magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kuti Márta: Irodalom két damasztszalvétán Az Igaz Szó megjelenésének 60. évfordulójára


Nagytakarításkor kerültek elõ. Jó ideje megfeledkeztem róluk. Hiszen egyik 45, a másik 25 éves. Emberöltõnyi idõ. Ez alatt mi minden történt velünk? Mást ne mondjak, az Igaz Szó is már 23 éve Látóként fungál. Ebbõl a 60 évbõl 34-et ott töltöttem az Igaz Szó/Látó szerkesztõségében. Úgy jártam én is, mint az a kárpátaljai paraszt, aki soha nem hagyta el faluját, mégis legalább hét ország állampolgára volt. Megkezdtem az Igaz Szónál, befejeztem a Látónál, s munkahelyet nem változtattam. No de a huzamosabb idõt mégiscsak az Igaz Szónál éltem meg. Jó volt, rossz volt, eltelt, s ezzel napirendre térhetnék felette, de a szalvéták nem hagynak nyugodni.

Két damasztszalvéta. Az egyik az Igaz Szó 20. évfordulóján, 1973-ban, a városvezetés gondatlansága miatt az enyészeté lett, hajdan csillogó Aranykakas villa-vendéglõben, a másik a 25.-en, 1978-ban keletkezett a bankká degradált, azóta már nem létezõ híres Marosban. Irodalmi estet követõen vonultunk ünnepi vacsorára. Bohém ötlettel mindkét alkalommal, papír nem lévén nálam, mert még az író sem megy buliba azzal – kivéve Lászlóffy Aladárt, akinek a ceruzacsonk és egy darab papír mindig ott lapult a zsebében, akár házibulin is –, mert a kezem ügyébe esõ, a terítékhez tartozó damasztszalvétákra kértem autogramot az ünnepelt-ünneplõ jelenlévõktõl.

Böngészem az elsõn lévõ neveket: Balázs Imre és Ambrus Imre festõmûvész, Szász János, Nagy Pál, Kiss Jenõ, Domokos Géza, Páskándi Géza, D. R. Popescu, Jánosházy György, Gálfalvi György, Sütõ István, Markó Béla, Székely János, Panek Zoltán, László Gerõ, Márki Zoltán, Nina Cassian, Deák Tamás, Gálfalvi Zsolt, Eugen Uricaru, Aurel Rãu, Farkas Árpád, mind író, Ferenczy Csongor színész – akiknek nevét ki tudom olvasni, vagy ismerem az aláírásukat.


                                       

Székely János rá igazán nem jellemzõ jópofaságból azt is odaírta: „Kedves Barátom! Fizess elõ az Igaz Szóra. Olvasd és ne terjeszd a szalvétát!”

 Ez volt 1973. július 7-én, éjjeli 1 órakor.

Nézzük a másikat! Sajnos ezen jóval több a kiolvashatatlan név, de lássuk, legalábbis az alkotó embereket 1978-ból: Nemes László, Traian Iancu, Puskás Sándor szobrász, Tompa Miklós színházigazgató-rendezõ, Nagy Pál, Gagyi László, Panek Zoltán; „Bözödi György is itt vala / s hálistennek semmit sem halla” – írta Gyurka bácsi.

Aztán ott „vala” Bajor Andor, Metz Katalin, Gálfalvi György, aki a biztonság kedvéért kétszer is aláírt, Farkas Árpád, Székely János, Létay Lajos, Hajdu Gyõzõ, Márki Zoltán. Deák Tamás aláírása fölött véleménye is ott van: „Romlott kis lap, még csak huszonöt éves – s már mi mindent nyomtak belé!” Varró Ilona nekem dedikált: „Márta, ez a rongyod immáron nem megy kárba.” (Értsd: szalvétám. Megértettem az üzenetet, bizonyíték rá, drága Ilona, ez az írás!)

Természetesen elég sokan vannak még, akik aláírták, kollégák, nyomdászok, feleségek, egy-két pártfunkcionárius, pl. Nicolae Vereº megyei elsõ titkár, aki akkoriban került ismét a megyei pártbizottság élére, nagy megkönnyebbülésünkre, Banc elvtárs rémuralma után. Bizony, ilyen idõket éltünk meg és át, de a lapot becsülettel szerkesztettük, kiadtuk pontosan, ha olykor a cenzúra miatt késve is.

Impozáns két névsor. A romániai magyar irodalom kitûnõ vagy legkiválóbb alkotóinak népes csoportja, meg néhány román barátunk jött el mindkét alkalommal azt a lapot ünnepelni, amelyben megjelentek írásaik, s amely az egyetlen szépirodalmi folyóirat volt, ahol megmutathatták alkotói lényüket, hosszabb lélegzetû munkáikat. Páskándi sok-sok írása, Székely János drámáinak nagy része, Deák Tamás hosszabb elbeszélései, Az érsek imája címû emlékezetes drámája, de Sütõ András Anyám könnyû álmot ígér címû naplója a vajúdás pillanatától folytatásokban, és az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, A szúzai menyegzõ is elsõ ízben itt látott napvilágot. A magyar drámairodalom gyöngyszemei, Székely János Caligula helytartója, Protestánsok, Mórok címû drámáinak olvasása is lélegzetelállító élmény volt, hát még együttmûködni a szerzõvel, megbeszélni a felmerülõ kérdéseket, megoldani a cenzúra támasztotta követelményeket úgy, hogy a mondanivaló, a gondolat ne csorbuljon.

                               


Egyszer már megírtam, milyen szerencsésnek érzem magam, mert egy szerkesztõségben dolgozhattam Székely Jánossal. De szerencsésnek érzem magam mindenkiért, akivel együtt dolgozhattam, ha csak egy kézirat erejéig is. Eleinte korrektorként, késõbb tördelõ- és olvasószerkesztõként bõven volt rá alkalmam, hogy megismerjem képességeiket, elvárásaikat, igényeiket. És énnekem mindig csak hasznom származott ebbõl, hiszen amit ma tudok, azt nekik köszönhetem. Ha nagyon szerény akarok lenni, és azt mondom, hogy ez nem fontos (pedig fontos, különösen azoknak, akiknek a könyvét szerkesztettem), hanem az a fontos, amit az utókor magáénak érez, akkor nekem erre az a válaszom, hogy az utókornak pont az a fontos, amit az elõdök annak tartottak. Tehát rajtunk, egykori szerkesztõkön, munkatársakon, alkalmazottakon is múlik az, nem kis mértékben, hogyan õrizzük ennek a korszaknak az irodalmát s benne az Igaz Szó emlékét.

Az Igaz Szó nem egyik vagy másik fõszerkesztõ, avagy a kommunista párt lapja, hanem igenis a romániai magyar írók folyóirata volt elsõsorban, és õk ezt komolyan vették. A jogutód Látó mai szerkesztõinek lenne feladata a régóta kéziratban heverõ repertóriumát, amit Mészáros József könyvtáros hosszú évek keserves munkájával állított össze, kiadni, hogy az utókor böngéssze, milyen gazdagok voltunk/vagyunk nagy szegénységünkben és ínségünkben – irodalomban, gondolatban.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008