magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Tóth Pál: Pár szó a gyűjtésről és a fotókról


Már diákként is érdeklődtem a fotózás iránt. Akkor még fekete-fehér papírra dolgoztunk, és minden felvétel, és annak otthoni előhívása nagy élményt jelentett. Egyetemi tanulmányaim során ismerkedtem meg az akkori századforduló magyar építészeinek alkotásaival, majd a sors úgy hozta, hogy a hetvenes évek közepén a kispesti Wekerle-telepre költöztem. Ennek főterét Kós Károly tervezte, ezen belül a főtéren két házat.

Ki ne ismerné a budapesti Állatkert százéves szép épületeit? Csak kevesen tudják, hogy ezek nagy részét is Kós, illetve Kós kollégái tervezték. Sajnos, Kósnak Budapesten és kis országunkban kevés megbízása volt, ez adódott abból is, hogy hamar visszaköltözött Erdélybe, így munkássága nagy részét ott fejtette ki.

Szerencsére, a sors úgy hozta, hogy egy időben szinte rendszeresen – félévenként – utaztam Erdélybe. Ebben az időben, mint wekerle-telepi lakos, építési szakember és lokálpatrióta, a telep lapjában ismertettem a telepet tervező építészek munkáját, így Kós Károlyét és társaiét azzal a szándékkal, hogy a száz évvel ezelőtt megtervezett és nagy kiterjedésű, még ma is egységes képet mutató telepünk értékének bemutatásával növeljem az ott tervezők munkásságát is. Szakmám gyakorlásával együtt járt a meglévő épületek felújítás előtti állapotrögzítése, így az épületek, azok részeinek fotózásában is gyakorlattal rendelkeztem.

Baráti társasággal történő erdélyi utazásaink előtt egyre tudatosabban kezdtem Kós házai után járni. Volt, amikor én kértem megállást egy fotózás erejéig, volt, amikor a velem egy kocsiban utazókkal szándékosan kitértünk egy-egy ház fotózása érdekében, de volt olyan is, hogy otthagytam a többieket pihenni, beszélgetni, ezalatt egyedül, vagy ottani barátaimmal-ismerőseimmel megtekintettem és lefotóztam egy-két Kós-házat. Az első időkben még diára dolgoztam, de engem is elragadott a digitális fotózás minden előnye, és így csatlakoztam a digitálisok csapatához.


Gyűjteményem egyre nőtt és úgy 2004-ben a wekerlei Társaskör vezetése helyt és lehetőséget, a wekerlei kulturális egyesület pedig tablót adott egy, a Kós házait bemutató fotókiállításomnak. A kiállításnak sikere volt, és két utazótársam is csatlakozott az építész munkásságának – most már szisztematikus – felkereséséhez és fotókkal történő bemutatásához. Így történt meg az is, hogy a mostani kiállítás egyik gazdájával, Szabó Zsolt jó barátunkkal eljutottunk az összes sztánai és Kolozsvár környéki házakhoz.

Abban az időben, amikor hárman gyűjtöttünk-fotóztunk, már megjelent Anthony Gall Kós Károly házairól írt és dokumentált nagyszerű gyűjteménye, mely további segítséget adott arra vonatkozóan, hogy hol találunk Kós-házakat. Gyűjtésünk során rögzítettük az akkori állapotot, sokszor az eltorzult felújításokat is, de úgy éreztem, a fotók alá írt rövid megjegyzésekkel csak gazdagítottuk a kiállítást-látogatók ismereteit.

A gyűjtést a másik két társ a tizedik kiállítás után abbahagyta. Maradtam egyedül terveimmel; a még nem látottak, a nem bizonyítottan Kósnak tulajdonítottak feltérképezésével és további adatok beszerzésével, a látottak közreadásával.

Szerencsére, korábbi kiállítás-anyagaink is járták a Kárpát-medencét és saját fotóim is ezt teszik. A mostani, egy harminc-harmincöt fotóból álló, az építész Kós Károly munkásságáról átfogó képet bemutató anyag, melyet a tervezés időrendjében mutatunk be.

Mint a kiállítást megnyitó Müller Csaba kolléga is elmondta, a fotóst rengeteg személyes élmény éri egy-egy mű körbejárásakor. Így minden képnek, háznak számomra is van saját története. Így volt ez akkor is, amikor a Felső-Sóvidéken, egy november végi napos, száraz időben – a többieket pihenésükben megtartva – egyedül indultam el egynapos autós, fotós körutamra. Azelőtt, már évek óta tervezgettem ezt a körutat, de társaim lustasága, az ottani útviszonyok már többször visszahőköltettek a főútról letérve. Nos, akkor végre nekiindultam az eddig nekem elérhetetlen Siklódot és református templomát megnézni. Utam Énlaka mellett ment el, ezért sem hagyhattam ki, hogy végre megnézhessem az unitárius templom híres kazettáit, így természetesen megkerestem a templomot. Bemenvén a templomba egy csinosan öltözött fiatal házaspárral találkoztam. A fekete bajszos férfi bocskaiban volt, karjában  kisgyerek. Ők is nézegettek, olvasgattak, mint én. Látva, hogy én is látogató lehetnék, a férfi megszólított, hogy mi járatban vagyok itt, honnan jöttem. Mondom, igazából Pestről jöttem, de most a közelből, a Hargita lábától és megálltam, hogy megtekintsem a kazettákat, de a célom a siklódi református templom fotózása lenne, amit Kós tervezett és csak ötven év után engedett az akkori hatalom megépíteni. Végighallgatva még a mai tervemet, csak ennyit mondott: „Ne siessen annyira!” Kérdően ránéztem és megkérdeztem, miért. A válasz rövid volt, de érthető; „Mert nálam van a kulcs.” Nos, az akkor frissen odakerült siklódi református lelkész-házaspárral hozott össze a sors.

A gyűjtést, a fotózást ilyen élmények gazdagítják és még akkor folytathatnám a siklódi többi élménnyel; például Lina néni kedvességével, aki először jött a templomot utánam bezárni és mesélt a faluról annyi érdekeset. Azóta is, hacsak tehetem, meglátogatom a már-özvegyasszonyt és viszem Siklódra barátaimat, ismerőseimet, hogy ők is érezzék a gyűjtés-dokumentálás örömét.

A fotók sorában láthatják a siklódi templomot és haranglábát a 2009. januárjában készült felvételen.

Szívesen megosztom élményeimet Önökkel.

 

 

Elhangzott a kiállítás megnyitóján 2012. június 22-én.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008