magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Máriás József: Magyar közművelődés a román fővárosban


„Az Úristen nekünk, regáti magyaroknak adta meg azt a kegyelmet, hogy itt lehet egy legalázatosabb és legtürelmesebb, legemberségesebb magyar nemzeti öntudatot kifejleszteni, amely úgy tudja szeretni a maga nemzetét, hogy ártalmára ne legyen másnak, és úgy tud alkalmazkodni máshoz, hogy az önmagához való hûségben csorba ne essék.” Néhai Nagy Sándor bukaresti református lelkész szavai olvashatók annak a kötetnek* az elsõ lapján, amely a román fõváros magyar lakossága több mint két évszázados történelme, a megmaradásért folytatott küzdelme fontos mozzanatait, közmûvelõdésének intézményeit, azok létrehozóit és elkötelezett munkásait hivatott elénk tárni, emlékezetüket ápolni.

A kötet szerzõje Bántó István (Hadad, 1929. január 8.), a Szilágyság szülötte, a zilahi középiskola neveltje. A Bolyai Tudományegyetemen 1951-ben nyert orosz nyelv és irodalom szakos oklevéllel került a fõvárosba, a Külföldi Kultúrkapcsolatok Román Intézetébe. 1958-tól 1990-ig a Tanügyi Újság, 1990–1993 között a Közoktatás fõszerkesztõje. Azt az értelmiségi típust képviseli, aki a napi munkán, hivatásán túlmenõen is adni kíván, befogadó közössége elkötelezett, értékmentõ, építõ tagjaként szolgálni az idegenbe sodródott töredékmagyarság életét. A több mint hat évtizedes fõvárosi élet alapozta meg azt az ismerethalmazt, amely e kötet írásaiban testet ölt – tiszteletadásként, elismerésként, örök mementóként azon személyiségek elõtt, akik nemcsak önmaguk nemzeti identitását, szellemi arculatát kívánták megõrizni, hanem mindazon erdélyi magyar sorstársakét is, akiket a kenyérgond vagy a politikai kényszer a regáti – értsd: havasalföldi, illetve ókirályságbeli – fõvárosban és annak egyes vidéki városaiban leltek munkára, otthonra, megtartva nemzeti identitásukat, ápolva anyanyelvüket, kultúrájukat, vallásukat.

A kötet címe is jelzi, Bántó István úgy ítéli meg, hogy e heroikus küzdelemben, törekvésben a közmûvelõdésnek volt a meghatározó szerepe. A közmûvelõdés fogalmában, tágabb értelemben, minden olyan szellemi tevékenységnek helye van, amely a kezdetben maroknyi, késõbb számbelileg megnövekedett tömeggé vált magyar közösség spirituális önfenntartását, megmaradását, emelkedését szolgálja – egyházi, oktatási, kulturális téren – közösségi és egyéni vonatkozásban egyaránt. „A szétszórtságban, az elszigeteltségben a közmûvelõdés jelentõsége felértékelõdik a közösségek teremtésében, egyesületek alapításában, ezek ugyanis egybegyûjtik a szórványban élõket, kialakítják a társulati életet, erõsítik az együvé tartozás érzését.” Az egyesületek az idegenségben élõk esetében rendkívül felértékelõdtek, „támasztékul szolgáltak a nemzetiség, az anyanyelv, a nemzeti kultúra fenntartásában, és gátat emeltek – pillanatnyilag vagy huzamosabban – az asszimilálódás elé”.

A kötet elsõ részében Bántó István a 19. század második felében létrejött egyesületek áldásos munkáját idézi fel. Köztük az elsõ az 1856-ban Koós Ferenc református lelkész kezdeményezte Olvasóegylet. Sikeres mûködése arra buzdította az alapítókat, hogy tovább lépjenek. Az 1857. novemberében megalakított Hunnia Magyar Társulat – „az elsõ regáti magyar közmûvelõdési egyesület” – programjában célként tûzte ki „a nemzeti tudat, az anyanyelvi kultúra ápolását és terjesztését, megfogalmazta és gyakorlatba ültette a nemzetiségben, anyanyelvben, vallásban megmaradás gondolatát, a népszokások megõrzését”. Késõbb, 1873-ban, több kisebb egyesülésbõl jött létre a Bukaresti Magyar Társulat, amelynek a Zalomit utcában immár állandó otthona is lett. „Hat évtizedes fennállása alatt nemzeti szellemiségû, sokrétû közmûvelõdési tevékenységet fejtett ki (…), rendezvényei, tartalmukat tekintve, állhatatosan a magyar szellemiség ismertetését és fenntartását szolgálták.” Keretében színjátszó csoport, dalárda mûködött, szabadelõadásokat tartottak. Katolikus egyházi kezdeményezés volt az 1900-ban, Bálinth János római katolikus lelkész kezdeményezésére létrejött Szent István Király Egyesület, mely „felkarolta a bukaresti önálló magyar katolikus egyházközség létrehozásának, saját templom építésének, magyar iskolák alapításának ügyét (…), nemzeti öntudattal töltötte el a magyar katolikusok közösségét, a honszerelem, az anyanyelvhez való ragaszkodás, a szolidaritás érzelmeit és értékeit tudatosította és terjesztette”. E két szervezõdés mellett több más kulturális társulás is mûködött: Târgoviºtén, Piteºti-en, Brãilán, Giurgiuban, Krajován…

Az elsõ világháborút követõen új helyzet teremtõdött. Azelõtt a bukaresti magyarság külföldiként élt a fõvárosban, 1920 után pedig román állampolgárként, egyesületi tevékenységük fokozott ellenõrzés alá került. A rohamos fejlõdésnek indult fõvárosba tömegesen települtek munkát és jobb megélhetést keresõ erdélyi magyarok. Az impériumváltozást két magyar egyesület élte túl: a Bukaresti Magyar Társulat és a Szent István Király Egyesület. Az eredményesebb, hatékonyabb munkához ésszerû megoldás volt a két megmaradt szervezet egyesítése. Az 1921. május 8-án tartott alakuló közgyûlésen született döntés az új szervezet – Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat – létrehozásáról, amely több mint negyedszázadon át mûködött. A Bukarest magyar közmûvelõdési életében fontos mozzanat volt az 1925. szeptember 27-én megalakult Koós Ferenc Kör. Rendtartási Szabályzata szerint „a kör mûvelõdési egyesületként és szellemi mûhelyként mûködik (…), célja a valláserkölcsi értékek erõsítése, a nemzeti kultúra közvetítése és az anyanyelv megõrzése, a gyülekezeti élet pártolása, egyetértõ és együtt érzõ közösség formálása, a tagok önmûvelésének és mûvelõdésének felkarolása, a kulturális idõtöltés és civilizált magatartás formálása”. Keretében jött létre a Koós Ferenc Kör Diákszakosztálya, amely a román fõvárosban tanuló egyetemi hallgatókat volt hivatott megszólítani. Ugyancsak a húszas években alakult meg a Református Iparos Kör (1925), a Bukaresti Magyar Dalkör (1929), majd a Pax Társaskör (1931) és még több más csoport és egyesület.

A bécsi döntés után nem csupán a nagymértékû számbeli megfogyatkozás, hanem a mind fokozottabb szélsõjobboldali hangulat is bénítólag hatott a kisebbségi kulturális megnyilvánulásokra.

1945 és 1990 között a túlélés kihívásaival kellett szembenézniük. A Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat 1948-ban megszûnt, a Zalomit utcai székházat államosították. 1948 és 1990 között magyar közmûvelõdési egyesület nem mûködhetett. Állami ellenõrzés alatt mûködött az 1969-ben alakult Petõfi Sándor Mûvelõdési Ház.

Az 1989-es politikai fordulat után megalakult a Bukaresti Petõfi Sándor Mûvelõdési Társaság (1991); 1999-ben birtokba vehette a Zalomit utcai Petõfi Házat. Falai közt élénk tevékenység alakult ki. Keretében megalakult a Petõfi Színkör, a Zenekedvelõk Klubja, az Idõsek Klubja, sajtó és ifjúsági klub, a Lyceum Consort régizene-együttes, folyamatosan gazdagodott a Petõfi Könyvtár… Zágoni Albu Zoltán református lelkész kezdeményezésére újra aktiválódott a nagy múltú Koós Ferenc Kör. „A köri tevékenység tengelyébe állították továbbra is a közmûvelõdést és a bukaresti-regáti magyarság létkérdéseinek, történelmének tanulmányozását, dolgozatok összeállítását, elõterjesztését és megvitatását a köri összejöveteleken.”

Az identitásõrzés másik fontos bázisa az anyanyelvi iskolák létesítése és mûködtetése volt. Bukarestben a kuruc felkelés leverése után kezdõdött a magyarok tartós letelepedése. Az önszervezõdés elsõ lépcsõje a felekezetek szerinti tömörülés volt. A következõ az iskolaalapítás. Az elsõt Sükei Imre egyházteremtõ református lelkész hozta létre 1815-ben. Azt követõen a templom mellett egy tantermes iskolát építettek. Ezzel szinte egyidejûleg, 1816-ban, Bodor Lajos plébános irányításával a katolikusok is megszervezték a maguk iskoláját. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követõen újabb magyar emigránshullám gyarapította Bukarest magyar lakosságát, ami a tanulólétszám növekedéséhez vezetett. A református egyház 1856-ban téglából emeltet új, 50–60 gyermek befogadására alkalmas oktatási intézményt. Késõbb, 1875-ben és 1889-ben újabb bõvítések jelzik a megnövekedett igényt. 1902-ben a fiúiskola mellé lányiskolát építenek, a két tanintézménybe 246 tanulót vehettek fel. 1907-ben egy másik városnegyedben hat tantermes iskolát nyitnak. 1907–1908-ban a két iskolában 354 gyermek tanult; 1908-ban óvodát is nyitottak.  Ehhez hasonló dinamikájú a katolikus iskolák fejlõdéstörténete is. A 20. század elején a magyarországi Szent László Társulat hatékony segítségével új épületet emelnek. Az 1906–1907-es tanévben a katolikus iskolákban 745 növendék tanult. Ugyanennek a társulatnak köszönhetõen magyar katolikus iskolák létesültek Buzãuban, Krajován, Giurgiuban, Piteºti-en, Târgoviºtén, Turnu Severinben is. A fejlõdés méreteit jelzi, hogy „az 1913–1914-es tanévben a regáti magyar katolikus iskolákban 1829 gyermek tanult. Az elsõ világháború elõtt érte el a bukaresti magyar oktatás virágkorát: az „1913–1914-es tanévben 6 felekezeti iskola oktatott-nevelt magyar nyelven 1682 gyermeket, ebbõl a reformátusokéban 458, a katolikusokéban 1224 tanult.”

Az elsõ világháborút követõen, Trianon következményeként új helyzet teremtõdött. „A háború elõtt idegen állampolgárként joguk volt fenntartani iskolákat anyanyelven. Most azonban, amikor román állampolgárok lettek, a hatóságok megtagadták ezt a jogukat.” A katolikus egyház maga is a románosítás eszköze lett, az iskoláiban csak román és német nyelven folyhatott oktatás. A reformátusok tízéves szünet után, 1929-ben, nyithatták meg újra az iskola kapuját, 177 növendékkel az 1932–1933-as tanévtõl nyilvánossági jogot nyertek. A további gyarapodás jele volt, hogy 1937-ben a keleti, 1939-ben a déli városrészben új tanodákat nyitottak. Az 1939–1940-es tanévben a református iskoláknak 294 tanulója volt. Ennek ellenére a Bukarestben élõ magyarság gyermekeinek csak 7 százaléka tanulhatott anyanyelvén.

A bécsi döntés újabb fordulópontot hozott a magyar oktatásban. A repatriálás következtében rendkívül megcsappant a tanulók száma, az 1940–1941-es tanév végére már csak hetvenen maradtak. Az 1940-es földrengés és az 1944. áprilisi bombázás súlyos károkat okozott az iskolaépületekben. Az 1944. október 16-án megnyitott tanév mindössze 22 tanulót számlált.

1945-ben reményteli jövõ virradt: minisztériumi határozat értelmében az iskolát gimnáziummá fejleszthették Egységes Magyar Gimnázium néven, amely az államosítást követõen, 1949-ben Bukaresti Magyar Vegyes Líceum néven mûködött. Folyamatossága – idõnként más-más néven, 1985 õszétõl vegyes tannyelvû középiskolaként – mindmáig töretlen. Önállóságát 1990 után nyerte vissza, az Ady Endre Gimnázium ma I–XII. osztállyal mûködik.

Amint a fentiekbõl kitûnik, az önszervezõdés hátterében a kezdetektõl ott találjuk az egyházakat. Szerepük, áldásos tevékenységük nem csupán az egyesületek létrehozásában, mûködtetésében mutatható ki. Az egyházak voltak azok, amelyek sajtótermékek kiadásában is meghatározó szerepet játszottak. Azokat az egyházszervezõdés, az evangelizáció elõsegítésén túlmenõen a nemzetiségi sorskérdések felvetése, a megoldások keresése szolgálatába állították. Az elsõ sajtókiadvány – Bukuresti Magyar Közlöny (1860) – Koós Ferenc és Oroszhegyi Józsa nevéhez fûzõdik, melyet több más, hoszszabb-rövidebb életû lap követett. Annál gazdagabb és változatosabb a két háború közötti kiadványok palettája. Bántó István könyvében a református egyházközség által 1929–1941 között kiadott Egyházi Újság – „a regáti magyar élet szemléje” – történetével példázza számunkra azt a szerepet, amelyet „egyháztársadalmi lapként” felvállalt: „a regáti reformátusság, szélesebb értelemben a regáti magyarság ügyének szolgálatát, hirdeti a keresztyén eszmeiségû magyar szellemi élet szükségességét, kapcsolatot teremt a regáti reformátusok, magyarok között, s egy új, megértõbb állásfoglalást szorgalmaz a »regáti kérdésben«”. Fõ témái: „az egyházi élet, a vallásos nevelés, a regáti magyar valóság, az anyanyelvû oktatás, az egyház kebelében alakult társadalmi és mûvelõdési egyesületek munkálkodása”. Alapító fõszerkesztõje, Nagy Sándor bukaresti parókus lelkész által vezetett lapot tematikai következetesség, gondolatgazdagság, tényszerûség, adatbõség jellemezte. Homlokterében az egyházi élet krónikája állt. Hirdették, hogy „a hit megtartó erõ, az egyház pedig szilárd támasz. (…) A bukaresti idegenségbe szakadt református magyarnak az egyház jelentheti az igazi közösséget”. A bukarestin kívül odafigyel a többi regáti városban – Ploieºti-ben, Azugán és Buºteni-ben, Galacon, Brãilán, a bukovinai Andrásfalván, Piteºti-en, Konstancán – kibontakozó református közösségi életre is. Az ottani lelkészek híradásaiból, beszámolóiból képet alkothatunk a református magyarság lélekszámáról, egyesületeirõl, törekvéseirõl, a hitükben és magyarságukban való megmaradásért vívott küzdelmérõl. Központi téma az igehirdetés, a vallásos nevelés és az anyanyelvi oktatás elmélyítése, a vasárnapi iskolák mûködésének szemlézése, a társadalmi és közélet problémái. Például néhány szerzõ és cím: Babos Sándor: A végeken, Udvari András: Hittestvéreink Olténiában, Holoubek László: Magyar pünkösd Craiován, Udvari András: A Regátban élõ magyarság lelki elváltozásai, Horváth László: A szigeten, Nagy Sándor: A bukaresti magyarság szervezeti kérdései…

A tanulmányíró a lap monografikus feldolgozásában külön fejezetben foglalkozik Nagy Sándor fõszerkesztõ 1931 és 1935 között A regáti kérdés címmel közzétett cikksorozatával. „A regáti magyarságot történetiségében, szélessé-gében és mélységében bemutató, problémáit belülrõl, tisztánlátóan, õszintén elemzõ dolgozat gazdag tartalmánál fogva elengedhetetlenné teszi különálló ismertetését.” A korabeli szerzõ kardinális kérdése: „hogyan tartsuk meg ide jövõ nemzettestvéreinket hitükben és nyelvükben?”, olyan környezetben, ahol „hazafias kötelességszámba ment a törekvés az »idegenek« beolvasztására, bármilyen aggály, fenntartás nélkül”. Megfigyelései és tapasztalatai szerint taglalta a különbözõ idõkben érkezettek identitástudatát, magyarságuk és a magukkal hozott kultúrájuk õrzését és ápolását, erkölcsi tartásukat, az elidegenedés és az asszimiláció folyamatát, az azt meghatározó körülményeket, tényezõket, az anyanyelvi oktatást, az anyanyelvhez való ragaszkodást, a reményt és reménytelenséget, az anyanemzet gondoskodásának jelentõségét, a katolikus egyház románosító törekvéseit, a regáti magyarság felelõsségét sorsa alakításában… Sorozata befejezõ részében szorgalmazta azt, hogy „a regáti magyarság megismertesse magát, irodalmi, kulturális, mûvészi értékeit a román többséggel”, evégett alapvetõ célként jelölte ki „egy magyarságot ismertetõ román nyelvû sajtókiadvány, egy Collegium Hungaricum létrehozását” Bukarestben. (A cikksorozatot a szerzõ Svájcban élõ fia, Nagy Csaba 2000-ben könyv alakban is megjelentette.)

Az események alakulása és alakítása mögött mindenkor fellelhetõk oly személyiségek, akik meghatározó szerepet töltöttek be a magyar közösségek életében. Az iskolaalapító Sükei Imre református lelkész, „a regáti magyar protestantizmus atyja”, a templomépítõ Bálinth János római katolikus plébános, Koós Ferenc református lelkész, az 1849-es emigráció nagyjai és még sokan mások a „vigyázók” sorából. Bántó István könyvében Koós Ferenc, Nagy Sándor, Udvari András, dr. Bakk Elek, Szemlér Ferenc, Lõrinczi László életútját, munkásságát, életpéldáját villantja fel – cseppben a tenger –, azokét, akik a bukaresti magyarság megmaradásáért, hitbéli és szellemi felemelkedéséért küzdöttek évtizedeken át.

Erre a küzdelemre utalnak a kötet befejezõ részében közölt recenziók Németh László romániai útirajzáról – Nagy Sándor tollából, Hencz Hilda Magyarok román világban címû kötetérõl, Zágoni Albu Zoltánnak a bukaresti református egyházközség 180 éves évfordulójára készült dolgozatáról, Lõrinczi László mûfordításairól, Murvay László Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990–2007 címû kötetérõl. Személyes vonatkozású, de Bántó István személye által a fõvároshoz kötõdõ témájú a Hadad regõs krónikája és a Harminckét esztendõ jussán. Tanügyi Újság 1957–1989 címû írás.

A Felhasznált irodalom címmel közölt bibliográfiai utalás nem csupán a forrásmunkákra tett hivatkozásként hasznosítható, hanem a jövendõ kutatók számára is irányjelzõ lehet.

Bántó István könyve a bukaresti magyarság kétszáz esztendõnél is nagyobb történelmének egy igen fontos szegmentumára – jelesen: közmûvelõdési életére – hívja fel az olvasók figyelmét. Nem egybefüggõ monografikus feldolgozás, hanem a bukaresti magyarság közmûvelõdése egy-egy fontosabb szegmentumára vet fényt, azt hozza elõtérbe. Erõt adó mintaként szolgálhat a mai fõvárosiaknak jelenük és jövõjük alakításában; példaként minden kisebbségben élõ, a nemzettestrõl leszakított magyar nemzeti közösségeknek a megmaradásért folytatott küzdelemben – éljenek azok a nyugati diaszpórában avagy az utódállamok intoleráns, asszimilálódásukat sürgetõ környezetében.

A kötetet a kiváló író, mûvelõdéstörténész és mûfordító, a tavaly elhunyt Lõrinczi László emlékének ajánlja.

 

 

*Bántó István: Magyar közmûvelõdés a román fõvárosban. Tanulmányok, jegyzetek, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008