magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dr. Kós Károly: Sztána üdülőtelep (2.)


1. Éjszaky Károly MÁV vezérigazgató, mérnök és író 1866-ban vásárolta a leendõ (most már a régi) állomás melletti nagyobb, kb. 3 holdnyi kaszálót, amelyen a vasútépítés (1867–69) után fából rakott falú, verandás villát építtetett. Éjszaky Károly unokahúgát (nõvére lányát) vette feleségül, kitõl két fia (Géza és Ödön) és két lánya (Sára és Marcsa) született. A népi emlékezet szerint Éjszaky nagyon sokat keresett: egyik idõs nádasi ember (Partenia) szerint – aki gyermekkorában naponta vitte nekik a bivalytejet – amikor a vezérigazgató Budapestrõl jött a feleségéhez, rendszerint egy erszény aranyat (arany 10 és 20 koronást) öntött a felesége ölébe. Éjszakyné kövér asszony volt (ezért a nádasi románok csak Grasának, azaz Kövérnek nevezték). Olyannyira, hogy amikor vonattal utazni akart, a cselédlány a vonatlépcsõhöz elõbb egy zsámolyt helyezett el, hogy valahogy fölléphessen az asszony a kocsiba. Éjszaky Károly gyermekei közül egyik sem házasodott meg (talán orvosi intelembõl sem), pedig a lányai – anyám szerint – nagyon szépek voltak és udvarlóik is akadtak, az egyiküket éppen a sztánai birtokos, Gothárd kérte meg. A fiúk csak idõnként jelentek meg Sztánán, de a lányok késõ öregségükben bekövetkezett halálukig (az 1970-es évekig) ott éltek az elvadult egykori díszfák és díszbokrok közt omladozó épületben, a rengeteg macska és majorság társaságában. Gyermekkoromban még gyakran hallgattuk esténként a közvetlen szomszédos vénkisasszonyok játékát az egyre inkább lehangolódó zongorájukon, egy Chopin-etûdre még most is szívesen emlékezem vissza, mint boldog gyermekkorom járulékára. Anyám, amíg ki-kijött Sztánára feleségemmel, a 60-as évek végéig, mindig meglátogatta az elhagyatott Éjszaky-lányokat. A lányok késõ öregségükig a nyaralónak épült házban laktak állandóan, míg csak 1955 tájt össze nem omlott. Innen átköltöztek az üresen álló közeli Gyergyay-villába, s mikor ez nemsokára leégett, akkor az ugyancsak Éjszaky tulajdonban levõ, romos, egykori bolt-épületben éltek halálukig. Az összeomlott Éjszaky-villa még ép fa- és faragott kõ maradványait az új szomszédok s mások elhordták, az óriási platánokat és gesztenyefákat kivágták, s az egész telket jelenleg (1986) benõtte a bozót és repkény. Mivel az 1970-es években hozott törvény értelmében az örökösök már nem adhatták el (az ország elhagyása miatt), állami tulajdon lett a telek.


1a. A terjedelmes Éjszaky-telek alsó (az út és patak közti) részét 1973-ban az Éjszaky-örökös Gyergyayaktól a sztánai földmûvesbõl lett vasúti elõmunkás Mátyás István vásárolta meg. Kiirtotta az elvadult bozótos részeket és kivágta az elvénült gyümölcsfákat, de az ott levõ hatalmas tölgyfák nagy részét is (mert részben ezek eladásából fizette ki a vételárat). A gyümölcsfa sarjadékokat és gyökérhajtásokat meghagyta s még ültetett is lent, a patakparton szilvacsemetéket, fent az út felõl pedig szép veteményest létesített s az egész nagy helyet bekerítette, az út mentén élõsövényt hagyott. A sorompó felõli gödörben egy kis szerszámkamarát is épített, mert emberi lakás építését ekkor már törvény tiltotta. A gyermektelen Mátyás házaspár a közeli régi állomás épületében lakik.

2. Gyergyay Árpád (sz. 1881, mh. 1960 körül) fül–orr–gége orvosprofesszor volt a kolozsvári egyetemen. Az 1919–1940 között magángyakorló orvos, számos szakcikk szerzõje, az EKE balneológiai szakosztályának egykori elnöke Éjszaky Károly unokaöcs-sógoraként jutott az Éjszaky-telek felsõ végén egy házhelyhez, amelyen 1905 táján verandás fanyaralót építtetett. Két ugyancsak orvos fia (Árpád és Ferenc) és három lánya (Judit, Ánika és Kornélia) 1960 tájt adták el a közben leégett ház helyét Vulpanovici besszarábiai menekültnek, aki orosz nyelvet tanított a telepen létesült román nyelvû bentlakásos algimnáziumban. Vulpanovici hozzáfogott magának új házat építeni, de 1969-ben mégis eladta a házhelyet és félig megépült házát Boros Tibor vasúti bádogosnak (az egykori kalotanádasi kovács fiának), aki itt központi fûtéses, parkettes, essingeni rolós, vízvezetékes házat épített, s a kiirtott bozót helyén veteményeskertet telepített (de a ház üres, mert Borosné gondnokként férjestõl az egyetemi villában lakik). A Gyergyay fiúk, kik közül az egyik Kolozsvárt, a másik Marosvásárhelyt volt fül-orr-gége orvos, Magyarországra távoztak, a Boros fiú és lány is Kolozsvár külvárosaiba házasodtak, román beköltözõkhöz. A Boros-ház évek óta üresen áll.


3. Kiss Mór (sz. 1857) 1879–1919 közt a kolozsvári egyetemen a római jog professzora és több szakmunka szerzõje. Tüdõbeteg emberként Éjszaky Károlytól vásárolt helyen, egy bõvizû forrás mellett, 1896-ban tornyos fanyaralót épített. 1919-ben történt nyugdíjaztatása után villáját Póczy ügyvédnek adta el, majd ez Selényinek (kereskedõ?), utóbbitól végül (1945 nyarán) a sztánai földmûves születésû Dan Iuon (a hasonnevû volt bíró fia) egeresi, majd helybeli állomásfõnök vásárolta meg, aki most is lakja. 1944-ig a Kiss Mór-féle forrás felesleg-vize vezetéken a régi állomás közelében lévõ sorompóig folyt le, anyám is ennek csorgójáról hordatta cselédeivel az ivóvizet. Kiss Mór fia, Kiss Géza (sz. 1882) Kolozsvárt végzett („sub auspiciis regis”), a római jog professzora volt a debreceni egyetemen (1914–1919), ahol 1919-ben rektori minõségben fogadta a kommün leverésére az antant által küldött román hadsereget. Ezért lett Trianon után a román igazságügyi minisztérium tanácsosa és liberális párti szenátor is, viszont 1944 után a Kommunisták Romániai Pártjának lett tagja és egyetemi tanár. A 20-as években többször megfordult Sztánán, de szüleim elkerülték. Ennek és a köztünk lévõ kor- és egyéb különbségeknek dacára 1944 után akárhányszor találkoztunk az utcán, õ messzirõl rám mosolyogva üdvözölt.

4. Nemes pályafelvigyázó 1910 táján épít házat egy Deák nevû kolozsvári ügyvédtõl (Kiss Mór sógora) vásárolt telken, a vasúti töltésen túli gödörben. Nemes 1920-ig lakott itt, mikor is mivel a román állam nem alkalmazta, eladta egy kolozsvári román tanárnak, akitõl 1930 táján Ghibu Onisifor (sz. 1883), a kolozsvári román egyetem pedagógiatanára vásárolta meg. Ghibu apám terve szerint bõvítette az épületet, a telket szépen körülkerítve gyümölcsfákkal beültette s a bejárathoz egy „romános” tölgyfafedeles kaput állíttatott. Ghibu szelistyei gazdag pásztorcsaládból, felesége, Veturia pedig havasalföldi (talán görög?) kereskedõ családból származott. Ghibuné tanult énekesnõ volt, mikor hozzájuk látogattunk, rendszeresen énekelt zongorakíséretével Brediceanu feldolgozású román népdalokat, de kuruc dalokat is, és nagyra értékelte az én 1937-ben Pányikon végzett román népdal- (hóra-, dojna-, kolinda-) gyûjteményemet.

Ghibu, mint dél-erdélyi ortodox román, nem szívlelte a Habsburgok által 1700-ban létrehozott görög katolikus egyházat és egyáltalán a pápistákat, amit ex cathedra és brosúrában is kifejtett. De a protestánsokkal szemben nem volt kifogása. Ezért és mert tökéletesen beszélt magyarul s a gyermekei is jórészt tudtak magyarul, a 30-as években gyakran látogattuk egymást családostól vagy külön is. Érdekes módon náluk is négy gyermek volt, mint nálunk, ugyancsak három fiú és egy lány (Octavian, Nana, Onisifor és Mihai), s mi több, az apám és a mi születési éveink is egybeestek. Így aztán a két család mindenik tagjának megvolt a maga beszélgetõ és játszó partnere. Apám szerette volna, hogy az üdülõtelep önálló igazgatást kapjon s Ghibut kérte fel, hogy vállalja el ennek bírói tisztét. A bécsi döntéskor azonban Ghibuék a kolozsvári román egyetemmel Szebenbe kerültek, s állítólag Ghibu a kolozsvári egyetemi katedrájának ajtajára eltávozáskor azt írta föl magyarul: „Még visszajövök!” A román egyetem 1946-ban visszajött ugyan, de õ már nem, mert reakciósként Szebenben házi õrizet alatt tartották. Csupán kórházi ápolásra jöhetett néha Kolozsvárra, lányához. 1951-ben engem is meglátogatott a múzeumban, igaz örömömre. 1980-ban Ghibu legidõsebb fia, Octavian András bátyámat kérte, hogy apja rehabilitálása érdeké-ben esetleg apámtól megmaradt levelezésekkel vagy dedikációkkal segítse. (A sors fintora, hogy alig pár év múlva, 1983-ban már apám egykori magatartása szorult volna a román párt elõtt valamiféle védelemre a közben rehabilitált Ghibu részérõl, ha az apám elleni vád nem lett volna elõre megtervezett.) 1944 után az állami tulajdonba vett volt Ghibu-házban a moldvai származású és Sztána faluból nõsült Barbu iskolaigazgató által létrehozott bentlakásos algimnázium (1949–1972) tantermeit rendezték be, majd ennek megszûntével, 1975 tájt az államtól egy román pályafelvigyázó vásárolta meg a házat.

5. Pisztory Mór kolozsvári jogász, az Éjszaky Károlytól vásárolt helyen 1905-ben egy tornyos és verandás, részben fából rakott nyaralót épített, amit 1919-ben, mikor Magyarországra repatriált, eladott Hintz kolozsvári gyógyszerésznek, õ meg Kauffmann Jenõ (sz. 1886) nagykárolyi fûszer- és rövidáru nagykereskedõnek. Utóbbi Baruch Hugó bánffyhunyadi közjegyzõnek (sz. 1880) adta el, akinek paralízises lánya, Sárika egész nyáron a kertben levegõzött. Ezután lett a korábbi Ella-villából Sárika-villa. Baruchék kóser zsidók voltak, kisgyermekként engem is megkínáltak sólettel, máskor meg habos csokoládéval (mindkettõt itt ettem elõször és utoljára). 1937-ben Ferenczy Gyula (Szent-imrei Jenõ sógora) vette meg a villát, aki 1944 õszéig, míg nyugatra menekült, itt élt állandóan egykor dizõz feleségével. Mint zenével is foglalkozó volt színiigazgató, Sztánán is komponált egy operettet, amiben nõvéremre is szabott egy szerepet, azonban ennek elõadására már nem került sor. Az államosított házban az említett Barbunak lett lakása és az általa vezetett iskola konviktusa, egészen Barbu halálával bekövetkezett megszûntéig. 1972 táján az épület az özvegy gondatlanságából leégett. A telket rövidesen egy süketsége miatt nyugalmazott állambiztonsági ezredes, Johann Florea Toma vette bérbe a községtõl, a rom helyén egy kis emeletes villát épített, azóta itt lakik feleségével, sokat járja a környéket, vadgyümölcsöket és gyógyfüveket gyûjtöget és kertészkedik.


6. Gégenbauer József német (svájci?) származású zenész (apja talán festõ volt), felesége pedig háztartás iskolát tartott Kolozsvárt, ahol varrást és német nyelvet is tanított. Az Éjszaky Károlytól vett parcellán (a szekérút alatt és fölött), már idõs korukban, 1890 tájt nagy, rakófás falú, emeletes, erkélyes és verandás nyaralót építettek. Évente József naptól (március 19.), Szent Mihályig (szept. 29.) tartózkodtak itt. Naponta fölsétáltak a meredek hegyoldalon kialakított szerpentin ösvényen az erdõszéli kis padig, innen gyönyörködtek a szép kilátásban. 1909-ben apám megvásárolta tõlük e felsõ részt az itt lévõ kis parasztházzal, csûrrel és pincével együtt, ahol eredetileg a villát is gondozó ember élt. 1919 után az alsó, házas telket Gutfried kereskedõ, a kolozsvári Gólya áruház és New York szálló-vendéglõ-kávéház tulajdonosa vásárolta meg, ekkor kapta az épület a Margit-villa feliratot. A nagy, hatszobás nyaralónak egy-két szobája mindig kiadó volt. Így pl. a 20-as években itt nyaralt Nagy Lajos újságíró feleségével, Tessitori Nóra szavalómûvésznõvel, majd Litteczky Endre és felesége, Krausz Ilona festõmûvészek, végül Barabás Márton festõmûvész és felesége. 1932-ben aztán az egész épületet kiadták a kolozsvári zsidó iskola nyaraltatására. Az épp a mi házunkkal szemben nyaraló gyermekekkel naphosszat magyar és zsidó énekeket gyakoroltattak. Engem nagyon bosszantott ez a csendháborítás, s a gyermekeket titokban meghajigáltam, csúfoltam. Persze a tanítóknak nem volt nehéz fölfedezniük, hogy a tettes csakis a kamaszodó szomszédfiú lehet, bepanaszoltak anyámnál, aki – épp egy hosszú iszalagot húztam az erdõbõl hazafelé – hirtelenében adott is nekem jó néhány pofont.

A következõ évben Bene István háromszéki ifjú dzsentri vásárolta meg a házat, telket, és megszöktetett feleségével, Domahidy Amáliával állandóan itt élt 1944 õszéig.

7. Bene István a felesége szatmári földbirtokos szülei által kiadott hozományából 1938-ban az elõbbi ház mellett egy hatszobás, hallos és teraszos panziót építtetett téglafalakkal és cseréptetõvel, ahol a vendégek teljes ellátást kaptak. Benéné fõzött a cselédlánnyal, aki fityulát kötve fejére felszolgálóvá minõsült. Ugyanígy az egyetlen férfi szolga, mikor nem kint a földeken dolgozott, libériát öltve az inas szerepét játszotta el a vendégek ámulatára. Bene mindezt kedélyesen rendezte, és elõttünk bizalmasan, nem csekély öniróniával kommentálta. Tõszomszédunk lévén fiatal házasként Málikával rendszeres látogatónk volt. Zsófia nõvéremmel zongora mellett felváltva énekelték végig az újabb sanzonokat, a Fényes Szabolcs-féle dalokat vagy a Reinitz Béla megzenésítette Ady-verseket (Egyedül a tengerrel, Kató a misén, Az Értõl az óceánig stb.), a népszerû slágereket (mint pl. a La Paloma, Sorrentói emlék stb.). Most is fülemben csengnek a dallamok foszlányai, amelyek a 30-as évek sztánai szombat estéinek számomra páratlan hangulatát idézik fel.

Akárcsak apám, a Bábonyban mintagazdaságot vezetõ Balázs bátyám, vagy a hunyadi birtokos Albrecht Dezsõ, Bene is egylovas, kétkerekû, rugós giggel (leptika) közlekedett a rossz utakon a környezõ falvakba vagy a vásárokba. A Dâmbul Crucii hegy Tóttelke– Jegenye felé esõ nyúlványán vásárolt kb. 15 holdas birtokára lóháton ment ki, ahol csak igazgatott, de õ nem dolgozott. Tele volt jobbnál jobb ötletekkel a meggazdagodásra, azonban ezek közül csak a felesége pénzén beállított panziót valósította meg, némi sikerrel. Szerette a kedélyes, tréfás társaságot, a bor melletti nótázást (de õ maga nem ivott). 1944 õszén a kommunizmustól félve családostul nyugatra ment. Állítólag Franciaországban egy színésznõ birtokának lett gazdatisztje, ott rövidesen elvált feleségétõl, de késõbb újból összeházasodtak.

Az államosított Bene-féle házakban az említett Barbu-féle iskola hálótermeit rendezték be. 1960 körül a régibb (Gégenbauer) ház roskadozó emeletét, majd a földszint nagy részét is lebontották. A megmaradt két helyiségben és a volt panzióépületben 1970 körül Dan Liviu (az állomásfõnök fia) a Turista hivatal alkalmazottjaként menedékházat és falatozót (inkább kocsmát) rendezett be, de a vállalkozás rövidesen megbukott a szomszédok szerencséjére. 1975-ben a Gégenbauer-ház maradékát az almási néptanácstól Suciu kolozsvári sörgyári technikus vásárolta meg. A volt panzióépületet a kolozsvári egyetem szerezte meg a Szentimrei-féle Alkotások Háza kiegészítésére, azonban a sosem használt, elhanyagolt épület a 80-as évektõl egyre romlik, várható az összeomlása.

8. Török Artúr kolozsvári mérnök, Pisztory veje, egy sztánai földmûvestõl vett helyen, az elõbbi épületektõl kissé távolabb, északkeletre, a vasút mellett (a jelenlegi állomás közelében) 1903-ban egy háromszobás fa házat épített, amelynek nagy elõszobáját Veskán Laci nyárszói bútorfestõ asztalossal rendeztette be. Az elõzõekben Benével kapcsolatban említett birtokot is õ vásárolta meg a nádasiaktól, és ennek egy részére gyümölcsöst telepített. 1919-ben aztán Török is repatriált, a házát, telkét és birtokát egy bukovinai eredetû, tüdõbeteg Cernãtescu nevû tanult embernek adta el, aki aztán szép feleségével bezárkózva itt élt 1930-ig, mikor is mindenét eladta a háromszéki lófõszékely származású fiatal Bene Istvánnak. Hogy kúriaszerûbb legyen a ház, Bene egy kis verandafélét épített a bejárat elé. 1933-ban Bene az olasz eredetû bányamesternek, Demartininak adta el e házat, telket és még egy közelebbi földet. Demartininak a tóttelki görög katolikus paplány feleségétõl született három gyermeke közül egyik fia 1944 õszén Ausztriába távozott, lánya Kolozsvárra ment férjhez, Lajos fia azonban itt maradt és gazdálkodik. Ennek feleségétõl, Vermesy Anikó tanárnõtõl (kinek elsõ férje Nagy Károly egyetemi oktató volt) van egy állatorvosnak készülõ fia. 1970 tájától Demartini bérli a Kós-telek füvét.

9. Veress Elemér orvos, a kolozsvári egyetem professzora (a festõ fivére) a Török Artúré mellett vásárolt telken épített magának villát, ugyancsak szép kilátással az Almás völgyére és a Meszes-hegységre. 1919-ben e házat a kis telekkel Pártos kolozsvári Dermata gyári orvosnak (Pártos Gyula építész, Lechner Ödön társának fia) adta el, akitõl viszont a Romániába emigrált 1919-es igazságügyi népbiztos jogász, Ládai István bérelte nyaralónak. 1946-ban Román Viktor (Asztalos István író sógora) vásárolta meg, halála után pedig 1981 tájától két gyermeke és unokaöccse, ifjabb Asztalos István geológus használja élettársával nyaraló- és hétvégi házként.

10. Mikó Miklós kolozsvári ügyész, majd Budapesten kúriai bíró, 1900 táján építtet magának romantikus stílusban bástyás, alápincézett, erkélyes és verandás kõházat egy, a Gégenbauerével délrõl szomszédos helyen, amelyet egy sztánai földmûvestõl vásárolt. A telkét egyik oldalról a Nádasra vivõ szekérút, másik oldalon az ebbõl kiágazó, a Szénafüvek felé vezetõ dûlõút határolja, harmadik oldalon pedig a nádasi határban eredõ csermely mély árka. Az 1900–1910-es években Mikóék nyaranta vidám életet folytattak: bálokat rendeztek az itt nyaralók számára, Szent Iván napján (jún. 24.) pedig a környékbeli falusi ifjúságnak különféle mókás versenyeket. Ilyen versenyszám volt pl. az, hogy egy földbe ásott és faggyúval megkent magas pózna tetejére egy szép kendõt tettek, s akinek sikerült a síkos oszlopon ide fölmásznia, az elnyerte a kendõt és szeretõjének adhatta. A lepényevõ verseny pedig abban állott, hogy sütöttek egy hatalmas, szilvaízzel töltött lepényt, amelynek töltelékében egy arany tízkoronás volt elrejtve s a körben felálló versenyzõk mindenike azon volt, hogy olyan gyorsan egyék a lepénybõl, hogy õ találja meg az aranypénzt. Ezen kívül még volt szamár ügetõverseny és egyéb látványos bolondságok. Az 1919 után Budapesten maradt Mikó család után a telek magára maradt 1932-ig, amikor apám megvásárolta Balázs bátyám számára. Az idõközben romossá lett épület kövét új ház építése céljából ölbe raktuk, a telek alsó sarkában meg teniszpályát létesítettünk. 1943-ban szóba került, hogy Balázs eladja a telket a Schlachta Margit-féle katolikus szerzetnek, de 1945 után ezt feloszlatták, az építõköveket pedig (az új alagút építéséhez vagy máshova) elhordták. 1967-ben Balázsnak szándékában állott, hogy a nagy telek egy részét eladja Pünkösti Miklós sztánai ref. lelkésznek, hogy a pénzen szakszerû méhészetet állítson be. Megbetegedése miatt engem kért meg, hogy segítsem nyélbe ütni a vásárt, azonban erre Balázs halála miatt már nem került sor. Halála után még összehoztam az özvegyét Pünköstivel, de Ibolya oly nevetségesen keveset kért a szóban forgó részért, hogy a család lebeszélte az eladásról. Pedig a Kós-teleknek biztonsági szempontból is jól fogott volna, ha a szemközti üres Mikó-telken egy rendes ember házat épít, hogy szabad idejében itt kertészkedjen, majd ide is költözzék.

A háború után elhagyatott telek fokozatosan olyan átjáró lett a benõtt bokrok és vízmosások miatt csak nehezen közlekedõ sztánai és nádasi szekeresek számára, amit én a 60-as évek közepén csak pár évig akadályozhattam meg a Kós-telek elvadult sövényébõl kivágott ágaknak az egykori kerítés helyére rakásával. A füvet használó Demartini sem tett semmit a telek rendben tartására. Ezért 1984-ben tanácsomra Ibolya sógornõm egy megfelelõ ajánlattal jelentkezõ nádasi embert (Dãnuþ) bízott meg azzal, hogy a fû kaszálása és némi kerthasználat fejében a telket is rendbe teszi. A terep elegyengetése, a nagy fák felnyesése, a bozót kiirtása, a telek legereblyézése és ágakkal való bekerítése, valamint gyümölcsfa csemeték ültetése révén állta is a megállapodást. Azonban jelenleg arról van szó, hogy Ibolya ennek az embernek valami nevetséges okon idõ elõtt felmond azért, hogy ott nõvére (dr. Nagy Ferencné Lászlóffy Etelka) „felesként” kertészkedhessen, ugyanakkor azt is megengedve, hogy a telek hozzánk közeli alsó sarkában egy víkendezésre alkalmas ún. szerszámkamrát építtethessen.

11. Kós Károly (1883–1977) építész, grafikus majd író is, mint nekem mesélte, még mûegyetemista korában (1907 körül) egy alkalommal Körösfõtõl a Riszeg-tetõn át vezetõ úton a sztánai állomásra tartva – hogy menyasszonyához Türébe utazzon – kedvelte meg eme üdülõtelep környezetét és határozta el, hogy õ is itt épít majd magának villát. 1909-ben Gégenbaueréktõl megvásárolta a szekérúttól az erdõig esõ meredek telekrészt, és nagy földmunkával 1910-ben felépíttette a hegyoldalban álló, tájba beillesztett tornyos nyaralóját. Aztán rövidesen megvásárolta a sztánai földmûves Boldizsár családtól a jelenlegi kúton felüli parcellát, amelynek az úton túli részét átadta Mikóéknak, cserébe megkapta tõlük az út és az erdõ közti részt. (Mivel eleinte Mikóék húzódoztak e cserétõl, apám a Boldizsár-parcellának a Mikó-villa közeléhez esõ részén rakatta le mindig a szemetet és trágyát, így kényszerítve ki a cserét.)

A házterv valójában a szüleinek a kolozsvári Brétfûbe épített ház tervének egy tökéletesebb változata. Nem téglafallal, hanem kõbõl és fenyõgerendából Pietro de Pauli pallér és Melczer Károly Kecskemétrõl szerzõdtetett építõmester építették föl.

A Gégenbauertõl vett telekrészen egy kis parasztház, kis félcsûr és egy pince is volt. Ezek az épületek, valamint Balás nagyapám halála után maradt gazdasági felszerelések ösztönözték apámat arra, hogy maga is földet vásároljon és gazdálkodjon. Ez aztán családját végleg Sztánához kötötte, s így a nyaraló családi házzá minõsült. Azonban petróleumlámpa helyett csak rövid ideig (1915–1922) volt villanyvilágítás és villanycsengõ – amit egy állomási forgalmista (Reich Loránd, Kós Szidónia nagynéném késõbbi férje) szerelt föl vizes elemekbõl álló teleppel. 1922 után újból csak petróleumlámpánk volt és madzaghúzós csengõ az emelettõl a konyháig, ami a 12 éves Balázs ötlete és szerelése. Az eredetileg tervezett vízvezetékes fürdõszoba helye üresen maradt, s az ablakok, ajtók is szimplák maradtak. Anyám pénzbeli örökségébõl apám nem e hiányokat pótolta, hanem 1925-ben a házhoz a hegy felõl egy toldalékot építtetett, a hegybe vájt új konyhával, fölötte a külön kijáratú dolgozószobával az ugyanekkor épült Szentimrei-villától maradt hulladék anyagokból, nádasi kontár építõk munkájával. (Volt is elég reparálnivalóm e traktuson késõbb, amióta családommal – éveken át Boldizsár János Basa bérlõjeként – ezt a helyiséget is lakni kezdtük!)

A Varjúvárnak elnevezett kõpadlós, kandallós, szellõs nyaraló az elsõ világháború éveiben gyermekeivel együtt itt maradt anyámnak állandó otthona lett – én is itt születtem. Apám viszont a háború éveiben mint itt-ott katonamundérban dolgozó, majd pedig a 20-as évektõl mint politikai és irodalmi szervezõ és a Szépmíves Céh igazgatója csak keveset volt otthon (Kolozsvárt a szülõi házban levõ külön szobájában, vagy a Céh irodai díványán aludt). Így anyámnak a ház komfortnélkülisége miatti panaszait apám nem tette magáévá, mikor lett volna rá pénze, akkor inkább földet vásárolt, tanyát épített és „gazdálkodott”.

1944. október végén aztán a többi villával együtt a mi házunkat is teljesen kirabolták a fegyveres „Maniu-gárdisták” s nyomukban mások. Az ajtókat, ablakokat is elvitték, de a cserépkályhákat is szétszedték s a padlókat fölszedték kincset keresve. Szüleim minden elõzetes hír és figyelmeztetés ellenére az utolsó pillanatig otthon maradtak, csak a lövöldözést hallva menekültek az erdõn át a nádasi román kommenciós cselédhez, aki elõzõleg már apám minden féltettebb holmiját megmenekítette. Innen ment be apám Kolozsvárra (gyalog), anyám meg Sztána faluba. Elõzõleg a „védelmem” alá helyezkedõ nagynénémmel és unokahúgommal, s természetesen menyasszonyommal már az erdõbe vonultunk pokróccal s némi élelemmel, majd háromnapi bujkálás után ugyancsak Nádasra, a derék Boboº Mitru kántorhoz mentünk. Mikor már ott is kérdezõsködtek felõlünk, egy hajnalban Sztánára a papilakra indultunk, onnan pedig Kolozsvárra (1944. október 31-én). Így aki nem menekült a kommunizmus elõl, menekülnie kellett a gyilkos, rabló, soviniszta bandák elõl. E napokra is illett Reményiknek még az elsõ világháborút követõen írt verse: „Magyarnak lenni: tudod mit jelent?/ Küzdelmet, fájót, véges-végtelent,/ Úgy teremtõdni erre a világra,/ Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,/ Hogy amikor már érik a vetés,/ Akkor zúgjon rá irtó jégverés...” De akkor még mi mindnyájan, apám is a maga szívósságával s én is ifjú energiámmal, teljes hittel mentünk be Kolozsvárra, hogy ott segítsük a felocsúdást, megújulást.

Apám tanyáját miután kiürítették, rövidesen földig rombolták, szó sem lehetett többé gazdálkodásról; kolozsvári állásunk különben is mindnyájunkat már teljesen a városhoz kötött.

Az üres villákba pár évig a vasutat és az alagutat újraépítõ munkáscsaládokat telepítettek, majd helyükbe az ekkor létesült Barbu-féle iskola költözött: a Kós-házba a tanárok. A sztánai házunkba 1945 után csak én mentem ki ifjú feleségemmel és apró gyermekeimmel s gyakran még anyámmal, más senki. Így apám elõször a „birtokát” (1949), majd a Varjúvárat is leírta (1950), elõbbit Nádas falunak ajándékozta, utóbbit meg eladta a sztánai földmûves Boldizsár János Basának, hogy az árán Kolozsvárt vegyen telket, ahova fákat ültethet, s építhet rajta kis házikót. Azonban ehhez sem volt szerencséje: az apró emeletes házacskát, mivel a tordaszentlászlói ács lopott fából építette, a beszállításkor elkobozták, a Donát úti telket pedig 1974-ben kisajátították. A telekre mégis felállított víkendház anyagából Zsófia nõvéremék garázst építettek, a telekért kapott inkább csak jelképes kisajátítási összegrõl pedig én és András bátyám lemondtunk a Balázs bátyánk árvái javára.

Számomra a „birtok” elajándékozása apám részérõl helyes lépés volt (bár sose próbálkozott volna a gazdálkodással!), azonban a ház eladásával nem tudtam egyetérteni. Hiszen nekem szülõházam és nevelkedési helyem volt, és többgyermekes családom számára kitûnõ nyaralóhelynek bizonyult 1945 után, már csak a környéke miatt is. Ugyanakkor az erdélyi magyar jelképként számon tartott Varjúvár eladását az ismét kisebbségi helyzetbe kerülõ magyarság körében rossz hangokat keltõ feladásnak is minõsítettem. Ezért kezdettõl azon voltam, hogy valamiként, esetleg Balázs bátyámmal összeállva, vagy apósom anyagi támogatásával, részben vagy egészben megvásároljam. Feleségem és anyám biztatására is éveken át tartó alkudozás után, miután Boldizsár minden gazdasági melléképületet lebontott és elszállított, 1962-ben sikerült egy általunk kifizethetõ (20 000 lej) összegben megállapodnom (ennek ötödét anyám állotta, a fent maradót pedig én és testvéreim). Így a ház újból Kós tulajdon lett. Mivel én, s fõleg feleségem s gyermekeim az év jelentõs részében kint voltunk, s a visszavásárlást is én intéztem, anyám lebeszélt arról, hogy a Mezõségen vegyek családi nyaralót magamnak, megígérve, hogy az általa elfoglalt szobát is átadja nekem. Így a házban testvéreim egy-egy szobát, én pedig kettõt lakhattam és lakom most is, mint saját részemet. Viszont az is igaz, hogy eddig a ház és a telek rendbe hozása és rendben tartása is egyedül rám maradt.

Így lett lehetséges az apám lemondásának jóvátétele, az, hogy az én szülõházam gyermekeim s unokáim számára is fontos nevelkedési hely lett, és hogy a gondozott ház és környéke hirdetheti az otthoni megmaradás lehetõségét, a szülõföldön való létfolytonosságot.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008