magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Skultéty Csaba: „Európa felé?” A Kassai Figyelő tízéves jubileumán


Kassa és Kolozsvár évszázados kapcsolatáról sokat tudunk. Valahogy 1945 után mintha megakadt volna, csak szórványosan értesülünk mi a kassai eseményekrõl, s õk sem érnek rá tengernyi gondjuk mellett figyelni a kincses városra. Kassai testvérlapunk tízéves jubileumára is szívesen elmentünk volna, ha tudunk róla. Talán majd a 15. születésnap alkalmából jobban mûködik a csepûtelefon, s ha élünk, ott leszünk az ünnepi konferencián. Addig is reméljük, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napok keretében augusztusban sorra kerülõ Mûvelõdés 65. rendezvénysorozatunkon együtt koccinthatunk egy kis erdély-hegyaljai nedûvel a magunk és laptársaink egészségére.

Vendégoldalunkon régi kedves munkatársunk, Skultéty Csaba felszólalását vettük át a Kassai Figyelõ 2012/12-es számából, és kívánunk egyúttal neki is erõt, egészséget 92. születésnapján.


                                                                                              ***

Sajátos életpálya áll mögöttem. A husza­dik századi sors ide-oda dobált. Budapest ostromakor az oroszok elhurcoltak, fél évvel késõbb életem legnagyobb bravúrjával Mold­vából megszöktem. Hazatérésem után há­rom olyan posztot töltöttem be, amely a csehszlovák–magyar lakosságcseréhez kötõdött, és amelynek bizonyos jelentõsége máig is van. A Külügyminisztérium össze­kötõje, a Miskolcon mûködõ csehszlovák – gyakorlatilag szlovák – delegációjához kerültem, majd a lakosságcsere magyar ré­szének a lebonyolítására létesített kormány­bizottság élén álló Jócsik Lajos kormány­biztos titkára lettem, aki több hónapra Po­zsonyba delegált. Ez az a két év volt, amely­ben egészen a gyökerekig megismerhettem a felvidéki magyarság teljes jogfosztottságát. Közben otthon, Budapesten megindultak a belpolitikai változások, amik a külképvisele­teken is megmutatkoztak. Engem 1947 nya­rán visszarendeltek. A magyarországi közé­leti viszonyok átalakulásának irányát látva, nem akarván a szovjetek és magyarországi kiszolgálóik egyik eszköze lenni, egy félig le­gális és félig illegális útlevéllel Prágán át ide­iglenes szándékkal Párizsba menekültem. Ebbõl az ideiglenességbõl harminckilenc év lett, melybõl harminchármat a Münchenben létesített Szabad Európa Rádióban töltöttem. Ezen idõ második felében két évtizeden át külpolitikai szerkesztõ, ezen belül nemzetközi politikai kommentátor voltam. Ezt azért tartottam fontosnak most bevezetõként el­mondani, mert már az elhurcolásom elgon­dolkoztatott az emberi sorson, majd nyugati egyetemek után a rádióhoz kerülve, megta­nultam munkámban elfogulatlannak, amennyire lehetséges tárgyilagosnak lenni.

Így most minden magyar nemzeti elfo­gultság nélkül egy nagyon kényes kérdésrõl kívánok szólni. Immár európai szemmel. A most itt, e városban tizedik évfordulójához eljutott, havi megjelenésû Kassai Figyelõ, ma Szlovákia keleti részének egyetlen ma­gyar sajtóorgánuma.

Gyermek- és ifjúkoromban Kassán még élénk magyar sajtóélet folyt. A mai jubileum kapcsán arra a kérdésre szeretnék válaszol­ni, hogyan éltem meg hosszú pályám során a szlovák–magyar kapcsolatok mára súlyossá vált kérdését.

Életem elsõ húsz évét e tájon töltöttem. Nagykaposról származom, Ung megyébõl, amelyet a meginduló csehszlovákiai tarto­mányi beosztáskor Szlovákiához csatoltak. Ennek késõbb nagy jelentõsége lett. A mi városunk és második otthonunk a közeli Ungvárhoz tartozott, a szétválasztás már születésemkor nem kívánt bonyodalmakhoz vezetett. Nagykaposon a szlovák lett a hiva­talos nyelv, Kárpátalján a cseh és a ruszin. Hiába volt a városunk Ungvár, hivatalos ügyeink intézése nyugatra, Kassa felé irá­nyított. Apám ügyvéd volt, minden felsõbb hatóság Ungvár helyett Kassa lett. Ez állt az én iskolai tanulmányaimra is. A még so­káig tartó, átmenetinek tekintett zavarok kö­zött ötgyermekes apám a késmárki német gimnáziumba küldött. Így Kassa valamilyen formában állandó közvetítõ hely is lett. A vakációról való hazatérésekkor csopor­tosan jöttünk, a szüleinktõl gyorsvonatra kaptunk pénzt, mi ahelyett már korábban elindultunk személyvonattal, és Kassán megállva a különbözetet megettük a Megay cukrászdában. Nagyon fontos ma kimon­dani, hogy e húsz év alatt családi körben vagy bárhol, így a magát a magyarsághoz tartozónak érzõ szepességi cipszer német­ség mindennapjaiban olyan, hogy szlovák–magyar konfliktus, ismeretlen volt. Az ellen­tétet nem a magyar–szlovák, hanem a magyar–cseh viszony jelentette. A végigvonuló konfliktus tárgyát a színmagyar Nagykapos és környéke szintjén azoknak a távoli cse­heknek a megjelenése okozta, akik mint ismeretlen megszállók telepedtek rá az egész államgépezetre. A szlováksággal semmi gon­dunk nem volt. Apám ügyvédi klientúrájának komoly részét a szomszédos szlovák falvak lakosai jelentették. Apám és a már Brünnben és Pozsonyban jogot végzett bátyám mond­hatni jobban kedvelte a falusi, jámbor, a köz­nyelvben akkor még tótnak nevezett ügyfe­leket, mint a magyart. A szlovák elõadta gond­ját, és annak intézését teljesen az ügyvédre bízta. A magyar klienssel olykor elõfordult, hogy az ügyvéd eszén is túl akart járni.

Jöttek a háborús események. Amikor visszakerültem, 1945 lett. Ami akkor Cseh­szlovákiában a magyarsággal történt, egye­dülálló a történelemben. Valóságos áradat indult a hirtelen jött és megnyílt ingyen zsák­mányra. Ez életem legmegrázóbb élményeit, azok végtelen sorát hozta. A budapesti kor­mánybiztos mellett alkalmam volt megismerni vezetõ szlovák politikusokat, akik úgy beszéltek a magyarokról, mint Budapesten a nyilasok és hasonló szlovák társaik a zsidók­ról. A lakosságcsere alkalmával Léva mellett egy idõs magyar paraszt élete munkáját látta veszve, fõbe lõtte magát. Amikor ezt a szlovák áttelepítési hivatal hozzám beosztott tisztviselõjével közöltem, azt a nyegle választ kaptam, hogy „mit akar egy öregember”.

Párizsban volt egy-két szlovák barátom. A Szabad Európa Rádióban töltött harminc­három év alatt a mindennapos munkám so­rán súrlódás nem nagyon volt köztünk. Kö­zös volt az ellenség, minden erre volt ráállít­va. A világpolitika vezetõ témái mellett saját életbevágó gondjaink is eltörpültek. A szlo­vák kollégákra és néhány barátomra vissza­tekintve máig megdöbbent, hogy egy sem akadt közöttük, aki elítélte volna azt, ami 1945-ben és azután a felvidéki magyarsággal történt. Európa felé? A témámat nézve az ilyen, minden európaiságot mellõzõ és azzal ellentétes felfogással egész nyugat-európai pályámon nem találkoztam. Ezt azért kell kiemelnem, mert a nyugat-európai országok­ban ekkor már nem a bosszú szelleme ural­kodott. Ellenkezõleg: a szörnyû világégés után a megbékélés keresése és a közös Euró­pa-mozgalom jellemezte a légkört. A Szlo­vákok Világkongresszusa egy ízben Mün­chenben tartotta kétnapos ülését, abban a szállodában, ahol az európai négy nagyha­talom döntésével megindult Csehszlovákia feldarabolása. Engem is meghívtak. Döbbe­nettel állapítottam meg, hogy a két nap alatt egyetlen szó sem esett a szlovákiai magyar­ságról. A záró vitában szót kérve erre rámu­tattam, hangsúlyozva, hogy Csehszlovákia szlovák államrészének a békés jövõje nem képzelhetõ el az ott élõ magyarság életének európai jellegû rendezése nélkül. Az ülés után egy általam ismert szlovák részvevõ szemrehányóan jött hozzám, hogy elron­tottam az ünnepüket.

Mindent mindennél jobban kifejezett egy találkozás röviddel a rendszerváltás után Po­zsonyban. A villamoson összeakadtam a Szabad Európa Rádió szlovák osztályának helyettes vezetõjével, akivel barátságos vi­szonyban voltam Münchenben. Egy körül­belül tíz évvel idõsebb úr volt mellette. Szlo­vák kollégám úgy mutatta be, hogy a háború alatt a keleti fronton harcolt a Szovjetunió ellen. Kezet nyújtva gratuláltam neki: az én hasonló korú bátyám ugyanott harcolt, ahol ön. Ön megnyerte a háborút, az én bátyám elveszítette. Vagyis: akár Hitler, akár egy idõben Sztálin oldalán – a szlovákok háborús gyõztesek lettek.

A rendszerváltás után immár Budapestrõl Kassára is eljutottam. A magyar fõváros történeti múzeumának baráti körével látogattunk át. Rangos magyarországi kulturális küldöttség tett látogatást a hasonló kassai intézménynél. A fogadó társulat képvisele­tében egy fiatal hölgy vezetett minket végig. A városvezetés során hallom, hogy odaszól az egyik múzeum portásának, nem gondolván, hogy ezt bármelyikünk értheti: „Alig várom már, hogy ezek menjenek vissza a fenébe”. Az utcán egy fikarcnyi magyar felirat sem volt látható. Végül egy plakát, amely Kassát a tolerancia városaként hirdette. Egymás alatt különbözõ nyelveken, talán még kínaiul is. Utolsó elõtti a magyar, amely az akkor senki által nem beszélt eszperantó nyelvet elõzte csak meg.

Találkozás egy észak-komáromi fiatal magyar újságíróval. Meséli, van egy szlovák barátja, akivel gyakran találkozik. Ez legutóbb azzal fordult hozzá: „Ugye, te magyar vagy? Akkor, miért nem mész át a Duna másik oldalára, az ott Magyarország.” Mire a fiatal magyar barátom: „Érdekes. Minden õsöm itt született és itt élt, te pedig most jöttél le a hegyekbõl, és azt mondod, hogy én menjek el.”

A kassai Szlovák Rádió, értesülve, hogy a pozsonyi magyar mûsor hosszabb interjút készített velem, ilyet kérve maga is jelentkezett. A meghívást megköszönve azt üzen­tem: szlovákul már nem tudok úgy, mint régen, ezért javaslom, kezdjük szlovákul, majd magyarul folytatom, és azt fordítják. A válasz: „Köszönjük, de ez így nem kell”.

De szólnék azért más tapasztalatról is. Kocsival érkeztünk Kassára, és a belvárosban egy idõs taxist kérdeztünk meg, hogyan jutunk el a keresett magyar intézményünkhöz. Magyarul nem tudott. Rendszámtáblánkat látva jelezte: kövessük õt, majd elébünk beállva elvezetett minket célunkhoz. Mielõtt kifizethettem vagy megköszönhettem volna neki, integetve távozott, jelezve, hogy ezt nem pénzért tette. Azt szeretném, hogy jövõre, amikor Kassa Európa egyik kulturális fõvárosa lesz, ilyen szlovák emberekkel találkozzunk.

Hangsúlyoznom kell, a szlovákság mindig érdekelt, a történelmi indulása, egy nép keresi a helyét. Több konferencián jártam ebben a témakörben, köztük a budapesti Szlovák Kultúrintézetben. Minden magyar történész, aki a szlováksággal foglalkozik, megtanult szlovákul. Megdöbbenéssel kellett tapasztalnom, hogy a szlovákság történetével foglalkozó szlovákok, bárhol is találkoztam velük, nem tudnak magyarul. Õk szabják meg egyben, hogy mi kerül az iskolai tankönyvekbe. 1968-ban a Matica Slovenskától érkezett Münchenbe egy fiatal történész. Az, kicsit nyugati levegõt szíva, elmondta nekem, hogy a túrócszentmártoni intézetben dicsõség volt nem tudni magyarul.

A Kassai Figyelõ. Milyen a magyarságnak és ennek a lapnak a fogadtatása a szlová­koknál? Van-e egyáltalán fogadtatás? Ha azt kívánják, hogy a magyarok szeressék az államukat, akkor jelét kellene adni, hogy az állam, bármily nemzetiségûek is a polgárai, szereti õket. Az az érzésem, hogy a szlovákiai magyarság máig sem tud kigyógyulni 1945 és az azt követõ esztendõk örökségébõl, és életét úgy próbálja berendezni, ha nem muszáj, ne kelljen mondania, hogy õ magyar.

Szülõhelyem, Nagykapos önkormányzatának 12 tagja van, köztük egyetlen szlovák, aki nem tud magyarul. Amit elképzelni sem tudtam: a törvény adta lehetõség ellenére minden ülés szlovákul folyik.

Ilyen mélységig él a külsõ nyomás.

Egy további történet a közelmúltból: pozsonyi barátom megadta nagyvállalati telefonszámát, egyben közölte, ne magyarul keressem, ez kellemetlen lenne neki. Ilyen beállítottsággal egész publicisztikai tevékenységem során Európa egyetlen helyén sem találkoztam.

A Kassai Figyelõnek nyilván van kapcsolata szlovák újságírókkal. Valahol meg kell próbálni a nagy nacionalista államot fékezni és elõsegíteni – ami egyelõre elképzelhetetlen –, hogy a magyar ne egy nem kívánt kisebbség, hanem az államot alkotó társnemzet legyen. Ne csak azt adják neki, amit feltétlenül kell, hanem éreztessék, hogy amit adnak, azt szívesen adják.

Úgy értesültem, hogy a szlovák közvéleményben a legnagyobb magyarellenes érzés a fiatalok nemzedékében található. Ezért nem õk, hanem a szüleik felelnek. Az ország iskoláiban a tanuló eldöntheti, hogy melyik idegen nyelvet választja. A magyar nem szerepel a listán. Óhajom, egyben a jövendõ útja is lehet: jöjjön el Szlovákia szlovák iskoláiban az a pillanat, hogy magyarul is lehet tanulni. Erre Kassa – 2013-ban Európa egyik kulturális fõvárosa – adhatna példát.

Európai magyarként üd­vözlöm ezt a jubileumot, köszöntöm a magyar és szlovák részvevõket bízva abban, hogy Kassa nagy ünnepi évének szelleme méltó lesz ahhoz a ranghoz, amelyet kapott.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VENDÉGOLDAL rovat összes cikke

© Művelődés 2008