magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kolozsi Ger­gely Ist­ván: Emberek és embersorsok Egy művész élete és halála: Reschner Gyula (1891–1974)


Élt Kolozsváron egy páratlan, bámulatos természetû és romantikus életû grafikus-festõmûvész, akit Reschner Gyulának hívtak. Vajon ki emlékszik rá? Hosszú évekig élt köztünk, egyik közismert színfoltja volt e városnak, s hírnevéhez képest igazán nem méltó módon távozott az élõk sorából. Ez a kalandos életû ember 1891-ben Gyimesbükkön született, ahol apja fõvámõr volt. Errõl a legendás emberrõl így írt 1973-ban a Könyvtári Szemle (részlet Kovrig Károly tordai mûgyûjtõnek az EMGE titkárához, dr. Ilyés Sándor Lászlóhoz címzett, 1937. január 6-án kelt levelébõl):

„Él köztünk itt Erdélyben egy mûvész. Azért mondom, hogy itt Erdélyben, mert lakását nehezen lehetne közelrõl meghatározni, mivelhogy jóformán õ maga sem tudja, mikor hol lakik, bár mûvészi képessége és teljesítménye biztosíthatna neki pazar életmódot, ha nem volna fanatikusa az országútnak, a hegyeknek, a függetlenségnek, az örökös harcnak önmagával és embertársaival, ha nem volna eljegyezve a szegénységgel úgy, hogy erõszakkal sem lehetne elválasztani tõle, s ha nyugtalan vérének tudna egyhelyben ülést parancsolni, s fõkent, ha nem hagyná mûvészetét banikkal megfizettetni – azt is mosolyogva, akire ma, nyolcvankét évesen is szinte szó szerint ráillik a néhai önzetlen barát évtizedekkel korábban fogant »hátamon a házam« - jellemzése, csakúgy, mint a Tamási Áron gyártotta kedves iróniájú elkeresztelése: Reschner Vagabundus.”

Ki volt ez a javíthatatlan és elnyûhetetlen örök bohém? A gyimesi elemi iskola után a századfordulót követõ elsõ két évben ott olvashatjuk nevét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjainak évkönyvében, azután a brassói Fõreáliskola tanárainak életét keserítette. Érettségit nem tett, viszont bravúros rajzkészségének korai elismerését bizonyítja, hogy már 1911-ben meghívják egy szezonra a Szolnoki Mûvésztelepre. Késõbb Ferenczy Károly tanítványa volt Budapesten, majd csaknem két évig Kaposvárott, Rippl-Rónai József mellett csiszolta a tudását. 1914-ben önszántából indult tanulmányi útra, és Franciaországon, Spanyolországon, Portugálián át, eljutott a Szaharáig. A maga formálta mesterségéhez, emberségéhez mindvégig hû maradt, s még a krasznojarszki orosz hadifogolytáborban is kitartóan portrézott, illusztrált, metszett, karcolt, karikatúra kiállításokat rendezett, s a lágerújság legagilisabb munkatársának bizonyult. Neki köszönhetjük Gyóni Géza egyik legsikerültebb portréját is, egy 22x15,5 cm-es pasztellt, valamint sírjának hiteles rajzát. Gyónival nemcsak a közös sanyarú hadifogság kenyerét osztotta meg, de életszemléletük is közel hozta õket egymáshoz. Az önéletrajza szerint (amely e sorok írójának gyûjteményében van) a több mint hatévi hadifogsága alatt, Kijevtõl Szibériáig, húsznál több orosz hadifogolytábort járt meg. 1921-ben elfagyott lábakkal tért haza.

Hazatérése után 1940-ig, külsõ munkatársként készített rajzai és metszetei a következõ lapokban és folyóiratokban jelentek meg: Brassói Sport, Futár, Székely Szó, Hétfõi Brassói Hírlap, Brassói Lapok, Keleti Újság, Bánáti Sport, Aréna, Vidám Nyelvgyakorlat, Pásztortûz, Erdélyi Szemle, Cuvântul liber (Bukarest), Viaþa noastrã (Kolozsvár), Garabonciás, Vörös Erdély és a budapesti Hídban stb. Kiváló, ismert karikaturista volt. A Könyvtári Szemle szerint, mappáiban közel kétszáz ismert személyiség „ceruzavégre kapott pillanatfelvételét” õrizte Lucian Blagától Victor Eftimiuig, Gorkijtól Leninig és az Erdélyi Helikon teljes írócsoportjától Móricz Zsigmondig.

Móriczról köztudottan egyetlen mûvésznek sem sikerült jó karikatúrát rajzolni, ám Reschnernek igen – 1927-ben. Amikor az író meglátta, így szólt: „Hogy tudta, mûvész úr, ilyen gyorsan, pár perc alatt kivesézni?” „Tetszik?” – kérdezte a mûvész. „Igen.” „Na, akkor most írja alá.” Móricz aláírta, majd így szólt: „Ha a szegény jóanyám ebben a medvepofában az egykori karcsú honvédhadnagy fiát keresné, nehezen találná meg.” Móricznak az alkotás annyira megnyerte tetszését, hogy éppen ez ihlette Karikatúra a karikatúráról címû tárcájának megírására, ahol tréfás-komolyan leszögezi: „… korunk élõ valóságát csak a karikatúra segít­ségével lehet megörökíteni. Ha a jövõ korok meg akarják ismerni a mai életet, mindig karikaturistákhoz kell jönniök felvilágosításért.”

A Turipajtásban tréfás sorok rajzoltak viszont róla portrét: „Reschner Gyula: a turisták nesztora és félvilágjáró. Barlangokban él, fákon alszik és réteken táplálkozik. Zöldevõ. Õt nem a vörös, hanem a zöld szín izgatja. Csupasz fél térdével télen-nyáron óriási hatással van a nõi nemre – és igenre. A Garabonciás túriportere és karikatúrija. Mászásban erõs, csúszásban bajnok, csúszás-mászásra nem kapha­tó. Naturista.”

 







Az emberi sorsok az égi

nagykönyvben íratnak

Kövessük nyomon a sorsát attól a naptól, hogy e sorok író­ja megismerte. Úgy, ahogyan azt õ élõszóval mesélgette nekem, és a nálam levõ írásai és dokumentumai tanúsítják. 1962 tavaszán kerültem a Kolozsvári Képzõmûvészeti Szövetséghez, mint adminisztratív igazgató-titkár, és így kerül­tem vele közeli ismeretségbe. Miután az orosz hadifogságból hazake­rült, Marosvásárhelyen, Brassóban, Bukarestben és Temesváron is lakott, 1929-ben pedig Kolozsváron telepedett le. Ez kiderül az 1945 utáni román és magyar nyelvû Számláló Ûrlapjából, amelyen anyja neve Pataky Gizella, apjáé pedig Reschner Gyula. A vallási rubrikában ez áll: felekezet nélküli. Nemzetisége: nemzetközi. Bár a Konfirmációs Emléklapján, amely 1906. áprilisi dátumot visel, magyar evangélikus vallásúként szerepel, Brassó város pecsétjével. Amióta az orosz fogságból hazake­rült, baloldali nézeteket vallott. Kolozsvárt lakott: a Vigyázó utcában, a Deák Ferenc utcában, majd utoljára az Eperjes utca 2. szám alatt. Foglalkozása: festõmûvész és grafikus. Munkahelye: alkalmi munkás. Ez áll tehát a saját kezûleg kitöltött ûrlapján.

Tagja volt a kolozsvári Mûvészeti Alapnak, és annak nyugdíjasa is. Az alap tagjai nem voltak azonos szintû mûvészek az unió-tagokkal (Képzõmûvészek Szövetsége), sem anyagilag, sem hivatalos mûvészeti szinten. Csak másodrangú mûvészeknek tartot­ták õket, még akkor is, ha egyesek fõiskolai végzettség­gel rendelkeztek, külön névjegyzékben szerepeltek. Így ezektõl az állam a hivatalos kiállításokon nemigen vásárolt, és a nyugdíjuk is kevesebb volt, mint az uniósoknak. Uniós nyugdíjasnak kétszer akkora volt a nyugellátmánya, ha az unión keresz­tül kapta, és nem pedig az államtól, az ottani szolgálati évei után.

 


Orosz front és hadifogság

Háborús tapasztalatairól így mesélt: „1914-ben kerültem ki az orosz frontra, oda, ahol a történelem a legvérzivatarosabb harcokat jegyezte fel, oda, ahol a két ellenfél halomra gyilkolta egymást, és patakokban folyt az osztrák–magyar, német és orosz vér. Tanúja voltam és szenvedõ alanya a Szan folyó melletti lengyel város, a galíciai Przemy¶l várerõdítmény elfoglalásának az oroszok által, és annak visszafoglalásának az osztrák–­magyar csapatok által. E várerõdítményt 1915. március 22-én az oroszok öt hónapi ostrom után foglalták el, és 117 ezer kiéhezett, agyon­gyötört ember került szibériai hadifogságba. A cár 130 ezer katonát ál­dozott fel a birtokba vételéért. A várat azonban 1915. június 3-án az osztrák–magyar haderõ visszafoglalta. E véres, emberhúsdaráló vérontás borzal­mának látványa ihlette Gyóni Gézát a Csak egy éjszakára… címû versének megírására.”

1916. június 4-én kezdõdött a híres Bruszilov-offenzíva, egy átfogó orosz támadás az osztrák–magyar frontszakasz ellen. Az elsõ tíz nap­ban az oroszok több mint kétszázezer hadifoglyot ejtettek. Ekkor in­dult el a monarchiabeli magyar fogolybakák tömeges gyalogmenete Orosz­ország belseje felé.

Aztán a foglyokat a Kijev melletti híres Darnica gyûjtõ- és elosztótábortól egészen Szibéria legtávolabbi pontjáig, Vlagyivosztokig szál­lították. (A kijevi és a darnicai fogolytáborban a második világhá­ború után e sorok írója is raboskodott.) A legnagyobb gyûjtõtábor em­lékezetes neve Krasznojarszk volt.

Reschner szerint Lenin és a többi bolsevik vezér felismerte, hogy a gyökértelen hadi­foglyok körében sokan egyszerû jelszavakkal manipulálhatók és természetes potenciális szövetségeseknek számíthatók a polgárháborúban. Ennek kö­vetkeztében a monarchiabeli majdnem százezernyi magyar hadifogoly hajlan­dó volt fegyvert fogni és harcolni a Vörös Hadseregben. Ezeket nevez­ték internacionalistáknak, ezekkel szimpatizált a mi mûvészünk is, akinek így szabad mozgást biztosítottak.

 

Találkozás Gorkijjal

Reschner emlékezõ írásából: „A kijevi járványkórházban feküdtem mint hadifogoly, illetve onnan szállítot­tak át a Prozovoszkája járványkórházba.” Részletesen leírta a kórház épületét, az ottani élményeit, a betegeket, majd így folytatta: „Egy napon hírül hozták, hogy délután érdekes vendégük lesz a betegeknek. Meglátogatja a kórházat Gorkij, a nagy orosz író, akinek csak a múlt évben engedte meg a cár, hogy hazatérjen Capri szigetérõl, ahol számûzetésben töltött hét évet. Délután négy óra tájban idegesség támadt az ápolónõvérek között, jelezvén Gorkij érkezését. Nagyon érdekelt ez az ember, aki 1892-ig, amíg elsõ regénye meg nem jelent, csizmadiainas, hajómosó, pék, vándorszínész, ügyvédi írnok és csavargó volt.” Nem csoda, hogy érdekelte, hiszen Reschner nagyjából hasonló életállomásokat járt meg.

„Gorkijnak, az elnyomottak nagy pártfogójának szálas, egyenes alakja nem­sokára megjelent a szemben levõ ajtó keretében. Rövid idõre megállott és körülnézett, körüljárta kutató tekintettel a termet. Végigjárta az ágyakat, aztán egy-két betegtõl megkérdezte hová való, vannak-e hozzátartozói. Az egyiküknek ezt a kérdést tette fel: Milyen a hábo­rú? A kérdésre az ezt felelte: Nyeháráso, nem jó. Az én ágyamnál is megállott, és leolvasta a nevemet a fejtábláról, és rossz németes ki­ejtéssel ezt kérdezte: Mi civilben a foglakozása? Grafikus – mondtam halkan. Aztán elõvettem a harctéren készített rajzaimat a lövészárkok életébõl, és igyekeztem a lehetõ legtárgyiasabban visszaadni bennük a valóságot. – Gránátbecsapódás, szanaszét repülõ végtagok, csontig fogyott emberek, akiken csak lötyögött a katonaruha. Önkénte­lenül oroszul ejtettem ki, hogy ugye, szép? Aztán rögtön felajánlottam neki, hogy válasszon ki közülük néhányat; három darabot közülük el is fogadott. Aztán így szólt: Milyen rangja volt? Semmilyen. Sosem voltam barátja a hatósági intézményeknek, nem is törtem magam rang után. – Mit szól a háborúhoz? – Szerény véleményem az, hogy mindenkinek joga van természetes halállal meghalni, válaszoltam. Aztán így folytatta Gorkij: Magukat, magyarokat, Szibériába viszik felgyógyulásuk után, de ne féljen, ott sokkal szabadabban fognak élni. Visszakerülnek õshazájuk közelébe. Az, különösen a mûvészlelkû emberre, termékenyítõ hatással lesz. Ezek után kértem, engedje meg, hogy lerajzoljam. Négy perc alatt lerajzoltam, elkészültem a vázlatos rajzzal. Ezzel búcsú­zott is már, a sebesült hadifoglyok és az orosz katonák (mert ve­gyesen voltunk) ágyaikban felkönyökölve néztek vállas alakja után […] Felépülésem után a krasznojarszki gyûjtõtáborba kerültem, ahol együtt voltam Gyóni Gézával.”                Önéletrajza szerint, Reschner Gyula több mint húsz orosz város hadifogolytáborának ette a sanyarú kenyerét.

 


Gyerünk, tovább!

Észak-Erdély visszacsatolása után baloldali nézeteiért a magyar hatóságok a szamosfalvi lágerbe internálták, de rövidesen, a kolozsvári köz­vélemény nyomására szabadon engedték. Megjegyzendõ, hogy az elsõ világháborús hadifoglyok tömeges és szervezett hazatérésére az orosz polgárháború befejezése után, 1921–1922-ben került sor. Magyaror­szágon a hazatérteket, az 1919-es véres kommün utáni években, a kommu­nizmustól rettegõ magyar hatóságok alapos politikai szûrõvizsgálatnak vetették alá, hogy nem hoztak-e haza felforgató eszméket. Az öt-hatéves keserves fogság után hazakeveredett volt frontharcosok csak hosszas kihallgatás után hagyhatták el a hazai internálótáborokat.

Észak-erdélyi bevonulásuk után, a magyar hatóságok Reschner Gyulának is hamar a nyo­mára akadtak, s kiderítették, hogy mint volt elsõ világháborús ha­difogoly baloldali eszméket, nézeteket hozott magával Oroszországból, és továbbra is szimpatizánsa ezen eszméknek. A vallatás során elismerte baloldali nézeteit, de baloldali pártnak nem volt tagja. Elis­merte azt is, hogy érzelmileg a sorskivetett szegény emberek gondjaival azonosul, de nem ateista. A hatóságok azt is tudták róla, hogy nem templomjáró, amit a szemére vetettek. Erre õ ezt felelte: „Igaz, hogy nem vagyok nagy templomjáró, de az evangélikus egyház adóját rendesen fize­tem, amelynek megkeresztelésem óta híve vagyok.” Reschner Gyulának a meg­hitt templomait, amelyeknek fanatikus híve volt, így lehet sorolni: a hegyek, az erdõk, a völgyek, a végtelen vadvirágos rétek, ahol áhított fõitala a kristálytiszta források vize volt, amelyekbõl többször ivott, mint az úrvacsora borából. Mindig jól érezte magát a végtelen természet ölé­ben.

1940 tavaszán, Kolozsvárt kiadatta a Przemy¶li futár címû regényét, amely kétezer példányban jelent meg, hetente háromszor 32 oldal terjedelemben, füzetenként. Ehhez a plakátot a kiadó kérésére õ szerkesztette meg. Oroszországban, a bolsevik forradalom kitöré­se idején, mint a forradalom szimpatizánsa, igazoló papírral szabad moz­gást kapott a fogolytáborokon kívül, és rajzaival illusztrálta a forradal­mi napokat. A helyi hatóságok, 1944 augusztusa után, román, magyar és orosz nyelvû igazolványt bocsátottak ki nevére, amellyel szabad mozgást biztosítottak neki az ország területén. Az igazolvány birto­kában és mivel tökéletesen beszélte az orosz nyelvet, az antifasiszta harcosok nevében a foksányi orosz hadifogolytáborból tizenhat elhurcolt ko­lozsvári polgárt váltott ki, köztük két neves kolozsvári festõmû­vészt, Takáts Zoltánt és Horák Józsefet, a magával vitt ajánlólevél névsora alapján. (A névsor e sorok írójának birtokában van.)

1944. augusztus 23. után külsõ munkatársa volt az Erdélynek, a Képes Újságnak és az Igazságnak. A kolozsvári Tanfelügyelõség többször is felajánlott neki orosz nyelvtanári katedrát, de nem fogadta el. Azt mondta: „Nem vagyok képes a szabadságomat feladni egy segghez kötött székért még akkor sem, ha mindjárt füven kellene élnem”. A mûvészi alkotása mellett két nagy örökös szenvedélye volt, amelyeknek teljes megszállottja volt: turistabotjának és a gyûjtésnek, amelyért az utolsó lejét is feláldozta. Gyûjteményei­ben nemzeti és nemzetközi szinten megtalálhatók voltak: történelem, földrajz, irodalom, képzõmûvészet, zenemûvészet, sport, folklór, humor, gazdaság, politika, természetrajz, filatélia – valamennyi adatolva, illusztrációkkal, neves emberek portréjával dokumentálva, magyar és német nyelvû magyarázatokkal. E bámulatos, két nyelven feldolgozott gyûjtemény, amelyet majdnem egész élete folyamán gyarapított, 92 kötet­nyi 15-20 centiméter vastagságú dossziékban volt elhelyezve a mennyezetig érõ könyvespolcokon. Ezt a gyûjteményét felajánlotta a román államnak, életjáradék fejé­ben. Az ajánlatot az Állami Levéltár el is fogadta, de azzal a felté­tellel, hogy írja át román nyelvre is – mesélte e sorok írójának. Ezt azonban elõrehaladott életkora miatt már nem volt ereje és ideje vállalni.

Gyûjteményét több neves kolozsvári magyar, német és román szakember látogatta dokumentációs adatokért, és persze a Securitate is rajta tartotta a szemét. Egyik gyakori vendége volt dr. Xantus is, akire, miután hazament, felesége ráparancsolt, hogy menjen ki a fáskamrába és öltözzön át. Tudniillik Reschner lakásának nemkívánatos lakója is bõven volt: megszámlálhatatlan poloska. Mivel az utolsó lejét is gyûjtési szenvedélyére áldozta, öltö­zetére a mûvész nem sokat adott, de egy-egy öltözeti darabot a barátaitól szívesen elfogadott. Egy alkalommal, amikor másnap a templomba készült, este kimosta az egyetlen ingét, és kitette száradni, azonban azt reggelre ellopták, és nem volt, amit magára vegyen, hogy a templomba menjen. Ezt megtudta az akkori Igazság szerkesztõsége, és meg is írta. A hír, hogy a lelketlen tolvaj egy szegény embertõl egyetlen ingét is ellopta, meghatotta az olvasókat: majdnem tucatszámra vitték neki másnap az ingeket. Sõt, a tolvaj is visszalopta neki az ingét.

Attól a naptól, hogy kap­csolatba kerültem vele, valami különös vonzódást érezhetett irántam, és nem csak hivatalos dolgaiban. Talán mert igyekeztem emberségesen közeledni hozzá, vagy talán azonos nézetünk, életszemléletünk okán kedvelt meg. Így aztán nemcsak élete történetét mesélte el, hanem többször kért egy kis pénzt is kölcsön szorultságában, amit az iskolás Csaba fiamnak igyekezett törleszteni régi bélyegekkel és pénzérmékkel. Olykor még magánügyeiben is eljártam, rendeztem egyes dolgait, fõleg télen, amikor a szibériai fa­gyás nyomai rendszerint kiújultak rajta. Az uniós képzõmûvészek közül sokan értékelték alkotó munkáját, és szót is emeltek ér­te. Köztük volt Kovács Zoltán, Abodi Nagy Béla, Kós Károly, Horák József és Takáts Zoltán, de több román kolléga is. Persze, nyilvántartotta õt Kolozsvár csaknem mindegyik számottevõ kultúr- és sajtóembere. Már attól a naptól kezdve, hogy a fogságból hazakerült, alkotói munkássága nyomot hagyott az orosz, magyar, német, de még a román kul­túrában is.

Valamikor nõs volt, amirõl így beszélt nekem: „Egykor színésznõ feleségem volt, de nem bírta el a szegénységemet, és így elváltunk; õ sokat akart, én meg csak keveset tudtam neki adni.”

 

Gergely elvtárs,

én most meghalok…

Egy õszi napon, 1974-ben, tengerész jó barátja kopogott be az iro­dámba, azzal a hírrel, hogy Reschner betegen fekszik, és kéri, hogy sürgõsen keressem fel. Még aznap, Abodi Nagy Bélával, az unió vezetõsége részérõl elmentünk a lakására, hogy megnézzük, miben lehetünk a segítségére. Amikor beléptünk a lakásba, megdöbbenve láttuk, hogy milyen ál­lapotban van. Hiszen egy-két jó barátján kívül, senkije nem volt. Rozoga sezlonon feküdt erõtlenül, takarója agyonkopott csergepokróc, feje alatt párna helyett egy zsák, amelyben a tollút könyvek helyettesítették. A padlót ezerszámra borították a könyvek, újságok és folyóiratok. Amint ott tanakodtunk, hirtelen így szólt hozzám: „Gergely elvtárs, én meghalok, érzem, hogy végnapjaimat érem.”

Abodival igyekeztünk megnyugtatni: „Nem szabad meghalnia, Reschner elvtárs, mi lesz ezzel a hatalmas, felbecsülhetetlen értékû gyûjteménnyel, amelyre az életét és a pénzét áldozta?” Legyintett, és azt mondta: „Már nem érde­kel. Az uniónak hagyom, ha kell, s ha nem, vigye el maga, Gergely elvtárs, mentse meg.” Az unió nem tartott igényt rá, mert tárolásához sem anyagilag, sem helyiség szempontjából nem volt lehetõsé­ge, de a szövetség gyûjteményekkel nem is foglalkozott.

Tanácstalanul és szánakozva néztük. Abodi így szólt hozzám: „Vajon hogyan tudnánk segíteni, hiszen a ta­gok egészségi állapota sem az unióra, sem a Képzõmûvészeti Alapra nem tartozik, az ilyesmit a családok intézik. Gergely elvtárs, ha tud, keressen maga valami megoldást a saját ismeretségein keresztül. Szóban támogatjuk.” Elmondtam Abodinak, hogy egyetlen lehetõséget látok: gyorsan beutaljuk a kór­házba, és ha onnan kihoztuk, elhelyezzük az öregek otthonában. Más megoldás ugyanis anyagiak hiányában nem körvonalazódott, mert kis nyugdíja még a mindennapi eledelre is kevés volt.

Mindezt hivatalon kívül, emberségbõl kellett felvállalnom. El is rendeztem a kórházba való beutalását. Másnap mentem, hogy felkészítsem a bevitelre, de meglepetésemre az ajtót zárva találtam. A szomszédjaitól érdeklõdtem, hogy hova tûnt el a mûvész? Egyik szomszédja vigyorogva közölte: a barátai elõzõ este beszállították a szanatóriumba, mert tehetetlen beteg lett. De azt nem tudta megmondani, hogy melyikbe. Kolozsvár minden kórházát feltárcsáztam, hogy nyomára bukkanjak. Közben el kellett végeznem a mindennapi uniós adminisztratív munkát is, mert a Reschner állapota nem tartozott bele a hivatalos ügyekbe. De ettõl eltekintve, folyamatosan kerestem.

Néhány nappal késõbb kétségbeesett arccal kopogott be az irodámba a nyugalmazott tengerész, aki Reschnernek egyik legjobb barátja volt. Amint belépett, így szólt: „Reschnertõl jövök, megtaláltam, hogy hol van. Akarata ellenére vitték oda, hiába tiltakozott. A kendilónai öregek szanatóriumában van, biciklin mentem odáig, és azon jöttem vissza azzal az üzenettel, hogy jöjjek olyan gyorsan, ahogy csak tudok, és értesítsem Gergely igazgató elvtársat, hogy mi történt vele. Mert õt erõszakkal ellopták a lakásából. Arra kéri, menjen gyorsan, mentse ki õt a kegyetlen fogságból.”

Azonnal elkezdtem nyomozni, hogy ki vitte oda a szövetség beleegyezése nélkül, hiszen az unió nyugdíjasa volt. Kiderült, hogy azok a szomszédok vitették el a Megyei Társadalombiztosítási Hivatallal, akik már rég aspiráltak a lakására. Felelõsségre vontam õket, hogy milyen alapon vitték el az unió megkérdezése nélkül, és sürgõsen hozzák vissza. A Megyei TB-hivatal részérõl az volt a válasz, hogy csak akkor hozhatom vissza, ha a szövetség írásban vállalja a gondozását, mert tehetetlen beteg. Nehezen, de sikerült a párton keresztül elintéznem, hogy áthozassam egyelõre a kórházba, és utána a kolozsvári öregek házába. Csakhogy mire ezt elintéztem, jött a hír a kendilónai szanatóriumból, hogy Reschner Gyula már örök álomra szenderült.

1974-et írtunk. Megtudtam, hogy miután odavitték, többet nem fogadott el eledelt – éhségsztrájkba lépett –, amit legyengült szervezete nem sokáig bírt. Éhen halt. Az egyik betegápoló ekként mesélte nekem a történteket: „Attól a naptól kezdve, hogy idehozták, állandóan csak az ajtót nézte, mintha valakit várt volna. Megkérdeztem, hogy miért nézi állandóan az ajtót, és mondja magában: »Mindjárt kell érkeznie, már nem késhet soká, mert nincs sok idõm. Már biz­tosan tudja, hogy engem erõszakosan elloptak, és vissza fog vinni engem oda, ahonnan elloptak.« – S ki az, aki vissza fogja vinni? – Az én igazgatóm, az én jó emberem, Gergely elvtárs, aki mindig segítségemre volt szükség esetén. Aztán egy mélyet sóhajtott, és erõtlen hangon már csak ennyit mondott: – Kell érkeznie, kell érkeznie, már biztos itt is van.” Ezzel elnémult, 83 éves korában, elhagyatva, egyedül maradva hajtotta örök álomra a fejét a vagabundus a kendilónai szanatóriumban.

Az unió vezetõsége Cseh Gusztáv grafikusmûvészt és Kancsura István festõmûvészt delegálta a temetésére. Jómagam éppen az uniónak egyik nagy hord­erejû programjával voltam elfoglalva, nem tudtam hiányozni, így a temetésére nem tudtam elmenni. Sajnos, amire Cseh és Kancsura megérkezett a temetésre, Reschner már el volt hantolva. Az unió virágkoszorúját a sírhantjára sem õk helyezték el, hanem a szana­tórium egyik alkalmazottja vitte ki, így nem is tudták, nem is látták, hogy hova temették el, hogy hol van a sírja. Halálhíre ismeretében haza akartam hozatni Kolozsvárra, hogy a lutheránus temetõbe temessék el, ahol megváltott sírhelye volt. De az akkori adminisztrációs költségek komoly akadályt jelentettek, s azokat az unió vezetõsége nem vállalta. Emiatt ott nyugszik a kendilónai szanatórium szegények temetõjében, jeltelen sírban. Igazak a sorok, amelyeket 1973-ban a Könyvtári Szemlében írtak, és amelyeket Gábor Dénes 2005-ben megjelent Válogatott cikkek és tanulmányok címû könyvében idézett: „ha nem volna eljegyezve a szegénységgel úgy, hogy erõszakkal sem lehetne elválasztani tõle...”

S ha a sors általa biztosította, hogy Gyóni Géza sírjának hiteles hollétérõl emlék maradjon fent, neki ugyanez nem adatott meg. Amilyen tüneményes volt az élete útja, pontosan olyan elfeledett lett e csodálatos embernek a nyughelye. S ha ezt most nem írnám meg, talán nem maradna ember, aki hírül tudná adni, hogy hol nyugszik Reschner Gyula, és miként került oda. Ami nem történt meg vele az elsõ világháború vérzivataros napjaiban, éveiben, a hosszú fogsága alatt, hogy sok tízezer bajtársával együtt idegen földben, közös jeltelen sírban pihenjen, az megtörtént békeidõben a szülõföldjén.

Teste nyugodhat ugyan jeltelen sírban, de szelleme, neve mégis halhatat­lan. Mert alkotásait a régi magyar, német és román sajtókollekciók õrzik, és ugyanakkor a Kolozsvári Állami Levéltár is, mert a hatalmas gyûjteménye végül oda került.

Miután értékes gyûjtemé­nyeit a hatóságok elvitték, a lakása kulcsát e sorok írójának azzal a megjegy­zéssel adták át, hogy ha az uniót az ott maradt pár darab poloskás bútor érdekli, tegyen vele, amit akar. Az írásomhoz felhasznált dokumentációs anyagot, rajzait, ex libriseit, családi levelezését, a tábori levelezõlapokat beleértve, az ott maradt szemétdombról szedegettük össze Csaba fiammal, és ezeket megõriztük, ma is a birtokunkban vannak. Ezek végleges megõrzésre talán az Erdélyi Evangélikus-Lutheránus Egyház archívumába kívánkoznának. S talán a kolozsvári lutheránus temetõben, üresen maradt sírjának fejfájára felírhatnák: „Reschner Gyula (1891–1974) grafikus és festõ­mûvész jelképes sírja.”

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008