzam gyanánt, nem regényesítve, hanem megint csak hiteles tudósításként. Vagy a Légy jó mindhalálig, a maga – mindenkori pedagógusok számára megszívlelendõ – tanulságaival együtt. Aztán az egyetemi évek, a Trianon utáni elsõ nemzedék próbálkozásai és megpróbáltatásai, itthon, a román egyetemen, s egy karitatív gesztusokkal magát megnyugtató maradék „úri magyar” társadalom peremén. Kacsó Sándor késõbbi pályájának ismeretében ezek az életélmények nem csak egy letûnt világot elevenítenek fel, de arra is magyarázatul szolgálnak, miért pont azt az utat járta be a Tizenegyek legfiatalabb írója, amelyet bejárt, s honnan táplálkozott az a plebejus indulat, amellyel a helikoni írótársak egyikét-másikát (de fõképp az Erdélyi Szépmíves Céh lektorait) elsõ regényével nem sokkal késõbb megbotránkoztatta. A Vakvágányon kapcsán egyébként harmadjára is Tamási Áron nevét kell említenünk, aki az írócsoporton belül harciasan kiállt a regény mellett. Ezekben az években szegõdik a Tizenegyek Benjaminja az Újság címmel megjelenõ kolozsvári napilap Paál Árpád vezette szabadcsapatában az acélhegyû ördög szolgálatába.

Az önéletrajzi visszaemlékezéseknek ez az elsõ könyve a húszas évek romániai magyar sajtójának kutatója számára is fontos mozzanatokat elevenít fel, az egykori lapszámokból felidézett írások vagy a felelevenítettek mögöttes eseményeit firtatva kitett késõi kérdõjelek révén egyaránt. Abban a harcban, amely a húszas évek második felében a Magyar Párt és belsõ ellenzéke, valamint az onnan kiszorultak között a kisebbségi magyarság számára lehetséges utak keresztezõdésénél (vagy inkább elágazásánál) folyik, egyelõre még alig hallatszik az õ hangja. De a nagyok (Paál Árpád, Zágoni István, Bernády György, Krenner Miklós) által vívott párbajok, s a román politikában való tájékozódási kísérletek és kudarcok, csalódások és önbecsapások felidézése önmagától kínálja a tanulságokat.

 

*

A második kötetben felidézett élet- és pályaszakasz közel egy évtizedet fog át: 1927 késõ õszétõl, a Brassói Lapokhoz kerülésétõl az 1937-es Vásárhelyi Találkozóig, amely idõben Kacsó Sándor a romániai magyar közélet egyik vezetõ publicistájává válik.

A módszer itt is ugyanaz: az Egyetemi Könyvtár olvasószobájának csendjében fellapozza a Brassói Lapok évfolyamait, s kiemelve azokból fontos, tanulságokat hordozó cikkeket (nem feltétlenül a sajátjait), feleleveníti a harmincas évek erdélyi közéletének nehéz – s közéjük szõve családi élete megalapozásának szívet melengetõ – emlékeit. Az akkoriban megújult és országos jelentõségû napilappá nõtt Brassói Lapokban való szereplésérõl a továbbiakban külön szó lesz. Én itt csak néhány személyes és irodalmi vonatkozást emelnék ki: a családalapítás és fészekrakás férfiszeméremmel, de meleg líraisággal újraélt epizódjait, s a Vakvágányon körüli és miatti csatákat. Ez utóbbiaknak már irodalomtörténeti tanúság-értékük is van, hiszen belülrõl világítják meg azt az íróközösséget, amelyet a Marosi Ildikó által sajtó alá rendezett két hatalmas levelezéskötetben – többek között a Kacsó-regény körüli konfrontációk vonatkozásában is – az írói dokumentumok oldaláról ismerünk.

A második kötet utolsó fejezeteiben az erdélyi magyar kisebbségi társadalom egy új erõpróbájának, az 1937-es Vásárhelyi Találkozónak az elõkészületeit követhetjük. Azokat az eseményeket, amelyeknek során a magyarság megpróbált utat találni a maga számára az egyre nyíltabb és kedvezõtlenebb romániai átalakulások (a szélsõjobb elõretörése) és egy második világháborúnak az égbolton már rajzolódó sötét árnyéka közepette.   

 

*

A harmadik kötethez érve, talán elõbb a kézirat sorsának egy mozzanatát eleveníteném fel. Ennek a kötetnek az eseményei az 1937–1945 közötti években zajlanak, zömmel a Bécsi döntés alatti években, amelyekrõl Kacsó Sándor még annak idején megrázó tudósítást írt Lélekvesztõn címmel. A kéziratot 1983 õszére véglegesítette, s még abban az évben nyomdába (illetve a cenzúra elé) kerülhetett volna. Hogy miért ez a feltételes mód? Azt talán érzékeltethetem a Domokos Gézának közel harminc éve küldött szerkesztõi kísérõlevelem néhány részletével.

 „A Vásárhelyi Találkozóról szóló fejezete azt mondja el, hogyan próbált ez a mi szegény nemzetiségünk az elvileg egyedül lehetséges út mellett kiállni, s aztán hogyan zárta be elõtte ezt az utat a történelem. Az 1940 utáni részt az a küzdelem teszi lélegzet-visszafojtóvá, amit a legteljesebb (de talán mégsem mindenben teljes és tökéletes) terror közepette vív a puszta megmaradásért egy mindenkitõl magára hagyott, mindenkinek kiszolgáltatott, mindenki kezében csak »magas politikai meggondolások« ürügyének-ütõkártyájának tekintett kis néptöredék. Az 1944–45-ös utolsó rész pedig a pokol egyik (ha nem is a legalsó) bugyrába leszállva, onnan hoz nyomasztó tudósítást. Az egész pedig felkészít arra, hogy az egyedül lehetséges úton járásunkat is bezárja (bezárta?) az események alakulása, s nekünk szegzi a kérdést: vajon melyik az a magatartás, amely nem csupán a puszta túlélést, de egy eljövendõ jobb világban (»még jõni fog, mert jõni kell«) az ahhoz való jogunkat  is lehetõvé teszi.”

És idézném tovább a Kacsó Sándor könyvében adott, s akkor, 1983-ban számunkra különösen idõszerû kérdésre nyújtott választ. Tehát „melyik az a magatartás”? „A Gyárfás Eleméré-e, aki végigszabotálta az Antonescu-diktatúra által kiszabott csekélyke Magyar Népközösségi cselekvéslehetõséget és a börtönben végezte? A Szász Pálé, aki kapcsolatokat épített ki a hatalom felé, hogy azokkal népcsoportja megmaradását cselekedhesse és a börtönben végezte? Vagy a Kacsó Sándoré, aki végigküzdötte a Brassói Lapok-korszakot, aki vállalta, hogy cselekvõ részese legyen egy »gátkötõ« magatartásnak, s aki…»csak« az Állami Kiadó kolozsvári szerkesztõségének gályapadjára került?”

 

*

Kacsó Sándor néhány hónapra rá, 1984. február 17-én elhunyt, s kikísértük õt a Házsongárdi temetõbe.

Temetésén Domokos Géza beszélt, az idõkhöz mérten visszafogottan. Csak két részletet idézek belõle: „A lélekvesztõ íme parthoz ért. Utasát nem hányják-vetik többé, nem fenyegetik szétzúzással, elnyeléssel a hullámok.

Kacsó Sándor a nagy, nehéz utak, a bátor kezdeményezések és még bátrabb újrakezdések férfija, az elszánt nekirugaszkodások és bölcs mérlegelések embere volt. Íróként, szerkesztõként, mûfordítóként, könyvkiadóként az új téma, új hang, új érték – kedvenc szavával élve: az »új pászma« volt kezdettõl a gondja.

Hány lelkiismeret-ébresztõ, emberi és nemzetiségi tudatunkat mélyítõ, közgondolkodásunkat tágító véleménycsere elindítója volt! S hány, már-már értelmét vesztett disputának szabott tisztes irányt józan, világos szava!

Az a konok akarás, hogy egyén és közösség megélt történelme, keserû vagy felemelõ tapasztalata ne vesszen kárba, hogy bûnök és tévedések, érdemes tettek és erõt adó példák, ha mégoly köznapiak is, tanulságai lehessenek az eligazodni vágyó értelemnek. Ez a kérlelhetetlen erkölcsi parancs, ez az írói program íratta meg vele, már túl a hetvenen, önéletrajzi trilógiáját, amelynek utolsó, tavaly befejezett kötete, ha megjelenik, felbecsülhetetlen mûve lesz memoár-irodalmunknak.”

A cenzúra a Korunkban ezt a búcsúztatót sem engedte megjelenni. A Vásárhelyi Találkozón 1937 õszén Az erdélyi magyarság és a román nép építõ együttélésének feltételei és útjai címmel elõadást tartó Kacsó Sándor ugyanúgy az elhallgattatandók sorába került, mint nem sokkal korábban Kós Károly, akinek akkor már a nevét sem lehetett leírni.

*

Az eltelt közel negyedszázadban, ebben a „sajátos román demokráciában” való megmaradásunk próbálkozásai közepette, nem sokszor hangzott el a neve. Pedig életpályájának és befejezetlenül maradt önéletrajzi trilógiájának tanulságaira nagyon is szükségünk lett volna. De úgy látszik, a politikában is igaz az, hogy minden nemzedék fenntartja magának a jogot: újból beleesni azokba a gödrökbe, amelyekbõl elõdei nem csak kikászálódtak, hanem amelyek mellé figyelmeztetõ táblákat is állítottak.

Minekünk viszont, akik ma az õ tanúságukat idézzük, az a dolgunk, hogy fel nem adva a reményt a meghallgatásra, figyelmeztessünk ezekre a táblákra.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008