magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Máriás József: Édes Idám! Kós Károly levelei feleségéhez


Közel tíz esztendeje annak, hogy a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó 2003-ban Sas Péter szerkesztésében kezünkbe adta Kós Károly levelezése címû vaskos kötetet, amely a neves erdélyi irodalomszervezõ, író és építész több évtizedes alkotó munkásságának hátterébe, a korabeli Erdély magyar szellemi életébe nyújtott betekintést. Egy évvel korábban (2002-ben), a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága egy abból kiragadott szelet – a Czine Mihállyal folytatott levelezés – anyagát tette az olvasók asztalára, fényt vetve a baráti kapcsolat tartalmára, hõfokára. E levelekben az irodalomról, az írói hivatásról vallott nézetei kerültek elõtérbe, nyertek új értelmezést. Kirajzolódik elõttünk a nemzeti közösségéért küzdõ ember arcéle, akit Tompa László oly találóan jellemzett a pályatársnak dedikált versében: „Benned, ha szólalsz, Erdély lelke szólal. / Lelke a voltnak, az idõtelennek – / Hangodat hallva: kürtöt hallok olykor, / Mely nekem is még életrõl izenget” (Õszi üdvözlet, 1933).

A kolozsvári kiadó kötete* az alkotó magánéletének három rövid, az alcímben behatárolt periódusát idézi elénk. A leveleket megjelentetõ Benkõ Samu a Kós-életmû kiváló ismerõje. Ezt két elõzõ, irodalomtörténeti értékû könyve igazolja: Benkõ Samu beszélgetései Kós Károllyal (1978) és az általa közzétett Kós Károly életrajz (1991).

1910 igen fontos határkõ Kós Károly életében. Ez évben köt házasságot a kalotaszegi Türében szolgáló református lelkész lányával, Balázs Idával, aki hatvanhárom éven át hûséges társa. Ugyanez évben vásárolja meg a sztánai birtokot, ahol megépíti a legendás hírû Varjúvárat. A családalapítás, a gyermekáldás évei egybeesnek az építészi karrier kibontakozásával, az otthonteremtéssel, a gazdaság megalapozásával. Mindhármat beárnyékolják a közeledõ, majd kirobbanó világháború viharfelhõi.

Benkõ Samu a kötet bevezetõjeként közölt tanulmányában – A levélíró Kós Károly – méltatja a hagyatékban maradt igen gazdag levélanyag eszmei értékét: „Kós Károly levelei az erdélyi magyar közélet és mûvelõdés 20. századi történetének különleges hitelû bizonyságai”. Kitér a Kós Károly és Balázs Ida közti érzelmi kapcsolat szövõdésére, házasságuk elsõ esztendei történéseire. A közreadott családi levelezés számottevõen árnyalja az elõbbi leveles-könyvekbõl megismert Kós Károly-portrét: „E levélcsokornak a nyilvánosságra kerülésével valójában Kós Károly magánéletének legmélyebb rétegei is közügyi rangra emelkednek, mégpedig a beléjük épített maradandó erkölcsi, esztétikai általánosíthatóság következtében. Az értékek pedig értékek maradnak akkor is, ha mellettük olykor feltûnnek a minden emberi életben jelentkezõ gyarlóságok.”

A kötet lapjain csak Kós Károly leveleit olvashatjuk, a válaszok nem maradtak fenn. Az olvasónak önkéntelenül Mikes Kelemen jut eszébe. Ez esetben azonban a sorokban benne rejlik a kimondott szavak ellensúlya, az otthon maradt, a családjáért kemény áldozatot hozó feleség küzdelmes élete, aki fia, Kós Balázs szavaival, „szeretõ meggyõzõdéssel és hittel járult hozzá egész emberségével gyermekei és férje boldogulásához”. Az õ (elveszett) levelei tennék teljessé és igazabbá a képet, amely e házasságot idõben és térben jellemezte. Benne és általa száz évvel ezelõtti polgári miliõ jelenítõdik meg, a középosztály szokásrendje, etikettje, életküzdelme.

Már a leánykérés is szokatlan módon történik. Életrajzában olvashatjuk, hogy a már okleveles mérnök, búcsúzáskor, a kiskapuban kérdi a leánykától:

– Aztán, kisleány, tudja-e, mi az: titulus sine virtulus?

– Nem tudok latinul.

– Mert ez magyarul annyit jelent, hogy: a diploma még nem kenyér.

– Látja, ez nagy igazság.

– Azért kérdem, tud-é várni?

– Gondolom, a sietés nem az én dolgom.

– Értem. Akkor hát ebben megegyeztünk.

A magázás – a mai humánkapcsolatokból szinte teljesen kiveszett megszólítási mód – távolságtartást hordoz, ám száz évvel ezelõtt korántsem volt az, hanem a másik személy iránti tisztelet és megbecsülés kifejezéseként élt a középosztály körében. Polgári jellemvonás volt, amint az a törvény is, az a nézet is, miszerint „az asszony tartozik urát követni és segíteni, a férfi tartozik gondoskodni” feleségérõl, családjáról. Kós Károlyt ez az egzisztenciateremtés vezette élete során. Életének másik meghatározó tényezõje az a meggyõzõdés volt, miszerint: „egyetlen biztos érték és erõ a: föld”.

Ezt tágabb értelemben Kalotaszeg, közelebbrõl pedig Sztána testesítette meg számára, amelyet maga választott önnön erejébõl megépített otthona – a Varjúvár – színhelyéül. „Az csupa egy meredek oldal volt, fertályholdnyi gondozatlan irtás az úrbéres erdõ alatt: rajta csupáncsak két hatalmas tölgy magfa. De az út felett volt, és az oldalból messzire látott a szem, egyfelé be a szépséges, virágos-ligetes völgyi kaszálókra, másfelé a vasúti töltés cseresznyefás-gyepes oldalára és szemben a patakon túli hegyoldal tölgyes-bükkös erdõjére. S ez a hitvány, meredek irtás erõsen megtetszett nekem akkor” – olvashatjuk önéletrajzi kötetében. E helyen teremtett magának otthont, éltetõ gazdaságot – szántót, gyümölcsöst. Évtizedeken át ez volt a családi élet központja, színhelye. Fenntartása, mûködtetése központi szerepet kap a feleségének küldött leveleiben.

A kötetben közölt elsõ leveleket (1–7.) a Budapesten karriert építõ, egzisztenciateremtõ építész írja a sztánai otthonban hagyott feleségnek. A türei parókia minden gondtól megóvott kisasszonya számára minden bizonnyal súlyos megpróbáltatást jelentett az önálló gazdálkodás gondja, az egymás után születõ gyermekek gondozása. Az 1911. jún. 12-én kelt levél tele kifogásokkal, utasításokkal. Írója is beismeri, hogy „mérges levelet” írt. A másik állandó levéltéma a kibontakozó építészeti karrier küzdelmei, valamint gyermekeinek hogyléte, fejlõdése. Behívják katonának, ahonnan mihamar kikérik. IV. Károly koronázási ceremóniájának elõkészítési és lebonyolítási munkálatait tervezõ csapat tagjaként menekül meg a frontszolgálattól.

Az ünnepség lezajlása után a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet építészeti munkatársává nevezik ki. Jövendõbeli karrierje építésének érde-kében elfogadja. A hosszú hónapokra nyúló távollét alatt küldte haza leveleit, melyek a kötet törzsanyagát (8–52. levél) képezi.

Az Édes Idám! megszólítással kezdõdõ, hosszabb-rövidebb levelekben elég szûkszavúan ír a maga életérõl, környezetérõl.  A törökökrõl megjegyzi, hogy „nyugodt, lassú, tempós nép, udvarias és kivált, ha azt hallja, magyar: mindjárt jó szemmel nézi az embert. Minket szeretnek itt.” Jövõje, sorsa jobbra fordulása reményé-ben végzi munkáját. „De itt dolgozhatom legalább olyant, amit más nem csinálhat utánam jelenleg, és hát kérhetek aztán olyant, amit remélem, nem mernek majd illetékes helyen megtagadni. (…) Muszáj dolgoznom: a török mûvészetrõl, amikor otthon talán fáznak a kicsik!” Ennek gyümölcse az 1918 nyarán megjelent Stambul címû várostörténeti monográfia. Arról is ír, hogy egyéb építészeti megrendeléseket is kap.

Saját sorsa, napi gondjai eltörpülnek, mellékessé válnak. Az otthoniakért érzett aggódás mellett hangsúlyozott szerepet kapnak a gazdálkodási tanácsok, az apró dolgokra is kiterjedõ utasítások. Arról, hogy mindez mily megpróbáltatásokat ró az otthoni gondokkal egymagában küzdõ, a gyakorlatias kérdések megoldásában járatlan feleségnek, Kós Károly leveleibõl következtethetünk. A kérdések és szemrehányások oda-vissza áramlása  kölcsönös sebeket ejt. Nemcsak a gyengédségre, gondoskodásra vágyó feleségben, hanem az erõs, munkában edzett férfiban is. „És nem gondolja, hogy az nekem fáj, ha látom, hogy magát nem érdeklik az én dolgaim, az én könyveim, az én vágyaim?” – olvasható az 1917. IV. 3-án keltezett konstantinápolyi levélben. A konfliktusforrás oka, hogy Kós Károly úgy érzi, a feleségének teljességgel idegen az a világ, amelybe õ vezette. „Én tudom, hogy Maga mindig utálta (beszéljünk nyíltan) Sztánát, minden bennevalóval együtt. (…) Ez az élet Magát ki nem elégíti. Maga megcsaltnak tudja magát és meglopottnak, aki sohasem élhetett még.” De tud õ más is lenni! A család hiánya, a távollét olykor benne is gyöngéd érzelmeket ébreszt: „Írja meg, nyílik-e már a mogyoró és mit csinál az én legkedvesebb fám: a som. És a gyermekek. Hogy a kis Zsófit nem láthatom tötyögni kis szoknyában! És a kis sánta fiamat a nagy hajával és nagy szemével. És azt a kis szõke tatárt! A kacagó apró szemeivel! Írjon róluk és magáról is. És tegye félre a gondot és a bosszankodást.” Késõbb: „Az eszem mindig csak ott mozog. Akármirõl gondolkodom, csak oda tér vissza.” A családhoz, mely oly nagyon hiányzott neki: „csak lehetnék otthon, láthatnám a gyermekeket és Magával veszekedhetném egy kicsit! Ugye, Ida, mert ez az én fõszenvedélyem! Veszekedni és bántani és idegesíteni Magát.” Az újabb levélben mintegy váltólázként a napi gond mellett – igen hamar elfogyott a széna, a kukorica fogytán van, venni kell a tejet –, az újabb tanácsok sorjáznak, mellettük ott a lélek mélyébõl kiszakadó kérés: „Ne hagyja el azt a kis földet, édes Idám, és ne sajnálja attól a gondját és szeresse egy kicsit.” 1918. január 1-jén, nemcsak az elmúlt évre tekint vissza, már-már poétikai hangnemben: „Hét esztendeje elmúlt immár, hogy együtt éljük az életet – láttunk szép és csúnya napokat együtt, kínlódtunk és keservesen róttuk az élet útját, de azért – én nem bántam meg semmit. Mert hát mégis-mégis csak magát teremtette az Úristen nekem, és sohasem tudom elfelejteni azokat a régi, réges-régi szép napos napokat, amikor még gyermekek voltunk mind a ketten. És minden olyan fiatal, ragyogó volt még akkor. És hát azokat a bimbós tavaszi esztendõket nem tudom kitörölni az emlékeimbõl és nem is akarom. És nem akarom a késõbbieket sem.” A szép újesztendei gondolatokat azonban újabb sötét felhõk árnyékolják. Számonkérések, szemrehányások… És bölcs felismerés: „az Úristen is azért  teremtett minket, hogy egymást gyötörjük. Higgye el: az élet is úgy szép, ha zajlik. (Bár én éppen szeretném, ha már nyugodna egy kicsit.)” Utolsó levele záró soraiban írja: „Remélem, 2–3 hét múlva otthon lehetek, és aztán – veszekedhetünk tovább. De hát az még nem baj, a fõ, hogy egészségesek legyünk.” A kiküldetés lejártával hazakerül.

Az életrajzból ismeretes, hogy Kós Károly hazatérése után kinevezést kapott az Iparmûvészeti Fõiskola építészeti tanszékére. A világháború végkimenetele, az impériumváltás azonban keresztülhúzta terveit. Választania kellett. A fõiskola igazgatójának címzett levélben közölte: „hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten”. Erdélyben maradt. Életrajzában a választás indítékaira is fény derül. „Ez az elhatározásom egyúttal pontosan meghatározta a továbbiakban kettõs feladatomat az új helyzetben, a semmibõl, a magam új és lehetõleg független egzisztenciájának kiverekedését és passzivitásba ájult népünk életre ébresztésének s emberi és nemzeti jogaiért kiállásának munkálását.”

Az 1945 után berendezkedõ új román hatalom demokratikus parlamentjének tagjaként írja a kötetben – harmadik blokként közölt – olvasható (53–55.) leveleket. Új idõk, új gondok, új gondolatok. Hol van már a hajdani küzdésre termett ember?! E levelek hangvétele nyugodt, soraiból az idõsödõ ember rezignált hangja árad: „érzem, tudom, hogy már rokkant vagyok testileg és a szellemembõl nem bírom kiirtani a múltat, mert a vén fát átültetni nem lehet. (…) Sok mindennel le kell számolnom hamarosan, érzem. Le kell számolnom az egész eddigi életemmel: mit csináltam, hogy sáfárkodtam az életemmel. Nehéz számadás, de azt hiszem, én nem tartozom, nem maradtam adós – talán inkább az élet maradt és marad az én adósom. Még azt (is) elvette tõlem és tõlünk, amiért egy hosszú emberi életen át küszködtem, kínlódtam, veszekedtem, sõt kegyetlenkedtem: hogy vénségemre hajlék legyen a fejem felett és a falat kenyerünk legyen meg.” A veszteség nem más, mint az 1944-ben feldúlt és teljesen kifosztott sztánai Varjúvár. Vágya nagyon is emberi: „Csak dolgozni tudnék még egy kicsit. Dolgozni, alkotni.” Tudjuk, megadatott neki. Hosszú életet élt, 1977-ben halt meg.

Az e kötetben közölt levelek jóval túlmutatnak a levelek írója és címzettje varázskörén. Az életrajz, a házasság belsõ szegmentumába engednek betekintést. Kós Károly lelkületének, jellemvonásának jobb megismerésén túl nekünk, a mai és eljövendõ idõknek is érvényes, meggondolkoztató üzenetet hordoznak. Benkõ Samu szavait idézzük: „Oly idõben, amikor végveszélyt jelzõen reánk telepszik a családellenes közvélekedés, s ezt még mûvészi álruhába öltöztetett otrombaságok is tetézik, és amikor szókészletünkben a férj és a feleség helyét elfoglalja a barát és a barátnõ, a gyermek pedig említésre sem kerül, a kétségtelenül nehéz – de végsõ elemzésben felemelõen szép – családi élet képeinek levélbeli feltárulkozása nemzedékek számára szolgálhat tanulságul.”

 

 

 

*Édes Idám! Kós Károly levelei feleségéhez 1911–1918, 1946–1948. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Benkõ Samu. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
KÖNYVTÁR rovat összes cikke

© Művelődés 2008