magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Ambrus Attila: Cenk alatt, pártok fölött. Kacsó Sándor és a Brassói Lapok


Kacsó Sándor vonattal, harmadosztályon érkezett Brassóba. 1927 októbere volt. Meghívólevele valamiféle próbaidõt emlegetett: ha a „próbaidõ mindkét fél várakozását kielégíti, s a feltételek kölcsönösen megfelelnek”, november elsejével a Brassói Lapok alkalmazottja lehet.

„Nem, ezek nem is próbáztatni akarnak! – ismerte fel. – Hanem csak bemutatkozásra kérettek fel. Szemlére. Mint a sorozáson. No, ha csak ennyi, akár pucérra is vetkõzöm elõttük, bár nem vagyok én már rekruta az újságírásban, tudhatnák. Hiszen tudják is, azért van szó csak néhány napról.”

Az állomáson már megismerheti a brassói valóság egyik arcát. A bérkocsist kérdezi: Székely? Jön a válasz: „A kocsi nem. S én is abbahagytam. Most birzsár vagyok.”

Amikor belépett a Brassói Lapok Kapu utca 42. szám alatti szerkesztõségébe – a BL szerkesztõségi szentélyébe, írja õ –, az elsõ benyomásai nem voltak kedvezõek. S nem a késõbbiek sem, legalábbis, ami a kényelmet, a felszereltséget illette. Kacsó Sándor úgy emlékezett vissza, hogy a kopott szerkesztõségi berendezést maga gróf Bánffy Miklós avatta couleur locale-lá, s fölöttébb magasztalta azt, s ezzel a Grünfeld testvérek – Vilmos és Samu – valóságos életfilozófiájává avatták annak megõrzését. A BL-tulajdonosok ezután sokszor hangoztatták, hogy addig megy jól egy lap, amíg e couleur locale-ja megmarad. A Grünfeld vej, Kahána Bernát Erdély legkorszerûbb nyomdáját vásárolta meg, és mûködtette, nem volt szûkmarkú a munkatársakkal, a külsõ cikkírókkal, a tudósítókkal sem, de a szerkesztõségi helyiségekbe nem fektetett be. (Remélem, hogy ezt a – Grünfeldek óta is alkalmazott – gyakorlatot jelenlegi munkatársaink, a külsõ cikkírók, a tudósítók is észreveszik, és talán értékelik!)

Móricz Miklós fogadja – akirõl akkor még nem tudja, hogy Móricz Zsigmond testvéröccse –, Kocsis Béla felelõs szerkesztõ kíséri át a Rezsõrõl Ferdinándra átkeresztelt körútra, ahol formai látogatást tesz a kiadóhivatalban a Grünfeld fivéreknél. Grünfeld Vilmos veje, Kahána Bernát volt ugyanis a BL lapkiadó vállalkozás valódi vezetõje.

Kacsó önéletrajzi regényében felidézi azt az 1927 októberében közölt álláspontot, amelyben a Brassói Lapok megkülönbözteti magát a Magyar Párt holdudvarába került Keleti Újságtól: „A Brassói Lapok nem hivatalos, hanem hivatásos lapja a magyarságnak. Nem kellett mesterségesen, máról holnapra átvedlenie egyik formából a másikba, egyik elvrõl, álláspontról a másikra.”

















Ez jólesett Kacsónak, akinek egyre inkább kedvére való lesz az ajánlott szerkesztõi munka. Késõbb tartotta is magát ehhez az irányelvhez, amely valójában nem más, mint az 1895-ben újraindult Brassói Lapok Szterényi Károly jegyezte vezérelvének megerõsítése: „Lehetõleg kerülni fogjuk az olyan kérdések feszegetését, amelyek elválasztják egymástól magyar társadalmunk tagjait, ellenben keresve keressük és örömmel tárgyaljuk azokat, amelyekben a szívek találkoznak, ellenezni fogunk minden olyan intézkedést, intézményt és alakulást, amely a magyarságot pártokra osztaná, ellenben igyekezni fogunk a netalán felmerülõ ellentétek kiegyenlítésére.” A hivatásos és nem hivatalos újságírás eme követelményétõl ma sem lehet eltekinteni a szerkesztési munka közben.

Kacsó Sándor brassói próbaideje öt napig tartott. Ekkor közölte vele Kahána Bernát, hogy november elsejétõl állást kínálnak neki a lapnál, kétszer akkora fizetésért, mint amennyit Kolozsvárt kapott. Kifizették a napidíját, sõt a szállodáját is, amire Kacsó megjegyzi: ha ezt a nagylelkûséget elõre bejelentették volna, nem az osztályon aluli Pest szállóban húzza meg magát, hanem bevonul a Kapu utcai Koronába, amely abban az idõben Európa legkorszerûbb szállodái közé tartozott.

Brassóba már másodosztályon tért vissza.

A Brassói Lapok szerkesztõsége idõközben nagy változáson ment át. Füzi Bertalantól tudja meg, hogy  Kahána Bernát – aki koncepciózus üzletember – felismerte: mivel a Brassói Lapok mögött nem áll tõkeérdekeltség, sem politikai párt, mindössze egy családi vállalkozás, csak akkor él, fejlõdik, ha tömegek érdekeit szolgálja és szólaltatja meg. Ezért számára mindennél fontosabb, hogy érdekes és olvasmányos lapot szerkesszenek.

(A helyzet ma is hasonló. A lap mögött nem áll tõkeerõs üzletember, sem politikai párt, mind-össze újságírók és egy lelkész közös vállalkozása. Az érdekes, olvasmányos lapnak pedig hasznosnak is kell lennie.)

Kahána Bernát egyvalamiben hallgatott a Grünfeld testvérekre: megtartotta Szele Bélát fõszerkesztõnek. A parlamenti képviselõ, ügyvéd, református egyházi fõgondnok ugyanis Brassó szomitása volt. Ám tisztsége inkább csak irányt szabott a tényleges szerkesztõi munkának, õ a napi munkába nem szólt bele. Kacsónál valamivel korábban érkezett Mikes Imre, Eller Gizella, valamint Kõrösi Krizsán Sándor, Markovits Rodion szibériai fogolytársa, aki akkor meggyõzõdéses kommunista militáns (késõbb kereszténydemokratává lesz és a Szabad Európa Rádió magyar adásának fõszerkesztõje Gedeon Sándor néven.)

Kacsó Sándor elsõ írása Csizmadia székely Balogh Tamás címmel jelent meg 1927. november 6-án. A székely elem hangsúlyozása fontos volt Kacsó szerzõi felfogásában, s a transzszilván irodalom népszerûsítésére is hamarosan alkalma nyílott a Benedek Elek által szervezett irodalmi estélyen, melyen a közönség találkozhatott az új erdélyi magyar irodalommal, Kacsó Sándor mellett Tamási Áronnal, az „õserejû székely novellistával”, Szentimrei Jenõvel, Farcádi Sándorral, „a legerdélyibb hangú költõk egyikével” és természetesen Benedek Elekkel.

Kacsó az irodalmi estélyek megszervezését késõbb is fontos feladat(á)nak tartja.

Horvát Henrik, Kacsó Sándor és Füzi Bertalan irodalmi vitáinak nyomán pattant ki az ötlet, s már a karácsonyi Brassói Lapok nagy attrakciójának számított az az ankét, amelynek kérdése így hangzott: „Van-e külön karakterû erdélyi magyar irodalom?” Mivel a helikonistákat és a helikoni társaságból kimaradt erdélyi magyar írókat nincs bátorsága a három szerkesztõnek s fõként Horvát Henriknek összeugrasztani, ezért magyarországi irodalmároknak teszik fel a kérdést. Válaszolt többek közt ifjú báró Wlasits Gyula lírikus és regényíró, kultuszminiszteri államtitkár, Zilahy Lajos, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezsõ.

Kacsó az irodalom és az újságírás kapcsolatáról, szerkesztõi felfogásáról önéletrajzi visszaemlékezésében így ír: „A napilap az olvasók eseményéhségének és hírszomjúságának a kielégítését vállalja. Az irodalom pedig nem esemény vagy csak akkor válik érdekes híranyaggá, ha az ügyes újságíró azzá avatja. (…) Hacsak nem tudja beleolvasztani írói készségét olyan féle irodalmi mûfajokba is, amelyeknek a napilapokban is van keletje. Keletje azért, mert végül is ezek adnak súlyt a hírlapírásnak, s tekintélyt a lapnak azzal, hogy a lényegé-ben semleges hírközlést az olvasótömegek nevelésévé, társadalmi állásfoglalássá, politikai erõvé nemesíti. Ilyen elsõsorban a publicisztika…”

Ezeknek az elveknek az életbe léptetésével, Kacsó Sándor elképzelésének nyomán a Brassói Lapok a semleges hírszolgáltatás terévé és a társadalmi állásfoglalás agorájává vált.

Kacsó Sándor székelyföldi riportjaival hívta fel magára a figyelmet. Szerzett ellenséget is, amikor a gyergyószentmiklósi bankok ügyleteirõl írt tárgyilagos tényfeltáró riportot. Magyar bankár és pártpolitikus indított támadást a Brassói Lapok ellen, az újság mellett azonban sokkal nagyobb személyiség állt ki. A Brassói Lapokban közölt elsõ írásában, 1928. június 30-án így köszönt be: „Ajánlom magam: Tamási Áron vagyok!”

Megvédi Kacsó Sándort úgy, hogy földbe tiporja a bankárt:

„Ebben a pusztaságban jön egyszer egy fiatalember, egy égõ szent hitû székely és nyíltan és bátran, talán kenyerének veszélyeztetésével és kicsi gyermekének, mint aranynak, a feldobásával odakiáltja bankigazgatóknak:

–Ne bántsd a Népet!

És ezt a fiatalembert úgy hívják: Kacsó Sándor!

S a lapot, amelyben mint a lelkek porondján, küzdeni kezdett, úgy hívják, hogy: Brassói Lapok!

A Nép és a Jövendõnk szent érdekében kívánom:

Éljen Kacsó Sándor!

Éljen a Brassói Lapok!”

Végül megosztja gyergyószentmiklósi élményét, melyet Benedek Elek társaságában tapasztalt meg: „És megtörtént mégis itt az a csoda, hogy egy szegény, kezdõ fiatalember 4000 lejt adományozott annak az írói árva gyermeknek, akinek a jövõje érdekében jártunk, egyéb nemes céljaink között. S megtörtént az a csoda, hogy ugyanakkor a gazdag bankár és társai nem adának két lejt. Nem lehet elvitatni, ez is becsületes álláspont.”

Késõbb Szabó Dezsõ nemtelen támadásától Kacsó Sándor és a mellé társuló erdélyi írók védik meg Tamásit.

A Brassói Lapok rendkívüli szerepet töltött be a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmi életben. Amikor az Erdélyi Helikonban a Vallani és vállalni címû ankét 1929 októberében megindult, a Brassói Lapok szélesítette az írók erkölcsi elkötelezettségérõl folyó vitát országos méretûvé. Kacsó Sándor Gyávák voltak-e az erdélyi magyar írók? címû írása s nyomában számos hozzászólás is itt jelent meg. Gaál Gábor a Korunkban 1929 novemberében már így ír: „Az erdélyi vita, hála a vitát elindító fiatal Kacsó Sándor temperamentumának, a végsõ pontban kezdõdött, mindenféle esztétikai akadályok spekulatív ostroma nélkül, bombaként, azzal a határozott állítással, hogy igenis gyávák az erdélyi írók, mert a többség közülük az alatt a tíz év alatt, mióta oly állhatatosan beszélnek erdélyi irodalomról, nem az erdélyi idõnek és nem az erdélyi olvasónak írt, hanem összevissza, a mai erdélyi kisebbségi valóság elõl lélektani és egyéb luxus-konstrukciókba menekülve, külföldi és esztétikai régiókba transzponálva közömbös mondanivalóikat. Mai erdélyi kérdéshez a legtöbb erdélyi író nem tudott és nem mert nyúlni. Mindenrõl próbált beszélni, csak az erdélyi valóságról nem. Jó volt a valóságos mondanivaló elhallgatása és jó a történelmi regények álarca és kosztüme, csak épp a mai erdélyi élet nem jutott szóhoz...”

Ez a szerkesztõségi szolidaritás, õszinteség és szókimondás olvasókat és szerzõket vonzott. Az akkoriban induló tehetséges fiatal budapesti író, Márai Sándor a Brassói Lapokban jelentette meg folytatásokban elsõ regényét Bébi vagy az elsõ szerelem címmel. A lapnak budapesti fiókszerkesztõsége volt, Móricz Miklós vezette. Párizsból pedig ifjú Halász Gyula – Brassai néven világhírûvé vált fotómûvész – tudósított. A berlini fiók vezetõje Dienes László, a Korunk alapítója. Benamy Sándor egyenesen a Szovjetunió határáról hozott riportot, Mikes Imre sorozatot készített Erdély útja Nagy-Magyarországtól Nagy-Romániáig címmel.

Kacsó Sándor közben nem elégedett meg csupán a társadalmi állásfoglalással, brassói fiatalokkal bankot, önsegélyzõ pénztárt szervezett, amelynek a Zsugori nevet adták. Az ötletet az táplálta, hogy Szabó Béni brassói kisiparos, parlamenti képviselõ is javasolta az Országos Magyar Bank létrehívását. S õ tudta, mit beszél, mert az addig jól menõ szûcsmûhelyét a Brassói Népbanktól felvett kölcsöne miatt a csõd fenyegette. Szabó Béni hiába törlesztett, adóssága egyre csak szaporodott a negyvenszázalékos kamat miatt.

1933 tavaszán aztán megvalósult Kacsónak a Brassói Lapokban közölt gondolata a termékszövetkezetekrõl, létrejött az elsõ termelõ góc Karcfalva, Dánfalva, Szenttamás és Jenõfalva közt, az Elsõ Székely Fakitermelõ Szövetkezet.

1933 júliusában – Kacsó Sándor bevallása szerint – volt már féltenivalója: a hónap közepén ugyanis bejegyezték a szövetkezeti mozgalmat, az ÁGISZ-t. Az Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezet  Brassóban és környékén 1933–1940 között elõsegítette a falvak árutermelésének, többek közt a székely népmûvészetnek, a háziiparnak a megszervezését és a termékek értékesítését. Közmûvelõdési szakosztálya országos könyvkiadó vállalkozást szervezett. Anyanyelvünk címû kiadványának, valamint a Hasznos Könyvtár olcsó könyvsorozatnak a terjesztése is szövetkezeti módszerekkel történt. Évente megrendezett szõttesbálja népmûvészeti divatbemutatónak számított.

Az ÁGISZ doktrínája rendkívül egyszerû volt, tulajdonképpen a szász népi bölcsességet hívta segítségül Kacsó: „Mert ugyebár ugyanazzal a százlejessel ötször vásárolhatunk száz lej értéket, ha ötször cserél gazdát. A mi kezünkön kevés pénz van, egymás közt cserélgessük hát, hogy szaporítsuk az értékét.”

A legérdekesebb kísérlete a Hasznos Könyvtár megjelentetése. Létrehozója és szerkesztõje gyakorlatilag Kacsó Sándor volt. A tervet õ maga ismertette a 10. helikoni találkozón, 1935. június 28-án: „az ÁGISZ Hasznos Könyvtár címmel egy népkönyvtárat indítana meg, mely olyan könyveket adna ki, amilyenekre a falunak leginkább szüksége van. Olyan könyveket, amelyek amellett, hogy lelkiismeretesen szolgálják a magyar betût, a reális életre segítenének.” A tervbe vett témák között „gazdasági, népegészségügyi, irodalmi, ismeretterjesztõ olvasmányok, együtt élõ népek ismerete, önmagunk ismerete” szerepeltek. Az elképzelések szerint füzetenként 1000 lej honoráriumot kívántak adni a szerzõknek, s füzetenként tízezres példányszámra számítottak. A 11. helikoni találkozón egy év eredményeire visszatekintve Kacsó Sándor kilenc füzet megjelenésérõl számolhatott be, amelyek 6–8000-es példányszámban kerültek az olvasókhoz. Az 1937 szeptemberében összeült 12. helikoni találkozón Kacsó Sándor már a helyzet rosszabbodásáról beszélt. A példányszám 4–5000-re esett vissza, a kinnlevõségek és adósságok összege 150 000 lejre nõtt. Még súlyosabb helyzet tárul fel az 1938 júliusában sorra kerülõ 13. helikoni találkozón: a kinnlevõségek és adósságok összege közel 200 000 lejre emelkedett, a megjelent 122 000 példánynak pedig több mint egyharmada raktáron porosodott. Végül az 1939. évi egyetlen füzettel a Hasznos Könyvtár megszûnt.

A Közmûvelõdési Sorozat füzeteinek egy része olvasnivalót kínált: Mikes Kelemen leveleit, Berzsenyi Dániel verseit, Petelei István novelláit és székely népmeséket Tamási Áron, Finta Gerõ, Szentimrei Jenõ és Berde Mária bevezetõivel. Más kötetekben népszerû életrajzok jelentek meg: a Halász Gyuláé Petõfirõl, a Bíró Sándoré II. Rákóczi Ferencrõl, a Paál Árpádé Kölcseyrõl.

A Brassói Lapok indította el Tamási Áron 1936. április 5-e és 12-e között megjelent cikksorozatával a „cselekvõ ifjúság” vitáját, felkarolta a Vásárhelyi Találkozó gondolatát, helyet adott minden véleménynek. Jellemzõ a Brassói Lapok nyitottságára, hogy noha fõszerkesztõje, Szele Béla a Magyar Párt fontos vezetõi közé tartozott, az újságban kertelés nélkül bírálták a párt tagjainak arisztokrata allûrjeit, hibás lépéseit.

Kacsó Sándort 1938. január elsejétõl nevezték ki a Brassói Lapok fõszerkesztõjének. A lap Olvasóinkhoz címmel a következõket írja: „Úgy érezzük, hogy ezúttal is olvasóközönségünk legteljesebb rokonszenvét és örömét váltja ki bejelentésünk, hogy a fõszerkesztõi tisztet és hatáskört lapunk régi belsõ munkatársa, Kacsó Sándor vette át. Nemcsak a törvények, de az új idõk követelményei is azt kívánják, hogy a lap irányítását olyan ember vegye a kezébe, aki teljes erkölcsi és szellemi erejével, minden idegszálával a magyar nemzeti-népi érdekek védelmében áll az újságírás szolgálatában.”

Maga Kacsó így emlékszik kinevezésére: „1938. január 1-jével nevem felkerült fõszerkesztõnek a lap homlokára. Egyidejûleg a Füzi Bertalané igazgatói címmel a Bukaresti Lapok címfeje alá nyomtatott szövegbe. Kahána Bernát talán így akarta megoldani azt a dilemmáját, hogy Szele Béla nevének levétele után miért nem Füzit, az eddigi tényleges fõszerkesztõt nevezi ki, hanem engem, aki ténylegesen is megfelelhetek ennek a címnek, nem mint Szele Béla, aki már évek óta meg sem fordult a szerkesztõségben. Engem viszont már alig mellõzhetett, hiszen hosszú ideje az én cikkeim adták meg a lap jellegét.”

Kacsó itt igazságtalan Szele Bélával. Tanúsíthatom, hogy a mai Brassói Lapok jellegét hosszú ideje a Bíró Béla cikkei adják meg, ám a fõszerkesztõ más, a lap szellemisége a fõszerkesztõ szellemiségéhez a közelebb álló. És ebben nincsen semmi ellentmondás. Az 1938-as év Kacsó szerint a vezércikkeiben elmondott kisebbségi történelem korszaka. 1939 nyakig az ideológiai-politikai zavarosban telik el. A 1940. évben a Brassói Lapok vezércik-kében számol be Kacsó Sándor a bécsi döntésrõl, arról, hogy Észak-Erdély Magyarországhoz került, Brassó pedig Romániának maradt. Mivel a cikk megjelenhetett, „a cenzúra inkább egyetértett vele, mint én most” – írta 1982-ben. Õ jegyzi a szeptember 4-i vezércikket is Dolgozni tovább címmel. Ezt írja: „Megmaradt intézményeink egymás után jelentik be, hogy helyükön maradnak, s tovább is minden erejükkel igyekeznek megfelelni hivatásuknak. Ezeket nem szabad cserbenhagynunk. Áron püspök is, akit Erdély népe annyira a szívébe zárt, püspöki szóval rendelte el papjainak, hogy a helyükön maradjanak.”

Idõközben Kahána Bernát lemondott az igazgatói állásról, azt Kacsó Sándorra ruházta át, sõt laptulajdonosként a BL Kiadóvállalat Rt-t tüntették fel, hogy az erõsödõ antiszemitizmustól megvédjék az újságot. A szintén zsidó tulajdonban lévõ nyomdát is a Magyar Népközösségnek akarták felajánlani. Nem sikerült megkötni a vásárt.

1940. október 4-én a Vasgárda „a legionista haza javára” lefoglalta a nyomdát, így a másnapi újság már nem jelenhetett meg.

A sajtó szerepe – ez Kacsó Sándor utolsó, a Brassói Lapokban közölt vezércikkének a címe.Kacsó Sándor kétségtelenül ma a legismertebb a Brassói Lapoktól. Másfél éves fõszerkesztõségére és több mint egy évtizedes publicisztikai tevékenységére hivatkoznak, amikor a Cenk alatti városban szerkesztett újságot baloldalinak állítják be ma is. Noha Kacsóra sokkal inkább illik a népi-nemzeti jelzõ, mint a baloldali. A harmincas években, a negyvenes évek elején nem volt kommunista, mint például a késõbb antikommunistává vált Kõrösi Krizsán Sándor.

Schöpflin György jellemzi a legteljesebben egyik hõsének, Birtók Béni személyiségének elemzése révén a leginkább eredeti, demokratikus és haladó látásmódját: Kacsó kifejtett egy új – neki s a magyar átlag-gondolkodásnak új – gondolatsort a körülötte uralkodó nacionalizmussal szakító nemzetfölötti humanitásról, amelynek szárnyai alatt az egymáshoz sodort, történelmi egyensúlyukat vesztett s új egyensúlyt még nem talált népek új, az eddiginél igazságosabb és boldogabb életlehetõséget tudnának maguknak teremteni. Birtók Bénivel ellentétben Kacsó Sándor a cselekvõ értelmiségi típusának ritka képviselõje. Az írás mellett a közönség- és közösségszervezést is tudatosan vállalta és végezte fáradhatatlanul.

A Brassói Lapok õrizte szellemisége ma is vállalható, ma is vállaljuk. Ahogyan õ Bem József lapja, az 1849-ben megjelent Brassói Lap örökösének tartotta magát, ugyanúgy tartjuk mi is számon szellemi elõdünkként Kacsó Sándort.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008