magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabó Zsolt: Vendégségben


Kereken húsz esztendeje annak, hogy elõször jártam a Kárpát-medencei magyarság önhibáján kívül Csehszlovákiába szakadt, utóbb a Szovjetunióba, illetve Ukrajnába sodródott õshonos csoportjánál. Nemcsak Verecke híres útja vagy a munkácsi vár okán tudtam elég sokat a vidék történelmérõl-földrajzáról, a magyar irodalom és történelem jeleseinek kapcsolatáról e vidékkel, de Tóth Károly, kedves orosztanárom, aki hat éven keresztül az orosz nyelv szépségeire oktatott az iskolában, õ is errõl a vidékrõl valóként az utolsó pillanatban csusszant ki a szovjet vasököl szorításából. Csavargó diákéveim alatt rokonság híján nem kaphattam útlevelet oda, odavaló barátaim: Balla Gyula, S. Benedek András a nyolcvanas évek derekán vándoroltak-telepedtek ki Budapestre.

A 89-es fordulat után Kárpátalján is enyhült a szorítás a glasznoszty és a peresztrojka jegyében, és Balla Gyula szervezett egy mikrobusznyi fiatal író-költõ-szerkesztõ küldöttséget erdélyi kapcsolatépítõ körútra, õket fogadtuk Kolozsvárt néhány napra. Nem sokkal ezután viszonoztuk a látogatást, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség szervezte konferencia meghívottjaiként egy hetet nézelõdhettem Csapon, Munkácson, Szolyván, Eszenyen, Nagydobronyban, a Vereckei-hágó innensõ és túlsó oldalán. Ismerõs volt a táj, hiszen Szatmárban és Mármarosban az innensõ oldalon sokat jártam, a Felsõ-Tiszavidék magyarországi és felvidéki részeit is becsavarogtam még diákkoromban. És ismerõs volt a sok órás veszteglés a határon, a teljes élelmiszer- és üzemanyaghiány is még élénken élt az emlékezetemben. Aminthogy az is, hogy kapcsolatok révén azért idehaza sem haltunk éhen, és a közlekedéshez is kikerült a kulimász. Hanem azóta is emlékszem néhány apróságra, ami csak eszembe juttatta, hogy a bányabéka alsó fele alatt – ahol mi éreztük magunkat a szocializmus építése közben – is lehettek még lennebb helyek a táborban. Ungváron olyan pár évvel azelõtt épült munkásszállóban laktunk, ahol az építõk szemmel láthatólag nem ismerték a derékszöget(?), mikor több, mikor kevesebb volt a nálunk honos 90 foknál, s a lépcsõfokok magassága 15 és 40 cm között mozgott valamiféle követhetetlen logikával.

A balkáni háború éveit leszámítva, azt hiszem, továbbra is a legrosszabb helyzetben a kárpátaljai magyarság van, arányaiban elég jelentõs az elvándorlás-áttelepedés is, ami óhatatlanul a szórványosodáshoz vezethet. Talán ezért is fontos, hogy szoros kapcsolatban maradjanak az otthon maradottakkal, nemcsak informálisan, de a személyes találkozókkal erõsítsék az összetartozás tudatát.

A Kárpátaljai Hírmondót a Magyarországon bejegyzett Kárpátaljai Szövetség adja ki, és szervezi a Riviéra szállóban az évi hagyományos balatonföldvári találkozót, amely egy beregszászi érettségi találkozóból elindulva vált a világ minden tájára szétszóródott kárpátaljaiak és a szülõföldön maradottak szokásos összejövetelévé. Erre kaptunk mi is meghívást szeptember 7–9. között, és az egyik napirendi pont éppen a Magyarország határain kívül megjelenõ kulturális lapok együttmûködésének lehetõsége volt. Füzesi Magda, a Hírmondó fõszerkesztõje vezette fórumon a felvidéki Hodossy Gyulával, az Opus irodalmi lap kiadójával, a Katedra címû pedagógusok számára kiadott havi lap fõszerkesztõjével együtt beszámoltunk tevékenységünkrõl, eredményeinkrõl-gondjainkról, válaszoltunk a kérdésekre, bemutattuk könyveinket, és elhatároztuk, hogy a jövõben jobban figyelünk egymásra, alkalmanként átveszünk egymástól írásokat, közös lapbemutatókat szervezünk – ezzel is erõsítve összetartozásunk tudatát.

Vendégoldal rovatunkat a Kárpátaljai Hírmondóból átvett riport közlésével elevenítjük fel, hiszen évekkel korábban mi is kezdeményeztünk valami hasonlót, akkor a budapesti Magyar Naplót, a Magyar Írószövetség lapját népszerûsítettük, illetve a Kassai Figyelõt ajánlottuk olvasóinknak.

 

Benczédi-centenárium

Galéria rovatunkban külön csemegével kedveskedünk olvasóinknak: a száz éve született Benczédi Sándor szobrászmûvészre emlékezünk. Sok derûs percet szerzett karakteres kis-szobraival, Utunk-széli szobraival, remek, gyakran groteszkbe hajló íróportréival népszerûsítette a romániai magyar irodalmat. S annak igazolására, hogy maga is nemcsak az agyagnak, kõnek, fának volt mestere, hanem a tollal is kitûnõen bánt, elõvettük fiatal korondi tanítóskodása idején írott népmese-feldolgozását, A csillagszemû juhászt, amely Kolozsvárt 1946-ban a Móricz Zsigmond Kollégium kiadásában jelent meg kis füzetben, illetve a fia, Benczédi József jóvoltából a hagyatékból az egyiptomi szfinx és a Végtelen oszlop kapcsolatáról szóló esszéjét, amely ma is figyelmet érdemel.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008