magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Neményi József Nándor: A schengeni vakvágány (2.)


A Mûvelõdés áprilisi számában közölt gazdaságpolitikai elemzésünk eddigi lényege röviden így foglalható össze: esélyeink és  a kilátások 2013 tavaszán nincs mitõl javuljanak.

A fõ okok a teljesség igénye nélkül:

– a 22 éves bûnös és káros nagyprivatizáció több mint 80 százaléka helytelen volt, felszámolta a nemzeti nagyipart és végzetesen rontotta a gazdasági növekedés esélyeit. A felelõs a cinikus, arrogáns és szabad lopásra szakosodott politikai elit.

– A mezõgazdaság és úthálózat modernizációjának elszabotálása, hiszen 22 év alatt, talán 200 km autósztráda sem készült el, de legalább közel ötszörös áron.

– Elnapolták a stratégiai befektetõk hazai sátorverését.

– A mezõgazdasági termékek és termények behozatalának volumene ijesztõ, nincs kihasználva a termõföld közel 40%-a. Tönkrementek az öntözõ berendezések és melegházak. Hasonlóan rossz a helyzet a nagy gyümölcsültetvényekkel.

– A mindenkori kormányok és politikai elit felelõssége (a 360 napos Ponta-kormány is ludas) vitathatatlan, hiszen rossz a kormányzás az 1990-es privatizáció elkezdésétõl és 2013-ban is..

A fentiek egyenes következménye, hogy nincs okunk túlzott optimizmusra, illetve az önámításra és bedõlni a kincstári derûlátásnak. Közel egy éve a nacionalizmus kísértetei újra elõjöttek. Marad nekünk kisebbségi magyaroknak pesszimistáknak lenni a görög és ciprusi modell után moldvai aláfestéssel.

A Ponta-kormány által meghirdetett költségvetési konszolidáció sokkal keményebben érezteti hatását, a szigorúság és nyilvánvaló pénzügyi megszorítás nem segít és a világon sehol sem segített abban, hogy beinduljon a várva-várt minimum 1,5-2 százalékos gazdasági növekedés. A sok-sok kényszermagánosítás nem old meg semmit, tehát marad a recesszió.

*

A betarthatatlan választási ígéretek (2012. november-december) ez év közepére nyilvánvalóan halmozódnak, és a gazdasági növekedés hiányában nincs fedezet fizetésemelésre és a nyugdíjak indexálására, a várhatóan magas infláció arányában.

Az eladósodás és az újból beharangozott adóemelések semmi jót nem ígérnek az átlagpolgárnak. Errõl írja a világhírû magyar származású öreg-ifjú Soros György, hogy az euró zónában mindenáron növelni kell a fogyasztást és a munkahelyteremtést. Soros György azt állítja, sürgõsen hagyjunk fel a protestáns puritanizmussal és szakítsunk a német modellel, az eddigi EU-politikával, aminek lényege az elvonás és a takarékosság.

A bankoknak azonnal meg kell hitelezniük a mezõgazdasági termelést és nem az államot, hanem a nagy-termelõket Közép-Kelet-Európában is, így a termelõi láncok sokszorosítják a befektetett tõkét és gyorsítják a fogyasztást.

Az új iparosításról rengeteget beszéltek, de itt nálunk egyelõre mesélnek, mert a források nem elégségesek, és a rizikótényezõk egyelõre sokasodnak nemcsak Spanyolországban vagy Olaszországban, hanem a Koreai-félszigeten és Amerikában is. Kínában viszont mind nõnek az ingatlanárak, tulajdonképpen Kínában a motor egészséges és lesz gazdasági növekedés is.

Ami Romániát illeti – esélyeinket és a kilátásokat – 2013. április végére köztudottá vált, hogy 2013, 2014 és 2015 nem lesznek a gazdasági felemelkedés évei és meghallgatva a munkaügyi miniszter legutóbbi expozéját, a konklúzió egyértelmû és felette pesszimista.

Nincs lehetõség több mint négymillió nyugdíjas helyzetének javítására, mert a gazdaság, amely sántikál, nem tud kitermelni még 3-4 százalékos nyugdíjemelést sem. Mert a belátható növekedés jelentéktelen, jó lesz ha eléri az egy és fél százalékot. Ez hihetetlenül kevés egy ilyen szegény országban, ahol a tõzsdei árfolyam-emelkedés nem szûrõdik át a reálgazdaságba, és a háztartások többségében a lakosság csökkenti a kiadásokat, takarékoskodik, mert nem bízik a politikusokban és a román gazdaság teljesítõképességében. Tehát marad a Soros György üzenete mint egy új paradigma: szakítsunk a német puritanizmussal, ebbõl elég volt, növelni kell a lakossági fogyasztást és az állami fogyasztást is. Az öreg-ifjú agykombájn sugallata egyértelmûen elsõ idõben magas inflációt generál(hat), de beindítja a termelést és növeli a fogyasztást  állami szinten és a háztartásokban is.

Soros üzenete felette világos, újszerû, de egyszerû: Németország lépjen ki az eurózónából és vegye át az amerikai modellt, ugyanakkor ha elfogadják a tõkepiacon a nemzeti kincstárjegyeket, akkor az új tõke Nyugatról, a bankok segítségével, eljut a reálgazdaságba.  Megérkeznek a stratégiai befektetõk a reálgazdaságba, az ipar, a  mezõgazdaság, az erdõgazdaság, az építkezések és az energetika legérdekeltebb itt a Balkánon.

Más nagy gazdasági elemzõ– többek között John Greenwood Nagy-Britanniából – és befektetõk is állítják és követelik a politikusoktól a szakítást a pénzügyi szigorításokkal, mert ha ez folytatódik, akkor jön a vég nélküli depresszió. A nagy bankok konzervatív gondolkodása és idõhúzása Görögország és Ciprus esetében bebizonyította azt, hogy a költségvetési megszorítás rontja a helyzetünket, és ki kell találni egy új gazdasági stratégiát, ami összehangolja a tátongó ellentmondást, azt ami az új dal 2013-ban, pénzügyi-költségvetési konszolidáció (óriási szigorúsággal, ami elbizonytalanodást okoz a költségvetési intézményekben) és a gazdasági növekedést (mindenekfelett).

Ebben az évben végre megtudhatjuk, hogy Románia mit is választ. A protestáns puritanizmust, az óriási takarékossági hullámot és a sok-sok csõdeljárást, vagy a magas inflációval járó növekedést. Hogy mi történik az államadóssággal és az óriási felgyülemlett adósságállománnyal, az a jövõ titka, de talán a nagy bankok már ismerik III. Napóleon példáját: a nagyipar hitelezésével megteremtették az acélipart és kapitalizmust is Franciaországban. Véleményünk szerint a jelenleg domináns szociáldemokrata vezetés (itt és most) ellentmondásba kerülhet és szakítani fog a jobboldali liberális stratégiával és a Nemzeti Liberális Párttal, ami inkább Soros-párti, és mint vállalatösztönzõ egy életerõs kapitalizmus felé közelít. Szerintünk, ha 2018–2020-ig eljutunk az euróhoz, nem is lenne rossz. Tehát 6-7 év nem a világ egy ilyen bonyolult gazdasági válsághelyzetben, de ami minket illet, mi gazdaságunk és pénzügyeink bajai sajátos román belsõ mikrokozmoszunkból erednek, ezért gazdasági bajainkat kell orvosolni, de nem kesztyûs kézzel. Ahogy a latin közmondás mondja: a rendkívüli idõkben rendkívüli lépések szükségesek.

A szakirodalom a kormányzati célokat tekintve – a gazdasági feladatok sorrendje tekintetében – a következõket jelöli meg: egy kapitalista piacgazdaság esetében (Kína, Dél-Korea, Vietnam piacgazdaságban él és termel, de a politikai berendezkedés közel áll a kommunizmushoz, sok-sok ázsiai kivétellel, beágyazottsággal):

– A gazdasági hatékonyság fokozása állami szinten, miután megoldódott a tartható egészséges gazdasági növekedés.

– A jövedelemelosztás javítása és optimizálása, mivel három különbözõ érdekcsoport csap össze: a munkavállalók szakszervezeteikkel, az állam, amely szabályozza a munkaerõpiacot, és a harmadik a patronátusok, akiknek a fõ elvárásuk a maximalizált profit mellett a kutatás és fejlesztés hozzáigazodása (adaptálása) a globalizált piac technikai haladásához. Világos, hogy a piac az úr, amely változik, átalakul és diktálja a feltételeket, ha tetszik, ha nem a szakszervezeteknek vagy munkavállalóknak.

– A gazdaság stabilizálása makrogazdasági eszközökkel, de fõleg a Nemzeti Bank, Világbank, IMF és más nagy hitelezõ és érdekcsoportok figyelembevételével mint EU, NATO, illetve OPEC. Csak úgy csemegeként állítom, hogy a makrostabilizáció Románia esetében  számításba kell hogy vegye a volt Szovjetuniót is. Ez az elvárás jó prognózisokat, terveket és õszinte alapon álló gazdasági elõrelátást, tervezést is követel, amit aktualizálni kellene több szemszögbõl is.

– Nemzetközi gazdaságpolitika megtervezése, kialakítása részletekbe menõen  is és ennek érvényesítése az EU által láttamozott több évre szóló költségvetés elfogadására.

A kedves olvasó nyilván tudja, hogy a fenti elvárásokból az utóbbi 22 évben alig valósult meg valami, mert a kormány rosszul állt a gazdasági racionalizmussal és a közérdek érvényesítésével, mert amit örököltünk, hibás struktúra volt, amit nem sikerült modernizálni. Az EU által diktált és követelt jogharmonizáció és az Acquise Communitaire átvétele, reméljük, hoz valamit a jogászoknak és azoknak a fiataloknak, akik Brüsszelben, Strassburgban, majd Trierben kaptak köztisztviselõi beosztást, vagy Nyugat-Európába készülnek.

 

*

2013. május 6-án volt négy éve annak, hogy  az államelnök bejelentette, 25%-kal csökkenti a közszféra összes alkalmazottainak fizetését, bizonyos társadalmi juttatásokat 15 s a nyugdíjakat is 25%-kal meg akarta csonkítani. A nyugdíjasok tiltakozása miatt, a 15%-os vágás helyett felemelte a forgalmi adót 15-rõl 24%-ra, halálos ütést mérve a fogyasztásra. A 24%-os ÁFA ma is érvényben van, és magával hozta az általános áremelkedést, inflációt, szegénységet, a munkahelyek megszûnését. Jelenleg is az áremelések tengerében evezünk, hiszen a magas ÁFA érinti a villanyt, a gázt és minden állami vagy magánszolgáltatást, ami a civilizációval jár, így a lakosság a kárvallott a magas rezsiköltség és az alapvetõ élelmiszerárak növekedése miatt. A mai napig nem tudjuk a pontos és közgazdasági szempontból elfogadható indoklását annak a május 6-i páratlan  drasztikus lépésnek, ami nem volt az EU-ban, sem Görögország, sem Ciprus, sem Írország nem tett ilyet polgáraival.

Ez a durva beavatkozás egyértelmûen felveti a kérdést, hogy milyen a gazdaságunk tulajdonképpen, ha az államelnök átveszi a kormány jogkörét. Hogyan viszonyul a piac a nagy dilemmához, állam vagy piac? Ki is dönt a sorskérdésekben (gazdasági, pénzügyi, vagy katonai vonatkozásokban).

Erre a kérdésre nem tudunk válaszolni, mert a kormányzatnak be kell avatkoznia az egészséges gazdasági környezet kialakításába és fenntartásába, de ehhez szükséges a törvénytisztelet, a szerzõdések betartása, az oktatás fejlesztése s az egészségügyi rendszer és a szociális kérdések orvoslása. 2013 májusában nem sikerült elfogadni az új egészségügyi törvényt, igazságos alapon megoldani a nyugdíjasok problémáját, de a magánszektort sem tudta kimozdítani a holtpontról. Sajnos fájdalmas, hogy a kormányzati melléfogások egyenes következménye, hogy az EU 27 országából a 26-ik helyen veszteglünk, és reménykedünk a schengeni rendezõ pályaudvaron várva és kunyerálva a bebocsátást. Ennek a munkaerõpiac szempontjából és útlevél tekintetében lenne jelentõsége. Mi és a bolgárok vagyunk a kullogók, ahol a kommunista rendszer legutoljára szûnt meg.

A bukott modell, a kommunizmus szovjet változata után nehéz eldönteni, hogy mi következhet, hiszen eltelt közel 24 év a ‘89-es nagy fordulattól. Szerintünk a négy alaptényezõ összehangolására kell koncentrálnia a jelenlegi kormánynak, ami nem elég jobboldali, de tulajdonképpen csak a párt neve, aki vezeti a koalíciót, szociáldemokrata. Az összes parlamenti párt közül csak egy állítja, hogy baloldali, a többiek mind jobboldaliaknak vallják magukat. Itt, a Balkánon, félõ, hogy nem veszik túl komolyan a politikai-gazdasági doktrínákat. Ha a pártok állításait komolyan vesszük, logikusan következne, hogy ezután csak jobboldali kormányzás jöhet, amelyik összehangolja az emberi erõforrásokat (leromlott humántõkét), természeti erõforrásokat (jelentõs részét irracionálisan kiárusították) és a szükséges nemzeti tõkefelhalmozást, illetve a rendelkezésünkre álló technológiát (amit meg tudunk venni a létezõ forrásainkkal).

Ehhez harmonizálni kell a gazdaság intézményeit a globalizáció elvárásaival és ki kell termelni azt az állami köztisztviselõi réteget, amely a mindennapi politikától  független, de a politikusoktól is. Ez bizony soká fog tartani, de nem lehet kikerülni, ha az államadminisztrációt józanul és õszintén meg akarják újítani. Következik tehát egy új Alkotmány s egy új közigazgatási reform. Tehát újból egy átmeneti korszak kezdõdik már a második félévben, és új piaci átmenet és új árak várhatók.

Esélyeink és kilátásaink tekintetében arra az álláspontra jutottam az elsõ részben említett közel 45 éves közgazdasági tapasztalatom után, hogy a J. M. Keynes doktrína Románia esetében is hatékony és alkalmazható lehet. Részben a laissez faire, ez azt jelenti magyar értelmezésben, hogy hagyj szabadon cselekedni minden gazdasági szereplõt, és ne avatkozz be, mert a piac sok jó megoldást teremt és létrejön a piaci egyensúly is. Másrészt szükséges az állami beavatkozás is a közérdek érvényesítésére. Ez nem jelenti azt, hogy rövid távon egyensúlyba kerül a termelés, a kereslet és kínálat minden piacon. 2013-ban nyilvánvaló, hogy a több mint 15 ármegállapító és szabályozó hatóság, amely a gáz, villamos áram, közmûvek, üzemanyagok árát szabályozza, akár a turizmust, a telefonszolgáltatást és IT-t, szükséges, hogy okos döntésekkel szolgálja a közérdeket. A tõke, a kölcsönök- és hitel esetében is szükséges az állami beavatkozás, akárcsak a részvények és értékpapírok piacán. A korlátozott állami beavatkozás nem kerül ellentmondásba a közgazdaságtan alapító atyja, Adam Smith tantételével: a láthatatlan kéz doktrínájával. Ezt eddig nem cáfolták meg, mert a kapitalista termelés mozgatórugója a profit. Az állam beavatkozása in principe káros. Kompetitív gazdaság csak akkor képzelhetõ el, ha a piac mûködik, s a gazdasági verseny létrehozza az egészséges, jól mûködõ piacot, ami önszabályozó, és kitermeli a közérdeket és a közjót.

A kormányok mind ismétlõdõ melléfogásai helyett sokkal olcsóbb és demokratikusabb a piacra bízni a döntést. A piac diktál és minden a piacon dõl el, ha a piaci intézmények korrektek és igazodnak a fogyasztók elvárásaihoz. Csõdhelyzetben ez nem érvényes, ideig-óráig a kormány dönt. A piac harmonizálja a legjobban a magánérdeket a társadalmi közérdekkel, közjóval egy méltó életszínvonalért.

Ellenkezõ esetben ketyegnek (már most májusban is ) a szociális bombák, ezek közül néhány: a közel 40%-os szegénység, a munkahelyek hiánya, a mezõgazdaságban dolgozók helyzetének rendezetlensége, az egészségügyi szolgáltatások hiányosságai, a fenntartható gazdasági növekedés hiánya , az energetikai szféra függetlensége a külföldi szállítóktól, a tanügy és a környezetvédelem krónikus primitivizmusa. A legveszélyesebb idõzített bomba az állami egyedáruságok csõdhelyzete és a nagy állami iparvállalatok privatizációjának elodázása. Élni nem hagyták õket, de meghalni sem, mert a csõdeljárást közel 15-20 éve elnapolják, és most június az egyik jelentõs határidõ.

 A labda egy jobboldali kormány térfelén van, akinek gyorsan és helyesen cselekedni kell, hiszen a bomba ketyeg. Üzenetünk a latin közmondás, amire már céloztunk: Extrema malis, extrema remedia. Lesz-e elég bátorsága a fiatal miniszterelnöknek – aki már konfliktusba került az igazi jobboldaliakkal, a nemzeti liberálisokkal – meghozni a fájdalmas, népszerûtlen, de elnapolhatatlan döntéseket, amelyek újból munkahely-elvesztéssel, szakszervezeti ökölrázással és beláthatatlan következményekkel járhatnak? Addig is jó volna tudni és bejelenteni, hogy mikor rendezõdik az életszínvonalbeli szakadék Románia és az EU között. És miért nem használták fel gyorsan és hatékonyan az uniós forrásokat csak 14%-ban, ez egy óriási elszalasztott lehetõség, amivel a szociális problémákat hatékonyan lehetett volna kezelni az utóbbi három évben.

 

*

Ebbõl a rövid tanulmányból nem sugárzik különösebb optimizmus, mert a 2012-es decemberi új kormány keveset bizonyított, nem állja választási ígéreteit, s ráadásul a geopolitikai helyzet sem javult, decemberre várjuk a schengeni döntést.

Az eltelt három hónap alatt, amikor a megírással foglalkoztam, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy Romániában lassan megy a modernizáció, és a szemléletváltás nemcsak a gazdasági intézményekben, hanem az élet minden területén stagnál.

A paradigmaváltáshoz még sok víz kell hogy lefolyjon a Szamoson, de még több a Dimbovicán. Az államelnök által meghirdetett intézményreform kilenc év alatt kevés jót tud elkönyvelni. Jelenleg a kormányzó pártok ifjú titánjai be szeretnék fejezni 2013 végére a helyi államigazgatás átszervezését, karcsúsítás és fõleg a gazdasági hatékonyság szempontjából, de fõleg a sok költségcsökkentés – én nem hiszem, hogy sikerülhet.

A paradigmaváltás lényege az lenne, hogy megváltozzon a viszony és a kapcsolat – a közel százéves beidegzõdés – az ügyészség, bíróságok, karhatalom, minisztériumok, központi állami intézmények és az adófizetõ polgárok között. Egy emberközelibb és korrupciómentesebb intézményrendszert kell létrehozni, de ez sajnos nagyon lassan megy. Marad egyelõre a sorban állás közhivatalokban, ahol az adófizetõ polgárt nem tisztelik.

Kísért a gazdasági intézmények és a központi államadminisztráció beágyazottságának traumája, a törzsgárda óriási mértékben mélyen be van ágyazódva abba a román társadalomba, amely az ortodox tekintélyelven nevelkedett, és ahol súlyos értékválság van.

A beágyazottság a román valóságba, amint már jeleztem, közel száz éve tart, és ezt a köztudat nem ítéli el, elfogadja a csalást, törvényszegést és az alapelv az, mindent el lehet intézni valakivel, aki kijárja azt, így a reform egy nagyon idõigényes folyamat elé néz. A kapcsolathálók átszövik az egész román gazdaságot, intézményrendszert és társadalmat, és ezen a közel tízéves proletárdiktatúra sem tudott változtatni (1947–1957).

Ilyen következtetés után nyilvánvaló a kedves olvasónak, hogy a román gazdaság és pénzügyek új intézményeinek megformálása elsõsorban a beágyazottság problémájába ütközik. Ezen kérdések tisztázását, elemzését vegyük ki a közgazdaságtan témakörébõl és utaljuk át a szociológia térfelére.

Csak úgy mellékesen, Polányi Károly neves magyar szociológus és gazdaságtörténész foglalkozott elsõk között a világon a gazdasági folyamatok társadalmi beágyazottságával. Polányi Károly a proletárdiktatúra heves ellenzõje volt és 1919-ben örökre elhagyta Magyarországot. A New York-i Columbia Egyetemen folytatta kutatásait, amelyek alkalmasak a civilizációs problémák és evolúció feltárására, jelentõs munkásságát érdemes tanulmányozni 50 évvel halála után is. A beágyazottság traumája olyan kezelést igényelne, amely összefügg a nemzeti identitástudattal és mindazzal, ami a román nemzeti állam kialakulása, 1921 óta történt. Az elitek, mindenkori vezetõk és a lemaradt, nyomorban élõ, tengõdõ, de tûrõ, ami lehet a lakosság kétharmada is. (Röviden: a puliszka nem robban, csak fortyog!)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008