magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Bíró Gergely: Új feliratok a magyar hallgatás falán. Beszélgetés Oláh Jánossal


Oláh János életmûsorozatának tavaly karácsonyra jelent meg az elsõ darabja, a Számûzött történetek, amely összegyûjtött novelláit tartalmazza, s benne a második világháborútól a rendszerváltozá­sig tartó évtizedek történései elevenednek meg. Oláh János a hábo­rúban, téeszesítésben egyaránt a lélek, erkölcs, hagyomány pusztu­lását ábrázolja, emberi sorsokban láttatva a túlélés könnyebb és nehezebb lehetõségeit, olykor lehetetlenségét.

– Elsõ novellafüzére, Az Örvé­nyes partján 1988-ban jelent meg, a második, a Vérszerzõdés pedig 2001-ben. E két kötetnek a darab­jaiból áll össze a Számûzött törté­netek anyaga, amelyben egy új novella is szerepel, a Kutyakomé­dia. Ezek a korábbi megjelenés­hez képest átdolgozott novellák, elbeszélések. Mi indokolta a felül­írásukat?

– A Számûzött történetek egy régi és egy új könyv egyszerre. Miután ezeket a történeteket végre egy kötetbe rendeztem, teljesebb képet rajzoltak ki, mint aminek a kompozíció eredetileg indult. Az Örvényes partján kiadása elõtt kényszerûen ki kellett hagynom bizonyos részleteket. Igyekeztem tehát az akkori elképzeléseimet visszaállítani, rekonstruálni az elbe­széléseim elsõ megjelenésük elõtti változatát – mai szemmel persze. Csakhogy a rekonstruálás közben újabb egyensúlytalanságok kelet­keztek, amiket fel kellett oldanom.

– Az Elérhetetlen föld több év után jelenhetett csak meg 1969-ben. Hogyan engedélyezhette egyáltalán a cenzúra Az Örvé­nyes partján kiadását? Hiszen a hatalom elvtelen kiszolgálóinak lélekrajzát is megírta benne, és a forradalom is megelevenedik a lapjain.

– A nyolcvanas évek második felében már nem volt olyan erõs a cenzúra. Ezzel együtt számomra érthetetlen módon mûködött, mert a kötetbõl kihagytak olyan dara­bokat, amelyek nem voltak annyi­ra kemények és õszinték, mint például Az intézõ háza: ez egy meglehetõsen brutális kínzási jelenet, amit a parasztság egy jó része átélt, aki ellenállt a téeszesítésnek. Ez az elbeszélés például benne maradt, mást kivettek, nem lehetett tudni pontosan, hogy milyen szempontok szerint ítél­keztek, akik ítélkeztek. Ha a cen­zúra igazán szakszerû lett volna, a kézirat az elsõtõl az utolsó oldalig a szemétkosárban végzi.

A Közel sorsa ugyanennyire érthetetlen. Igaz, hogy bonyolul­tabb fûzésû regény, emlékezésfo­lyamatba ágyazott történeteket tartalmaz, amelyeket az énkere­sés lírai monológjai sokszor elfednek, de így is fölismerhetõk a jelenetek, amelyek többségét az akkori irodalmi etikett szerint nem illethetett volna nyomdafes­ték.

– Mégis megjelent a könyv.

– Illés Endre pártfogásának kö­szönhetõ, hogy ezek a könyvek napvilágot láttak, aki Nagy László ajánlására olvasta el az elsõ ver­seskötetemet, majd a Közel címû regényt is, és melléállt. Úgy lát­szik, ez elég volt ahhoz, hogy ezek a könyvek napvilágra kerüljenek.

– Mennyi idõt kellett várni Az Örvényes partján megjelenésére?

– Ha jól emlékszem, úgy egy-két évet. Ahhoz képest, hogy elsõ verseskötetem egészében kézirat­ban maradt, a második, a Fordulópont huszonkilenc éves koromban jelent meg, ez az átfu­tási idõ rövidnek tekinthetõ. Mint már említettem, Illés Endre párt­fogásának köszönhettem, hogy a könyveim a hetvenes és a nyolc­vanas években viszonylag rend­szeresen megjelentek, miközben a folyóiratokban alig közölték az írásaimat. A civil életben meg egyenesen üldözöttnek számítot­tam. Tizenhét évig, a rendszervál­tozás pillanatáig nem volt a vég­zettségemnek megfelelõ állásom. Mivel a honoráriumokból akkor sem lehetett megélni, néhány évig cselgáncsedzõ voltam, majd tan­folyamokat tartottam, ebbõl tar­tottam el a családomat. Ambivalens üldöztetésben volt tehát részem: egyrészt a civil életben nem kaptam állást, másrészt a könyveim megjelenése elé nem nagyon gördítettek akadályt – igaz, alig írtak róluk.

– Legújabb könyvének címe (Számûzött történetek) eléggé figye­lemfelkeltõ. Ön azt mondta az élet­mûinterjújában, hogy tabunak szá­mítanak bizonyos témák a magyar jelenbõl, illetve a magyar történelem közelmúltbeli eseményei is a magyar irodalomban. Miért?

– Valószínûleg ez a politikai vagy irodalmi illemtan. Az elsõ világháború tragédiáiról, Magyar­ország szétesésérõl nem jelent meg mai magyar irodalmi mû. Az ország szovjet megszállásának tragédiái sem igen vannak jelen napjaink irodalmában. Azért említhetünk kivételeket, vannak tabudöntögetõ írók. Nagy Zoltán Mihály trilógiája (A sátán fattya; A teremtés legnehezebb napja; Tölgyek alkonya) például, amely egy – az orosz katonák által – megerõszakolt falusi lány történe­tét dolgozza fel. Állítólag két­százezer magyar nõt erõszakoltak meg a felszabadító hadsereg kato­nái, ezekbõl a „frigyekbõl” több tízezer fattyú született. Nem tudok róla, hogy ezzel a társadalmi trau­mával ezen a regényen kívül más szépirodalmi mû is foglalkozott volna. Az ötvenes évektõl a het­venes évek végéig a hatalom töb­bek között papgyilkosságok soro­zatával is harcolt az egyház ellen, Nagy Gábor most írt egy regényt errõl (Ki a konkolyt vetette). Azért is gondoltam, hogy könyvemnek a Számûzött történetek címet adom, mert a fentiek alapján ezek felejtésre ítélt történetek. A kom­munista hatalom az ötvenes évek­tõl kíméletlen hadjáratot indított a hagyományos paraszti társadalom ellen: az anyagi tönkretétel, a lelki terror, a nemzedékek egymás ellen fordítása, a falusi társada­lom különbözõ rétegeinek összeugrasztása, a kitelepítés, a fizikai megsemmisítés egyaránt szere­pelt a hatalmat gyakorlók eszköz­tárában. Szenti Tibornak a ma­gyar tanyavilág pusztulását leíró munkáiban, újabban Ö. Kovács Józsefnek A paraszti társadalom felszámolása a kommunista dikta­túrában címû átfogó monográfiá­jában a téma tudományos feldol­gozása elkezdõdött, irodalmi mû­vek is foglalkoznak a korral, de az általam megélt és hallott történe­tek kíméletlen igazságra törekvé­sével eddig sehol nem találkoztam. Ezért próbáltam megmenteni õket.

Van közöttük olyan novella, mint például a Nincs Isten, amit egy elejtett mondatból harminc évig hordoztam magamban. Nagyapám egyik ismerõsétõl hal­lottam, és csak évtizedekkel utána vetemedtem arra, hogy leírjam. Nem a taktikai megfontolás tartott vissza tõle: sajnos, nem sajnos, ehhez igen kevés érzékem volt, egyrészt a hallgatás mérge ott volt a levegõben, aki lélegzett, min­denki beszívta, másrészt talán a történetekben rejlõ irodalmi összefüggések, hogy ne mond­jam, távlatok is csak lassan bonta­koztak ki elõttem.

– Pécsi Györgyi irodalomtörté­nész azt írta az ön elbeszéléseirõl, hogy „a háború utáni évtized Magyarországának a kortárs magyar prózában leghitelesebb dokumentumai”. Méghozzá szép­irodalommá emelt dokumentumai, hiszen kiélezett dramaturgia adja az erejüket: egyfelõl megjelenik bennük az az ember, akinek erköl­csi tartása van, és a történelmi megpróbáltatások ellenére sem adja meg magát, vele szemben a hatalomnak felesküdött rendõrök, illetve téeszelnökök viselt tettei a belsõ monológok, természetrajzok plaszticitásával. Drámaiság, lírai­ság jellemzi továbbá ezeket az elbeszéléseket. Nagyon jót tesz a mûveknek, ha minden mûnem sajátossága ötvözõdik bennük.

– Én is azt gondolom, hogy ezek az írások nem csupán doku­mentumok. Miközben a megelevenítésükkel foglalkoztam, igye­keztem háttérben maradni. Pró­báltam a restaurátor alázatával közelíteni a témához. A népi emlékezetben megõrzött töredé­kes történeteket úgy próbáltam kibontakoztatni, hogy minél több eredeti szín, illat, fény, indulat maradjon meg bennük, igyekez­tem ugyanakkor kiegészíteni is õket, de úgy, hogy semmit meg ne hamisítsak, ugyanígy próbáltam megidézni azt a miliõt is, amely­ben megtörténtek.

– A kötet egy vidéki közösségben láttatja a kommunizmus sorsfordító pillanatait, tehát egy mikrovilág történésein keresztül szemlélhetjük a magyar valóságot. Ugyanakkor gyermekkori történetek is olvasha­tók benne, amelyek szintén morá­lis konfliktusokra épülnek.

– A Közel címû regény a gyer­meki érzékelés szintjén próbálta megidézni a kort – igaz, felnõtt gondolkodásmóddal. Belõle nõt­tek ki ezek a gyerektörténetek is. Azonban itt a szemlélet megválto­zott, a szélsõségesen, gyermekien individualista szemléletet a közösségi emlékezet perspektí­va szabályai váltották fel. A gyer­mektörténetek is ebben az irány­ban mozdultak el. Amikor egybe­olvastam a kötet darabjait, rájöt­tem, hogy az elsõ történettõl az utolsóig ugyanaz a dráma vibrál mindegyikben. A fuldokló gyer­mekszereplõ ugyanazzal a kérlel­hetetlen sorssal küzd, amellyel a mindenébõl, ideiglenesen még a hitébõl is kiforgatott gazda. Mindnyájan azt keresik, nemegy­szer tudatosan vállalva a nyilván­való végsõ vereséget is, hogyan lehet megmaradni embernek az embertelenségben.

– Örvényes, Avaskér, Várasd: ezek a fõbb helyszínei János történe­teinek. Miért a képzelt helyszínek?

– Ezek létezõ településnevek, de képzelt helyszínt jelölnek. Egy darabig próbálkoztam vele, hogy a magyar földrajzban nem létezõ, de magyar hangzású helyneveket találjak ki, de bármi jutott az eszembe, arról kiderült, egyáltalán nem az én agyszüleményem, a magyar földrajz már réges-régen ismeri. A történetek helyszíneit fõként a gyermekkoromat megha­tározó somogyi Nagyberkihez fûzõdõ emlékeimbõl gyúrtam össze. Soroksár, gyermekkorom másik meghatározó helyszíne is sok novella hátteréül szolgál. Soroksár 1952-ig nagyközség volt Budapest határában, ma a fõváros XXIII. kerülete. A környezetrajz tehát valós motívumokból állt össze, de így az együttes kép való­ban a képzelet szüleménye.

– Említette Az intézõ háza címû elbeszélést, méghozzá a brutalitá­sa, naturalizmusa miatt. Kötetében plasztikusan és naturalisztikusan ábrázolja mindazokat a szenvedé­seket, fájdalmakat, amiket ezek a parasztemberek átéltek. Ehhez az elbeszéléshez kapcsolódik egy felolvasásbeli emléke.

– Fiatal koromban felolvasó körúton jártunk. Egy ormánsági faluban nagy merészen belekezd­tem ebbe a több mint húszperces novellába, és kapkodva olvastam, mert közben rájöttem, hogy talán mégsem kellett volna felolvasnom. Aztán észrevettem, hogy a hallga­tóság elkezd figyelni, és egy kicsit lassabban folytattam, hogy jobban kidomborítsam a jelenetet. Az est végén odajött egy hölgy, és azt kér­dezte, hogy honnan ismerem az õ apjának a történetét, és ha ez az írás megjelenik, küldjem el neki, mert a gyerekei, õ hiába meséli nekik, nem hiszik el, hogy ugyanez meg­történt a nagyapjukkal, talán, ha írásban is olvashatják, majd hisz­nek neki. Valószínû tehát, hogy ezek a kínzások másutt is, tehát többször megtörténtek receptszerûen, hiszen Nagyberki elég messze van az Ormánságtól, nem valószí­nû, hogy onnan Nagyberkiig, ahol én a történetet hallottam, eljutott volna a szóbeszéd. Az, hogy az írásnak ekkora becsülete volt a hallgatóság szemében, meghatott. És felelõsségérzéssel töltött el. Talán ez is erõt adott ahhoz, hogy végigbírjam azt a kilátástalannak tetszõ küzdelmet, amelyet a könyv megírásáért és megjelentetéséért folytatnom kellett.

Az elbeszélés arról szól, hogy a faluban nem akarnak belépni a téeszbe, mert a legtekintélyesebb paraszt ellenáll az agitátoroknak. Ekkor a városból új rendõröket vezényelnek a faluba, akik egy átkártyázott éjszaka végeztével beviszik a rendõrõrsre a parasztem­bert. Elõször forró krumplit tesz­nek a hóna alá, lekötözik a kezét, majd amikor ezek után sem akar kötélnek állni, akkor borotvával felhasogatják a talpát, hogy ezzel is megadásra bírják. Amikor végre megadja magát, és alá akarja írni a belépési nyilatkozatot, akkor mondják neki, hogy menjen a köz­ségházára – de csak négykézláb tud járni, így megy végig mindenki szeme láttára a falun, hogy aláír­hassa a belépési ívet. Igyekeztem nem bábokkal elvégeztetni e ször­nyûségeket, mert emberek követ­ték el ezeket is, és sokszor nagyon kevésen múlt, hogy valaki belecsú­szik-e a hatalom kiszolgálásába, vagy sem. Emberi konfliktusok zajlottak azokban is, akik az ilyes­mikben részt vettek. Próbáltam tehát megmutatni, hogy milyen bonyolult a gonoszság útja.

– A kötetben szerepel egy olyan elbeszélés is, amivel eddig nem találkozhattunk: a Kutyakomédia, amely egy színmûvész vesszõfutá­sát örökíti meg a hatalom sorai között, és Latinovits Zoltán pályá­ja, sorsa szolgál alapjául. Ha jól tudom, ennek is létezett egy elõzõ változata. Ezt miért írta újra?

– Ez az elbeszélés volt annak idején Az Örvényes partján utolsó darabja, akkor ki kellett hagynom a kötetbõl. Az eredeti kézirat elve­szett, pontosabban amikor úgy döntöttünk, hogy átalakítjuk a házunkat, betörtek a garázsba, és elvitték azt a dossziét, amiben ez a kézirat volt és egy használhatatlan fûnyírót. Fogalmam sincs, miért ezekhez a tárgyakhoz nyúltak a betörõk, talán a fûnyíró piros színe tetszett meg nekik, a dossziéban meg valószínûleg pénzt sejtettek.

– Ezek szerint az irodalomnak mégis van árfolyama.

– Nem hiszem, hogy ezt az elbeszélést pénzzé lehetne tenni. Mindenesetre újra kellett írnom az egészet, így aztán - bár az alapötlet megmaradt – egészen új elbeszélés született. Latinovits Zoltán alakja nem hús-vér valóságában került bele az elbeszélésbe, a fõhõs egészen más figura, más alkat. Azt azonban kár volna tagadnom, hogy az írást a Latinovits-mítosz ihlette. A rend­szerváltás elõtti pillanat mûvészeti életének egyik legsugárzóbb jelen­sége volt ez a mítosz. Nélküle maga a rendszerváltás sem érthetõ. Bár szerepelnek a történetben Latinovits-idézetek is, igaz, némileg átfo­galmazva, valamint néhány életraj­zi mozzanat is, de nem Latinovits-életrajzot írtam, hanem kórrajzot, ennek megfelelõen jóval több a köl­tött motívum, az önéletrajzi utalás, mint a Latinovits-elem. Ez a novel­la egészen más lett, mint az eredeti volt, és a könyv befejezéséhez is jobban illik. Azért használtam fel a színész önéletírásait, mert õ nagyon jól látott bizonyos jelenségeket, és nem tudtam volna jobban jellemezni az akkori közéletet, illetve a magyar vers és magyar hallgatóság közötti viszonyt, mint ahogy õ leírta.

– Milyen írói tervek foglalkoz­tatják jelenleg?

– Több félbe maradt munkám is van, de elõször a megjelenteket szeretném ismét kiadni abban a sorozatban, amiben a Számûzött történetek is helyet kapott. A Közel és a Visszatérés címû regényeimet még senki nem olvasta együtt: két kötetben, különálló mûvekként jelentek meg annak idején. Egy könyvként szeretném kiadni újra, ahogy eredetileg is terveztem. Ez a legközelebbi feladat, talán kará­csonyra sikerül megoldanom. Aztán ott van Az õrült címû regé­nyem, amelyet Czine Mihály szá­momra is meglepõ megértéssel és biztatással üdvözölt annak idején, talán érdemes volna vele is kezde­ni valamit, ahogyan szanaszét kal­lódó öregkori verseimmel is. Be nem fejezett írásokról nem szívesen beszélek, de annak a re­génynek, amely az itt közölt elbe­szélésbõl bontakozott ki, és amely­nek már nem egy mozaikdarabja megjelent elszórva folyóiratokban, szeretnék a végére járni.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VENDÉGOLDAL rovat összes cikke

© Művelődés 2008