magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: A búcsú napja. Reményik Sándor halálának évfordulójára


Az Kolozs megyei Állami Levéltárban õrzött iratanyagban bukkantam rá a Reményik Sándor nevével összeforrt Pásztortûz szerkesztõségi levelezésére. Az 1934 és 1944 közötti idõszakot átfogó, tehát korántsem teljes iratanyagban megtalálhatók a Reményik 1941. október 24-e hajnalban bekövetkezett halála kapcsán keltezett levelek, táviratok és részvétnyilvánítások is, sõt a Végvári iránti mérhetetlen tiszteletet jelzi, hogy még a következõ év elejérõl is érkezett a költõ emlékének ápolásáról szóló híradás, például a Székelyföldrõl. Reményik Sándor halálának 71. évfordulóján ezekbõl válogattam ki néhányat, azzal a szándékkal, hogy segítségükkel érzékeltessem az akkori olvasók Reményik és költészete iránti ragaszkodását és szeretetét, s hogy körülbelül mit jelenthetett a két világháború közötti magyarságnak biztatást és tartást adó költõ-szerkesztõ elvesztése.

1941 õszén az olvasók, illetve a Pásztortûzben közölni szándékozó tollforgatók-próbálkozók egy részének láthatóan kevés ismerete volt arról, hogy Reményik Sándor súlyos beteg. Október 14-én például Zsadányi Nagy Árpád nagyváradi tanár meglehetõsen türelmetlen hangú levelet küldött Reményik Sándornak, mint írja: „Egy hónappal ezelõtt küldtem Önnek 15 verset és egy levelet. Mindmáig nem kaptam rá választ. Ha már a költõ nem, a tanár feltétlen megérdemelt volna néhány sort. Na mindegy! Elvégre nem mindenki vállalkozhatik Vörösmarty vagy Arany szerepére! Kérném legalább a verseket postafordultával visszaküldeni.” A feladó nyilván nem tudta azt, amit postafordultával a Pásztortûz szerkesztõsége képviseletében, a beteg Reményik fõszerkesztõi teendõit ellátó Vásárhelyi Z. Emil október 22-i levelében közölt, hogy tudniillik „Reményik Sándor fõszerkesztõ (…) sajnos, hosszú hetek óta szanatóriumban sínylõdik s így sem nb. leveleire nem válaszolhatott, sem verseit kézhez nem kaptuk”. Vásárhelyi Z. Emil ugyanazon a napon Szüts Ignácnak is küldött néhány soros levelet, amelyben azt írja, hogy „Reményik Sándor fõszerkesztõ úr, sajnálatos és igen hosszas, egész nyáron át tartó gyengélkedése, sõt szanatóriumi kezelése miatt postája részben késedelmet szenvedett, részben elintézetlen maradt”, ezért helyetteseként õneki kellett átvennie a beérkezett kéziratokat. Egy nap múlva, október 23-án a költõ-fõszerkesztõ húga, Imre Kálmánné Reményik Sarolta jelezte Vásárhelyi Z. Emilnek, hogy a Zsadányi Nagy Árpád verseit, „melyekhez oly bosszantó félreértés fûzõdött, most megtaláltuk. Az írónak udvarias levélben megírtam, hogy a verseket és levelet átküldtem a Pásztortûzhöz (…), nagynéném pedig azt mondta, hogy bátyám szerint a versek igen szépek”. A fejleményrõl Vásárhelyi Z. Emil még aznap értesítette a nagyváradi tanárt, hozzátéve, hogy „Reményik Sándor ceruzajegyzetét látom rajtuk (ti. a verseken – BL), mely szerint a versek igen szépek”. Szintén október 23-án érkezett a Pásztortûz szerkesztõségébe még egy levél, feladója Magyar Miklós egyetemi hallgató, aki bátorkodott „pár verset a M. T. Fõszerkesztõ úr és a csodált költõhöz küldeni a végett, hogyha a kellõ mértéket ütik, adjon nekik helyet a Pásztortûz hasábjain”. Kívülrõl tehát úgy tetszett: Reményik Sándor dolgozik, és egészségnek örvend.

Pedig nem így volt. Errõl az imént idézett levéltöredékek is tanúskodnak, sõt másnapi, október 24-i keltezéssel már papírra kerültek a megdöbbentõt és a megváltoztathatatlant rögzítõ sorok. Az egyik géppel írt papírlapra többszöri javítás révén megszövegezett gyászjelentésében: „A Pásztortûz Baráti Köre megrendült szívvel tudatja minden barátjával, hogy feje, Reményik Sándor költõ, fõszerkesztõ 1941. október 24-én hajnalban visszaadta lelkét Teremtõjének. Október 26-án vasárnap du. 4 órakor temetjük a kolozsvári evangélikus templomból, és az evangélikus temetõben helyezzük örök nyugalomra.” A gyászjelentésre Reményik Vízválasztó címû versének egy töredékét illesztették a szerkesztõtársak: „Elmúlik a világ / És játékai is, / Még kívánsága is. / Szél szórja szét a színes szavakat, / De sorsom lényegének, / De lelkem Istenének / Beszéde megmarad”. Aláírják: Császár Károly, Járosi Andor, Jász Pál, Kéki Béla, Tavaszy Sándor és Vásárhelyi Z. Emil. Ugyanazon a napon Reményik Sándor húga a költõ Öröktûz, illetve Végrendelet címû verseibõl idézve saját kezûleg vetette papírra: „»Egy lángot adok, ápold, add tovább«, »A holtom után ne keressetek! / Leszek sehol és mindenütt leszek«. Imre Kálmánné Reményik Sarolta mély fájdalommal jelenti, hogy egyetlen testvére, a legjobb ember, Reményik Sándor élete 52. évében f. hó 24-én hajnalban visszaadta lelkét Teremtõjének. A megboldogult tetemeit vasárnap, f. hó 26-án du. 4 órakor az evangélikus templomban tartandó szertartás után az evangélikus temetõben helyezzük nyugalomra. »Szemeimet a hegyekre emelem, / Onnan jön az én segítségem«. 121. Zsoltár.” A gyászjelentést aláírják még Reményik Sándor nagynénje, Brecz Vilma, sógora, dr. Imre Kálmán, unokahúga és -öccse, Imre Mária, illetve Imre György, dr. Genersich Antalné Czirják Mária unokatestvére és családja, valamint nagybátyja özvegye, Reményik Mihályné Dobler Margit.

Mihelyt elterjedt Reményik Sándor halálának a híre, részvéttáviratok és -levelek sokasága érkezett szerte a Kárpát-medencébõl. Az elsõk között Sényi László sürgönyözött, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság nevében fejezve ki részvétét, és jelezve, hogy a temetésen jelen lesznek. Az október 14-i, Reményik Sándorhoz címzett levelében beküldött versei sorsa felõl meglehetõsen türelmetlenül érdeklõdõ Zsadányi Nagy Árpád 24-én a korábbihoz képest egészen más hangot ütött meg, amikor Vásárhelyi Z. Emilnek írt soraiban nyugtázta: „Örülök, hogy a versek megkerültek, s hogy Reményik fõszerkesztõ úr olyan jó véleménnyel van róluk. De leginkább az tesz boldoggá, hogy – férfiasan bevallom – nem volt igazam. Reményik Sándor, akit gyerekkorom óta költõi mintaképemnek választottam, tényleg az a figyelmes, alapos, csupa szív lélek, akinek hittem. (…)”. Másnap, midõn Reményik elhunytának a híre hozzá is eljutott, rövid üzenetet küldött Vásárhelyinek: „Gyászukban õszinte fájdalommal osztozom!”.



A Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, Herepei János október 25-i levelében írta Reményik Sándor sógorának, Imre Kálmánnak: „Kedves Kálmán! Õszinte, igaz megdöbbenéssel értesültem Sándor haláláról. Váratlan volt, mert úgy szerettük volna hinni, hogy nemcsak lelkünk mélyén, hanem szemünk elõtt is örökké fog élni. Feleségemnek is, nekem is kicsordult szemünkbõl a könny, amint a rádió hírét hallottuk: Végvári nincs többé! Nekem különösen is fáj az Õ elmúlása, hiszen kis gimnazista korunk óta ismertük egymást, s a gyermekkori emlékek nagyon mélyen szoktak gyökerezni az ember lelkében. Adjon az Isten a Nagyságos Asszonynak is, Neked is vigasztalást e ragyogóan tiszta jellemû, törhetetlen hûségû, nagy Férfiú elhunyta miatt (…)”. Dr. Dániel Elemér, Reményik egykori osztálytársa írta október 26-án: „Szívemre hullnak a régmúlt emlékek. Felújulnak, mint fényes csillagok a sötét, nagyon sötét égboltozaton. Látlak mint csipkegalléros elsõ gimnazistát, mint a nagy udvaron játszó gyermeket; látlak mint lelkes nagy diákot, mint hazáját sirató egyetemi hallgatót, majd mint öntudatos magyart és a végvárakon õrt álló hõst. Az élet küldetés, s küldetésed ez volt. Az élet vége: ítélet s ítéletem ez: Jó voltál. (…) Köszönjük, hogy lelkeddel mutattad nekünk az utat és szíveddel melegítetted a helyet, ahol éltünk, ahol élünk és ahol halnunk kell. Álmod, kedves Sándor, legyen szép. »Az égi lámpák égjenek feletted... S ragyogjon rád a véghetetlen ég«”.

L. Ady Mária, a Pásztortûz bánffyhunyadi szerzõje október 26-i levelében így fogalmazott: „Halhatatlan költõnk: Végvári Reményik Sándor testi elmúlása feletti általános gyászban megrendült lélekkel osztozom én is. A szó, mely október 24-én reggel »végignyilallott« Kolozsvár városán… Erdélyen… egész Magyarországon, az én betegágyamig is elhatott. (…) Hányszor nyitotta ki elõttem a Pásztortûz szerkesztõségének ajtaját! Hányszor engedett be engem, a betû szerény és érdemtelen szolgáját abba az elit irodalmi körbe, melyet maga köré gyûjtött, hogy mondanivalóimat – melyre rajta kívül senki fel nem figyelt – eldadoghassam (…)”. Ugyancsak a temetés napján, október 26-án a soproni Frankenburg Irodalmi Kör fõtitkára, Erdélyi Tibor írta Vásárhelyi Z. Emilhez címzett levelében: „(…) Négy óra van éppen. Kolozsvárott zúgnak a harangok. Szegény Reményik Sándort, a mi kedves Sándor bátyánkat most viszik a Házsongárdi temetõbe. Amikor nyáron Veletek együtt ott botorkáltam a régi, kedves, öreg sírok között, nem gondoltam volna, hogy rövidesen nekem is lesz ott egy drága halottam… (…) Alig hihetõ, de nyáron, amikor Kolozsvárott jártam, s a kolozsmonostori templom felõl elnéztem a Donát-szobor melletti kert felé, én már akkor búcsúztam Reményik Sándortól. Emlékszel rá, ugye, hogy már nem kereshettük fel személyesen. Nagyon beteg volt. (…) Rajtad át melegen ölelem a Pásztortûz minden tevékeny lelkét, s hidd el, hogy Veletek együtt én is árvának érzem most magam. Rettenetesen árvának. Régen, nagyon régen, amikor még nem is ismertem, õ adott nekem lelki erõt ahhoz, hogy bízzak és reméljek. S ez az erõ éltet ma is. (…) Fél öt. És Veletek sírok én is… (…) Járosi Andornak mondd meg, hogy ölelem és meleg szeretettel szorítom meg kezét. Ismerem az õ fájdalmát is. Tudom, hogyan szerette Sándort. Én is szeretnék fájdalmában osztozni (…)”. A Pásztortûz szerkesztõségéhez intézett külön levelében Erdélyi Tibor egyebek mellett azt írja: „(…) nagyon is jól tudjuk, hogy mit jelent egy végvári harcos elvesztése. Mi, akik a trianoni határokon innen is, harcos lélekkel küzdünk az örök magyarságért, nagyon is jól tudjuk, hogy mit jelentett Erdély, de az egész ország számára is Végvári élete. (…) Hogy ki volt Õ számunkra, az valójában csak most fog világossá lenni. Betölthetetlen ûr maradt utána, s ennek a mélysége ébreszt bennünket arra a tudatra, hogy nagy volt Õ, világosság a mi sötétséghez szokott szemünk számára. (…) Mily jól érezte magát két ízben is a mindig magyar Frankenburg Irodalmi Kör dobogóján. Elõször szorongva jött. Sopron hûvös város. A lelkek is azok. S olyan tomboló, lelkes fogadtatásban volt része, mint soha senki másnak. Így szerettük mi Reményiket… (…)”

Reményik szellemi hagyatékáról szólva írta a Székely Nemzeti Múzeum nevében a Pásztortûz Baráti Köréhez intézett október 30-i levelében Herepei János: „a Pásztortüzet, amelynek világító lángja volt, az Õ elhunytával se hagyják kialudni, ezzel szolgálván emlékének méltó módon való gondozását”. A Reményik család származási helyérõl, a Felvidékrõl – Jolsváról – a Pásztortûzben is közlõ Flórián Tibor írt levelet november 1-jén a folyóirat baráti körének: „(…) nehéz írni annak, aki önmaga is vesztes. Számomra Reményik Sándor többet jelentett a költõnél, aki kézen fogva a nyilvánosság elé vezetett. A lélek különös rokonsága is fûzött Hozzá, az a mód ahogyan reagáltam az életre és a szeretetre. És ki értette volna meg Nála jobban, hogy Erdély után a Felvidéket szeretem a legerõsebben? Hiszen Gömörhöz és a Szepességhez, akárcsak engem a származásnak, rokonságnak és szeretetnek számtalan szála fûzte. Mikor pedig a távolból Erdélyre gondoltam, akkor Õ is mindig eszembe jutott, mint olyan valaki, akiben Erdély lelke a legtisztábban élt. Úgy érzem, mintha Vele Erdélynek egy darabkája veszett volna el. (…)” Szintén a Felvidékrõl, az érsekújvári m. kir. állami Pázmány Péter Gimnázium igazgatósága intézett részvétlevelet november 12-én a Pásztortûz Baráti Körének: „(…) a Végvári-versek röplapokon forogtak közkézen, önképzõkörünk minden verskötetét ismertette, tanulóink gyakran szavaltak belõlük. Hitet, reményt, kitartást merítettünk tiszta lelkének kincseibõl. (…)”



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008