magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Bodor Pál: Csép Sándornak mindannyian fontosak voltatok. Egy erdélyi jellem emlékére


Fölidézném Csép Sándor sok évtizedes, termékeny, s hatásában maradandó jelenlétét a romániai magyar szellemi létezésben. Tíz évvel fiatalabb volt nálam, ezer évvel elszántabb. Oly közel kerültünk egymáshoz, hogy idézése átcsap a közös munkán, a televíziózáson, és mindenen: olykor a személyes magánsors is megszólal. Errõl, bevezetõül, röviden már itt kitérek, hogy ezzel ne terheljem a majd Róla szóló sorokat.

Akkoriban apám is haldoklott; a kórházi ágyon még volt ereje biztató, meleg mosollyal, némán búcsúzni. Hetek múlva, munkahelyemen, a bukaresti tévé magyar szerkesztõségében telefonhívás Kolozsvárról: anyám öngyilkosságot követett el, de még életben van. Hazarepültem. Apámtól halálugrásnyira, a szomszéd klinikán anyám reanimációs szerelésben feküdt falfehéren, behunyt szemmel. Többé ki se nyitotta. Annyi altatót vett be, hogy örökké alhasson. Egy hétig haldoklott. Sándor elutazott, lakását átadta nekem. Anyám a születésnapomon, július 28-án halt meg, ama hajnali órán, amelyen megszült. (Pontos idejét, óráját az 1935-ben, ötéves koromban készült horoszkóp árulta el, mely nagy mûvészi karriert jósolt nekem, tehát sokba kerülhetett.) Szüleim a Házsongárdi temetõ ama részében nyugszanak, melyet a Rapaics Raymund méltatta gyümölcskertész Bodor Pál, az erdélyi kormányzóság pénzügyi igazgatója hagyott a bõvítésére halála évében, 1878-ban. 1812-ben adta ki az elsõ magyar nyelvû faiskola-árjegyzékét, nyelvi szépségéért az Élet és Irodalom újra közölte. Ez a BP Bolyai Farkas göttingeni diáktársa, s életük végéig legjobb barátja. Levelezésüket 1912-ben adták ki. Téka-kötetében Benkõ Samu sok érdekes részletet idéz ebbõl.

Mivel református lányt, anyámat vette feleségül, apám is kálvinista lett. Elég rendesen járt a temesvári templomba, ahol én ünnepen kölyökként verset mondtam, hallgatta a szószékre lépõ Ajtay és Nits tiszteletes urakat, s elõszeretettel a szalontai születésû, Arany-rokon esperest, Debreczeni Istvánt, az Arany János Társaság elnökét, hittantanárunkat, aki tudtán kívül készített föl arra, hogy a kolléga Sándort életem második fele fõ barátjának fogadjam. Stílusában, tartásában, humanista bátorságában, szép magyar beszédében, szónoki nyelvezetében Sándor is Debreczenire emlékeztetett. Ami szemé-ben tán öregesnek tûnhetett az esperes lényében, azt én a tekintély fényének éreztem; Sándor nem érzékelte, hogy maga is tiszteletet parancsoló – túl azon, amit tehetségével, teljesítményével vívott ki. Bárhol jelent meg, mindenki érzékelte: személyiség érkezett. Ezt azok is fölfogták, akik sosem látták képernyõn. Ezt nem lehet markírozni, megjátszani; aki megkísérelné, nevetségessé válna.

Nem sok készsége volt a pózra, mely közszereplõt, politikust, tévésztárt olykor jellemez. Köztudatunk megveti a széltolót, tán mert bõven van részünk benne. (Rokon értelmû szavaink Kiss Gábor szerkesztette szókincstárból: hóhányó, szédelgõ, csaló, link, simlis, firkás, megbízhatatlan, nagyzoló, sarlatán, svihák, svindler, kókler, fezõr, sipista, csélcsap, gazfickó, csirkefogó, imposztor, kalandor, gazember. (A gyilkosra bezzeg csak három szavunk van: gonosztevõ, bandita, emberütõ.)

Sándor nem volt ügyes. Amilyen fortélyos, taktikus, elõrelátó volt közösségi ügyekben, olyan szemérmesen szerény volt magánügyeiben. Hallom, Váradon egyik rokona jelentõs nagyapai(?) örökségbõl forgatta ki, élve (visszaélve?) így-úgy megszolgált kapcsolatokkal. Sándor helyében bárki más, élve közismert feddhetetlenségével, kiterjedt kapcsolataival, rég kiverekedhette volna jogai érvényesítését. Az is baj, ha valaki még önvédelembõl sem agresszív. Pedig Sándor nem félénk: megfontolt! Nagyon is harcos, cseppet sem gyáva típus. Sõt. És ebben is hasonlított édesapjára, az Arad megyei Ágya református lelkészére. Aki igen jó viszonyban volt Debreczeni István esperessel, kinek szép könyve zseniális felmenõjérõl, Arany Jánosról (családi körben) rangos pesti kiadónál jelent meg. Ágya és Szalonta egyáltalán nincs messze egymástól.

A háború alatt, a határ menti, magyaroklakta Ágyán és a román Ágyatelepen átviharzottak hol magyar, hol román csapatok. Reváns revánsra. Hírek szerint románok fogadkoztak, hogy most aztán falhoz állítják a bûnös ágyai magyarokat és fordítva. Nos, a bátor lelkû pap, Csép Gergely minden veszélyeztetett embert, románt s magyart egyaránt elrejtett: kit lelkészi háza pincéjében, kit temploma padlásán, kit ahol lehetett. És ezt senki sem felejtette el, különösen nem a hálás román földmûvesek. Hiszen õk, ugye, a magyaroktól tartottak!

Csakhogy a kolhozosítás indulásakor kiszivárgott: a magyar papot deportálják! (Elképzelhetõ, hogy Gergely bácsi, a tiszteletes úr nem lelkesedett nagyon a kolhozért – teszem hozzá csöndesen.) Nos, összefogtak a románok mind, s kezük írásával, hosszú kérvényben, voltaképp memorandumban, s rengeteg, ákombákom személyes, egyéni levélben (fénymásolatban láttam, olvastam!) könyörögve s követelve írták: a magyar papot nem adjuk! Nem engedjük! Napokig, hetekig dúlt a harc és gyõztek. A magyar református papot megmentették a román földmûvesek!

Sándor védettségét erõsítendõ, errõl, hogy szélsõséges románok is hallják hírét, nagy példányszámú román hetilapban, méghozzá Pãunescu lapjában írtam! Akinek a név nem mond semmit: nem tehetségtelen, nagyhatású, magát hazafiasnak tartó, sokunk szerint szélsõségesen nacionalista költõ volt. Pãunescut meglepte az írás erõs visszhangja, nyomban verset is kért. Lefordítottam egyik versemet románra, megjelent, s másnap Burticã elvtárs, a KB titkára magához hívatta a fõszerkesztõt, és megrótta. Megmagyarázta neki, hogy szerinte mit mond ugyanez a vers az õ lapjában, és mit mond másutt. (Akkoriban adtuk le a tévé magyar adásában Kányádi híres, zseniális bécsi versét, amelyet a cenzúra itt-ott kidobott a lapokból, mi mégis húzás nélkül adtuk közre! De tudtuk: a kolozsvári rádióban, a tõlünk oda átkerült vakmerõ szerkesztõnk, Bisztricsányi Klára felelõsségére már elhangzott csonkítatlan teljességében.)

Nagy dobása azonban megint Sándornak volt, nem is egy, de csak az egyik találkozott nagy nyilvánossággal. Csudás kalotaszegi faluban filmezett (halkan mondom: rengeteget, heteken át, az irigyek szerint közel öt hónapig!) Alfred Adelmann igen jó operatõrünkkel (aki azóta elhunyt), mégpedig nemzetiségi területen kényes tárgykörben, melyben riporternek, operatõrnek diszkrétnek és indiszkrétnek, mélyen kíváncsinak és roppant tapintatosnak kellett lennie. Gondolatban ugyanis az anyaggyûjtés és töprengés (jelképesen szólva) egyszerre zajlik nappal és éjszaka, a házaspár ágya körül is, s pénztárcájukban behunyt szemmel kotorászva, meg szinte leskelõdve, bonyolult titkok között. Kimondom: a magyar falu népesedésérõl, a szaporulatáról volt szó! (Magyarul: Sanyi nem felejtette el Kodolányit.) Összesen hány gyereke születik a házaspárnak? Egészségi állapotukon kívül hogyan befolyásolja gyermekvállalásukat anyagi helyzetük, emberi-érzelmi viszonyuk, mennyire játszik bele döntéseikbe kisebbségi helyzetük, és annak megítélése a politika részérõl és mennyire az õ részükrõl? Azaz: hogyan ítélik meg nemzetiségi létük távlatait, esélyeit? Mennyit képesek keresni: mekkora, milyen és hogyan terem a földjük, amellett ingáznak-e, azaz van-e állásuk a városban, az mennyit hoz a házhoz, és van-e jövõje – és folytathatnám. Persze, valamennyi számba vehetõ körülmény együtt hat, lelkiállapottá lesz minden gazdasági és más mérlegelés: látnak-e biztató jövõt maguk és gyermekeik elõtt? Szabadnak érzik-e magukat a kisebbségi létben? Netán titkon (vagy nem is titkon) a kivándorlást is latolgatják?

Nota bene: a háború vége utáni tíz-húsz esztendõben a kisebbségiek kivándorlását a hatalom akadályozta, nehezményezte, kivételt csak a németekkel és a zsidókkal tett, mert az állam fejpénzt kapott a kiengedettekért, késõbb elég könnyen engedtek magyarokat is: tán elõnyös nemzet-demográfiai távlatokat láttak ebben (a népszámlálási adatok a Bánságban, Partiumban, tán még a Székelyföldön is ezt igazolták). Amikor 1948 végén Temesvárról Kolozsvárra érkeztem, emlékezetem szerint a lakosság nagyobb része volt magyar, a mostani, több mint háromszázezer lakosnak már csak kevesebb mint negyede magyar. Ceauºescu idején még azok a magyarok is roppant nehezen költözhettek vissza Kolozsvárra, akiket a családfõ szakmája, szaktudása miatt hívtak meg valamely regáti gyárba. Volt ilyen esetem: a kolozsvári, híres Dermata, s egy idõben a mártír munkás nevérõl Herbáknak nevezett cipõgyár kitûnõ magyar mesterét meghívták egy moldvai, új cipõgyárba családostul; nyugdíjba vonulásakor vissza akartak költözni Kolozsvárra. Ebben a kolozsvári városi hatóságok akadályozták. A család a tévé magyar adásától kért segítséget, innen ismerem az ügyet. Ha jól emlékszem, megírtam  A hisztéria szükségállapota c., 350 oldalas könyvemben (Szabad Tér Kiadó, 1990).

Csép Sándor alapos, elmélyült, elemzõ filmriportja ama kalotaszegi község népesedési gondjairól tehát alapproblémát boncolt. A Román TV közvélemény-kutató osztályának fõnöke, Pavel Cîmpeanu az európai szociológiai kongresszuson, Madridban bemutatta Csép filmjét, amely a maga mûfajában a legjobb minõsítést kapta. (A szociológus néhány éve elhunyt, de halála elõtt még megírta az RKP történetét, úgy, ahogy annak idején megélte.)

Késõbb Sándor nagyszerû riportot készített Kolozsvár egyik roppant érdekes néprajzi, szakma- és eredettörténeti, kulturális színfoltja, a hóstátiak eltûntetésérõl. Róluk a régi városlakók azt tartották, hogy õk a menekülõ hajdúk ama részének utódai-örökösei, akik hajdan nem Szalontán telepedtek meg, mint többségük, hanem egyfajta falusi életformát teremtettek maguknak Kolozsváron. Õstermelõkként éltek, dolgoztak, híres temetkezési egyletük egyben a kórushagyományt öregbítette, jórészt általuk volt szép és jó áruval ellátott a kolozsvári piac, gyümölcsöt, zöldséget, tejtermékeket árusítottak, viseletükben a város közepén is hagyományõrzõk maradtak. Jellemzõ, hogy például a kolozsvári magyar színházban állandó bérletük volt, a magyar operába is eljártak. Nos, valamikor (már Ceauºescu idején) a hóstáti világot, ezt a belsõ, régi település-szórványt a hatalom eltörölte a föld színérõl. Csép nem állta meg: nekiállt a fájdalmas, kényes, nemzetiségi szempontból is égetõ, megkerülhetetlen témának, és remek, tárgyilagosan fölmérõ, de érzékeny riportot forgatott. A hirtelen beszántott, hosszú idõn át gondosan mûvelt zöldséges és gyümölcsös kertek már nemigen voltak filmezhetõk, tehát beszéltetni kellett a tanúkat!

Nem egy hóstáti felakasztotta magát; régi házaik, kertjeik, életformájuk minden színe-nyoma eltûnt, megsemmisült az évszázados néprajzi, sajátos, értékelvû: minõségelvû munkakultúrát õrzõ színfoltja a városnak. (Némelyek azzal mentegették a durva akciót, hogy az új kazángyár és az ország más sarkaiból odatelepített dolgozóknak szükséges lakások építéséhez hely kellett, és valljuk be: a Hóstát már muzeális relikvia volt, falu a városban. Igaz. Éppen ezért nem lett volna szabad hozzányúlni. Legalább az élõ múzeumok élhessenek!)

Megnéztem a filmet, meghatott, és elismertem, hogy Csép és forgatócsoportja mértéktartó volt. Nem éltek vissza a tárgy kínálta lehetõségekkel, nem provokáltak, nem uszítottak, nem kezdeményeztek tiltakozást – csak bemutatták a goromba tényeket. Bemutatták volna. Ugyanis felhívott a kolozsvári pártbizottság egyik vezetõ tisztségviselõje és letiltotta a filmet. Tudtam, hogy durvábban is eljárhatott volna, méghozzá számára kényelmesebben: ha a magas központi fórumnak jelenti, ugyanígy betiltják a filmet, de sújthatja mindenféle szankció a forgatócsoportot, fõleg Csépet, meg engem, aki engedélyeztem a forgatást, jóváhagytam a mûsorba iktatását és meg se tudom soha, ki indította el a lavinát. (...)

Ugye, kedves olvasóm, érzi, hogy milyen erkölcsi, érzelmi, becsületbeli, mély emberségre valló belsõ rímbe csendül össze az ágyai pap halált megvetõ bátorsággal végzett, román és magyar parasztokat mentõ, hihetetlen háborús akciója, és fia, a teológiát és filozófiát végzett színházi szerzõ, publicista, író, tévés jelleme, erkölcsi ízlése és a temesvári református és más vallású magyarok, románok példája? (Ne somolyogjanak: ezért én is kitüntettem volna mindazokat, akik ebben a történetben kitûntek.)

Akik Magyarországon, a Magyar Televízióban is láthatták Csép Sándor kalotaszegi riportját (mert láthatták persze a széles határ menti sávban is, ahol kitûnõen látható-hallható volt a bukaresti magyar tévémûsor), a magyar sajtóban mintegy negyven cikket olvashattak róla.

Nem szabadna csak mellékesen dicsérnem az ifjúsági Ki mit tud vándor-vetélkedõt, amelyet Csép gondolt el, tervezett, szervezett meg, válogatta össze a munkatársait és vezette országjárását. A szellemi (azaz kulturális) akciónak bevallott szándéka volt többek között az erdélyi magyarság története iránti érdeklõdés fölkeltése, beleértve az építészet, irodalom, mûvészetek, település-, iskola- és színháztörténetet stb. Volt ebben a kezdeményezésben nemes provokáció, ambíciók ébresztése, figyelemfelhívás bizonyos ismeretek különös érdekességére stb. Nemes és színvonalas, sikeres kezdeményezés volt. Az erdélyi magyar tévékritika egyébként nem sokat foglalkozott a hatvanas évek végén, mintegy jelképesen, vasárnap délelõtti ultrarövid (kezdetben 10-15 perces) mûsorral jelentkezett adásunkkal; csakhogy nemsokára áttettük hétfõ délutánra, s heti háromórás idõtartammal. Hétfõ délutánra azért tettük át, mert akkoriban hétfõn Pest nem sugárzott tévémûsort, tehát Máramarosszigettõl, Nagybányától vagy Szatmártól a Szilágyságig, Zilahig, Váradig, Aradig, Temesvárig, a Bánság déli sarkáig, ha valaki magyarul beszélõ tévét akart nézni, bennünket nézhetett – és nézték sokan nemcsak mondjuk: Szegeden, de Jugoszláviában és egyebütt is. Ez a háromórás délelõtti és egy ideig háromórás délutáni mûsor az egész országban, tehát például a moldvai csángóknál is nézhetõ-hallható volt. Nem felejtem el úttörõinket, a legelsõ fõszerkesztõnket, a kedves Kónya Bubát, kitûnõ bemondónkat, Birta Józsefet, legelsõ, rádiósokból lett szerkesztõinket, akik riporterkedtek is, méghozzá remekül (Labancz Frida Margaréta-riportját, s némely színházi fölvételét máig emlegetik), remek gyártásvezetõnket, Schwechter Ernõt és a többieket. Mind szerették Sándort, mert ismerték.

Na de nem monográfiát írok, csak szomorúan búcsúzom felejthetetlen barátomtól és kollégámtól, Csép Sándortól. Pótolni semmiben sem lehet. Családja, gyermekei, választottjai, barátai számíthatnak rám – sajnos, inkább csak jelképesen, de szeretettel.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008