magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Forró Miklós: Akár egy nagy családban. Látogatóban Márton Árpád festőművésznél


Régóta vártam erre a beszélgetésre, hiszen több mint harminc éve ismerjük egymást, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén készítettem az elsõ interjút vele egyéni tárlata kapcsán. De azért is, mert mindig örömet jelent elbeszélgetni vele mûvészetrõl, az életrõl általában.

Márton Árpáddal – élete, pályája kapcsán – beszélgetve gyerekkorom kedvenc meséi jutnak eszembe, amikor a falusi gyerek elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni. Igen, vele is valahogy így volt, amikor Gyergyóalfaluból a marosvásárhelyi mûvészeti középiskolába ment, hogy aztán töretlen hitének, kitartásának és vele született tehetségének köszönhetõen elismert és megbecsült festõvé váljon. Kezdjük akkor innen a beszélgetést – hogyan is történt mindez?

– Édesapám egy nyolcgyermekes családból származott, asztalos volt, de mindig is festõ szeretett volna lenni – sokat rajzolgatott, festegetett. Jómagam is ezt tettem. Visszaemlékszem, 1944-ben a meneküléskor teherautónyi könyvet borítottak le az egyik udvarra. Papír szûkében onnan válogattam jó párat, amelyiknek széles margója volt, és a margókat tele rajzolgattam, ma is õrzök néhányat ezekbõl. Édesapám, amikor négy év után hazakerült a fogságból, meglátta ezeket, nagyon büszke és boldog volt. Akkor határozhatta el, hogy engem a mûvészi pályára irányít. Elõttem a faluból elsõként Ambrus Imre – festõ, jelenleg Magyarországon él, a budapesti Bábszínháznak volt a díszlet- és bábtervezõje – került a marosvásárhelyi mûvészeti középiskolába, majd õt követte (a fájón korán elhunyt) Sövér Elek. Gondolta édesapám, ha már õ nem lehetett festõmûvész, bár én legyek az. Nos közszájon is forgott a faluban, hogy az egyetlen fiúgyerekét mûvészi pályára küldi.

A mûvészeti középiskola tanárai minden nyári vakációban a Magyar Autonóm Tartomány falvait járták tehetséges gyerekek felkutatására. Milyen is a sors iróniája, hogy amikor a mi falunkban jártak, én pont az erdõn dolgoztam édesapámmal… Viszont hátrahagyták, hogy küldjem el a rajzaimat. Oda is adtam az iskolánk igazgatójának, hogy küldje el, õ azonban az asztalfiókjában felejtette. Így a meghirdetett felvételirõl lemaradtam s csak a pótfelvételire mehettem el.

– Mesélj a mûvészeti középiskoláról, az ott eltöltött évekrõl, tanárokról, diáktársakról.

– Tízen voltunk az osztályban, három lány és hét fiú – valamennyien más-más vidékrõl. Az iskolában eltöltött évekkel kapcsolatosan az elsõ történet, ami eszembe jut az, hogy amikor elõször mentem haza vakációra, a falubeliek kérdezgettek, hogy mi is leszek, amikor azt feleltem, hogy festõ, azt mondták: nem sok esze volt az apádnak, hogy ilyen mesterségre adott. Az iskolába visszatérve elpanaszoltam a dolgot tanáromnak, Nagy Pálnak, õ nagyot nevetett, majd kioktatott arra, hogy amikor még megkérdeznek otthon, feleljem azt, hogy lovas tengerész leszek. Így is történt, amikor mondtam nekik, hogy lovas tengerész leszek, bólogatva nyugtázták – na látod fiam, ez már egy jó mesterség.


















Olyan volt az osztályunk, akár egy nagy család, a tanáraink kiváló pedagógiai érzékkel és szeretettel viszonyultak hozzánk. Elsõként kell említenem Bíró Kornélia számtantanárnõt (aki egyben az osztályfõnökünk is volt), aki olyan nagy szeretettel bánt velünk, mintha a saját gyerekei lettünk volna. A többi elméleti tanár: Varga Aranka (késõbb Olariu Gheorghe festõmûvész felesége) magyar- és orosztanárnõ, Balog Berta történelem-, Kirsch Márta fizika-, kémia-, Kesztenbau Judit román- és franciatanárnõ és Gheorghe Olariu festõmûvész, aki mûvészettörténetet tanított. A szaktanáraink: Incze István (rajz, festészet), Bordy András (festészet), Barabás István (festészet), Piskolti Gábor (rajz, távlattan, anatómia), Nagy József (szobrászat), Nagy Pál (festészet), Izsák Márton (szobrászat – õ volt az iskolánk igazgatója), Sátán Imre (grafika). Az oktatás igencsak intenzív volt, napi tizenegy óra (ebbõl öt óra elmélet, a többi gyakorlati képzés). Ma is a legmesszebb menõ tisztelettel és hálával emlékszem az iskolára, tanárainkra. Az emberségre, lojális hozzáállásukra, kitûnõ szakmai képzettségükre, melynek köszönhetõen bejutottunk a fõiskolára és megálltuk helyünket az életben. Izsák Márton mindvégig igyekezett megértetni a tanári közösséggel, hogy számunkra a szakmai, mûvészeti képzés a meghatározó.

– És milyenek voltak a fõiskolai évek?

– A marosvásárhelyi mûvészeti középiskolában feltarisznyált útravalónak köszönhetõen heten jutottunk be elsõre a kolozsvári képzõmûvészeti fõiskolára. Két leány osztálytársunk, Kákonyi Csilla és Boér Lenk Ilona származása, Lázár Lili pedig egészségi okok miatt nem jutott be. A hét fiú: Plugor Sándor, Gergely István, Gyenge Imre, Csutak Levente, Kiss László, Bakó Antal és jómagam. A fõiskolán összesen tizennégyen voltunk az évfolyamon. Mi képeztük az évfolyam gerincét mind szakmai, mind emberi tartás szempontjából, ismertük a kitûzött célunkat és ez határozta meg a fõiskolai éveinket. A tanulás mellett dolgoznunk is kellett, hogy a létfenntartásunkat biztosíthassuk – statisztáltunk a színházban vagy az operában, öntési munkákat vállaltunk, jómagam a magyar operában a világosítást végeztem. Mindez a késõbbiekben meghatározónak bizonyult. Szólnom kell a nagyszerû tanárainkról is: Kádár Tibor, Miklóssy Gábor, Szervátiusz Jenõ szaktanárokról, valamint Borghida István (mûvészettörténet), Földes László (esztétika), Bretter György (társadalomtudományok, filozófia) elméleti tanárainkról.

– Milyen tényezõk motiválták a tanári és alkotói tevékenységedet?

– Az emberi érzelmek, amit magammal hoztam Alfaluból és amit útközben kaptam, nos ezt próbáltam mind a tanári pályán, mind pedig az alkotói munkámban kifejezésre juttatni.

– És mi volt a legnagyobb elégtétel számodra?

– Az a tény, hogy sikerült a diákokkal megtalálnom az azonos hullámhosszt. Az alkotói munkámban pedig sikerült egy olyan ábrázolási módot kialakítani, amely által az érzéseimet üzenet formájában átadhattam, és hogy a visszajelzések engem igazoltak.

– Hogyan éled meg a nyugdíjas napokat?

– Az életünket saját magunknak kell tudni megszervezni. Aktívan kell élni. Változatos lett az életem – család, unokák, mûterem, táborok, kiállítások, utazások. És gazdag, hiszen sikerült nagyon sok országba eljutnom, nagyon sok kiváló emberrel megismerkednem, barátságokat kötnöm.

– Beszélj a terveidrõl.

– Csak annyit tervezek, amennyi belefér az energiámba. Figyelem a körülöttem zajló életet, igyekszem leszûrni belõle, ami fontos lehet számomra. Boldog vagyok, hogy az a kis mag, amit mi hajdanán elültettünk itt, Csíkszeredában a képzõmûvészetek terén – szépen terebélyesedik, lombosodik, köszönhetõen a mûvészeti középiskolának s a sok tehetséges fiatalnak. Azt szeretném, ha az Úr megtartaná a jó egészségemet, hogy alkotni tudjak továbbra is, hiszen még sokat tartogatok a tarsolyomban.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008