magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Fazekas Lóránt: Miért van két emlékműve Rákóczi tiszabecsi győztes ütközetének?


  „Minden kõ, régi tettek helyén emelve;

  minden dal, régi hõsrõl énekelve;

  minden bokor, régi jámbor felett plántálva;

  minden történetvizsgálat, régi

                          századoknak szentelve;

  megannyi lépcsõ, magasabbra emelkedhetni.

 Azért keressetek alkalmat a hajdanra

                                                           visszanézhetni,

 s érte melegülni. Nem költõi ábránd ez:

 hanem a fennmaradás, az emelkedés érzelme.”

(Kölcsey Ferenc)


 Az 1990-es évek közepén egyik nagykárolyi kastélylátogatásom alkalmával a központi nagy hallban egy 40-50 cm-es kis obeliszkre lettem figyelmes, rajta egy szöveges tábla, mely arról tudósítja az érdeklõdõt, hogy ez a makettje a tiszaújlaki Rákóczi emlékmûnek. Érdeklõdésemre elmondták, hogy évek óta a kastély kápolnájában porosodott, s nemrég került erre a mindenki által megszemlélhetõ helyre. Ez indított el, hogy utánanézzek az obeliszkállítás történetének.

Az 1903. május 21-i Szatmár vármegyei törvényhatósági ülésen Nagy Sándor tb. vármegyei fõjegyzõ feltette a kérdést: „Ha emlékkõ áll a Rákóczi szabadságharc leáldozásának helyén, hát akkor az elsõ gyõzelem napja maradjon emléktelen? Ünnepet Rákóczinak!” Indítványozta, hogy a 200. évforduló alkalmából a tiszabecsi gyõzelmet ünnepeljék meg és állítsanak emlékjelet. Hogy mi, mai emberek közelebb kerülhessünk a már 300 évvel ezelõtti eseményekhez, próbáljuk meg felidézni azokat, segítségül híva magát a vezért, aki emlékezésében képet nyújt nekünk az általa vezetett szabadságharcról s annak induló napjairól.

Rákóczi az elsõ gyõztes csatára így emlékezik: 1703 júliusában parasztságból verbuválódott csapatai, melyhez kijevi dragonyosok, valamint lengyel és magyar lovasok társultak, szembe találták magukat „Bereg és Ugocsa megyék nemességével, száz német gyalogossal Szatmár helyõrségébõl és ugyanannyi lovassal a Montecuccoli ezredbõl, akik Tiszabecs falunál foglaltak állást Csáky István, a két nevezett vármegye fõispánjának parancsnoksága alatt. Az volt a szándékuk, hogy megakadályozzák a folyón való átkelésemet. A lovassággal megérkeztem Beregszász közelébe. Ott megtudtam, hogy csak 25 német és ugyanannyi magyar lovas kelt át a folyón, a többiek a túlsó parton maradtak azzal a szándékkal, hogy szemmel tartanak, mert a hír rendkívül megnagyította seregemet. Elhatároztam, hogy hatalmamba kerítem azt a gázlót, melyen azok átkeltek. A németekbõl és magyarokból álló portya visszafelé közeledett, mit sem sejtve arról, mi történt. Csapatokat állítottam lesbe bekerítésükre. De a németek felfedezték és a folyó (Tisza) egyik kanyarulata mögé vonultak vissza. Azok a magyar lovasok, akikrõl említettem már, hogy Zavadkánál csatlakoztak hozzám, nagy bátorsággal megtámadták õket. De féltem, hogy elvesztem a legvitézebbeket közülük, s ezért elhatároztam, hogy a gyalogság megérkeztéig abbahagyom a támadást. De odaérve ez a lovasság zárt sorokba támadva szétszórta az ellenséget; egyik része a Tiszának szaladt és belefulladt a mocsárba, a többiek futással akartak menekülni. Ezeket elfogták vagy megölték. Ez volt az elsõ, habár jelentéktelen összecsapás. A magyar lovasok bátorságát még a németek is megcsodálták. E siker után a vélemények megegyeztek abban, hogy meg kell kísérelni az átkelést a Tiszán”.

Tulajdonképpen ez a Rákóczi szabadságharc kezdete, az igazi zászlóbontás, mely megadta az önbizalmat ennek a még mondhatni szervezetlen seregnek.

A fentebb említett ülésen az indítványt örömmel és lelkesedéssel fogadták, elhatározva, hogy Tiszabecsen a hídfõnél állítsák fel az emlékmûvet a lakosság adományából, mert csak így fogja magáénak érezni Szatmár, Ugocsa és Bereg vármegye népe. A felállítás idõpontjaként 1903 szeptemberét jelölték meg, és a gyûjtés megindítását ígérték. Szatmárnémeti és Ugocsa vármegye azonnal pozitívan válaszolt, míg Bereg vármegye egy közgyûlési határozatra várt. Domahidy István gyûjtõívek kiküldését javasolja a fehérgyarmati, csengeri, mátészalkai, szatmári járások részére, valamint minden felekezet lelkészének. A gyûjtés szinte azonnal megindult, például Szatmár egy táncmulatsággal egybekötött hangversenyt szervezett, melyen Csengery Gusztáv eperjesi teológiai tanár tartott a történelmi eseményekkel kapcsolatos felolvasást, de a vidék sem maradt le, Mikolában Szabó Lajos csûrjében táncmulatságot szerveztek adománygyûjtés céljából, bevétel 90 K 18 f. A gyûjtés lezárásának határideje augusztus elseje volt, mely napig Szatmár vármegyében 2527 K, Ugocsa vármegyében 2000 K, míg Szatmárnémetiben 1000 K gyûlt össze.

Bereg vármegye nem válaszolt a felhívásra, mivel a tarpai kuruc vezér, Esze Tamás Beregszász városának fõterén, a mai Rákóczi téren, 1703. május 22-én történt, a kuruc szabadságharc zászlóbontásának 200 éves emlékezetére rendezendõ külön ünnepségre készült. A zászlók felirata így hangzott: „Istenért, Hazáért és a Szabadságért”. A Szatmár vármegyei alispán, Nagy László vezetésével egy bizottságot hoztak létre, melynek feladata az emlékmû megterveztetése és megrendelése, helyszínének pontosítása, az ünnepély programjának és helyének rögzítése. Ebben részt vett Szatmárnémeti város, Ugocsa vármegye, a nagykárolyi Kölcsey Egyesület, a szatmári Kölcsey Kör. A jelentést a következõ vármegyei közgyûlés elé kellett terjeszteni. Ezt megelõzõen a bizottság Szatmáron az érdekelt vármegyék képviselõivel ülést tartott, ahol elhatározták, hogy a három törvényhatóság (Szatmár, Ugocsa, Bereg) együttes összefogásával bonyolítják le a rendezvényt és az emlékmûállítást, melyre meghívják az országos pártokat, a tudományos és közmûvelõdési egyesületeket. Az emlékhely pontosítására júniusban Tiszaújlakra utaznak, ahol a Korona szállóban tartott találkozón rögzítették a helyszínt. A kijelölt napra Kepes Sándor szinérváraljai emlék- és sírkõgyártót is meghívták, aki 1:10 méretben öt tervet mutatott be, ezek közül az elsõt fogadták el, melynek tetejét bronzból készült egy méter magas turulmadár fogja díszíteni, karmai közt egy kardot tartva. A turul ilyen megjelenítéséhez azért is ragaszkodtak, mert a legenda szerint ebben az ütközetben Rákóczi feje fölött ott lebegett egy turulmadár, s mikor a harc során Rákóczi kezébõl kiesett a kard, a madár az ellenségre támadt, majd karmai közé ragadva a kardot, visszaadta a vezérnek. Ennek az oszlopnak a makettje maradt meg a nagykárolyi kastélyban.

Szövege a hasáb alakú oszlopon: Istennel a hazáért és a szabadságért / II. Rákóczi Ferenc / szabadságharcának / kezdetén vívott / 1703. évi július 14-iki / a tiszabecsi gyõzelem / 200 éves emlékezetére.

A lábazatra vésve: Szatmár vármegye / Ugocsa vármegye / Szatmár-Németi szab. kir. / város közönsége / 1903. szept. 20.

Az alapon: Kepes Sz. Váralja

Az emlékmû körül díszes kerítés lesz, melyet csak késõbb állítanak fel, és a helyszín Tiszaújlak tiszai hídfõje, tehát Ugocsa vármegye területe.

 

Az ellentétek kezdete

A csata helye és a tiszai átkelés a tiszabecsi régi református templom mellett történt, a szájhagyomány szerint Rákóczi a folyón átkelve istentiszteletet tartatott. Ezt az átkelési helyet a Tisza már elmosta. A korabeli újságok szinte egymást követõen cikkeznek fõleg a felállítás helyszínérõl. „Az volna a helyes, ha az emlékoszlop legközelebb esne az egykori helyszínhez. De mivel ez félreesõ hely, felállítható lenne például a Batár híd mellett, vagy a református templommal szemben az országút mentén. Szinte komikus, hogy a Szatmár megyei csata emlékmûvét Ugocsa vármegye területén állítják fel, csak azért, mert az egy nagyobb helység (mint Tiszaújlak, mint Tiszabecs). A tévedés még jóvátehetõ.” GE-vel szignózza cikkét a szerzõ, melyet a Szamos 1903. július 9-i számában jelentetett meg. Július 30-án egy ismeretlen szerzõ hosszabb eszmefuttatást közöl A tiszabecsi csataemlék címmel, mely kiáll az emlékmû Tiszabecsen és nem Tiszaújlakon való elhelyezése mellett, mondván, „hogy csak azért, mert az utóbbi nagyobb helység, hiszen a pusztaszerit sem Szegeden, a biharit nem Nagyváradon, a zákárit nem Nyitrán, a cenkit nem Brassóban állították fel, pedig azok nagyvárosok mellett vannak. Nincs szükségünk a tiszaújlaki csataemlékre. Tiszabecs ingyen adja a helyet, míg Tiszaújlak 300 koronát kér. Ha nem lesz emlékmû Becsen, a falu maga állít fel olyat, amilyet tud” – fejezi be gondolatait a cikk.

Az egység Szatmár vármegyében megbomlott, határozzon a megyei törvényhatósági közgyûlés – vélekedtek többen. Az elõkészítõ bizottság augusztus 1-jén tartott ülésén végül az a döntés született, hogy minden marad a régiben, a helyszín Tiszaújlak és az esti bált is e városban rendezik. Összeállítják a leleplezés programját, ami szeptember 20-án fog zajlani, az emlékmûvet Domahidy István ország-gyûlési képviselõ adja át a vármegye részérõl Ugocsa vármegyének.

Luby Gézának, a vármegyei Függetlenségi és 48-as Párt elnökének a rendezvénnyel kapcsolatos javaslatát mivel nem fogadták el, valamint Nagy László alispán erõsen meg is bírálta, mondván, hogy ez a rendezvény pártpolitikától, egyházi és nemzetiségi különbségtõl független kell hogy legyen. Nagy kijelentette, a párt nem vesz részt a rendezvényen és külön oszlopot állít Tiszabecsen. Augusztus 9-én délután 3-ra pártértekezletre jönnek össze a faluban, s Thury Zsigmond fehérgyarmati pártalelnökkel és a helyiekkel elhatározzák, hogy álláspontjukkal kapcsolatosan közzétesznek egy felhívást, mely a Szamos VIII.16. számában meg is jelent:

„Felhívás honfiakhoz és honleányokhoz!”

A Függetlenségi Párt mivel a leleplezés programjában nem kapott szónoki helyet, és mivel az esti bált is Tiszaújlakon tartják, elhatározza:

1. Nem vesz részt az ünnepélyen.

2. Elkövet mindent, hogy szerényebb emlékoszlopot szerezzen be, és azt Tiszabecsen állítsák fel.

3. A leleplezést a hivatalos oszlop leleplezésének napján (szeptember 20.) tartja meg, egy órakor pedig bankett Tiszabecsen.”

E felhívást egy késõbbi lapszámban a következõképpen indokolták:

„Felhívás Szatmár vármegye közönségéhez

A mi szent érdekünk és kötelességünk elsõsorban tiltakozni minden olyan intézkedés ellen, mely a történelmi igazságot, s a vármegye szent érdekeit oly kevésre becsüli, hogy a megyén kívülre helyezi az emlékmûvet. Nem kicsinyeskedõ elégedetlenség, s nem pártpolitikai féltékenység vezet ezen eljárásban, hanem az az erkölcsi szempont, mely az igazságért bárkivel szembeszáll, s az az önzetlen törekvés, mely nem nézheti szó nélkül, hogy Szatmár vármegye egyik híres csataterének emléke Ugocsa vármegyébe állíttassék fel, s ott ünnepeltessék meg. Legyen a mi emlékezésünk önzetlen honfiúi lelkesedéstõl áthatott, s a nagy szabadsághõs elsõ gyõzelméhez méltó.”

Ezt követõen felgyorsult a szervezés: adománygyûjtés a becsi emlékkõre, a részvevõk meghívása a leleplezésre – akik hamarosan vissza is jeleztek, mint Kossuth Ferenc, Barabás Béla, Eötvös Károly, Herman Ottó, Luby Géza, Gabányi Miklós és mások, valamint a program összeállítása.

 

A tiszaújlaki emlékmű

A falutól délre, a Tisza jobb oldali lapályán, a Tisza-híd közelében került elhelyezésre egy mesterséges dombon, melyhez Magyarország 34 vármegyéje egy-egy szekér földet küldött. A magaslaton elhelyezkedõ alacsony, díszes vaskerítés övezte 8 m magas emlékmûhöz a szembeni oldalról impozáns lépcsõsor vezet fel. Maga az oszlop négy részbõl áll: az alapból, a szöveges alapzatból és az obeliszkbõl, melyet egy gömb, rajta a csõrében kuruc kardot tartó turullal zár le.

 

A tiszabecsi emlékmű

Szinte a Tiszára lenyúló Tiszabecs falu központjában a református templom cintermében a fõútra nézõen helyezték el a Szatmár megyei emlékmûvet, melyet szintén Kepes Sándornál rendeltek meg, akinek Szinérváralján (akkor Szatmár, ma Máramaros megye) volt a mûhelye, de Szatmáron fenntartott egy bemutató lerakatot az Attila utca (ma Calea Traian) 1. szám alatt. A megrendelt követ már szep-tember 10-én felállították Tiszabecsen.

 

Szeptember 20., az ünnepnap

9 órakor érkezett meg a vendégekkel az utolsó vasúti külön szerelvény az eufórikus hangulatban úszó tiszaújlaki állomásra. Népviseletbe, díszmagyarba öltözött nõk, férfiak, gyerekek, lovas bandériumok (egyazon zászló alatt harcoló katonai egység, modern formája a díszbe öltözött katonai egység), forgótollas csákók, zászlókkal díszített szekértábor várta az érkezõket, akiknek még nemigen volt részük ehhez hasonló fogadtatásban. Az egymással szót alig értõ két tábor egy szerelvényen volt kénytelen utazni, mivel mind a tiszaújlaki, mind a tiszabecsi emlékmû avatása ezen a délelõttön zajlott.

A lovasok patájának dobogása a köves úton, a kocsik, szekerek zaja, a szélfújta zászlók s a felszálló porfelhõ jelezte a 4 km-es menetet, mintha hadikészületbe vonulna egy nagy tábor Rákóczi vezénylete alá. Ez a menet tanúságot tett arról a nemzeti szokásról, hogy a nemzetet csak lelkesedéssel lehet és szabad ünnepelni, ehhez pedig úgy értünk, mint talán a világon egyetlen nemzet sem.

A menet élén díszmagyarban Nagy Iday Ferenc egy feldíszített paripán léptetett elöl, kezében egy Rákóczi-zászlóval, utána egy 300 tagból álló bandérium vonult, melyet pompás fogatokkal Hugonnay Béla Szatmár vármegye és Csáky László Ugocsa vármegye fõispánja követett, majd a tiszaháti magyarság lobogó ingben, a Batarcs vidékiek pedig román népviseletben következtek. 10.20-kor érkeztek a tiszai hídfõhöz, ahol is a menet kettéoszlott „mintegy 400-an haladtak át Tiszabecsre, míg a többség a híd tiszaújlaki oldalán maradt az ott lévõ emlékmû avatására” – írta egy korabeli lap.

Bereg vármegye, ha anyagilag végül nem is járult hozzá az emlékmûvek felállításához, de a leleplezési ünnepségre való meghívásnak eleget téve szép számmal érkeztek Beregszászról, Mezõvári, Mezõtarpa, Vásárosnamény nagyközségekbõl. A megyét Jobszty Gyula alispán vezetésével 12 felnõtt és 60 diák képviselte, akik megoszolva úgy rendezték, hogy mindkét helyszínen ott legyenek.

 

A tiszaújlaki ünnepség

Szatmár vármegye részérõl jelen volt Böszörményi Sándor, Domahidy Elemér és Sándor (1872–93 között Szatmár megye országgyûlési képviselõje), Ugocsa vármegye alispánja, Becsky Elemér, valamint Nagy László, id. Perényi Zsigmond, Budapest részérõl Teleki Géza volt belügyminiszter. A fél 11-kor kezdõdõ rendezvényt mozsárágyúk dörrenése jelezte, majd a Himnusz hangzott el, ezt a megnyitó beszédek követték: Csáky László ugocsai fõispán, Fechtel János szatmári tanár, majd Nagy Sándor szatmári alispán emelkedett szólásra, aki beszédében érdekes összevetéssel ecsetelte a török és osztrák elnyomást. „Kollonits (Kollonich Lipót 1631–1707 esztergomi érsek, a bécsi udvari kamara elnöke) kimondta a végzetes kijelentést: Magyarországot elébb szegénnyé, azután katolikussá, végül németté kell tenni. A hatalom mindent elkövetett ennek megvalósítására. A török csak a keresztény harangokat némította el, a német a gondolatot is el akarta némítani. A török meghagyta nyelvünket, vallásunkat, mert megvetette azt, a német ki akarta ragadni lelkünkbõl a hitet, mert gyûlölte azt, ki akarta szánkból tépni a nyelvet.”

A beszéd alatt lehullt a lepel az impozáns oszlopról, melynek talapzatára a következõ feliratokat vésték:

– a szembenézõ lapon: Istenért, Hazáért, Szabadságért, / II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának kezdetén vívott / 1703. július 14-iki tiszabecsi gyõzelme 200 éves emlékezetére.

– a jobb oldali lapon: Si Deus pro nobis quis contra nos

– a bal oldali lapon: Emelte: Szatmár-Ugocsa vármegyék és Szatmárnémeti szabad királyi város hazafias közönsége 1903. szeptember hó 20-án.

Ezt követõen Domahidy István átadta az emlékmûvet Becsky Emil ugocsai alispánnak, majd a koszorúzás következett. Ugocsa nevében az egykori fõispán Perényi Zsigmond helyezte el az emlékezés virágait, koszorúzott még a Magyar Tudományos Akadémia, a Petõfi Társaság, Szatmár város, Máramaros vármegye, Kolozsvári Tudományegyetem, Nagykároly, Kölcsey Kör, Bereg, Szilágy vármegye, Ugocsa Tiszántúli járása, valamennyien rövid beszéd keretében. Délben díszebéd a Korona szálló udvarán, ünnepi mûsor, vezérszónok Csáky László, aki annak a Csáky Istvánnak a leszármazottja, aki 1703-ban a kurucok ellen védte a révet, beszédében kiemelte, hogy „II. Rákóczi Ferenc elévülhetetlen érdeme, hogy a lappangó paraszti lázadást a nemzet szent jogait kiküzdõ szabadság háborújává tette.” Nagy Sándor Szatmár részérõl Rákóczi életútját mutatta be. A nap egy kuruc hangversennyel, majd ezt követõen a szállóban rendezett bállal zárult.

 

A tiszabecsi ünnepség

A tiszabecsi ref. templom környékét 10 órára már megtöltötte a várakozó tömeg, hiszen a templomtól alig 30 lépésnyire a cinteremben kapott helyet az avatandó emlékmû, melynek leleplezéséhez a következõ programot tervezték: 1. Szózat – botpaládi dalárda, 2. Megnyitó beszéd – Luby Géza, 3.  Ünnepi beszéd – Osváth Elemér tanár, 4. A megjelent Függetlenségi Párt képviselõinek beszéde, 5. Szalay Károly budapesti ev. református gimnáziumi tanár szavalja Rákóczi címû költeményét, 6. Kuruc dalok – elõadó a dalárda, 7. A képviselõk beszédei, 8. Biki Károly esperes átadja az emlékmûvet a tiszabecsi egyháznak, 9. Kallós Péter átveszi, 10. Himnusz – dalárda.

Az ünnepély a már felsorolt program szerint zajlott. Luby Géza emelvényre lépését hatalmas taps fogadta, hisz õ volt ezen emlékoszlop felállításának élharcosa.

„Ha az emlékmû nem is nagy, de nem a közadóból emeltetett, a közönség lelkesedése, adománya emelte” – mondta megnyitó beszédében, majd Osváth Elemér tanár történelmi visszaemlékezése következett. A koszorúkat a szomszédos falvak díszmagyarba öltözött leányai helyezték el a talapzathoz. A leleplezési ünnepélyt a Bartha József házánál szervezett közebéd követte, több mint 350 részvevõvel, melyet a délutáni táncmulatság zárt volna be, de a lampionokkal feldíszített csûr kigyulladt, sokan még ruháikat sem tudták kimenteni.

Ez az emlékmû átvészelte a rendszer- és impériumváltásokat, s ma gondozottan, tujákkal, fenyõkkel övezve emlékeztet a magyarság szabadságért vívott küzdelmeire. A tiszabecsi emlékkõ azért is kevésbé ismert, mint a tiszaújlaki, mivel a magyar–ukrán határátkelõhöz vivõ út elkerüli a falu központját, s így az átutazó csak elõismeretek révén juthat el hozzá.

Az emlékmû három részbõl áll: a talapzatból, az alapzatból és az obeliszkbõl. A közel kockatest alakú alapzat szövege: Hirdesse ez emlékoszlop, / hogy a hõs kuruczok, / 1703. július 14-én / községünk határában vívták / II. Rákóczi / elsõ gyõzelmes csatáját / Emelte a honfiúi kegyelet / 1903. szept. 20.

A téglatest alakú alapra vésve: Itt ragyogott legelébb a szabadság égi sugara / mely diadalra vivé bajnoki fegyveretek, / s bár ha vak éjbe borult ragyogása él szívetekben, / hirdeti nagy nevetek, s honszerelemre hevít.

 

A tiszaújlaki emlékmű a történelem sodrában

1945-ig állt az emlékmû, amikor is a helyi vezetõk, bizonyítva lojalitásukat a szovjet hatalom felé, az emlékmûvet lebontották, egyes források szerint katonai parancsot hajtottak végre, maga a katonaság rombolta le. Az emlékmû köveit a településen felállított szovjet katonai emlékoszlophoz használták fel, a turul pedig az ungvári várba került. A várbeli turulról viszont olyan vélemény is van, hogy az egy ideig a város határában álló határ-emlékjel lehetett. 1944-ben lebontották és elásták, csak a Szovjetunió felbomlása után került újra napvilágra, és helyezték el a vár udvarában. Véleményem szerint ez a turul alakjában eltér a tiszaújlaki emlékmû madarától, mivel szárnyai szinte vízszintesen állnak, szemben az eredetivel, mely inkább V-alakban tartja, talapzatára pedig Millennium szó van vésve.

1987-ben Bíró Andor, a péterfalvi kolhoz akkori elnöke, aki az Ukrán Legfelsõ Tanács egyetlen magyar képviselõje volt, kezdeményezte az emlékmû eredetiben való helyreállítását. Az ügy igencsak elhúzódott, egyes hivatalok az eredeti alakzat helyett egy kuruc lovast láttak volna szívesebben, de végül is az alsóbb szinten jóváhagyott egykori felépítésre bólintottak rá, így az 1945-ben lebontott emlékmûvet 1989-ben sikerült eredetiben újra visszaállítani, de az új turul már nem a karmai közt, hanem a csõrében fogja a kardot, mert a legendának egy ilyen verziója is van. Az egyesek által eredetinek tartott turult az ungvári várban pihenni hagyták, s helyette egy egész más jellegût helyeztek el a gömbben záruló oszlop tetejére.

Az emlékmû mai szövege: a fronti rész latin feliratú: Cum Deo / Pro Patria et Libertate. Az oldalsó táblákon, jobb oldalon cirill betûs ukrán, a bal oldali táblán magyar szöveg: „A kuruc szabadságharc (1703–1711) / elsõ gyõzelmes ütközetének / és az 1703. július 14–16. / Tiszai átkelés emlékére.”

Így 1989. július 16-án ünnepélyes keretek között másodszor is megtörténhetett az avatás. Azóta minden év júliusában itt tartják a Rákóczi Népeinek Találkozója címû Turul-ünnepségeket.

 

 

 

 

 

Irodalom

Borovszky Samu: Magyarország városai és vármegyéi, Szatmár vármegye, Bp. 1908. 559–561.

Kölcsey Ferenc: Nemzeti hagyományokról. In Élet és Literatura 1826

II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai, Akadémiai Kiadó, Bp. 1978, 303–310.

Révai Nagy Lexikona. Bp., 1914. 11. köt. 804, Bp., 1924. 16. köt. 47–48.

Bereg. Társadalmi és megyei hetilap, 1903. aug. 30., szept. 6., 24.

Szamos, 1903. május 23.–szept. 20.

Szatmár és Vidéke, hetilap 1903/42

Ugocsa, Társadalmi, közgazdasági, szépirodalmi hetilap, 1903. szept. 27. A tiszaújlaki Rákóczi ünnep



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008