magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Mészáros Ildikó, Szántai János, H. Szabó Gyula: Temesvár, anno 1989


 

A könyveknek is megvan a maguk sorsa. Önálló életre indult el G. Mátyus Melinda temesvári lelkésznőnek a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötete. A temesvári, nagyváradi és kolozsvári bemutató szövegeit gyűjtöttük egy csokorba kicsit hangsúlyozva, kicsit kiemelve a három különböző irányú megközelítés üzenetét: érdemes kézbe venni, elolvasni a szerző könyvét, hiszen az emlékirat-irodalom, a dokumentum és az irodalmi szociográfia határán mozgó kötet ma, 22 évvel a korszakváltó események után is tud újat mondani.

 

Az igazak könyve

Mint az ember tetteinek bármelyike, az olvasás is felelősséggel jár, ezért nem kockázatmentes vállalkozás. Divatszóval élve nevezhetjük kihívásnak is, hiszen önismeret- és szabadságfüggő. A könyv/szöveg ugyanis csak az olvasásban valósul meg, vagyis minden az olvasón múlik, miközben az is kiderül, van-e az embernek bátorsága elmerészkedni szellemi szabadsága határvidékeire, ahol szükségképpen állásfoglalásra kényszerül.

Az irodalmat szövegek alkotják, melyek az olvasói tudat révén kerülnek kapcsolatba egymással, így az olvasó kiváltsága a válogatás. Szövegek milliói közül választhat, s jobbára olyan könyveket keres, amelyek megérintik, felkavarják, felzaklatják, megnyugtatják, elgyengítik, megerősítik, elkápráztatják, tűnődésre, töprengésre késztetik, illetve engedik, hogy az irodalom tegye a dolgát, ami nem több s nem kevesebb mint az, hogy élni tanít.

G. Mátyus Melinda Színről színre. A temesvári református egyházközség forradalma 1989-ben című könyvének fedőlapján jelképiségében is sokrétű kép, egy templombelső látható: az égő csillárok fényében áll az istenházára emlékeztető orgona, amely egyrészt a temesvári Református Palota belső udvarán – a külső szemlélők elől rejtőzködve – emelkedő templom, másrészt  a kommunista diktatúrában üldözött egyház metaforájaként is értelmezhető. A teljesség pillanatában feltáruló igaz-ságra utal a könyv címe. „Most még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre” – olvashatjuk Pál apostol levelében. A szerzői ajánlás  első mondata a példázat szereplőihez, a második a közéjük nem tartozó, potenciális olvasó(k)hoz szól, míg az utolsó, egyszavas, hiányossága ellenére is talán legfontosabb mondat,  a szerzői szándékot nevezi meg. A szeretet szó nemcsak újabb utalás Pál apostolra és a szeretethimnuszra, amelynek szomszédságában a címadó idézet is megtalálható, hanem az értő olvasáshoz szükséges befogadói magatartásra is figyelmeztet. Ez a könyv ugyanis nem olvasható jól másként, mint ahogyan írták, csak szeretettel, mert a „hosszútűrő szeretet (...) együtt örül az igazsággal”, azzal az igazsággal is, amely ebben a könyvben feltárul.

A jó könyvek nehezen tűrik a műfaji besorolást, az értelmezők mégis mindig megpróbálkoznak vele. A Színről színre olyan, mint a kor, amelyben élünk (ha tetszik ez nekünk, ha nem): posztmodern. Különböző fajtájú szövegek egyneműsödnek benne, fikcióra épülő szépirodalmiak erősítik meg/fel a tényfeltárók igazát. A szövegtest egyik legfontosabb vonulata a történetmondó én-elbeszélése, amely sajátos összekötő szövegként irányítja majd az olvasást. A lírai felütést követően inkább a krónikás, az újságíró távolságtartó nézőpontja érvényesül, hogy a későbbiekben az olvasó figyelmét hol a szereplői tudatú elbeszélő, hol a diktatúrában élők óvatoskodó közvéleményét megszólaltató, esetleg a hatalom cinikus nézőpontját közvetítő, helyenként groteszk, máshol igencsak drámai hatású szöveg jöjjön létre. Ebbe a szövegsíkba épülnek bele a vendégszövegek. A történet eseményeit Kafka-idézetek jelzik. A 66 mottó az író naplójából származik, de hangulatában nem különbözik a Kafka-életmű világától, így a diktatúra természetének, az egyén kiszolgáltatottságának kitűnő jelölője lesz, s persze arra az azonosságra, a többszörös kisebbségi sorsra is figyelmeztet, amely a Prágában élő német ajkú zsidó alkotó és a történet szereplői, vagyis a temesvári magyar református gyülekezet helyzete közt felismerhető. Vendégszöveg még a Tekintet nélkül című Dsida-vers, mely az erkölcsi felelősség, a következetesség, a jó és rossz közötti választás kötelességére figyelmeztet, a szentírási szövegek kérlelhetetlen egyszerűségével.

Újvárossy Ernő holttestére a Vadászerdőben talál rá egy ismeretlen fiatalember, a gyülekezet mártírjának temetésén hangzik el az Avaron című Farkas Árpád-vers. „Orra bukva az avaron” ismétli kérlelhetetlenül a refrén, s a versből áradó elszántság megerősíti a gyászoló gyülekezet eltökéltségét.  A vendégszövegek közt természetesen jelentős szerepük van a bibliai idézeteknek, s egy furcsa költeménynek, Mányiné versének, amely archaikus, népies stílusban írt panasz arról, hogy a szerző nem érti, miért kellene a gyülekezetnek püspöki parancsra lemondania szeretett lelkészéről.

A tényfeltárás is két síkon történik, egyik síkot a dokumentumok alkotják, okiratok, jegyzőkönyvek, lelkészi levelek, prédikációk, korabeli interjúk, újságcikkek, a másikat pedig a történet szereplőinek (kb. 30 személy – a bizonytalanság abból adódik, hogy van, aki nem szólal meg, csupán beszélnek róla, feltételezhetően azért, mert az interjúk készítésekor már nem él) vallomásai, interjúrészletek alkotják. Ez a példaadók, az igazak tanúságtétele. E négy szövegsíkból rajzolódik ki az a történet, amelyet a könyv alcíme forradalomnak nevez.

A könyv kezdetén a szerző, így szól: „Ez nem az én történetem”. A mondat sokféleképpen érthető: nem az övé, mert nem a képzelete segítségével teremtette s alakította, mint azt az elbeszélők teszik általában. Nem az övé, mert nem róla szól, hiszen ő nem tanúságtevő, csupán lejegyzi, megszerkeszti a történetet, amely mindannyiunké, ha vállaljuk, mert nem rólunk szól ugyan, de értünk és nekünk, hiszen példázat. A csodáról, a hit erejéről, a megtérésről, a kegyelemről, a becsületről, a szolidaritásról, a félelmet legyőző, felemelt fejű emberről szóló példázat. S így rokona mindazoknak a szövegeknek, amelyeket példázatnak tekintünk: Márai Sándor Mennyből az angyal c. versének, amelyben csodának nevezi az 1956-os forradalmat, Ottlik Géza Iskola a határon című regényének, amely a belső szabadság és a kegyelem példázata, és Sütő András történelmi drámáinak, különösképpen A lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán címűnek. Az Itt állok, másként nem tehetek Luther-idézet lett a címe a két drámát tartalmazó könyvnek, amelyben Sütő András a damaszkuszi útra lépett. A pálfordulás nem köpenyegforgatás, hanem komoly erkölcsi döntés; a megtérő az igaz útra rátalál, s nem tér le róla többet. Az egykori kommunista író ezekben a műveiben kimondta, a kommunista diktatúra kiszámíthatatlan, abszurd törvénytelenségében elpusztítja a törvénytisztelő egyént, a gondolkodó embernek egyetlen utat jelöl ki, a járhatatlant. Ha az egyén élni akar, a forradalmat kell választania. Az igazhitű lócsiszár, Kolhaas Mihály törvénytiszteletét, igazságszeretetét lázadásnak véli a hatalom, s bitófára ítéli. Utolsó szavai Nagelschmidt döntését helyeslik, vagyis a forradalmat. („–Melyik úton mégy el, Karl? – A Münzer Tamásén. – Az jó, az a legrövidebb.”) A mű 1972-ben született. Értettük-e, amit hallottunk, láttuk-e, amit néztünk a korabeli színpadokon? Nem valószínű. A Csillag a máglyánban a forradalom veszélyeire is figyelmeztetett Sütő, arra, hogy a hatalomváltás még nem rendszerváltás, miközben pontos képet adott a diktatúra természetéről, arról, miként öli meg az emberi kapcsolatokat a bizalom hiánya és a félelem, meg arról, hogy az életünknél is fontosabb az igazsághoz, a gondolat szabadságához, lelkiismeretünk tisztaságához való ragaszkodás. Mindezt úgy mondta el, hogy olyan művet alkotott, amelyben az igazság melletti érvelés eszközeként bibliai idézetek szólaltak meg. Az ateista diktatúra idején az igazságot Pál apostol és Máté evangélista szavai hirdették a 70-es években a romániai magyar színpadokon a 80-as években bekövetkezett betiltásig. A hatalom ekkor is olyan ostobának és tehetetlennek bizonyult, mint 1989-ben.  Hogy mit jelent felnőtt fejjel Bibliát olvasni, erről is olvashatunk a Színről színre c. könyvben. S akik látták a Sütő-drámákat, azt is el tudják képzelni, mit érzett az addig magára hagyott temesvári gyülekezet akkor, amikor az 1986. június elsején Temesvárra érkezett fiatal lelkész, Tőkés László valódi istenhitből fakadó prédikációját meghallotta és hallgathatta. Mert Tőkés László valóban Isten választott embere, vagy ahogy azt a forradalomra emlékező évfordulókon Nicolae Corneanu metropolita, Teodorescu görög katolikus vikárius, vagy az egykori baptista prédikátor, Petre Dugulescu leánya mondta románul: Tőkés e omul lui Dumnezeu (Isten embere). A Sütő-drámák szereplőivé lett, türelmes, igazhitű törvénytisztelő Kolhaas Mihály és a barátja által elárult, az igazságot az életénél is többre becsülő Szervét Mihály szellemi rokona, hogy másként alakult sorsa s nem veszett el a hatalom áldozataként, ez már a csoda része. Hiszen Tőkés László sem tett mást, mint  Sütő hősei: tette a dolgát, Isten szolgájaként hirdette Isten igéjét, szólni mert  a „nemszólszám-nemfájfejem”-némaságban, ragaszkodott a törvényekhez a törvénytelenségben, s mint Szervét Mihály a színpadon, hirdette a temesvári templom szószékéről: „Ne attól féljetek, aki a testet öli meg, hanem aki mind a testet, mind a lelket elveszítheti a Gyehennában (...) s ezzel minden gondolkodó ember útjába tette le magát”.

Ez a könyv az igazak könyve, hiszen a példázat szereplői a tanúságtevők. Ők azok, akik bátrak voltak, mikor mások csak reménykedtek, óvatoskodtak, gyáván meglapultak, vagy a gonoszok oldalán álltak kényszerből, tévedésből, érdekből, elkötelezettségből. 1989. december 15-től egy héten át a temesváriak nem tudhatták, mi lesz a sorsuk, pusztulás vagy feltámadás, de 16-án a rabsághoz szokott városlakók emberré lettek, mert velük is megtörtént az a csoda, amelyet a református gyülekezet 1986. június elsejétől 1989. december 25-ig tartó forradalma tett megélhetővé. A példázat igazát és erejét nem írja s nem is írhatja felül semmi. Bármilyen nehéz is gyarló emberként elfogadnunk, hogy a hősök köztünk élnek, s bár ők is emberek, különbek nálunk. Jár nekik a főhajtás, a bátrakat megillető tisztelet.

A könyv nehéz olvasmány (bár igen könnyen olvasható) annak, aki a diktatúra túlélőjének érzi/érezheti magát, mert számvetésre késztet. Felkavaró és megrázó, pontos és hiteles, nem hatásvadász, inkább visszafogott, mégis mély és felemelő. A gyakori szövegsík-   és a nézőpontváltás eredményeképpen izgalmas és feszültséggel teli, s bár töredékességre törekszik, így ragadja meg a teljesség pillanatát.

Nincs más dolgunk, mint olvasni, úgy, ahogy a szerző írta, szeretettel.

 

Mészáros Ildikó

 

 

Axis mundi, avagy a temesvári szín

Azt hiszem, nincs ilyen szín Az ember tragédiájában. Vagy mégis: van. Aki nem hiszi, járjon utána. Mi pedig menjünk tovább. Színről színre. Ahogy G. Mátyus Melinda elénk tárja ebben a könyvben. Hogy megtaláljuk azt a bizonyos távlatot, ahonnan az ember, a város, a történelem... Nem mintha nem tudnánk: mi a forradalom. Sőt, talán túl sokat tudunk róla. Több kiváló meghatározásunk van. Nem sorolom őket. Inkább, gyarló ember módjára, ráteszek egy lapáttal. Forradalom akkor van, amikor létrejön az axis mundi: egyik végén az ember áll, idelent, a másik végén az Úristen, odafönt. A világ meg fordul egyet. Visszavonhatatlanul. Ez történt – másképp, másért – Londonban, 1642 táján. Meg a Bastille-nál, 1789-ben. Meg a Pilvaxban, 1848-ban. Meg a Corvin-közben, 1956-ban. Meg a Mária téren, 1989-ben. G. Mátyus Melinda könyve erről az utóbbiról mesél. Olvasom, azt mondják a szövegről: posztmodern. Gőzöm nincs, mit jelent ez. Történeteket látok. Illetve azt látom, hogyan lesz a történetekből történelem. Három röpke év leforgása alatt.

Emlékeznek Zénón híres apóriájára? Igen, arra. Amikor Akhilleusz, a leggyorsabb futó, képtelen legyőzni a teknősbékát. Mert amíg Akhilleusz elér az A pontba, a teknős már a B pontnál jár. És amikor Akhilleusz befut B-be, a teknős C-nél araszol. Nos, ez a könyv is ilyen. Ha tetszik, gyorsan kezdődik. Az olvasó azt gondolja, könnyed kocogással befutja a történetnyi távot. Mindent érteni vél. És akkor a történet kisiklik a gondolatok ujjai közül. Az olvasó rákapcsol. Igyekszik megfogni, milyen csoda történt Temesváron azokban a vészterhes időkben. Hiszen elmúlt. Fordult a világ. Karosszékből könnyű. Ráadásul le is lassul a történet. Egyre kisebb a táv, mondjuk a P és R pontok között. És mégsem megy. Nagy szerzői bravúr ez. Egyre tágul a történet, egyre közelebb vagyunk hozzá. Aztán mégsem tudjuk megérinteni. Ilyen az élő történelem. Az események szilánkjait egy pillanat alatt utolérjük. Az egészet soha. Ami persze nem baj. Csak tény.

Van más bravúr is. Ahogy a szerző tetemre hívja az űr prágai író-óriását. Az egyes színek élén Franz Kafka-mondatok állnak. Olyanok, mint egy-egy bibliai idézet. Persze nem lehet őket amolyan betűsen-számosan jelölni. Hogy is nézne ki: Kk, 25, 12. De nem is kell. Nem számít a forrás. Meg hát, eléggé apokrif. A cél egy újabb dimenzió. Az a bizonyos külső pont, ahonnan az olvasó is mozdíthat valamit, ha máson nem, a jelentéstartalmak világán. Vagy, ha tetszik, egy jó futócipő. Nagyobb eséllyel hajszolhatjuk azt, ami ugyan megtörtént, hiszen itt állunk mind, mintegy bizonyítékként. Mégis, megfoghatatlan.

Van a könyvben két kulcsmondat. Az egyik a kiinduló helyzetet szögezi elénk. Hátborzongató. Kilencedik oldal, idézem: „Krisztus is megszokta, úgy tűnik.” Mármint a helyzetet. Hogy diktatúra van. Értsd: volt és lesz. Mindörökké. Ámen nincs. Nem illik hozzá. Az olvasó leizzad a kényelmes karosszékben. Kinéz az ablakon. Hogy megbizonyosodjék: már nincs. Ámen, de gyorsan. És visszatér a helyzethez. Amelybe megérkezik valaki. Történetesen Tőkés Lászlónak hívják. És ezzel meg is van az axis mundi földi gyökere. Pedig nem úgy érkezik az ember a helyzetbe, hogy na, csinálok itt egy jó kis forradalmat. Csak az igazat akarja. Csak közösséget. Csak levegőt. Csak. És a köré gyűlő emberek, a maguk történeteivel se azt akarják. Csak élhető közeget. Csak örömöt. Csak együtt való létet. Csak. De ettől a pillanattól kezdve már nem a Csak világa van. Mert a tengely másik végén ott az Úristen. Akinek nincs Csak. És a helyzet ilyetén változása elvezet a könyv másik kulcsmondatához. Harmincegyedik oldal, idézem: „Magabiztosan megkülönböztethető a jó a rossztól. (A diktatúrában élők kiváltsága.)” A fegyencgyarmat szélsőséges viszonyai megteremtik az éleslátást. És a cselekvés biztonságát. Nagy paradoxon ez. Mint a Zénóné. Meg a Kafkáé. Meg a temesváriaké. És a történetek halálpontosan ízesülnek. Történelemmé.

Ami, ebből a teremből nézve legalábbis, már múlt. Úgy gondolhatjuk, szépen részt veszünk, megemlékezünk, aztán hazamegyünk, és kész. Éljük az életünk. Na de, barátaim, hogy is van ez? Ma már nincs diktatúra. Ez jó. Viszont mi a nem diktatúrában élők kiváltsága? Mert magabiztosan megkülönböztetni a jót a rossztól: ez már nem a miénk. Akkor mi? Hát az axis mundin kívül minden, például. Csak az igaz. Csak a közösség. Csak a levegő. És a többi történet, mind. Erről is mesél ez a könyv. Vegyétek, vigyétek!

 

Szántai János

 

 

A kiadó mentsége

Bevallom, amikor nekifogtam volna az olvasásának, először kétségeim voltak. Vajon húsz év után lehet-e újat mondani, lehet-e hitelesen felidézni az 1988-1989-es év eseményeit?

Annyi könyv, visszaemlékezés, elemzés jelent meg az eltelt évek alatt, az igazság mellett annyi szenny is látott nyomdafestéket, annyi utólagos okoskodás, belemagyarázás, forgatókönyv és persze rágalomáradat is. Ahogy haladtam előre a szövegben, egyre biztosabban világosodott meg előttem, hogy ez a könyv nem akarja az olvasót kioktatni, mi és hogyan történt, kik álltak a háttérben stb. stb., ez a könyv csak felidézi, hitelesen idézi fel az eseményeket és a körülményeket, melyek közepette a gyülekezet megélte a történéseket és cselekedett hite, erkölcsei szerint.

Látszólag könnyű dolga volt a szerzőnek, hiszen mint mondja, több korábban megjelent könyvből meríti anyagát és beszélgetésekből idéz. Jó építőanyagból lehet tartós falakat rakni, de persze sokat számít a mérlegelés, melyik követ hova helyezem, miként faragom meg, hogy „szorítsa, nyomja, tartsa egyik a másikát” és persze a kötőanyag, mellyel az építő dolgozik. Kitűnő, meggyőző segítséget kap Franz Kafkától, aki az egykori monarchia másik városában, Prágában oly szuggesztív erővel ír, tanúskodik az elembertelenedett bürokrata államról, az embert semmibe vevő rendszerről. Márpedig a nyolcvanas évek Romániáját döntően jellemezte ez a – nevezzük így – kafkai légkör. Gondolom, ez a magyarázata annak, hogy a könyv olvastán ott érezzük-tudjuk magunkat az események szorításában, szorongunk a szereplőkkel, félünk az eljövendőtől, és bizakodunk a lelkipásztor ereje, elszántsága láttán. Talán ez a jelenidejűség a könyv legfőbb erénye, a kopottas képanyag, mely maga is híven idézi azokat a hónapokat, jelentősen hozzátéve a szöveg szuggesztivitásához.

Nem szaporítom a szót, nincsen szüksége a könyvnek sem mentségre, sem olcsó reklámra: meggyőződésem, hogy belőle jobban megismerheti az elkövetkezendő kor gyermeke a temesvári református gyülekezet forradalmát, mint tucatnyi tudós munkából.

Arról szeretnék szólni engedelmükkel, hogy családommal a könyvben tárgyalt időszakban Bukarestben éltem, két kedves fiúgyermek apjaként, és nem utolsósorban a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként, elbizonytalanodva, megfélemlítve, a kivándorlás gondolatával vívódva, a mai ötvenesek, hatvanasok, hetvenesek számára még emlékezetes – ismerős állapottalanságban.

És akkor az unalmas, semmitmondó és mégis pattanásig feszült légkörben lezajlott novemberi pártkongresszus, az utcákon kiskatona-rendőr-rendőrkutya hármasok járőröztek, nyilvánvalóan nem a mi védelmünkre..., de minek soroljam, aki átélte, nem feledheti... éppen nem Temesváron.

És akkor megtörtént a csoda...

Néhány nap alatt kiderült, hogy a vártnál-reméltnél lényegesen nagyobb változások köszöntenek be. A sötétségből hirtelen tűző napfényre kerülő ember elvakultságával úgy tudtuk, hogy minden lehetséges. Azt az érzést, azt az eufóriát nem lenne szabad elfelednünk. Fizikailag ugyanolyan rosszul öltözöttek, rosszul tápláltak voltunk, de szabadnak tudtuk magunkat. Ismeretlen emberekkel örvendeztünk egymásnak, soha úgy nem talált a szó Romániában, mint azokban a napokban. Szinte érezni lehetett a felszabadult energiák pezsgését.

Aztán teltek a napok... minek soroljam, rövidesen azon kaptuk magunkat, hogy megsokasodtak az ellenségeink, hogy körülöttünk hazudoznak, hogy bábeli zűrzavarba keveredtünk, amelyben még a legérthetőbbek a hirtelen meggazdagodni vágyók, a nepperek voltak. Aztán lassan, fokozatosan kiderült, hogy mindez egy nagy átverés volt, hogy játékszerek voltunk, húsz éve már számtalan könyv és film magyarázza, hogy mi is volt tulajdonképpen. Az agyszülemények, forgatókönyvek özönében nyilván az igazság is ott rejtőzik. Azóta megtanultuk, hogy egy társadalmat nemcsak úgy lehet bolondítani-manipulálni, hogy elzárjuk az információtól, de úgy is, hogy tücsköt-bogarat rázúdítunk, hadd vesszen bele.

Így aztán viszonylag hamar elérkeztünk egy kiábrándult, megkeseredett, elégedetlen társadalomhoz.

Nem akarom elvenni senki jogát a kiábrándultsághoz, a borúlátáshoz, de én a magam részéről konokul ragaszkodom annak a néhány felemelő napnak az emlékéhez, ma is úgy érzem, hogy érdemes volt azt megélni, s hogy életem igazán felemelő élménye volt.

Függetlenül attól, ami utána következett.

 

 

H. Szabó Gyula



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008