magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sas Péter: „Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal


– A Mûvelõdés szerkesztõségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.

– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Mûvelõdésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.

– Munkássága, egész életmûve Kolozsvárhoz kötõdik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvû Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?

– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófõi kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határõrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, errõl a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különbözõ tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófõi oklevelet kihirdették a vármegyei közgyûlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélõ asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Fõhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyûlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik õk? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részrõl az õ nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tõzsér, kereskedõ volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyõzõdéses plebejus szemléletû, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Elõször anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de õk „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.

Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglõt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám késõbbi nevelõapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetõvé tevõ 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése elõtt élettársi viszonyba lépett vele. Õt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Õt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülõi házat a nagyméretû szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlõben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a mûkedvelõ elõadások próbáit. Már elõtte való nap be kellett fûteni, hogy megfelelõ meleg legyen.

– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülõhelyére, a bánsági Facsádra is?

– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyûjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimbõl élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, fõszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az idõben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselõk, szabadfoglalkozásúak, valamint ott mûködött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzõi hivatal, az állatorvosi rendelõ és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetõleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szûrszabó, Miloº bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részbõl állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendõ nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegû, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, õsszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdõre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetûzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerûen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplõt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be õket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetû „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzõnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendõrségen. A rendõr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az elõírástól. Ez volt az ottani helyzet.

– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.

– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függõ nagyméretû képek: Bem tábornok, Petõfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetõk miatt. Az ünnepi  nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelõ nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejû gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetû asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentõl megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdõgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevû bábaasszony segített a világra. Õt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nõvérem 5, Dunci nõvérem 6 évvel volt idõsebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nõvéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idõvel „kisebbségi gyereknek” minõsítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésrõl nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétõl fogva és õ fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselõjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettõt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebbõl is élt, zongoraleckéket adott. Késõbb a szolgálók énekeltek nekem elalvás elõtt. Õket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az õ nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk elõszobájában volt egy trimó elnevezésû bútor, tetején porcelán vázaszerûség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minõségû merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveibõl. Amikor már megismertem a betûket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebõk Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögõ Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minõsítik, de kedvenceim voltak. A mûveket különbözõ szempontokból lehet minõsíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.

– Gondolom, az elõbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.

– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Õ a családja származási helyérõl, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélrõl – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint õk. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tõle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az elsõ világháborút követõen francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nõvére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerõszakolta a Kati nõvérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.

– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tûnõ kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belõle?

– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petõfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Õk promenádnak mondták, késõbb ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral fõzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedõ unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, õ volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az elsõ óvónõm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónõvel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németbõl elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónõ volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.

– Szinte jelképesnek tekinthetõ, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötõ út.

– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedrõl írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselõk felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás elõtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami fõgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzõje is velünk volt a fiával, hogy õt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelõje éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által mûködtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevõségi tisztviselõ Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levõ internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdõdött életemnek az a szakasza, amit én késõbb „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevû, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebbõl aztán Monper lett. Mielõtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az elõírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az elsõ évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélõt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésbõl nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdõjelezhetõ. A Monper a reggeli ébresztõnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni elsõ reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelezõ volt a kápolnában kántori teendõket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levõk hallgatták ki a másnapi leckékbõl. Önfejû voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenõrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsõs diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…

Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erõsítették meg õket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselõ és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költõ lelkész, majd a nagymûveltségû, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az õ órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítõ törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték õket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részérõl sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részrõl. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnõtt ember taníthatott. Az elsõ osztálytól kötelezõ francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfõnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy õ nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfõnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idõsebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülõ bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következõ évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nõvérem, a férje, Ferencz Antal testnevelõ tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendûnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezetõ a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkébõl a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Késõbb Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezsõ szelleme.

(Folytatjuk)

 

 


 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008