magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Orbán István: Örmény gyökerek és a Kolozsvári Római Katolikus Főgimnázium (1.)


A Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király által 1579-ben alapított kolozsvári tanintézetben (a mai Báthory István Gimnáziumban) 1852-ben adták ki az elsõ évkönyvet, 1944-ig összesen 92 kötet jelent meg. Tulajdonképpen a szabadságharc leverését követõ Bach-korszak elnémetesítõ politikája ellenére, a kor hasznára írható, hogy 1850-tõl birodalmi határozattal kötelezték a tanintézeteket az évente szerkesztett értesítõk, évkönyvek kiadására. Ezek értékes adatközléseikkel ma jelentõs mértékben megkönnyítik a kutatómunkát. Ismerjük például a diáklétszám részleges adatait az 1773–1898 közötti 125 év alatt; ezek szerint a piaristák tanítványainak száma az intézetben 42 116. Az erre vonatkozó pontos adatok 1852-tõl jelentek meg az évkönyvekben, eleinte még csak szám szerint, majd 1860-tól az osztályok névjegyzékét is közölni kezdték. Így számos olyan családot ismerünk, akik az évtizedek során, generációkon át, mind ugyanebbe a tanintézetbe íratták gyermekeiket. Ükapa, nagyapa, apa, fia, testvérek, unokatestvérek, rokonok hosszú sora egy iskola diákjai és érettségizõi voltak.


Az értesítõk számos értékes statisztikai táblázatot is közölnek a családok lakhelyérõl, vallásáról, nemzetiségérõl, a családfõ foglalkozásáról stb. Az osztályok igen vegyes összetételûek voltak, a diákság Erdély különbözõ részeibõl, társadalmi rétegeibõl és nemzetiségeibõl került be. A földbirtokos, nemes ivadékától a szántóvetõ földmûves fiáig mindenféle/fajta családfõkkel találkozunk. Tanárok, orvosok, kereskedõk, iparosok, katonák stb. fiai koptatták az öreg alma mater lépcsõit. Mátyás Jenõ, szegedi egyetemi tanársegéd, öregdiák így emlékezik 1926-ban: „az intézet egyforma szeretettel ölelt keblére mindenkit, mind a magyart, románt, szászt vagy más nemzetiségût. Nem volt az elbírálásban és szeretetben különbség sem vagyoni állapot, sem vallás, sem faji hovatartozás tekintetében. Mindenki csak diák volt, akit a szülõ keresve se bízhatott volna jobb gondozókra, mint a mi piarista tanárainkra.”

A hosszú évek során, az õsi falak között több száz örmény diák és tanár is megfordult, akik tovább öregbítették a piarista skola hírnevét. És tették ezt azután is, miután kikerültek az iskola padjaiból, adományaikkal, alapítványaikkal, az anyagi és szellemi örökség gazdagításával. Az 1872/73-as értesítõ egyik táblázatában az osztályvizsgát tett nyilvános és magántanulók nemzetiség szerinti megoszlására bukkanunk, ahol a 416 beírt diák közül 30-an voltak örmények.

Elsõként említsük meg az Ákontz család fiait. Többen az intézet közelébõl, a Fõtér déli során, az 5. számú házból jártak be, melyet a Filstich, majd a Wolf, végül az Ákoncz család birtokolt. 1872-ben érettségizett a (népszerû nevén) piariban Ákoncz József, 1877-ben Ákoncz János. Egy évvel késõbb „Ákoncz János úr a természetrajzi szertárnak ajándékozott 1 db rókát, melyet Klirr Ferenc múzeumõrtõl vett és Vatter Györgynél tömetett”. Ez ma is megvan. Özvegy Ákontz Jánosné és Ákontz Sándor magánadakozók pénzösszeggel támogatták az intézet segélyezõ egyesületét. 1931-ben id. Ákontz János nyug. kolozsvári kir. ítélõtáblai bíró, az 50 éves érettségi találkozóján jelentõs pénzösszeget adományozott a szegény tanulók támogatására. Itt érettségizett Ákontz Alajos, Ákontz Antal. Rövid ideig ide járt Ákontz Károly is, utóbb tanársegéd a szülészeten, majd magántanár. 1920-ban érettségizett Ákontz Miklós, a Magyar–Olasz Bank kolozsvári fiókjának fõnöke, a Piarista Diákszövetség ügyvezetõ elnöke, aki 1927-ben, az intézet új dísztermének építésekor 100 lejjel szerepel az adakozók hosszú sorában, és aki Ákontz Györggyel együtt éveken át két diáknak ingyenes ebédet adott. Az Ákontzok tehetséges fiúk voltak, többször dicséretben részesültek szavalóversenyeken, rajzkiállításokon, a Daltársulatban, vonósnégyesekben különbözõ hangszereken játszottak.


1905-ben Holló Károly rajztanár az Önképzõkör pályázatain 20 koronával jutalmazott rajzversenyt hirdetett meg egy 30x40 cm-es tájkép készítésére. A 8. osztályos Bulbuk Ernõ nyerte, aki késõbb pénzadományokkal támogatta a Piarista Diákszövetséget. 1903-ban érettségizett Bulbuk Jenõ. A Bulbuk famíliából a legidõállóbb nyomot az intézetben Bulbuk Manó (Emánuel) hagyta. A kolozsvári köznyelvtõl csak Szent Jóskának nevezett szeminárium bejárati folyosóján a falra kerül egy szép kõkeretbe foglalt fekete márványlap, mely ma is hirdeti, hogy készült „Bulbuk Emánuel kolozsvári polgár emlékére, aki a kolozsvári két fiúnevelõ intézetnek 60 000 korona alapítványt hagyott. 1821–1897.” Róla írta György Lajos, a Marianum Polgári Iskola Tanárképzõ Intézetének igazgatója, a Szent István Akadémia t. tagja, a Pásztortûz és az Erdélyi Irodalmi Szemle szerkesztõje s nem utolsósorban a piariban a Lyceum Könyvtár igazgatója: „Iskolája iránt bõkezû alapítványával hálás diák, akinek emlékezetét e sorok írójával együtt még sokan hálásan õrzik, hogy lehetõvé tette számunkra a diákkor gondoktól nem árnyalt önképzõ munkás éveit”.

Az intézet közelében mûködött a Czecz család temetkezési vállalata „az elsõ és legnagyobb temetkezési intézet Kolozsvárt”. 1880-ban érettségizett Czecz Lajos, majd 1886-ban Czecz József, aki a természetrajzi szertár részére csinos akvarell képeket készített. Itt végzett a családból: Czetz Dénes 1887-ben, Ernõ 1899-ben és Károly 1906-ban. Czetz János 1927-ben 100 lejt adományoz az új díszterem berendezésére.


Az intézet történetében 1874-ben 8. osztályos magántanulóként szerepel Issekutz Gyula (1851–1917), utóbb táblabíró, aki a piaristákra bízta a késõbb híressé vált fia, Issekutz Béla (1886–1979) nevelését és oktatását. Béla a közeli Rhédey-palotából járt iskolába. 1903-ban tette le az érettségit, 1908-ban lett orvosdoktor, 1914-ben pedig már a gyógyszertan magántanára, 1919 elején nyilvános rendkívüli tanár. Majd a Szegedre menekített egyetemen folytatta pályáját rendes tanárként. Az egyik legnagyobb magyar gyógyszerkutató lett, a legismertebb magyar gyógyszerészeti kézikönyv szerzõje. Akadémiai tagsággal és díszdoktorátussal is megtisztelték. Az 1899-es értesítõ egyik érdekes adata, hogy a 4. osztályban tõrvívásban és ökölvívásban tornagyõztes volt. Issekutz Aurél alispán 1883-ban érettségizett, majd a 25 éves találkozón 400 korona adományával támogatta az intézet Segítõ Egyesületének megalapítását. A továbbiakban az értesítõkben találkozunk Issekutz Oszkár és Issekutz Antal nevével is, ez utóbbi történelmi és irodalmi értekezéseket írt az Önképzõkör keretében szerkesztett Hajnal címû ifjúsági lapba.

A Harmath család nem csak diákokat, de tanárt is adott az intézetnek, Harmath Gergely személyében. Kézi ösztöndíjasként, kitüntetéssel elsõrendû diákként végez 1866-ban. 1871-ben nevezik ki az intézethez, mint kegyesrendi áldozár, a földrajz, természetrajz, természettan, vegytan tanára, gyorsíró-tanító, a Királyi Magyar Természettudományi Társulat rendes tagja, a 2. osztály fõnöke, a természetrajzi gyûjtemény õre. Heti óráinak száma 17. 1892-ben a 25 éves érettségi találkozóján pénzadománnyal járult hozzá egy új alapítványtételhez, melynek kamatját mindig a történelemtanulásban legkiválóbb gimnáziumi tanuló kapja. 1865-ben végzett Harmat Lajos, harminc év múlva Fény és árnyak (K-vár, 1884) címû kötetével gyarapítja a Lyceum Könyvtárat. Harmat Béla 1868-as végzõs, magán adakozóként támogatta a segélyzõ egyesületet. Õket követi Harmat Miklós és Jenõ. 1942-ben érettségizett Keszi Harmath András, utóbb Svájcban letelepedett festõmûvész. Annak idején Darkó Lászlóval (utóbb festõmûvész) és Guriszatti Antallal (késõbb mûkritikus Bolíviában), díszleteket festett az intézet Mikes-ünnepére. Az önképzõkörben többször is díjat nyert Munkácsy Mihály, majd Anonymus címû tanulmányaival, az iskola zenekarában elsõ hegedûs volt. Olaj- és vízfestményeiért nemegyszer könyvjutalomban részesült Debitzky István rajztanártól. Vezetõje volt az iskolai Zrínyi Sportkör sí szakosztályának. A kolozsvári közgazdász Keszi Harmath Sándor 1945-ben érettségizett. Harmath Tivadar, akinek a Széchenyi tér déli oldalán volt fûszer-, csemege- és hentesáru kereskedése, 1929-ben naponként ingyen ebédet adott szegény diákoknak.

A Szentpéteri magyarörmény polgári család fiai is szép számban ültek az intézet padjaiban. Simó Ferenc rajztanár egyik 1858-as névlistáján a vasárnapi diákok között szerepel Szentpéteri Josef, kath. szobrász, képfaragó. De sorolhatjuk Jánost, Gyulát, Józsefet, Bálintot (aki szép pannókat készített a természetrajzi szertár számára), majd Lukácsot is. Szentpéteri Ferenc „a természeti szertár gondozásában a szaktanárnak valóságos jobbkeze vala”, 1895-ben érettségizett, utóbb járásbíró, a Hangya Szövetkezet elnöke, a róm. kat. egyházközség világi elnöke. Szentpéteri Gyulát 1902-ben 8. osztályos korában egyhangúlag választották meg az önképzõkör elnökének. Kolozsvár tisztes polgára volt Szentpéteri Lukács kereskedõ is.

Tutsek Sándor az unitárius fõgimnáziumból járt be vallástanra, majd 5. osztálytól a piari diákja lett, 1899-tõl ügyvédi irodát nyitott a Magyar utca 20-as számú házában (melynek homlokzatát Napóleon-sasok díszítik).

A Monostori út 24. szám alatt vállalt „mindenféle kultúrmérnöki munkát” Baczó, Végh és Verzár irodája. 1852-ben a Normál Rajzodában, a gimnáziumiak 7. osztályában, Verzár Simon több rajzot készített szinte mérnöki pontosságú vonalas szerkesztésekkel. Szomorú epizódokról is olvasunk az értesítõkben: 1885-ben Verzár Lázár kimaradt a 2. osztályból, majd a 3. osztályban beteg, és tovább megszakad a fonal. Az évtizedek során az évkönyvekben többször találkozunk gyermekhalandósággal is. 1918-ban érettségizik Verzár József és Antal. Majd a segélyezõ egyesület magánadakozói között találjuk Verzár Ludmillát is.

Nyolc Vikol fiú szerepel az értesítõkben. Az 1840-es években születtek Sándor, Ödön és Simon. A Rajziskola névjegyzékei szerint apjuk kereskedõ, s míg Sándor a vasárnapiakhoz volt beírva, az utóbbiak a gimnazistákhoz. Vikol Simon a Dalárda tagja volt, az önképzõkör alelnökének is megválasztották és 1863-ban érettségizett. „A kereszt” cégére alatt posztó-, gyolcs- és selyemkereskedést mûködtetett, tagja volt a Mágnás kaszinónak. 1861–1870 között járt a gimnáziumba Vikol Kálmán, késõbb városi tanácsos, helyettes polgármester, aki az Összhang Önképzõ Dal- és Zeneegylet zászlóavatásán védnöki tisztséget vállalt. 1926-ban a fõgimnáziumban szövetkezeti társulást hoztak létre 74 taggal, köztük Vikol Kálmán és Vikol Béla is szerepelnek 250 és 500 lejes jegyzett üzletrésszel. További Vikolok a névsorban: Géza, igen tehetséges rajzoló, majd János magántanuló, utóbb bankigazgató, aki havi 200 lejes adományával segítette a különbözõ jutalmazások ügyét az intézetben. Ide járt ifj. Vikol Gergely, késõbb a Széchenyi téren az Arany kereszt nevû jól mûködõ fûszerüzlet tulajdonosa. 1929-ben végzett ifj. Vikol Kálmán, az Önképzõkör rendezvényein gyakran szereplõ, kitûnõen zongorázó, Mendelsohn-, Chopin-mûveket játszó diák, utóbb kézdivásárhelyi tanár. Annyit még említsünk meg, hogy a szeminárium épületének szomszédságában, az Egyetem utca 6-os számú háza, mely egykor a Jósika családé volt, a 19. század közepétõl a módos kereskedõ Vikol családé lett.

Az örmény múlt, történelem, kultúra kutatói és a magyarörmény irodalom megteremtõi közül is többen a kolozsvári piariban diákoskodtak. Mások, ha nem is voltak itteni végzõsök, de valamely családtagjuk, testvérük, rokonuk szintén ide járt. Szongott Kristóf (1843–1907), az örmény irodalom, nyelvészet és történelem neves tanulmányozója, az Armenia címû folyóirat szerkesztõje és kiadója nem a piariban diákoskodott, de a könyvtár részére ajándékozta a már említett Armenia számos példányát. Ugyanakkor az 1855-ös születésû Szongott Jánost már az intézetben találjuk.

Az Armenia másik megteremtõje Govrik Gergely szamosújvári örmény katolikus fõpap volt. A családból Govrik Tivadar 1923. május 7-én mint 8. osztályos diák jegyzõkönyvi dicsérettel szerepelt az intézet önképzõkörének gyûlésén.

Az Armenia munkatársai közül kiemelkedik Markovich Jakab marosvásárhelyi múzeumigazgató. Az értesítõkbõl 12 Markovics ill. Markovits fiút sikerült kijegyzetelni. Például Markovics Jakab 8. osztályos alapítványos növendék 1877-ben érettségizett a piarista fõgimnáziumban.

Molnár Antal (1847–1902) szamosújvári levéltáros, az „örmény kérdés” törökországi és nemzetközi vonatkozásait tárta fel, és megírta Szamosújvár monográfiáját, ennek kézirata jelenleg is a városi levéltárban található. Gimnazista korában a Normál Rajzodában igen szorgalmasan munkálkodott, 8 vizsgarajzot készített. Mûénekben is jeleskedett. 1863-as értesítõje szerint csupa kitûnõ kitüntetéssel elsõ rendû diák volt.

Bányai Elemér (1875–1915), aki Zuboly néven vált ismertté a magyar hírlapírásban, 1893-ban érettségizett a piarista fõgimnáziumban. Az Armeniában forrásfeldolgozásaival és mûvelõdéstörténeti írásaival tûnt ki. Munkatársa volt az Ellenzéknek, a Kolozsvári Hírlapnak, a Vasárnapi Újságnak. Kolozsvári majd budapesti újságíró volt, megírta Lisznyai Kálmán életét, Chorin Ferenc biográfiáját, a Pesti Hírlap és a Pesti Napló történetét. 1902-ben Szamosújváron megjelent háromkötetes Örmény anekdoták címû gyûjteménye. Az elsõ világháborúban az északi harctéren esett el 40 éves korában. Hõsi halála alkalmából barátai emlékkönyvet adtak ki Zuboly könyve címen.

Stipendiumos, azaz tápintézeti alapítványos növendéke volt az intézetnek Herrmann Antal (1851–1926). A piarista konviktus nevelte fel a kiváló etnográfust, egyetemi tanárt, az erdélyi népélet tanulmányozóját. Mûvei néprajzi, történelmi és nyelvészeti tanulmányok. Sok írása jelent meg különféle folyóiratokban. Szerkesztette az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn címû értékes néprajzi közlemény-sorozatot. Ezek ajándékként rendszeresen megérkeztek az intézethez „tekintetes dr. Herrmann Antal tanár úrtól a Lyceum Könyvtár gyarapítására”. Úgyszintén a szerzõ ajándéka Opitz Márton Erdélyben (1622–1623) címû kötete.

Esztegár László szamosújvári könyvtáros, aki az örmény költészetrõl cikkezett az Armeniában, az 1860-as években tanult a piariban. 1883-ban Esztegár Bálint is elballagott az intézetbõl, majd mint magyar királyi erdõmester, 1909. június 29-én, a 25 éves érettségi találkozóján mint az iskola Segítõ Egyesületének egyik alapítója 400 korona adományt tett.

Simai Gergely (1823–1909) és Simai János a keleti örmény bölcsészet remekeinek ismertetésével, irodalomtörténeti cikkek és örmény versek fordításával gazdagították az Armeniát. Késõbb további végzõs Simai fiúk voltak Salamon (1863), Tivadar (1870), Márton (1881), Miklós, Ferenc, Antal. Úgyszintén Simai Gyula budapesti kir. ítélõtáblai tanácselnök, aki 1882-ben érettségizett, majd 1932 júliusában, az 50 éves találkozón pénzadományával hozzájárult a szegény diákok támogatásához.

Kapatán Márton örmény katolikus plébános és egy idõben az Örmény Múzeum igazgatója, aki történelmi és néprajzi cikkeivel szerepelt az Armenia hasábjain, s Aki templomot ad, Istennek ad (Szamosújvár, 1930) címû munkájában közölte az erdélyi örmény katolikusok névtárát, 500 lejjel szerepel az adakozók hosszú névsorában a piari dísztermének felépítésekor és berendezésekor.

Gopcsa László (1865–1933) államtitkárként a kultuszminisztériumban teljesített szolgálatot, az Oficier d’Instruction Publique-kal tüntették ki, a Gárdonyi Géza Társaság tagja volt. Örmény tárgyú kötetekkel jelentkezett, gyorsírói szakértõ, tanügyi és jogi szakíró volt. Megírta a gyorsírás történetét, egy kisebb tanulmányt írt Gárdonyi Gézáról. További kötetei: Örmény közmondások (Kolozsvár, 1888) és Örmény regék (Bp. 1911). 1926-ban jelent meg Visszaemlékezés címû írása az Öregdiák visszanéz címû kötetben. Ebben felidézi az eltelt évtizedeket, mikor 80 évvel elõtte, az 1840-es években édesapját Gopcsa Joachimot, utóbb Szamosújvár városának tanácsosát tanította, oktatta, nevelte a piarista intézet. 50 évvel ezelõtt pedig a korán elhunyt testvérbátyját, Gopcsa Péter albírót, úgyszintén testvéröccsét is, Gopcsa Jakab orvost. Mindannyian a Szamosújvári Örmény Katolikus Algimnázium 4. osztályát végezték, majd beiratkoztak a kolozsvári piarista fõgimnázium 5. osztályába és itt érettségiztek. Emlékszik, hogy számtalanszor imádkozott diákkorában és azután is a csodatevõ Szent Szûz elõtt a szomszédos piarista vagy akadémiai templomban. Írásában feleleveníti emlékeit kedves tanárairól, Janny Lászlóról, Nagy Alajosról, Cserei Józsefrõl.


Kolozsvárt, a Deák Ferenc utca 21. szám alatt volt a Korbuly ház, eredetileg 19. századi klasszicista épület, melyet a vagyonos örmény család birtokolt, s ahonnan a fiúk több generáción át a piariba jártak. Egy 1820-ban keltezett kézirat névlajstroma szerint Korbuly Deodat, a Classis Primaen volt diák. Ide járt késõbb Korbuly József (1860–1917), utóbb hírlapíró, szerkesztõ, több korabeli lapnak, például az Erdélyi Híradónak is belsõ munkatársa. Novella- és regényíróként is ismert volt. Az elismert võlegény, valamint A felsült Don Juan címû színmûvei sajnos kéziratban maradtak, de Az apa szerelme címû darabját 1887. március 20-án mûsorára tûzte a Kolozsvári Nemzeti Színház. Feljegyezték róla, hogy rokonszenves, becsületes ember volt, a 19. század 80-as éveinek legtehetségesebb erdélyi hírlapírója. Diákkorában több pannót rajzolt a természetrajzi szertár számára az 1878/79-es tanévben, 8. osztályos diák korában. A milliomos Korbuly Bogdán (1816–1911), aki saját költségén építtette fel Kolozsvárott, a Sétatéren a Nyári Színkört, aki az 1874/75-ös évadtól kezdve volt a Kolozsvári Nemzeti Színház intendánsa, aki színész és színpadi szerzõ is volt, nos, az iskolai évkönyvek tanúsága szerint, éveken át pénztámogatást nyújtott a diákok önképzõ körének és pártoló tagja volt a Segélyzõ Egyesületnek. Itt érettségizett 1865-ben Korbuly Sándor, 1880-ban Korbuly Géza, 1892-ben Korbuly Emil.

A magyarörmény Gabányi név is szerepel az értesítõkben. 1890-ben „tek. Gabányi Endre mérnök úr 9 drb. réz és 1 drb. ezüst régi pénzt” ajándékozott az intézet érem-gyûjteményéhez.




vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008