magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Szemelvények 1956 erdélyi magyar sajtójából


A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) 1956 februárjában lezajlott kongresszusa nem várt hullámokat vetett a kommunista világban. A kommunizmus, ezen belül a sztálini terror súlyos túlkapásainak néhányát feltáró, egyben a személyi, értelemszerûen a sztálini kultuszt legalább a kinyilatkoztatás szintjén elítélõ Hruscsov-beszéd – bár titkosnak minõsítették, és a kelet-közép európai szocialista-kommunista tömbben mindenképp belsõ használatra szánták – a lengyelek jóvoltából hamar kijutott Nyugatra és a tengeren túlra, ahol francia és angol nyelven többmilliós példányszámú lapok közölték.

Az említett kongresszus és Hruscsov-jelentés a bõ évtizeden át pórázon tartott magyarországi sajtóban és a közvéleményben egyre élénkülõ pezsgést váltott ki, egyebek mellett ez a Rákosi-vezetés súlyos túlkapásait számon kérõ, valamint a reformokat egyre bátrabban követelõ-sürgetõ folyamat vezetett a magyar forradalomhoz. Hasonló jelenség, illetve lassú olvadási folyamat ment végbe Lengyelországban is – mint ismeretes, 1956. október 23-án a magyar forradalom éppen a lengyelországi reformtörekvésekkel azonosuló budapesti szimpátia-tüntetésbõl robbant ki az ÁVH sortüze nyomán –, és a Sztálinéhoz, a Rákosiéhoz hasonlóan merev és durva Gheorghiu-Dej-féle szemlélet dacára pártgyûléseken, de még a sajtóban is el-elhangzottak bíráló vélemények.

1956 áprilisában felülrõl irányított pártgyûléseken kezdték „értelmezni” a XX. szovjet pártkongresszus nyomán kialakult helyzetet, természetesen a párt felsõ vezetésének útmutatásai alapján. Ezeken – legalábbis a fellelhetõ jegyzõkönyvekben rögzített szövegek szerint – alig esett szó például az éppen a Dej-vezetés legdurvább idõszakában elkövetett túlkapásokról: az erõszakos államosítás és a mezõgazdaság szocialista alapokra való helyezése, ezen belül a kulákosítás során elkövetett, emberáldozatok sokaságát követelõ atrocitásokról és tömeges deportálásokról. A sajtó csak olyan témákhoz nyúlt, amelyek a párt által megszabott mozgástérben szóvá tehetõknek bizonyultak. Ilyenek voltak például a mûvelõdéssel, általában a nemzetiségi kultúrával, valamint a társadalmi helyzettel kapcsolatos cikkek.

Írásomban az 1956 sajtója Romániában címû, szerkesztés alatt álló cikkválogatásból adok közre néhány szemelvényt az akkori idõk jobb megismerése szándékával – (egyelõre) magyar szemszögbõl. Az idézett részletekben egyértelmûen nyomon követhetõ a közbeszédben is tapasztalható olvadás, ezzel együtt például a magyar történelemmel, oktatással és mûvelõdéssel kapcsolatos igények egy része megfogalmazásának és részbeni sikerre vitelének, és nem mellékesen a rendszer megfricskázásának a felfelé ívelõ görbéje. Az, hogy 1956. november 4-én, a második szovjet támadás elindításával egy idõben mekkorát zuhan ez a görbe, hogyan vált hangot a magyar forradalmat és szabadságharcot e naptól kezdõdõen gyalázó sajtó.

 

A reménykedés időszaka

1956. június 6-i számában az Elõre hasábjain Murádin László az anyanyelv ápolásának szükséges voltát tette szóvá, amikor egyebek mellett azt írta, hogy „az idegen szavak feleslegesek a nyelvben, már meglévõ magyar szók rovására terjednek el, például regisztrál »összeír«, plán »terv«, attitûd »magatartás« stb.” Ugyanebben a kérdéskörben az Elõre július 25-i számában Szabó Zoltán, a Bolyai Egyetem nyelvtudományi tanszékének tanársegéde arról ír, hogy választékos anyanyelv-használathoz szükséges „legszámottevõbb segítséget egy szinonimaszótár (a rokon értelmû szavak szótára) jelentené. Nagy kár, hogy ilyen szótárunk nincs. (…) Nagyon idõszerû és nagy hiányt pótló volna egy ilyen szótár. Reméljük, a magyar nyelvtudomány nem sokáig lesz adós vele, és viszonylag rövid idõ múlva gazdag anyagú szótárt ad majd az olvasóközönség kezébe.”

Szintén az Elõrében, 1956. július 11-én Újlaki Márton arról cikkezett, hogy miért nincs Petõfi-múzeum Koltón. A Teleki-kastélyban tett látogatása nyomán egyebek mellett azt írta: „Petõfi dolgozószobája a kastély északkeleti sarkán volt, ahol most a falu kultúrotthona van. A terem déli falát kiütötték, ide állították fel a színpadot. Az emelet nyugati oldalát – ahol a »feleségek felesége« lakott – a kollektivisták foglalták le, a földszintre pedig a szomszédos falvakból idetévedett lakók költöztek be, anélkül, hogy valakit is megkérdeztek volna. (…) Petõfi emlékszoba, múzeum az épületben nincs! Az 1848-as idõkbõl megmaradt nagy üveges szekrénnyel, faragott tölgyfaasztallal, amit az internátus konyhájában használnak, a rózsafaággyal, ami a vendégszobában hányódik s más, a faluban található emléktárgyakkal ugyan berendezhetnének egy kis múzeumot, a rajon és a tartomány illetékes szerveit azonban egyelõre nem foglalkoztatja a kérdés. S ki gondozza a jelenlegi lakók közül a kastélyt? Egyik sem. (…) Egy év múlva 110 esztendeje lesz annak, hogy Petõfi Sándor kis feleségével megérkezett Koltóra. Hat boldog hetet töltött itt a fiatal házaspár, s ez idõ alatt a szabadság és a szerelem lánglelkû dalnoka olyan verseket írt, mint a Szeptember végén, A rab, Beszél a fákkal a bús õszi szél. S ennek a megalkuvást nem tûrõ forradalmár költõnek az emlékét – egy kis kõbe vésett feliraton kívül, amit Czampó Ferenc molnár készített el az idén – Koltón semmi sem õrzi.” Az 1848-49. évi magyar forradalomhoz és szabadságharchoz, általában a magyarság történetéhez s a törlesztendõ adóssághoz kapcsolódott az a cikk is, amelyben az Elõre 1956. október 19-i lapszámában Károly Sándor országgá röpítette a hírt, miszerint visszaállítják az aradi vértanúk emlékszobrát. A Szabadság-szobor alakjait és az 1920 utáni lerombolását is magába foglaló történetét is bemutatva egyebek mellett azt írta: „1956-ban elérkeztünk oda, hogy a vértanúk szobrának felállítását is napirendre tûzzük. A gondolatot a párt érlelte és õ is indította útjára. Zala Béla, az aradi múzeum lelkes igazgatója vette kézbe az ügyet. Mindenfelõl megnyilatkozott a jóakarat és megértés. Szocialista fejlõdésünk mai szakában már természetesnek vesszük, hogy egy mûvészi alkotás, amely a népek szabadságharcának gyõzelmét, legyõzhetetlen erejét hirdeti, nem porosodhatik sötét raktárban. Egy ilyen szobornak a csillogó napfényben kell állnia, hogy tanítsa a dolgozókat: szeressétek a hazát, tiszteljétek azokat, akik meghaltak érte. A hivatalos formaságok, pénzügyi és egyéb kérdések elintézõdtek. Törik az aszfaltot, hogy szabaddá tegyék az alapot, az ódon lovardában tisztogatják a szobrot, szakértõ szemek tanulmányozzák a tervrajzot. A néptanács Varjas Lajos mérnököt bízta meg a munkálatok irányításával. Megint állni fog a nagyszerû szobor. Magyarok és románok együtt idézhetik a vértanúk elõtt Petõfi Sándor halhatatlan szavait: Kik érted haltak, szent világszabadság…”.

Ugyanebben az idõszakban a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottsági lapjában, a Vörös Zászlóban Ferenczi Géza Orbán Balázs szejke-fürdõi elhagyatott sírjának helyreállításáról cikkezett. Azt írta: „Már ez év tavasza óta komoly munka folyt Orbán Balázs, a nagy székely kutató, író s politikus síremlékénél. Kovács Lajos tanár vezetése alatt tanulói kitakarították a sír körül található gyomot, bokrokat, elvadult növényeket. Orbán Balázs emlékének felelevenítése tulajdonképpen ezzel a munkával indult el… A Székelyudvarhely melletti egykori Szejke-fürdõvel szemben levõ sírt már hosszú esztendõk óta senki sem ápolta. Kopjafája elrothadt, kerítése szintén, míg más részét tüzelõnek hordták szét. Orbán Balázs emléke már csak az idõsebb nemzedék körében élt, már csak õk tudtak környékük nagy szülötte munkásságáról. Az ifjúság, egyes ifjak kivételével, már mit sem tud róla, habár Orbán Balázsról utcát és vállalatot is neveztek el. Ennek az állapotnak [a] megváltoztatására törekednek mostan helyi szerveink. A megalakult Orbán Balázs emlékbizottság felhívására vállalatok vezetõségei is minden lehetõt megtettek. Faanyagot, szekereket és más szükséges anyagot biztosítottak a kezdeményezés sikeres végrehajtása érdekében. A lelkes munka eredménye: a nyár végére a sírt teljesen rendbe szedték. De még sok mindent el kellett végezni, csinosítani kellett a sír környékét, újakkal kellett kicserélni a kupola korhadt zsindelyeit, új kopjafát kellett készíteni. Szeptember végére az új kopjafa elkészült Telekfalván. Székely Lajos és fiai munkáját dicséri. (A régi kopjafa a Székelyudvarhelyi Rajoni Múzeumba került.) Az Orbán Balázs emlékbizottság ünnepély keretében ismertette az ifjúsággal Orbán Balázs életét és munkásságát.” A székelyudvarhelyi esemény márpedig egyértelmûen sikerre vitt civil kezdeményezésrõl tanúskodik!

Október 20-i lapszámában az Elõre azt is hírül adta, hogy újrakezdte mûködését a kolozsvári Mezõgazdasági Fõiskola magyar nyelvû tagozatának elsõ és második évfolyama, miután „az illetékes szakminisztériumok bürokratikus intézkedései miatt tavaly és tavalyelõtt a kolozsvári Mezõgazdasági Fõiskola magyar nyelvû tagozatán megszüntették az elsõ- és másodévet”. Mint írta: „Pártunk Központi Vezetõsége felülvizsgálta a szakminisztériumok intézkedéseit, és megállapította, hogy azok nem felelnek meg a párt nemzeti politikája szellemének, nem felelnek meg az ország magyar lakossága reális szükségleteinek. A Központi Vezetõség elhatározta a bürokratikus intézkedés azonnali megszüntetését és a Mezõgazdasági Fõiskola magyar tagozata elsõ és második évfolyamának újraindítását.”

Október 24-i számában a Vörös Zászló Kocziány László Iskola és hagyomány címû írását tette közzé. Ebben a szerzõ arról írt, hogy a kommunista hatalom átvétele óta a magyar iskolai és mûvelõdéstörténeti hagyományok legszebbjeit a pártvezetés és -politika teljesen feleslegesen és oktalanul számûzte az iskolákból. Kocziány egyértelmûen letette a garast amellett, hogy a tarthatatlan helyzetet felül kell vizsgálni. Egyebek mellett azt írta: „nyíltan meg kell vallanunk, talán túllõttünk a célon: mindent el akartunk vetni a múltból, ami pedig nemcsak a tanulás éveire, hanem egy életre odaláncolta a tanulót iskolájához, ami valóban »alma mater«-ré, édesanyává tette az iskolát. Megszûntek a költõinket ringató, vagy az irodalom szeretetére nevelõ önképzõkörök; elhagytuk a százados hagyományokon alapuló tréfás vagy komoly ünnepségeket, a majálisokat; nem említettük többé azoknak a költõknek, tudósoknak, harcosoknak nevét, akik iskoláinkban tanultak, vagy tanítottak és mûködésük, alakjuk százados fénnyel övezte iskoláink nevét; véget értek az életre szóló élményt jelentõ ballagások; a többéves közös munka emlékét õrzõ tablók; elfelejtkeztünk a véndiák találkozókról stb. Nem vonjuk kétségbe, hogy ezekbe a formákba évtizedek során nem lopakodtak kispolgári vonások, de nem ezek adták a hagyományok lényegét, hanem az a ragaszkodás, vonzódás az iskolához, amely felejthetetlenné tette a diákéveket.

Szerencsére idejében felismertük, hogy a vízzel együtt a gyermeket is kiöntöttük. A ballagás, a baráti találkozók, a tablókészítés újra visszakapta jogait, de ezek inkább az iskoláinkból már kikerült növendékeket érintik. Az iskolai életet élõ ifjúság még nagyon vékonyan ereszti gyökereit a hagyományok talajába. Pedig kapásból is mennyi nevet tudnánk felsorolni a múltból, akiknek szabadságharcos tevékenységük, esetleg vértanúságuk, tudományos vagy közéleti szereplésük, irodalmi munkásságuk vagy a nép javát szolgáló életük példamutatás lehetne az eszményekre szomjazó fiatalságnak: milyen szép volna, ha a Rangheþ József Középiskola növendékei felelevenítenék egykori tanáruknak, Török Jánosnak az emlékét, gondozásba vennék a kivégzése helyén emelt emlékmûvet, vagy valamely szakiskola Simó Géza tanárnak az emlékét; a gyergyószentmiklósiak Salamon Ernõnek, a csíkszeredaiak Gál Sándor 48-as honvédtábornoknak, a kézdiek, a sepsiszentgyörgyiek Kõrösi Csomának, Mikesnek, az udvarhelyiek Orbán Balázsnak, a keresztúriak Kriza Jánosnak vagy Petõfinek, és még sorolhatnám, hogy kiknek és milyen mozgalmaknak az emlékét. Miért ne lehetne az ifjúság elé eszményképül odaállítani ezeket az alakokat, akik minden csepp vérükkel népüké voltak?

Az ilyen választott eszménykép emlékének ápolására meg lehetne tenni, hogy arcképük az iskola folyosóját díszítse, esztendõnként (születésük vagy haláluk napján) ünnepséget lehetne rendezni; ha esetleg szülõházuk, emléktáblájuk van a helységben, azt gondozásba venni: a tanulókkal össze lehetne gyûjtetni a rájuk vonatkozó emlékeket, esetleg kis iskolamúzeumot létesíteni stb. Milyen szép volna, ha mindegyik vásárhelyi iskola múltunk egy-egy nagy alakjának, Aranka Györgynek, Tolnai Lajosnak, Petelei Istvánnak, Török Jánosnak, Simó Gézának az emlékét ápolná és ezáltal nemcsak a tanulóifjúság, hanem a szülõk körében is tudatosítaná a hozzájuk fûzõdõ tartalmat.”

A rendszert fricskázó hangok között olyan írások is napvilágot láttak, mint Bajor Andornak az Elõre június 9-i számában megjelent írása, A megszavazott önadó balladája:

 

Ilieº elvtárs, instruktor vágtat Mákófalván,

Hadd látom, mennyit ér a szervezés, a plán,

Van-e dosszár, s ha van, milyen, mily gyûlés lesz

                                                                               ma itt,

Használt-e a sok leirat, mi küldetett nekik?

A néptanács a ház neve, ahol megállott és

Így szólott operatívan: holnapra népgyûlés!

Hasztalan mond a néptanács: hétköznap nem

                                                                           lesz nép,

Munkaidõben dolgozik az istenadta nép.

De szólt a küldött zordonan: ez halasztást nem tûr,

S a nép, ha dolgozik, ha nem, holnapra összegyûl!

A gép csörög, titkár köhög, s mire a nap leszáll,

S ah, lágyan kél az esti szél – elkészült a dosszár.

Lesz itt ma gyûlés, nem vitás. Tudja meg a tömeg,

Mire költjük az önadót, mit õk szavaznak meg.

*

 

Ötszáz helyett vagy negyvenet behozni sikerül –

(Véletlenül dolguk akadt a néptanács körül) –

S nép helyett harminc-negyvenen szavaztak önadót,

De egy sem bírta mondani, hogy biz ez nem jól volt.

A félretájékoztatás művészete

 

Miközben az élet az adott szûk keretek között is reménykeltõ irányt vett, a sajtó nem akarta tudomásul venni, és a párt szabta módon értelmezte az október 23-án Budapesten kirobbant forradalmat. Akkoriban a Magyar Rádió, illetve a Szabad Európa Rádió (SZER) volt az országhatárokon átívelõ legfõbb tájékozódási-tájékoztatási forrás. A SZER-nek a forradalomhoz fûzõdõ viszonyulása nem képezi írásom tárgyát. Itt csak a Kossuth Rádió korabeli jelentéseibõl szemlézek, annak érzékeltetésére is, hogy ez az orgánum miként vált napról napra igazmondóvá, s hogy ezzel szemben híranyagát, általában a magyarországi valóságot, miként tolmácsolta a romániai (magyar) sajtó.

Október 24-én erdélyi idõ szerint hajnali fél hatkor a Kossuth Rádió közölte: „Fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésekig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegõivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa.” A Kossuth Rádió október 23-tól 28-ig egyvégtében ellenforradalomról beszélt, és reakciósoknak nevezte a felkelõket. Igaz viszont, hogy közben 25-én már tisztult a kép, 26-án, pénteken pedig a Kossuth Rádióban már elhangzott két bûvöletes szó: felkelés és függetlenség. Korán reggel a Kossuth Rádióban ugyanis felolvasták a Szabad Nép címû újság aznapi vezércikkét: „Nyugalom és rend kell, elég volt a vérontásból, három napon át vér folyt Budapest utcáin. Legyen vége, legyen rend, nyugalom, béke. Valósuljon meg az, amiért oly sokan meghaltak, amit a magyar nép java akart: Magyarország legyen független, demokratikus ország, amely a maga magyar útján halad a szocializmus felé. Beszélni fogunk még, mert beszélnünk kell még azokról az okokról, amelyek a felkelést kiváltották. (...) Beszélni fogunk arról, hogy a felkelésben nemcsak azok vettek részt, akiket az ország helyzete felett érzett elkeseredése vitt a fegyveres harc útjára, hanem valóban ellenforradalmi erõk és más rossz elemek is. (...)” Este 7 óra 35 perckor hátborzongatóan egyenes és szókimondó szöveg hangzott a Kossuth Rádióban: „Kedves hallgatóink! Tamási Áron Magyar fohász címû írását olvassuk fel: Az idõk bénító lázában ég a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi géniusz üzenete, mely nemzeti hõseink példáit emeli elénk és költõink fénylõ szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hûség elõl! Tizenegy éve élünk õrhelyünkön, ezen a földön; szomjazva az emberi és a nemzeti lét igaz voltára. Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk, a világ pedig kotyvasztott fõzetekkel kábított minket. Ebben a zavaros veszélyben, a hosszú sóvárgás után emberi és nemzeti létünkben tehettünk-e mást, mint amit tettünk? Magunk fõztünk enyhítõ és éltetõ italt magunknak. A kor, melyben élünk, amelynek az ablakán a jövõbe nézünk, vért csordított ebbe az italba. Örök intelem ez, mely egyformán szól nekünk magunknak és a világnak. Minket arra int, hogy a kor forradalmát magunknak kellett volna végbevinnünk. Mivel ezt nem tettük meg, hanem ajándékba fogadtuk el, olyan esztendõk rakódtak történelmünkre, amelyek hagyományainkat elferdíteni törekedtek, természetünket gúzsba kötötték és jövendõnk felõl kétségekkel kínoztak. Ebben a hamis és igaztalan állapotban a nép nem találhatta meg nyugodalmát és alkotó erejét bénaság fenyegette. Ezért kellett megtörténnie annak, ami történik.

A kehely, amelyben magyarok vércsöppjei szentelik meg az éltetõ italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel õrködjék az emberi lét méltósága felett. A hatalmak, amelyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetõséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez a forma nem más és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni, a mûvelõdés szellemében pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hûségében éltek.

Szenvedõ lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszûnjenek, s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy a harcok küzdõit igazságtalan ítélet ne érje. Méltó életünkért szóban és cselekedetben a történelemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nem különben jövõt álmodó költõk, akik mind és mindig rendületlenül hívei vagyunk hazánknak.”

Tiszta beszéd, amelyet csak az nem értett meg, aki nem akart! Elutasít mindenféle diktatúrát, magyar nemzetben és nemzeti függetlenségben gondolkodik, és olyan jövõt vázol fel, amelyet az emberek szeretnének. Erdélyben is.

Október 26-i számában a Vörös Zászló közölte, hogy Kádár Jánost választották meg a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetõségének elsõ titkárává Gerõ Ernõ helyett. Az Agerpres hírügynökség alapján a lap javuló magyarországi helyzetrõl írt, s hogy „az ellenforradalmi felkelést felszámolták”. A Vörös Zászló viszont Nagy Imre beszédének egyik legfontosabb részét csúsztatással idézte. Mert míg a magyar miniszterelnök a rádióban azt mondta, hogy „kisszámú ellenforradalmár, felbujtó, Népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást indított”, addig a lap általánosított, amikor Nagy Imrét idézve azt írta, hogy „az ellenforradalmár felbujtók fegyveres támadást kezdtek Népköztársaságunk ellen”. Tovább a lap azt írta, hogy „a párt és a kormány új vezetõsége eltökélte, hogy ezekbõl a tragikus eseményekbõl levonja a legmélyebb tanulságokat”, de arról egy szót sem ejtett, hogy rádióbeszédében Nagy Imre azt is kijelentette: „Ezt az elkeseredést okozták a múlt súlyos politikai és gazdasági hibái, amelyek helyrehozását az ország helyzete és a nép általános óhaja feltétlenül megkövetelte”, s hogy a rövidesen összeülõ országgyûlésen Nagy Imre „mindenre kiterjedõ és megalapozott reformprogramot” fog benyújtani, „amely felöleli nemzeti életünk összes fontos kérdéseit”. Másnap, október 27-én a Vörös Zászló arról írt, hogy az „ellenforradalmi bandák” kórházakat támadtak meg, és sebesülteket szállító jármûveket romboltak szét, arról azonban mélyen hallgatott, hogy a Kossuth Rádióban 26-án késõ este a Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Pártbizottságának közleményében elhangzott: „Egyre nehezebb megtéveszteni a becsületes embereket”, majd valamivel késõbb ugyanott az, hogy „A harc, amelyet a magyar fiatalok elindítottak, nyugodtan mondhatjuk, gyõzött”. A Vörös Zászló akkor is mellébeszélt, amikor október 28-án szintén az Agerpres hírügynökségre hivatkozva azt írta. „Olyan megtévesztõ hírek terjedtek el, hogy a szovjet csapatok nagyszabású hadmûveleteket folytatnak Budapesten”, holott például a miskolci rádió 27-én este arról beszélt: „Nyomatékosan követeljük, hogy a szovjet csapatok azonnal hagyják abba a harcot és a legrövidebb idõ alatt távozzanak Magyarország területérõl”.

Október 28-án már egyértelmûen tisztává vált a kép, amikor a Kossuth Rádióban Nagy Imre miniszterelnök azt mondta: „A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna”. És végre a Kossuth Rádió is tisztázta álláspontját, amikor este Nagy Imre délutáni kormánynyilatkozatát kommentálva leszögezte: „Az ország élén – még nem is olyan régen – olyan emberek állottak, akik nemcsak méltatlanok voltak a vezetésre, de bûnös nemtörõdömségükkel a nép akaratának semmibevevésével felelõsek ezért a tragédiáért. Abban van a tragédia, hogy ezeket az embereket a politikai élet csúcsáról csak tûzharccá terebélyesedett népharag tudta elsodorni. Mindazt, ami az elmúlt héten Budapesten, az országban történt, csak így lehet, így is kell értékelni. Kötelességünk megmondani, hogy a rádió sokáig –mondhatnók, a legutóbbi napokig – nem ilyen értékelést adott.” Ettõl a kijelentéstõl kezdõdõen vált hitelessé a Kossuth Rádió. Ez a mondat egyenlõ volt azzal, hogy a rádióhallgatók immáron végérvényesen megbizonyosodjanak a magyarországi valóság felõl. A késõ esti, 10 órai híreket követõ felhívásában a budapesti egyetemi ifjúság bizottsága már így szólította meg a felkelõket: „magyarok, forradalmárok!”, majd leszögezte, hogy „a kormány teljesítette a forradalmi ifjúság követeléseit”, s azt kéri, hogy a szovjet csapatok kivonultával „forradalmi harcosok” csatlakozzanak a honvédekbõl, rendõrökbõl, diákokból és munkásokból verbuválódó fegyveres nemzetõrséghez.

Hogy még tisztább legyen a kép, az október 28-i „bocsánatkérése” után 30-án este 8 órakor a Kos- suth Rádió már így jelentkezett: „Kedves hallgatóink, a Szabad Kossuth Rádió új mûsorát hallják. (…) Ugye örömmel hallották a Magyar Rádió új nevét? Szabad Kossuth Rádió Budapest. Szép? Nevünk elhangzása után hadd tegyünk eleget kedves kötelességünknek. Üdvözöljük és forró testvéri szeretettel köszöntjük adótestvéreinket, büszkék vagyunk rájuk, hogy õk elõttünk jártak a forradalom útján, elõször megelõzve bennünket, a Kossuth adót napokkal a szabad hírszolgálat, a szabad rádiózás útján. Bevallom, örömmel vallom be, hogy ezekben a napokban reménykedve lestem és lestük e parányi adók hangját. Hadd mondjam el azt is, szorongásaink és a rémület napjaiban gyenge hangjuk nagy erõforrás volt nekünk. Mi, a Magyar Rádió munkatársai teljesen elítéljük a Kossuth adó szereplését, a régi utat, amelyben magunk is beszéltünk, s a közelmúlt napjait, amikor nem hallathattuk hangunkat. (...) Minden erõnkkel azon leszünk, hogy ne csak a szabadsághoz legyünk méltók, hanem a Szabad Petõfi Adó példamutató hangjához is. Kedves hallgatóink, köszöntjük a Szabad Petõfi Adót Gyõrben, s velük együtt Miskolc, Szolnok, Pécs, Balatonszabadi és a fehérvári adó szabad hangját és minden egyes munkatársát!”

A romániai sajtó, ezen belül a Vörös Zászló viszont megmaradt a régi álláspontján. A bukaresti pártközpont országos lapját, a Scânteiát idézõ magyar lap azt írta október 30-án: „Ezekben a napokban az imperialista propaganda minden erejét latba veti, hogy félrevezesse a világ közvéleményét ezen aljas lázadás jellege, céljai és megvalósításaival kapcsolatban. (...) Nyilvánvaló, hogy az ellenforradalmi összeesküvés Magyarországot újra az imperialista köröknek akarta alárendelni, fel akarta áldozni Magyarország nemzeti függetlenségét, vissza akarta állítani a grófok és a burzsoázia hatalmát, azoknak hatalmát, akik a múltban kegyetlenül kizsákmányolták a magyar dolgozó népet. (...) Biztosak vagyunk abban, hogy a magyar nép, amely nehéz áldozatok árán vívta ki szabadságát, és amely értékelni tudja a népi hatalom éveiben megvalósított forradalmi vívmányait, képes lesz arra, hogy véglegesen szétzúzza a fasiszta kalandot”.  Aznapi számában a Vörös Zászló beszámolt arról is, hogy 28-án este „Nagy Imre elvtárs, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke rádiónyilatkozatában ismertette a kormány programját”, de egyetlen betût sem írt arról, amit idézett nyilatkozatában Nagy Imre egyértelmûen leszögezett, hogy kormánya elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. Tette mindezt a romániai sajtó annak dacára is, hogy Nagy Imre beszédét követõen a Kossuth Rádióban, aki csak megszólal, akinek, illetve amely szervezetnek üzenetét, szövegét beolvassák, kivétel nélkül mindenki forradalomról és annak gyõzelmérõl beszélt. A Szabad Kossuth Rádió október 31-i hírkommentárjában meg is jegyezte, hogy: „E nehéz napokban a hazaszeretet tisztító szerénységével fogadjuk azokat az elismeréseket, melyekkel a világ legkülönbözõbb népeinek sajtója és rádiója népünk nagy újjászületését illeti. Nem lennénk õszinték, ha nem vallanánk be, hogy jólesik, hogy nagy kultúrájú, szabadságban, emberségben joggal fáklyát lobogtató nemzetek vezetõi, költõi és írói a modern kor egyik legszebb humanista forradalmának nevezik napjaink magyarországi történelmét. De éppen olyan mélyen felháborít, hogy ugyanakkor a csehszlovák és román sajtó és rádió sztálinista hangon tájékozatlanul és félretájékoztatva foglalkozik a legkülönbözõbb nyelveken, köztük magyarul is, a mi forradalmunk eseményeivel. Azokat a kifejezéseket ismétli meg, amelyeket a magyar sztálinisták használtak még néhány nappal ezelõtt is. Mélységesen elszomorít, hogy most a fontos órákban megkísérelnek ismét éket verni népeink közé. Tartozunk az igazságnak annyival, hogy a fájdalmas rágalmakat egy pillanatig sem írjuk a román és a csehszlovák nép számlájára, de keményen felemeljük hangunkat a román és a csehszlovák hírszolgálati szerveknek forradalmunk gyalázása ellen.”

November 1-jei számában a Vörös Zászló folytatta munkáját. A drezdai rádió, illetve a keletnémet AND hírügynökség tudósításaira hivatkozva azt írta, hogy az osztrák–magyar határon „fasiszták valóságos fõhadiszállásokat létesítettek”, és „ellenforradalmi csoportokat szállítanak át Magyarországra Bajorországból és Nyugat-Németországból”.

 

Nyilatkozatok időszaka

 

November 4-én, vasárnap hajnalban a szovjet csapatok megindították második, döntõ támadásukat Budapest és a magyar forradalom ellen. A romániai sajtó – bár mint a fenti részletek is tanúsítják, korábban sem abban jeleskedett, hogy a magyarországi forradalomról és a fejleményekrõl tárgyilagosan tájékoztasson – egyszerre a legdurvább gyalázkodó hangra váltott. A Vörös Zászló november 4-én közölte azt a két nappal korábban keltezett, Lelkiismeretünk parancsszava címû nyilatkozatot, amelyet a Magyar Autonóm Tartományban élõ írók, költõk, irodalmi szerkesztõk jegyeztek: „Immár két hete vagyunk tanúi a testvéri Magyar Népköztársaságban zajló tragikus eseményeknek. A kétség és reménység, a fájdalom és megdöbbenés váltakozó hangulatában, pártunknak már kezdetben világos értékelése alapján jutottunk el ahhoz a felismeréshez, hogy Magyarország dolgozó népének az ország politikai és gazdasági életében meglévõ hibák felszámolására irányuló törekvéseit megnyergelte a sötét reakció, s a szocialista demokratizmust szolgáló tiszta szándékot jóhiszemû tömegek félrevezetésével, elborította az ellenforradalom szennyes áradata. (…) Aminek most tanúi vagyunk, az a párt vezette magyar munkásosztály, a dolgozó parasztság, a szocializmus ügyét szívében hordozó értelmiség tizenkét esztendei verejtékes munkájának szétverését, a népi hatalom alapjainak felrobbantását jelenti, a teljes polgári restaurációt. (…) Nap mint nap hallgattuk a rádió közleményeit, levitézlett politikusok és politikai-gazdasági programot hirdetõ reakciós papok beszédeit, s megdöbbenésünket a felháborodás érzése váltja fel. A szocialista mezõgazdaság ellen harsognak a dolgozó parasztság ellenségei. A földesúri zsellérsorsból szabadult egykori koldus parasztság elõl szeretnék elvenni az egyetlen kivezetõ utat, hogy ismét a grófok, hercegek bitangolják a Duna–Tisza táját. »Nincs többé osztálytagozódás, csak egységes falu van!« – üvöltik a földesúri Magyarország föléledt bérencei (…). Maguk a hazug jelszavak hirdetõi is jól tudják, hogy lehetetlent hirdetnek, áfiumnak, mákonynak szánják – s közben máris szervezik a nagybirtokos Magyarország levitézlett urainak birtokba ültetését. S miközben huligán bandák Budapest terein máglyára vetik a marxizmus eszméit hirdetõ könyveket, s a hitleri fasizmus rémeit élesztgetik, a Vatikán magyarországi ügynökei, a béke magasztos ügye mellett kiálló, a háborút, a gyilkolást, rombolást elítélõ becsületes papokat, püspököket némítanak el hazug ájtatossággal. (…) A sötét klerikális reakció, a Horthy fasiszta kegyetlenkedés, a kommunista üldözés, a népüldözés, a lincselés erõi próbálnak most úrrá lenni Magyarország népén. (…) Mi, romániai magyar dolgozók, a Román Munkáspárt harca révén, e párttal együtt küzdve nyertük el egyenjogúságunkat s e küzdelemben acélosodott meg az a barátság, amely a testvéri román néphez fûz bennünket e közös hazában. (…) Barátaink, testvéreink, magyar dolgozók, magyar írók! Innen szólunk hozzátok. Ne tûrjétek, hogy véreskezû demagógok, ellenforradalmár banditák, a világ dolgozóinak reménységét, a Szovjetuniót bántsák. (…) Mi, a Magyar Autonóm Tartományban élõ írók és a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozói, lelkünk egész felháborodásával tiltakozunk az ellen, hogy a népszabadság legtisztább eszméit, Petõfi Sándor eszméit sötét lelkû gazemberek bemocskolják. Mi, kommunisták vagyunk, Petõfi harcának jogos utódai, a történelem elõtt és népünk elõtt felelünk a ránk hagyott drága örökségért! Grófok, gyárosok, bankárok felbéreltjei ne merjék szájukra venni Petõfi szent nevét. A garázdálkodó nyilasok réme kísért Magyarország felett! A pokol szabadulhat rátok, ha most engedtek, ha nem véditek meg a szocialista Magyarország kommunistáinak pártját s a párt szent ügyét: a szocialista Magyarországot! Mi, a Román Népköztársaság hûséges gyermekei, románok, magyarok veletek vagyunk, hiszünk bennetek, hiszünk harcotok végsõ gyõzelmében, hisszük, hogy visszaállítjátok a dolgozók hatalmát, hogy ismét feltûzitek gyáraitokra az ember ötágú, vörös csillagát. Marosvásárhely, 1956. november 2. Dr. Antalffy Endre, Gagyi László, Gálfalvi Zsolt, Hajdu Gyõzõ, Hajdu Zoltán, Kemény János, Kovács György, Metz István, Molter Károly, Nagy Pál, Oláh Tibor, Papp Ferenc, Sütõ András, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Tompa László írók. Balázs Lajos, dr. Kocziány László, dr. Szász Béla, az Állami Irodalmi és Mûvészeti Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztõi. Metz Erzsébet, Sátán Margit, Siklódi Sándor, az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztõségének dolgozói.”

November 6-án a Bolyai Tudományegyetem tudományos tanácsának november 4-i nyilatkozatát tette közzé a Vörös Zászló: „(…) A belsõ ellenforradalmi erõk, a nemzetközi reakció támogatásával egyre inkább veszélyeztették, és még ma is veszélyeztetik azokat az alapvetõ vívmányokat, amelyeket a magyar dolgozó nép 12 esztendõ áldozatteljes és hõsies harcával vívott ki a kommunisták vezetésével. Forró rokonszenvvel, teljes együttérzéssel viseltetünk a magyar dolgozó nép nagy erõfeszítései iránt, amelyekkel igyekszik megakadályozni azt, hogy az események a magyar nép számára tragikus irányba, a kapitalista restaurációhoz, a tõkések, a földesurak, a klerikális reakció uralmának visszaállításához vezessenek. Határozott együttérzésünket fejezzük ki Magyarország most megalakult Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya iránt. (…)”. Ugyanabban a lapszámban látott napvilágot a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsõoktatási Intézet bõvített tudományos tanácsának nyilatkozata: „(…) Az elsõ óra gyötrõdései, kínzó kérdései után az események gyors kibontakozása mindannyiunknak megmutatta, hogy Magyarországon a reakció sötét erõi, a gazdasági nehézségekben és a szocialista demokratizmus megszegésében kapaszkodva félrevezették a jóhiszemû tömegeket és kapitalista restaurációt kíséreltek meg – amint azt pártunk az elsõ perctõl kezdve világosan leszögezte. Nyugatról hazaözönlõ és az ország területén megbújt nyilasok, horthysták, a földesurak és a tõkések zsoldjában álló elemek újjáalakították a levitézlett polgári pártokat és szervezeteket, megtagadták a közösséget a szocialista tábor országaival. Követelték a gyárak visszaadását a tõkéseknek, az egyházi birtokok visszaadását, s vad dühvel támadtak a szocialista mezõgazdaság új hajtásaira. Politikai és közönséges bûnözõkkel s a klerikális reakció hírhedt képviselõivel szövetkezve rámutattak mindenre, amit 12 év alatt a magyarországi dolgozó nép keze teremtett. Cinikus gúnynak és káromlásnak hangzik az, hogy ezek az ellenforradalmárok szabadságharcról szavaltak, hogy Petõfi s az 1848-as forradalmi nemzedék nagyszerû fiainak nevével takaróztak. Budapest utcáit ugyanúgy, mint a hitlerista terror napjaiban, könyvmáglyák lángja világította meg, amelyek a haladás és a tudás harcosainak mûveit hamvasztották el. Újból életre kelt a horthysta ellenforradalmi terror (…) Szadista kegyetlenséggel támadtak a bérgyilkosok a legjobb hazafiak ellen, s cinikus tervszerûséggel irtották ki az új életért harcolókat családjukkal együtt. Nekünk, orvosoknak, semmi közösségünk nem lehet az »úri Magyarország« feltámadt huligánjaival, s azok pénzelõivel és felbujtóival, azokkal, akik könyvmáglyákkal és emberi holttestekre akarják újra építeni letûnt tõkés-földesúri rendszerüket.

A fasiszta ellenforradalom a maga céljai érdeké-ben sietve elõretolta az uszító nacionalista és soviniszta jelszavakat. (…) Meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy a magyar dolgozó nép gyõzedelmeskedik, az ellenforradalom sötét erõit véglegesen megsemmisítik. A mi ügyünk – a szocializmus ügye – legyõzhetetlen. Marosvásárhely, 1956. november 4.” 42 aláírás.

Az Igazság november 6-án tette közzé a kolozsvári magyar írók nyilatkozatát: „Napokon át feszült aggodalommal és egyre megrendültebben figyeltük Magyarország sorsának alakulását. Nyilvánvaló, hogy a szocialista demokratizmusért s a jogos gazdasági követelésekért tett békés erõfeszítéseket kihasználták a reakciós, ellenforradalmi erõk. (…) A reakció bûnös kísérletet tett arra, hogy kiszakítsa Magyarországot a szocialista népek testvéri nagy családjából, s ezzel megzavarja Európa békéjét. A forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulása után mi, romániai magyar írók, bízunk abban, hogy a magyar nép e kormány vezetésével nemcsak megvédi vívmányait, hanem a szocialista humanizmus szellemében ki is teljesíti azokat, és egyszer s mindenkorra felszámolja a régebbi vezetés által elkövetett bûnöket. (…) Bízunk emberségesebb, szebb, gazdagabb szocialista jövendõnkben, életünk demokratizmusának és nemzetiségi vívmányainak fejlõdésében, kiteljesedésében.

Szoros barátságban a román néppel, a népi demokrácia erõsítésével szolgáljuk a legjobban azt a történelmi fejlõdést, amely a szocialista országok nagy családjában az összes békeszeretõ népekkel együtt biztosítja az alkotó munka nyugalmát és örömét. A jelenleg Kolozsváron tartózkodó írók gyûlésének megbízásából: Asztalos István, Balogh Edgár, Bartalis János, Csehi Gyula, Földes László, Horváth Imre, Horváth István, Kacsó Sándor, Kiss Jenõ, Létay Lajos, Marosi Péter, Salamon László, Szabó Gyula, Szabó István, Szabédi László, Szentimrei Jenõ, Tamás Gáspár. Kolozsvár, 1956. november 5.” Másnap, november 7-én a kolozsvári román íróknak az RMP központi vezetéséhez intézett távirata is megjelent az Igazság hasábjain: „(…) Már az elsõ napokban világosan láttuk, hogy a jogos követelések kielégítésére irányuló mozgalom határozottan reakciós jellegûvé vált. Ellenforradalmi elemek megkísérelték aláásni magának a népi demokratikus rendszernek az alapjait. Meggyõzõdésünk, hogy az új forradalmi munkás-paraszt kormány helyreállítja a rendet, és minden erõfeszítést kifejt az élet normális menetének visszaállítására és a magyar nép forradalmi vívmányainak megvédésére. Határozottan csatlakozunk hazánk dolgozóihoz, akik ezekben a napokban kifejezték egyetértésüket pártunk bölcs politikájával. (…) A román írók mellett, a magyar írókra az a felelõsségteljes feladat hárul, hogy még hatékonyabban vegyenek részt a Román Népköztársaságbeli szocialista kultúra megteremtésében és a román nép s a magyar nemzetiség barátságának elmélyítésében. A Román Munkáspárt köré tömörülve igyekezni fogunk tükrözni mûveinkben népünk nagyszerû harcát, amely a Szovjetunió vezette szocialista országok oldalán új életet épít. Leon Baconsky, Pavel Bellu, Grigore Beuran, Ion Breazu, Teofil Buºecan, Constantin Daicoviciu, Victor Felea, Aurel Gurghianu, Dumitru Isac, Ion Lungu, I. D. Muºat, George Munteanu, Leonida Neamþu, Ion Oarcãºu, Iosif Pervain, Emil Poenaru, Dumitru Radu Popescu, D. Florea-Rariºte, Aurel Rãu, Gavril Scridon, Liviu Tomuþa, Mircea Tomuº, Ion Vlad, Mircea Zaciu. Kolozsvár, 1956. november 6-án.”

Ilyen és ezekhez hasonló reagálások jelentek meg tehát az 1956-os magyarországi eseményeket értelmezõ korabeli romániai sajtóban. Ez alól a nem közéleti, tehát a kulturális sajtó sem volt kivétel, amely a párt által meghatározott szûk mozgástérben, rendelésre vagy önszántából 1957-ben is közölt forradalmat és szabadságharcot támadó értekezéseket. A tisztázáshoz folytatom a kutatást, mert ezek a sajtó- és mentalitástörténeti adalékok mindenképpen tanulságosak.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008