magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kónya-Hamar Sándor: Vita Sándor (Nagyszeben, 1904. febr. 1. – Budapest, 1993. jan. 26.)


Életének, sorsának és hagyatékának bemutatására érzelmi hozzáállással, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végzett véndiákként vállalkozhattam. Segítségemre volt a Hitel 1936 és 1944 közötti évfolyamainak gyûjteménye, az 1943-44-ben vezetett naplóinak töredéke, a vele még életében készült interjúk, az Országgyûlés 1940 és 1944 közötti jegyzõkönyvei és közvetlenül a halála elõtt befejezett s máig kéziratban maradt önéletírása és a nekrológok (Tiszatáj, Korunk). Valamint a nagyenyedi Kollégium könyvtárában õrzött, öccsének írt mintegy 484 levelébõl válogatott, 141-et tartalmazó, 2009-ben „Kedves Zsigmond” címen megjelentetett leveleskönyve.

Bár 1904-ben Nagyszebenben született, katonacsaládban, ezt a várost sohasem tekintette szülõvárosának. Dédapja az a Zeyk Domokos, aki Bem József honvédtisztjeként végigküzdötte az 1848-49-es szabadságharcot. A segesvári csatában „Bem valóságos élõ bástyájaként” testével védte-fedezte menekülõ tábornokát, majd miután biztonságban tudta õt, az üldözõ kozákokat próbálta feltartóztatni, s a túlerõnek nem megadva, fõbe lõtte magát. Mindezt Jókai Mór is megírta Csataképek c. kötetében.

Igazi szülõhelyének Diódot tartotta, ahol a Zeyk-birtokon töltötte gyerekkorát Gyulafehérvárra való költözésükig. Gimnáziumi tanulmányait az ottani katolikus fõgimnáziumban kezdte, a ceglédiben folytatta, majd újra a gyulafehérváriban. 1918 novemberében költöztek végleg Nagyenyedre, és lett a Bethlen Gábor Kollégium diákja. Enyedi diákkora idején vált tudatossá benne az összetartozás érzése és alakult ki az a történelmi tudat, mely további életét meghatározta. 1922-ben, a Bethlen Kollégium alapításának 300. évfordulóján érettségizett. Érettségi után a budapesti Kereskedelmi Akadémián folytatta tanulmányait, majd átiratkozott a bécsire, bár inkább Münchenben szerette volna szakmai és nyelvi tudását tökéletesíteni.

1927-ben meghal édesapja, és tanulmányait kénytelen megszakítani. Végül egy kisebb kolozsvári banknál tisztviselõként helyezkedett el, és figyelt fel az egyetemi ifjúsági szervezkedésekre. Akkor barátkozik össze Reményik Sándorral és Lám Bélával, majd köt „nagyon komoly, annak haláláig tartó barátságot” Albrecht Dezsõvel. Vele s még két barátjával, „talán a parasztromantika jegyében” járják Kalotaszeg és Kolozsvár környéke falvait s indítják el a szövetkezeti mozgalmat, immár Balázs Ferenc elképzeléseit is támogatva. Az Erdélyi Múzeum Egyesület társadalomtudományi szakosztályának keretében valami hasonlót szerettek volna megvalósítani a városi dolgozók körében is, mint londoni kortársaik. Közben a gazdasági és pénzügyi világválság következtében a munkaadó Transilvania bankja is kényszeregyezséget kellett kérjen és fizetésképtelenségében fölmondott alkalmazottainak. Vita Sándor ideiglenesen hazaköltözik Diódra, és gyakran Enyedre bejárva, Brassóba utazva tanulmányozza azt a magyar és nemzetközi, fõleg német nyelvû irodalmat, mely szövetkezeti és gazdaságpolitikai ismereteit megalapozza és megerõsíti. Szász Pál mellett jelen van abban a munkában is, mellyel a Kollégium a közeli Csombordon földmûves iskolát létesít, s újra megerõsödik benne az a tudat és felelõsség, hogy a Kollégium évszázadokon át azt tartotta fõ céljának, hogy kialakítsa az erdélyi magyarság vezetõ rétegét, az alapító Bethlen Gábor szándéka és a közszolgálati hivatásról való elképzelése szerint. Az ott szerzett gyakorlati tapasztalatai szembesültek késõbb mindazzal, amit már a Hangya, az erdélyi magyar fogyasztási szövetkezetek központjának alkalmazottjaként és Hitel-szerkesztõként is átélt. Lengyelországi, az ukrán nemzetiség szövetkezeti mozgalmát tanulmányozó, majd Finnország szövetkezeti életét és a dán népfõiskola lényegét kutató tanulmányútjain gyõzõdött meg arról, hogy „szorongatott kisebbségi helyzetünkben, gazdasági problémáink megoldásában döntõ szerepe kell hogy legyen a szövetkezeteknek. Saját erõnkbõl kell, demokratikus szervezetek útján a belsõ reformokat megoldani és ezért a szövetkezeti eszme a maga erkölcsi alapelveivel s egy nép sorsközösségének tudatával az erdélyi magyarság éle-tében igen komoly tényezõ lesz.”1

Hazatérve, 1935-ben átmegy a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központjához, ahol Petrovay Tibor cégvezetõvel köt életre szóló barátságot, s akivel együtt szerkeszti a szövetség lapját, a Szövetkezeti Értesítõt. Onnan már egyenes út vezetett a második Hitelt szerkesztõ baráti közösségbe (Albrecht Dezsõ, Kéki Béla, Venczel József), melynek jelszava a „Hinni és hihetni egymásnak!” Ezt vallotta annak idején Széchenyi István is. A magyarság történelmi-társadalmi hibáival szemben vállalták, az elõször Ady Endre használta kemény hangot, tudatosítva azt, hogy csak népünk õszinte szeretete kényszeríthet kitartó és szigorú bírálatra. S bár addig csak néha adta írásra a fejét, már a „nagy” Hitel elsõ, 1936. tavaszi számában olyan tanulmányt ír az erdélyi szövetkezetek lehetséges távlatáról, melyrõl a Helikonban Kemény János írja: „példaképül szolgálhat a rügyezõ falumunkában”.

Az induló „nagy” Hitelrõl így vall: „Albrecht sokat foglalkozott a lappal, és kedves gondolata volt az erdélyi Magyar Szövetség – egy pártokon felülálló szervezet – létrehozása, még 1940 után is, de a gondolat nem tudott megvalósulni. A Hitel már indulása évében is nem csupán folyóirat volt, hanem egy gondolkodásmód, egy életforma keresése.”2 Fontos az itt következõ észrevétele is: „minket, fiatalokat, akik elégedetlenek voltunk a Magyar Párt passzív magatartásával, nem nagyon érdekeltek a pártküzdelmek, amint, sajnos, nem figyeltünk eléggé a magyarországi politika alakulására, a jobboldal elõretörésére sem, és még kevésbé az európai nagyhatalmak ellentéteire. Ez hiba volt, de minket az erdélyi magyarság megmaradása és felemelése érdekelt csupán... De a Hitel indulásával szinte egyidejûleg jelentek meg egymásután a magyar jépi írók könyvei is, Szabó Zoltántól a A tardi helyzet, Féja Gézától a Viharsarok, Illyés Gyulától A puszták népe stb., és mi azokról rendszeresen beszámoltunk. Szabó Zoltántól már a Hitel 1. évfolyamában közölhettünk egy cikket a társadalomkutatásról.”3

A Hitel belsõ munkatársaként, 1936 és 1944 között huszonkét gazdaságpolitikai tanulmányt közöl, olyanokat mint a már említett Erdélyi szövetkezetek, Gazdaságpolitikánk lehetõségei, A magyar bankkérdés, Erdély mezõgazdaságának helyzetképe, A Székelyföld ellátása, A Székelyföld iparosítása stb. Ez utóbbiak ma is érvényesek, amennyiben a Székelyföld autonómiájának megvalósítását valóban komoly történelmi és politikai-társadalmi-gazdasági feladatnak tartjuk.

Vita Sándor a Hitel gazdaságpolitikai kéziratainak megrendelõjeként és szerkesztõjeként igyekezett olyan jól képzett és komoly szaktudású munkatársakat megnyerni és toborozni, akik a maguk szaktekintélyével súlyt és értelmet adtak nemcsak az elméleti vizsgálódások tapasztalati megfogalmazásának, elfogadtatásának, de a gyakorlati kivitelezéseknek is. Ezért közölhetnek a Hitelben gyakran és rendszeresen olyan témákban mint a szövetke-zetügy, pénzügy, bankügy, hitelügy, gazdaságjog, gazdaságtörténet, gazdaságpolitika, agrárpolitika, népességpolitika, kereskedelem, alkalmazott tudományok, vagy például a falukutatás, a kolozsvári tízes szervezet stb., olyan szaktekintélyek mint: Asztalos Sándor, Erdei Ferenc, Dániel Antal, Bitay Pál, László Gyula, Kovács Imre, Kós Balázs, Petrovay Tibor, Parajdi Incze Lajos, Puskás Tivadar, Szenczei László, Non György, Venczel József, Mikó Imre, Ruzitska Lajos, Tonk Emil, Fodor Pál, Szabó T. Attila (aki szerint a négy Hitel-szerkesztõ közül Vita Sándor volt a legbölcsebb, legnyugodtabb, a legmegfontoltabb), és még sokan mások.

1936. december 19-én öccsének írt levelében kifejtett álláspontja szerint: „Az ember felel a leírott és leközölt szóért, és éppen ezért egy ilyen folyóiratban nagyon meg kell gondolnia, mit ír, mit közöl, nehogy igazságtalan, komolytalan, megbízhatatlan vagy elfogult legyen!”4

Az idõrendben következõ Vásárhelyi Találkozó (1937) megszervezésében és lezajlásában egyértelmû Vita Sándor szerepe és szereplése, valamint Szász Pál oldalán, még egyszer, az EMGE mûködtetésében a statisztikai iroda megszervezésével s az oda érkezõ adatok feldolgozásában való  nélkülözhetetlensége is.

1939-ben Bánffy Miklós, a Magyar Népközösség elnökének felkérésére elvállalja a nagy múltú kolozsvári napilap, az Ellenzék felelõs kiadójának megbízatását. A Bartha Miklós 1878-ban alapította lap többször cserél gazdát és ideológiai profilt, ám mindvégig megmaradt közvéleményt alakító, következetes sajtóorgánumnak, utolsó megjelent számáig, 1944 októberéig. S Vita Sándor 1939 és 1944 között meghatározó, felelõs kiadója, szerkesztõje és szerzõje is egyben.

A bécsi döntés utáni napokban Tamási Áronnal, Albrecht Dezsõvel, Teleki Ádámmal és Venczel Józseffel Teleki Pál miniszterelnöknek emlékiratot készítenek, melyet az „élõ valóságnak hitt erdélyi szellemiség” jegyében fogalmaznak meg, a demokratikus meggyõzõdés és tolerancia hangsúlyozásával. Reményik Sándor megfogalmazásával: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni,/ A mi dolgunk csak: igazaknak lenni.”

Behívott országgyûlési képviselõként, valamint az 1940-ben megalakult kolozsvári Erdélyi Körben elõadói, vitavezetõi, s nem utolsósorban a közben 1941-ben megalakult Erdélyi Pártban gazdaságvezetõi szerepe és aktivitása is aligha vitatható. Ezt igazolandó, idézzünk az 1943. évi költségvetési vitában általa elmondottakból: „Mi ma is valljuk Széchenyivel, hogy minden nemzetnek hivatása és joga van magát kifejezni és ezzel az európai szellem színképét kell gazdagítani. Az európai gondolatot is éppen a nemzeti népek és egyéniségek szabadságában látjuk, és ezért figyeljük aggodalommal a velünk közös sorsban és velünk szomszédságban élõ népekkel történõ eseményeket, az általuk követett politikát, az õket mozgató erõk játékát, és ezekben a jelenségekben a kis népek könnyûnek éppen nem mondható sorsának alakulását látjuk. A mi õszinte kívánságunk az, hogy Délkelet-Európa népei mint szabad nemzetek lépjenek egymással termékeny együttmûködésre. Nemzetiségi politikánk is bizonyítja, hogy messzemenõ megértéssel akarunk hozzájárulni egy olyan légkör kialakításához, melyben a közös problémák az igazság törvényei és a népek mélyebb érdekei alapján oldódjanak meg.”5 S mindez a háború kellõs közepén!

Nem eléggé köz- és elismert viszont az a Jaross Andor belügyminisztertõl való megbízatása, mellyel (és Albrecht Dezsõ jogászi-ügyvédi segítségével) kolozsvári magyar zsidók százainak szerzett belügyminiszteri mentesítést, s intézte a budapesti gettóba való menekítést (mindössze jó egy hónap alatt). „Megtudtam, hogy a kolozsvári zsidók deportálása június közepéig befejezõdik, én viszont május közepén (1944) kaptam a megbízatásomat... Nekem végül is sikerült mintegy 60-70 zsidó család (208 személy) számára a mentesítést megszereznem.”6 Úgyszintén sok román és magyar baloldalinak volt biztos támasza még képviselõként, és jótevõje a szabadlábra helyezésben, amikor a front Kolozsvárhoz közeledett.

Ám mindez hiába! Hiába vett részt annak a memorandumnak a megfogalmazásában is, a békepártiakkal együtt, melyet aztán Teleki Géza kézbesített Horthynak az erdélyiek álláspontjáról és mentik meg Kolozsvárt a háborús rombolástól. Kolozsváron és Budapesten is 1946-ra már mindezt elfelejtették, s a több mint egyéves meghurcolásból szabaduló, kenyér nélkül maradt Vita Sándor, mint emlékiratában írja: „1946 nyarán Albrecht Dezsõ barátom jóvoltából pár hónapot a Mátra aljában, egy erdõbirtokon tudtam tölteni, ahol õ fakitermelést vezetett s nekem is állást biztosított.”7

Albrecht Dezsõ viszont 1947-ben emigrációba kényszerül, s a beteg és állástalan Vita Sándornak újra elkezdõdik keserves kálváriája. „Bár semmi vád nem volt ellenem, igen sok visszautasítást, sõt megaláztatást kellett elszenvednem.”8 Átmenetileg segít rajta régi kedves enyedi tanára, Áprily Lajos, de a kolozsvári Kádár Imre író és újságíró még a református egyháznál való foglalkoztatását is meghiúsítja az egykori országgyûlési képviselõnek. S mire egy kisipari szövetkezetnél végleges álláshoz jutna, egészségügyi állapota miatt – 1960-ban – rokkantsági nyugdíjba kényszerül. Önéletírása szerint: „A pár hónapos pihenés alatt megerõsödtem annyira, hogy 1961-ben újra mertem munkát vállalni. Kéki Béla barátom és egykori kolozsvári szerkesztõtársam jóvoltából, aki akkor a Budapesti Mûszaki Egyetem könyvtárának volt a helyettes vezetõje, itt helyezkedtem el mint nyugdíjas dolgozó. Itt dolgoztam egészen 1983-ig.”9

S közben együtt tartották a kapcsolatot az egykori Hitel-szerkesztõkkel, aggódtak az erdélyi magyarok egyre elviselhetetlenebb sorsáért, tiltakoztak, ahogyan tudtak a társadalmi-politikai és történelmi igazságtalanságok és rágalmak miatt. Miközben élénken követi a hazai és nagyvilág történéseit, s azokra testvéreinek, barátainak százával írott leveleiben haladéktalanul reagál. 1972-ben hazautazhatott Erdélybe, és részt vett az 50 éves érettségi találkozóján a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. „A kollégiumot államosították, de ez a megjelentek emlékein nem változtatott. Meg kell jegyeznem, hogy a találkozó résztvevõi közül nem én voltam az egyetlen börtönviselt”(10).

1992 végén, száraz humorát még szikár fizikumán elhatalmasodó Parkinson-betegsége sem tudja letörni, és reszketõ kézzel, de sziporkázó elmével önéletírását ezzel zárja: „Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy talán egy-két ifjúkori élményemtõl eltekintve, tulajdonképpen csak az 1930 utáni másfél évtized jelent az erdélyi magyar közélet szempontjából említésre méltó történéseket, azonban eddigi életem tapasztalatai, felismerései hozzájárultak az említett években tanúsított magatartásom kialakulásához”.11

1993. január 26-án – öt nappal 89. születésnapja elõtt – hunyt el Budapesten.

A megújult Korunk 1993. májusi számában Pomogáts Béla Erdély  hûségében c. nekrológjában így búcsúztatja: „Élete nagyjából három idõszakra bontható... Az elsõ idõszak vezérlõ csillaga a szorgos munka volt, a másodiké a közéleti bátorság és becsület, a harmadiké pedig az emlékezés. És mindháromé a hûség Erdély és az erdélyi magyarság irányában.”

 

 

 

 

Jegyzetek

1–3., 5–11.) Vita Sándor: Önéletírás. Kézirat

4.) Vita Sándor „Kedves Zsigmond!” c. leveleskönyve, szerk. Gyõrfi Dénes, Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2009., 50. l.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008