magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Seres Bálint: Adatok a kopjafa értelmezéséhez


Ha a kopjafáról esik szó, általában egy oszlopszerû faragványra gondolunk, amit újabban emlékoszlop gyanánt állítanak a köztereinken. De vajon tudjuk-e, hogy igazából mi is a kopjafa? Hogy néz ki? Mekkora? És hogy hogyan díszítették?

Talán nem kell különösebben bizonyítani, hogy minden tudományos kutatás sikeressége a használt kifejezések jelentésének pontos meghatározottságán múlik. A pontatlan szóhasználat félrevezetõ és téves következtetésekhez vezet. Úgy tûnik, hogy ennek lett áldozata a kopjafa is.

A 19. század óta a protestáns temetõk sírfáira párhuzamosan több megnevezést is használunk. Ezeket a néprajzi szakirodalom a népnyelvbõl vette át és vezette be a köznyelvbe egymással azonos jelentésû kifejezésekként. Mindezt úgy tették, hogy közben egyáltalán nem merült fel a gyanú, hogy ezek a kifejezések eredetileg különbözõ tárgyféleségek megnevezésére szolgálnak és ezért átfogó megnevezésnek egyik sem alkalmas.

Úgy gondolom, jogos a kérdés, hogy mikor melyik a helyes: fejfa, kopjafa, gombosfa, vagy esetleg egyik sem?

A magyar néprajzi kutatásnak évtizedeken keresztül kiemelt területe volt a sírfáink formavilága. A figyelmet sajátosan nemzeti jellegükkel vonták magukra, aminek köszönhetõen fontos szerepet játszottak a nemzeti stílus létrehozásában. Ezért volt fontos az õsiség bizonyítása is. Kialakulásukról már a kezdetekben több elmélet megfogalmazódott. Ezek helyességét egészen napjainkig nem sikerült sem megnyugtatóan igazolni, sem cáfolni. Gyakran láthatjuk, hogy a különbözõ elméleteket vélt megnevezésükkel próbálják igazolni. Az irodalom futólagos áttekintése is azt bizonyítja, hogy a kérdés egyik lényeges eleme a megnevezések helyessége.

A köznyelvben talán a legelterjedtebb a kopjafa, melyet ma már legtöbbször a díszesen faragott sírfa alakú emlékoszlopokra alkalmaznak. A néprajzi irodalomban a fejfa elnevezés valamivel gyakoribb, de megemlítik a gombosfát is mint regionális névváltozatot. Napjainkban viszont azt tapasztaljuk, hogy újabb kutatásokra hivatkozva egyesek a kopjafa megnevezés létjogosultságát teljes mértékben megkérdõjelezik (Hofer 1989, Sütõ 2002, Novák 2005, Juhász 2005).

Ifjabb Kós Károly a múlt század hetvenes éveiben írta, hogy „tisztázandó mindenekelõtt a többféle elnevezés alatt tárgyalt és a lakosság által is különbözõ névvel illetett sírfák azonossága, illetve különbözõsége” (Kós 1972. 253.) Sajnos erre idáig csak részben kerülhetett sor a tipizálási kísérletek kapcsán, mert általában a formai jegyek irányából közelítettek a problémához, nem véve figyelembe, hogy akár az alapforma is, de még inkább a díszítõ motívumok nagyon könnyen változhatnak. Például a gombosfa megnevezés alatt találkozunk nyúlánk, hegyesedõ (Erdõvidék) vagy zömök, alacsony, esetleg elágazó (Kalotaszeg) változatokkal, amik látszólag külön típusok, de igazából ugyanannak a típusnak a változatai és nem szükséges különbséget tenni a megnevezés által.

Az alább bemutatásra kerülõ adatokat jórészt az Égig érõ oszlopok címû dolgozatomból vettem át, amely a budapesti Néprajzi Múzeum 2010-ben meghirdetett gyûjtõpályázatára készült. Célom az volt, hogy amennyire lehetséges, tisztázzam a kopjafa, gombosfa, fejfa stb. megnevezések pontos jelentését, elterjedését és az ebbõl levonható következtetéseket felhasználjam ezek csoportosítására, illetve a háromszéki kopjafa elterjedésének feltérképezésére.

A kopjafa elsõ említése a néprajzi irodalomban Orbán Balázs nevéhez fûzõdik (Orbán 1868, 140.), aki érdekes módon egy katolikus közösség, Atyha esetében írja le a kopjás temetést mint õsi népszokást.

Viszont amit Orbán Balázs látott, véleményem szerint kérdéses, hogy a protestáns parasztság szokásaival lenne rokon. Sokkal inkább a nemesi kultúrából ismert zászlós temetkezésrõl lehet szó, ami aligha hozható összefüggésbe a paraszti kopjafa állításával, hiszen a nemesség esetében halotti zászlóval kizárólag férfiakat temettek, ami kifejezetten a hadi karrierre utalt, és a temetés során általában összetörték. (Szabó 1998, Gyulai 1997)

Kutatástörténeti szempontból mindenekelõtt néhány korai (eltekintve Orbán Balázstól) publikációt kell még kiemelni, amik véleményem szerint meghatározták a magyar sírfák megnevezésének késõbbi alakulását.

Budenz fejfának (Budenz 1896) nevezi és a névbõl kiindulva a halott képmására vezeti vissza (magát a szót fejet ábrázoló fának magyarázza. Nincs tudomása arról, hogy a népnyelvben él a „fûtül való fa” változat is, mely adat nyilvánvalóan nem támogatja Budenz elméletét) a protestáns sírfákat, vagyis bálványt lát bennük.

Szinte Gábor a kopjafa (kopiafa) megnevezésre fekteti a hangsúlyt (Szinte 1901). A háromszéki sírfákat általánosan így nevezi és (valószínûleg Orbán Balázs hatására) szoros összefüggést lát az általa bemutatott sírfák (gombosfák) és a hadikopja sírjelként való használata között a székelység körében. Elméletét õ is elsõsorban a megnevezésre alapozza. A címben zárójelben feltüntetett „temetõ fejfa” azt sejteti, hogy a kopjafát azonosnak tekinti a fejfával. Elsõ közlésében csupán két faluból (Zalán, Sepsikõröspatak) ad példákat, de említi a brassói magyar temetõt is, mint ahol a környezõ falvakból betelepültek hozzátartozói magukkal hozták a falujukra jellemzõ sírfát. Valószínû, hogy a többi háromszéki falu temetõjét – ahol általánosnak véli a szokást – még csak hallomásból ismerte. A négy évvel késõbbi második közléséhez (Szinte 1905) már alaposabb kutatást végzett s a kopjafával szemben gyakrabban használja a fejfa elnevezést.

A késõbbiekben a gombosfa rovására a szakirodalomban ez a két megnevezés válik általánossá és szinonim szavakként használják a fejnél elhelyezett fa sírjelekre.

Szinte Gábor második közlésével egy idõben jelenik meg Sebestyén Károly írása (Sebestyén 1905), aki Roediger kutatásai nyomán járt Háromszéken. Amit Pákéról ír, úgy gondolom, fontos adat, mégsem keltett visszhangot: „Pákén, mely a hegyektõl távol, a síkban fekszik, már alig van kopjafa, de ott más fölötte érdekes dolgot láttam. A temetõ tele van méternyi magas, legfeljebb három ujjnyi vastag rudakkal, melyek minden síron párosával, fejtõl és lábtól vannak a földbe szúrva. Végük gomb alakúra, vagy a föntebb említett négy ágúra, vagy a 17. számú alakjára van faragva. Ennek a neve kivüvõfa. Ezeken viszik ki a koporsót, és a sír befödése után annak két végére letûzik, ideiglenes fejfának.”

Annyi kiigazításra szorul Sebestyén leírása, hogy ez nem ideiglenes sírfa, hanem bizony végleges volt sok síron még a 20. sz. végén is, pedig nem alkalmas a sír azonosítására. Ennek a látszólagos ellentmondásnak az okát akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a sírok gondozása nem régi szokás errefelé. Tehát nem volt szükség a sírok pontos jelölésére. A közeli hozzátartozók sírjára mindenki emlékezett, ameddig szükséges volt, anélkül, hogy nevet kellett volna írni a sírhant fölé, hiszen a parasztság körében még a 18. században nagy volt az írástudatlanok aránya, tehát semmi értelme nem lett volna a sírok feliratozásának. A falusi temetõkben a feliratozott sírjelek (fejfa, epitáfium, sírkõ stb.) a sírok gondozásának szokásával párhuzamosan, de idõben és térben egyenetlenül, polgári hatásra terjednek el a 19. és a 20. század folyamán.

Sebestyén azt is megsejti, hogy a kettõs rúd és a kopjafa elnevezés összefüggnek, de megmarad azon meggyõzõdése mellett, hogy amit Csomakõrösön látott, az kopjafa. Ha alaposabb kutatást végzett volna, a pákéihoz hasonló rudakra talált volna a szomszédos Barátoson, Zágonban, Feldobolyban, Cófalván, Szörcsén, Teleken stb., vagyis mindenhol, ahol az oly nagyon keresett kopjafát nem találják, és ha a megnevezés után érdeklõdik, biztosan rájön, hogy emezt általában kopjafának és azt amiért a vidéket bejárta (és kopjafának véli) gombosfának nevezi a nép.

De sajnos nem így történt és egymás után jelentek meg az olyan írások, melyek a nép által gombosfának vagy gombfának nevezett faragott oszlopot kopjafának, jobb esetben fejfának nevezik, egyre jobban elmélyítve a köztudatban ezek azonos voltának tévhitét.

Hogy világosabban lássunk, szükségünk van egy tiszta és pontos fogalomapparátusra. Ezért szükséges revideálni, hogy melyik megnevezést mire alkalmazhatjuk.

Ahogy fennebb már említettem, a kopjafa (1. fotó) vékonyabb rúdból készül és kb. 30-50 cm része áll ki a földbõl, melyet párosával a sír két végén láthatunk. Általában egyformák, ritkábban a fejnél levõ magasabb és díszesebb (Szörcse). Alaprajzuk négy- vagy nyolcszög, esetleg kör. Nincs rajtuk felirat. Háromszéken a sírkõ elterjedése óta esetenként kiegészítésként tesznek mögéje feliratozható, idõállóbb követ vagy betont. De ilyenkor is legtöbbször a helyén hagyják a kopjafákat. Nem kizárólagosan székely szokás. Más vidékeken viszont sok esetben már mindkettõ a lábhoz kerül és lábfának nevezik.

A másik fontos csoportot a gombosfák (5. fotó) alkotják. Ezek olyan, fejnél elhelyezett oszlopok, melyek faragása négy- vagy ritkábban nyolcszög alaprajzú és kidolgozottsága minden oldalán egyforma, találunk rajtuk legalább egy vagy több gombnak nevezett motívumot. Általában (de nem feltétlenül) felirattal vannak ellátva. (Gyakran nevezik tévesen kopjafának.)

A fejfát (4. fotó) a gombosfához hasonlóan a sírhant fej felõli részénél helyezik el. De leginkább sírkõhöz hasonló, a gombosfánál egyszerûbb oszlop. Leggyakrabban téglalap alaprajzú. Legfeljebb az elején a felirat fölött van vésett díszítés. A háta általában sima, néha teljesen megmunkálatlan. Gyakran találunk vele szemben páros lábfát (2. fotó) mivel a korábban fejnél és lábnál elhelyezett kopjafát a fejtõl kiszorította a sírok pontos azonosítását szolgáló fejfa vagy sírkõ, így mindkét rudat a lábhoz állították be. Ezt a folyamatot írja le a 20. sz. elejérõl az Alsó-Fehér megyei Hariból Nagy Ödön, ahol „Szász Marci szerint régebben csak a nemesi eredetû halottak hozzátartozóinak állítottak sírkövet. Az egyszerû embereknek (az egykori jobbágyok utódainak) még fejfát sem állítottak, hanem csak egy karót fejtõl s egyet lábtól. Mintegy két évtized (1947-es adat) óta fejfát tesznek a halott fejéhez, a lábához pedig két lábfát, amely karvastagságú, gömbölyû tölgyfa karó” (Nagy 1995. 97.). A lábfa alakra is nagyon hasonlít vagy teljesen megegyezik a kopjafával. Leggyakrabban párosan teszik ezt is, de ritkábban lehet 1 vagy 3 is belõle. Elterjedése nagyjából egybeesik a fejfák elterjedésével. Helyenként a lábfa meg is õrizte a kopjafa elnevezést, mint például Szalárdon (Kelemen 1994. 19.), ahol egy vékonyabb oszlopot állítanak le lábtól, végét néha megfaragják gombosra és feketére festik.

Az epitáfium is mint a fejfa, elsõdlegesen a felirat elhelyezésére készül, de kevésbé tartós anyagból (deszka). Polgári hatásra terjedhetett el. Ide sorolhatunk minden olyan táblaszerû faragványt, mely nem fér be a többi kategóriába.

Tehát, amikor a sírfákról beszélünk, szükséges differenciált elnevezésüket használni, mert ahogy láthatjuk, a kopjafa is a hagyományos sírfáinknak csupán bizonyos típusát jelöli és nem használandó gombosfa, fejfa, netán népi iparmûvészeti faragvány értelemben sem. Bármelyik kifejezésrõl is legyen szó, indokolatlan és következetlen használata hátráltatja a kutatást. Ugyanígy amikor eredetükrõl esik szó, szükséges a fejfát, gombosfát, kopjafát és epitáfiumot külön-külön tárgyalni.

Ha átnézzük a magyar sírfákkal kapcsolatos irodalmat (az 1980-as évekig kb. 60 tanulmányt), pontosabban azt, hogy a címekben melyik megnevezést részesítik elõnyben, kitûnik, hogy kb. 36-ban fejfát, 17-ben kopjafát, 2-ben gombosfát és 1-ben sírfát írnak. Ha a megnevezést egybevetjük a tartalommal, azt látjuk, hogy a fejfa terminust többnyire helyesen olyan vidékekre alkalmazzák, ahol ez a népi megnevezéssel is egyezik. Viszont a kopjafa elnevezést teljesen önkényesen olyan esetekben használják, ahol a népi elnevezés általában gombfa vagy gombosfa.

2008 nyarán bejártam azokat a háromszéki falvakat, amelyekben kopjafának nevezett kettõs rudat lehetett találni. Sikerült elterjedésüket behatárolnom.

Ezek szerepérõl, eredetérõl szintén megoszlik a kutatók véleménye, de soha nem váltottak ki akkora érdeklõdést, mint a gombosfák vagy a fejfák. Akadnak akik kétségbe vonják, hogy ezeken vitték volna ki a halottat (Györffy 1916. 114.). Azt a pár szórványos adatot leszámítva, ami erre enged következtetni (Árkoson emlékeznek, hogy szokás volt azt a két fát, amin a koporsót kivitték a sír két végére felállítani, mondván, hogy ez jelképezi az átmenetet az életbõl a halálba: „élettõl halálig fa”), én sem találtam nyomát ennek a szokásnak. De nem állítanám, hogy régen ez nem lehetett így. Viszont azt már nagyon kérdésesnek gondolom, hogy valóban hadikopját jelképeznének, hiszen nehezen lehetne megmagyarázni, hogy a nõk, gyerekek és idõsek koporsóját miért vitték volna ki hadikopján, vagy azt jelképezõ rúdon. S fõleg pedig azt, hogy elterjedését tekintve (ha a lábfát is ide számítjuk) egyáltalán nem korlátozódik a Székelyföldre vagy a katonáskodó rétegre. Sokkal valószínûbbnek tûnik, hogy a kopja szót, mint a „kopjásan faragott” esetében is hegyes, kihegyezett jelentéssel használták, ahogy ez az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban is található: „kopias gerendakban”, vagy „menyezeti feyer gyalult deszkakbol tablason kopiason csinalt” (Szabó T. 1995. 224.).

Annak, hogy az ÚMTSZ szerint a kopjafa a háztetõn (3. fotó) elhelyezett, többnyire hegyes rudak megnevezése, feltételezésem szerint köze lehet ahhoz, hogy a sírt a halott házának tekintették és a sírnak igyekeztek háztetõ formát adni.

Természetesen haláluk után a vitézeket vihették ki a temetõbe hadikopján, mint a foglalkozásukra utaló eszközön, ahogy Lövétén a betlehemezõk vezetõjét, aki a betlehemezés másodnapján meghalt és a betlehemesek temették. Itt a koporsót a pásztorok vitték, kivivõ rúd helyett a botjukon (Volly 1941, 24.). De ez csupán másodlagosan alakulhatott így.

Elsõdlegesen volt mindig a kivivõ rúd, amit erre a célra faragtak és fõképpen a köznép használta sírjelként, tehát nem sok köze lehet a vitézséghez vagy a nemességhez, ahogy a román falvak temetõiben a „suliþã” (lándzsának nevezett fenyõfa) sem a vitézségre vagy nemességre utal.

A vizsgált régióban az alábbi falvakban voltak vagy vannak gombfás (néhol fejfa is elõfordul) temetõk: Erdõvidéken: Bardóc, Barót, Bibarcfalva, Bodos, Bölön (most többnyire egyszerû fejfa, de régebb volt gombosfa), Erdõfüle (kevés van még), Felsõrákos, Kisbacon, Köpec, Középajta, Magyarhermány, Miklósvár, Nagyajta, Nagybacon, Olasztelek, Száldobos, Szárazajta; Sepsiszéken: Bikfalva, Sepsibükszád, Kisborosnyó, Nagyborosnyó, Sepsikõröspatak, Szacsva, Zalán; Kézdiszéken: Albis (többnyire egyszerû fejfák vannak még), Csernáton, Dálnok (egyszerû fejfa sok van); Orbaiszéken: Cófalva, Csomakõrös, Kovászna, Páva, Papolc (van még), Tamásfalva (néhány van még), Zabola; Brassó megyében: Apáca, Krizba.

Bikfalván, Cófalván, Kisborosnyón, Lécfalván, Nagyborosnyón és Szacsván a kopjafa dominál, de gombosfára is van szórványosan adat.

                                            


Kopjafás temetők 2008-ban

Sepsiszéken: Angyalos, Árkos (régebb állítólag volt, ma már nincs), Bikfalva, Eresztevény, Étfalva, Feldoboly, Fotos, Gidófalva, Kilyén, Kisborosnyó, Komolló, Laborfalva, Lisznyó, Nagyborosnyó, Réty, Sepsibesenyõ, Sepsimagyarós, Sepsimartonos, Szacsva, Szentiván, Zoltán; Kézdiszéken: Bita, Kézdimárkosfalva, Lécfalva, Maksa, Mátisfalva, Várhegy; Orbaiszéken: Barátos, Cófalva, Orbaitelek, Páké, Szörcse, Zágon.

Egyikre sincs adat és jelenleg nincs is semmilyen hasonló emlék: Árapatak, Egerpatak, Erõsd, Hidvég, Ikafalva, Illyefalva, Kökös, Sepsiszentgyörgy, Sepsiszentkirály, Szemeria, Szotyor és Zalánpatak temetõiben.

Valószínûleg nem fog már megváltozni a köznyelvbe helytelen jelentéssel bekerült kopjafa értelme, de már az is nagy dolog, ha a jelenségrõl tudomást szerzünk és legalább a tudományos igénnyel megírt publikációkban helyesen használnánk ezeket a kifejezéseket.

 

 

 

 

Irodalom

 

Budenz József: Bálvány és fejfa. Ethn. VIII (1896). 117–124.

Györffy István: Dél-Bihar falvai és építkezése. Néprajzi Értesítõ. XVI. évf. (1915) 1–4. sz. 104–129.; XVII. évf. (1916) 1–4. sz. 99–114.

Gyulai Éva: Négyesi Szepessy János (?–1746) és Zsigmond (?–1768) halotti zászlaja a Herman Ottó Múzeum Történeti Gyûjteményében. A Herman Ottó Múzeum évkönyve 1997. 35-36. évf. 193–224.

Hofer Tamás: Eltérõ nézetek a népi kultúráról – eltérõ nemzetfelfogások. In Víg Mónika (szerk.): Hogyan éljük túl a XX. századot?: Válogatás a Fidesz Akadémián 1989 márciusa és 1990 júniusa között elhangzott elõadásokból. Bp. 1992, Narancs Alapítvány, 239–248.

Juhász Ilona, L.: „Fába róva, földbe ütve...” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Komárom – Dunaszerdahely, 2005, Lilium Aurum Könyvkiadó

Kelemen István: „Temetõ kapuja sarkig ki van nyitva...” (Temetési szokások a partiumi Hegyközben) In Bartha Elek – Dankó Imre – Küllõs Imola – Molnár Ambrus (szerk.): Vallási néprajz 6. Debrecen, 1994.

Kós Károly: A székely sírfák kérdéséhez. In uõ.: Népélet és néphagyomány. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó 1972. 253–274.

Nagy Ödön: Halál és temetés Hariban. In Zakariás Erzsébet (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 3. Kolozsvár, 1995. 92–98.

Novák László Ferenc: Fejfa monográfia. 2005, Nagykõrös

Orbán Balázs: Székelyföld leírása, I. kötet, Pest, 1868. 140.

Sebestyén Károly: Székelyföldi kopjafák és keresztek. Néprajzi Értesítõ, VI. évf. (1905) 2. sz. 103–107.

Sütõ Levente: Sírjelbõl magyarságszimbólum. Kopjafa revival Erdélyben a 80-as évek közepétõl napjainkig. In Gergely András (szerk.): A nemzet antropológiája. Budapest, 277–286.

Szabó Péter: Temetkezési kultúránk újabban felfedezett forrásai elé. Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5/6.sz.

Szabó T. Attila (gyûjt. és szerk.): Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár VII. 1995, Akadémiai Kiadó, Budapest

Szinte Gábor: Kopjafák (temetõ fejfák) a Székelyföldön I. Néprajzi Értesítõ, II. évf. (1901) 115–121.

Szinte Gábor: Kopjafák (temetõ fejfák) a Székelyföldön II. Néprajzi Értesítõ, VI. évf. (1905) 91–102.

Volly István: Lövétei betlehemi játék. In uõ.: Népi játékok. II. kötet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1941. 3–24.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008