magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Müller Csaba: Kós Károly építészetéről


„A művészet nem önmagáért van, de értünk, emberekért, az embereknek a világba, a mindenségbe, az egymáshoz való tartozásba vetett hitéért van.” (Kós Károly: Guild of Handicraft)

 

Elmondták róla, hogy reneszánsz típusú ember volt, bármihez fogott, átütő művészi erő hatotta át, de legfőképp mély cselekvő humanizmus az embertársai, népe iránt.

Amíg életének egy-egy szegletével foglalkozunk, pont ezt az őket összefogó aranyszálat téveszthetjük szem elől. Ez az, ami korunk forgácsemberéből leginkább hiányzik. Az, hogy a szépíró, a grafikus vagy az építész Kós volt-e nagyobb, vitatható, de az építő mindenütt tetten érhető. Mindenütt, ahol a művet világos szerkezet, ritmus, kiegyensúlyozott, dinamikus összhang, kifejezőerő, magyar lélek hatja át. Grafikusként építész, és építészként is szépíró.

Pályája szerencsésen indul. A Kolozsvári Református Kollégiumban megkapja mindazt a szellemi útravalót, ami helytállásában szükséges, és még a rajztudását is pallérozhatja annyira, hogy a budapesti építész karon hamarosan kitűnik tehetségével.

Kubinszky Mihálynak írt leveléből tudjuk, hogy kezdeményezésére Györgyi Dénessel az építészhallgatóknak kiállítást szerveznek.  A válogatásból a Kós által készített „erdélyi-népi ízű – Kis vidéki ház” tervét Lyka Károly leközölte a Művészetben. Ugyanakkor Lippich Elek kultuszminiszteri tanácsos utazási ösztöndíjat utalt ki a fiatal építészdiáknak erdélyi tanulmányi útra. Ennek eredményeként született gyönyörű kézírással és grafikával gazdagon illusztrált könyve, az Erdélyország népének építése című, amit az 1908-as Magyar Iparművészetben Lippich Elek  hosszasan idéz, és teljes egészében megjelentet eredeti formájában A Ház című folyóirat mellékleteként 1909-ben. De alig pár hónappal az egyetem befejezése után már a  Székesfővárosi Állatkert felújítási tervein dolgozhat, ugyanakkor megbízzák  a zebegényi római katolikus templom  és az óbudai református parókia tervezésével is, de  ott találjuk az 1908-as bécsi Nemzetközi Építészeti Kiállításon szereplő magyar építészek között is. 


A zebegényi templom tervezésében Jánszky Béla és Györgyi Dénes is részt vett. Alaprajzában a román kori jegyeket, mint pl. a bélletes faragott kőboltozatos bejáratot a későbbi kolozsvári Monostor úti református templomnál is megtaláljuk, ugyanígy az oszlopsorral tagolt háromhajós teret. Ezt kétoldalt egy kisebb hengeres és egy magasabb karcsú szögletes torony határol, a magas tetős oromzattal jellegzetes aszimmetrikus homlokzatot alkotva. A zebegényi belső tér koporsó idom alakú, Körösfői-Kriesch Aladár freskóival, színes üvegablakaival nyugodt derűt áraszt, míg a kolozsvári Kakasos templom hatalmas boltíveivel, nagyított köroszlopaival, szűk ablaknyílásaival komor, méltóságteljes kifejezést hordoz, amit az oszlopfők könnyed csigavonala és a festett bútor karcsú dísze ellenpontoz.

A budapesti állatkerti pavilonok tervét a korán, 33 éves korában elhunyt Zrumeczky Dezsővel készítették 1909-1910 között. A kalotaszegi fiatornyos, magas tetők, boronafalas házak természeteset utánzó mesterségesen kialakított környezetben komolytalannak tűnhetnek, de az idő őket igazolta. A felújított, élénk színhangsúlyos fafaragások megelevenedtek, elemi erővel hatnak, sajátos meseszerű hangulatot hozva létre.

Ekkor ők már a Fiatalok csoportját alkotják Jánszky Béla, Kozma Lajos, Zrumeczky Dezső, Mende Valér mellett, akik a nemzeti formanyelv alapjául nem az ornamentikát tekintették, mint Lechner Ödön és követői, hanem törekvésük „a magyar építészeti hagyományból közvetlenül kiemelt formák (ácsszerkezetek, tetőidomok, ablakformák), anyagkapcsolatok (faragatlan kő, boronafal, zsindely) és funkcionális elemek (tornác, torony) használata”.  Bár mindannyian a művészi megújulás lehetőségét a népművészetből merítik, a Fiatalok irányzata közvetlenebbül kötődik bele egy nemzetközi, az Art and Crafts stílusáramlatba, mint Lechner művei. Ugyanaz a közép-európai korszellem jelentkezik világszerte, mely közelít népeket és kultúrákat. „A nemzeti múltnak  és a népi hagyományoknak az új művészet számára alapul, választása pedig oda vezetett, hogy a Morris és követői által teremtett modern művészet egyúttal nemzeti művészet lett.” (Kós Károly: Guild of Handicraft)

Ez egyébként teljes összhangban van a kor törekvéseivel Európa-szerte. Itt meg kell említeni a finnországi Gesellius–Saarinen–Lindgren, a lengyel Stanislaw Witkiewicz, a cseh Jan Kotera, a szlovák Dusan Jurkovic nevét, és még abban is párhuzam fedezhető fel, hogy a nemzeti identitás kibontakozását egy-egy jól meghatározott földrajzi területen megőrzött hagyományokból látják megvalósíthatónak. Ilyen Cseh- és Morvaországban Slovacko, Lengyelországban Zakopane, Finnországban Karjala, Magyarországon Kalotaszeg.

Itt, választott szülőföldjén, Kalotaszegen, Sztánán, második otthonteremtési kísérletként (az elsőt elpusztították 1944-ben), építi Kós a Varjúvárat. Tömegét eredetileg két, 1925-ös bővítése óta három épület szerves együttese alkotja, gondosan megválasztott helyen, a domboldal adottságait kihasználva. Bástyaszerű, kör alaprajzú kúpos toronysisakkal középkori vár jellegét ölti. Előképe a szülei számára 1910-ben készült brétfűi ház. Az első terveiben megjelenő torony motívum végig követhető egész életművén. Ebben a Nagyszebenben eltöltött gye-rekévek, a boltíves lakótorony szoba, visszaemlékezései szerint, meghatározó szerepet játszhattak.

Kós számára az 1912–1914-es esztendők számos megbízást, megvalósítást hoztak, köztük a Wekerle-telep központi terének és a munkáslakásoknak tervét Zrumeczkyvel és másokkal. Az átadás jubileumi, 125. évfordulójára nagyszabású ünnepségsorozattal emlékezett meg a helyi önkormányzat; az itt lakók sajátos identitásérzete, kötődése bizonyítja a Kós-féle koncepció sikerét.

Legjelentősebb alkotása, a Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön szintén ekkor születik. A kerített udvar-porta motívum korábbi munkáinak vázlatain is megtalálható. Aszimmetrikus, monumentális kompozícióvá nagyítja a magas tetős oromfalat. „Méretei éppen a határán vannak a népi-hagyományos formakincs és arányrend elviselhetőségének” – írja Nagy Elemér Az építő Kós Károly című könyvében. A szakállszárítóként ismert népi építészeti szerkezet elemeit kinagyítva lelket varázsol belé, a szerkezetet tartó talpfák faragása zoomorf jegyeket hordoz, és új jelentéssel, a küszöb őreinek sugallatával gazdagítja a kapu motívumát.

1914-ben kapja, szintén Sepsiszentgyörgyön, a városi kórház tervezésére a felkérést, ám ezt az első világháború félbeszakítja, egyúttal Kós felívelő építészeti pályáját is. Ekkor már budapesti főiskolai tanári kinevezés van a zsebében, de az anyaországtól elszakadt Erdély, Kalotaszeg népének sorsa mellé áll, ám itt nem csupán és nem elsősorban az építész Kósra van szükség, hanem ennél sokkal többre, az Országépítőre.

1972-ben készült interjúban mondja: „nem tudtam elválni” – mint aki örök hűséget esküdött népének. Több mint 30 éven keresztül az Erdélyi Református Egyházkerület gondnokaként járja, tanácsokkal, tervekkel, nemegyszer szigorával fellépve kis műemlék templomok megvédése érdeké-ben, falusi parókiák építését, bővítését felvállalva, örökös harcban az igénytelenséggel, kishitűséggel szemben. Élete utolsó pillanatáig a magyar nép őrlelkeként volt jelen. Figyelemmel követte a világban zajló eseményeket, építészeti mozgalmakat. Fogadta, biztatta a fiatal építészeket, és egész életének példaerejével segítette az építészet megújulását, a háború által szétszakított szálak megtalálását.

Élete utolsó szakaszában rendszeresen jártak hozzá Jankovics Tibor, Csete György, Makovecz Imre, azok a fiatalok, akik újból felfedezik a népművészetet mint egyetemes bölcsességet megörökítő forrást. Az ő nevével indul intézményes útjára Makovecz Imre vezetésével a magyar organikus építészet, és nyújt most már két évtizede keretet fiatal építészeknek egy korszerű, szerves világnézeten alapuló építészet elsajátítására.

 

*

Tóth Palival a Donát úti templom előtt ismerkedtünk meg. Látta fotózási szándékomat és felajánlotta, hogy ha esetleg szeretnék én is a képen lenni, szívesen segít. Megkér, hogy én is készítsek róla egy képet. Miután lefényképeztük egymást, bemutatkoztunk. Akkor derült ki, hogy ő az, akinek a kiállítását jöttem megnézni, és akiről szólnom kell majd a kiállítás-megnyitón. Az alig néhány perces beszélgetés alatt máris közös ismerősökre leltünk, akiket mind Kós iránti érdeklődésük köt össze.

A szerző, a Wekerle Egyesülés újságjának szerkesztőjeként indított sorozatot a telep építészeinek munkáiról így Kós házairól is. Ez önálló sorozattá terebélyesedett, amit előbb két másik szerzőtársával készítettek, később ő egyedül. Munkái gondosan megválasztott téma és kompozíció mellett  dokumentum értékűek. A Kós-életmű eddig feldolgozatlan részeit is érintik,  ugyanakkor az épületek utóéletének követése szakmai szempontból is rendkívül tanulságos.


















A 30 képből álló sorozat átfogó keresztmetszetét adja Kós Károly legfontosabb munkáinak, köztük van számos olyan ház, ami eddig elkerülte az érdeklődők figyelmét. Olyan is van, ami elgondolkoztató, lehangoló látványt nyújt, mert lakói a felismerhetetlenségig alakították, saját pallérozatlan ízlésük szerint. Ilyenek az Oncsa-házak.

Néhány olyan páratlan pillanatot rögzít, mint a Varjúvár tornyának újrazsindelyezése pontosan tíz évvel ezelőtt. Az új zsindely még sárgán virít, míg a ház másik szárnyán a szépen öregedő anyag látványát nyújtja a néhány évvel régebbi héjjalás. Tóth Pál feltáró útjai során nagyon sok önzetlen segítséget, útbaigazítást is kapott. Esetenként az is előfordult, hogy csak Kósnak tulajdonított műről volt szó, ilyenkor kárpótolta az elmaradt Kós-házzal való találkozást a házigazdák vendégszeretete, a fogadtatás, mert mindenek mellett fontos,  Makovecz Imrét idézve: a dolgok dramaturgiája is. Egy-egy fotózás története, ismeretségek, barátságok, az emberi kapcsolatok eleven szövete. Akárcsak az előbb említett eset is a templom előtt...



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008