magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kuti Márta: Híres erdélyi magyarok (1000–1990). Júliusi évfordulók


Simay Gergely (Szamosújvár, 1823. júl. 2. – Kolozsvár, 1909. jan. 28.): az örménység kutatója (armenológus). A marosvásárhelyi ítélõtáblán volt joggyakornok, majd ügyvédi vizsgát tett. 1848-ban Szamosújvárt képviselte az országgyûlésen. 1861-ben Szamosújvár polgármestere, 1865–68-ban, 1869–72-ben és 1875–78-ban a pesti országgyûlésen képviselõ. Az 1868. évi országgyûlésen kiharcolta az örmény katolikus vallás egyenjogúságát. 1874-tõl a szamosújvári törvényszék elnöke. Számos örmény versfordítása jelent meg a Budapesti Szemlében és az Armenia c. folyóiratban.

Bortnyik Sándor (Marosvásárhely, 1893. júl. 3. – Bp., 1976. dec. 31.): festõ, grafikus, Munkácsy-díjas (1955), érdemes mûvész (1956), kiváló mûvész (1970), Kossuth-díjas (1973). A Marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, 1910-ben költözött Bp.-re. 1913-ban beiratkozott a Rippl-Rónai–Kernstok–Vaszary által vezetett szabadiskolába. Itt barátkozott össze Mattis Teutsch Jánossal, aki 1916-ban bemutatta Kassák Lajosnak, és itt találkozott 1918-ban Derkovits Gyulával. 1918-tól a Kassák-körhöz kapcsolódott, részt vett a Ma kollektív kiállításán. A német expresszionizmus és a francia kubizmus hatott stílusára. Korai naiv szemléletû illusztrációit geometrizáló linómetszetek váltották fel. 1919 júniusában a Ma helyiségében önálló kiállítása nyílt. Képein egyre inkább a geometriai rend keresése erõsödött. Korai fõ mûvei (Vörös mozdony, 1918; Vörös gyár, 1919) a progresszív gondolatok szimbolikus erejû ábrázolásai. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ahol egy idõre ismét a Mához csatlakozott. Korábbi mûveibõl emigrációs éveiben, grafikai változatban több variánst készített. A holland és az orosz avantgárd hatására alkotta meg Kassák Lajossal kiérlelt képarchitektúra elméletének megfelelõen 6 lapból álló sablonnyomat sorozatát, mely 1921 áprilisában Kassák elõszavával jelent meg Bécsben. Mindvégig kitartott a valóság realista ábrázolása mellett (Kovácsok, 1921; Lámpagyújtó, 1921). 1922-ben az élesedõ világnézeti és mûvészeti ellentétek miatt kivált a Ma-körbõl. A Bauhausban tanuló Molnár Farkas hívására Weimarba utazott. Bár nem lett a Bauhaus tagja, tanulmányozta az új típusú fõiskola munkáját, és kapcsolatba került a holland De Stijl csoport tagjaival. 1922 decemberében kiállítása nyílt Berlinben a Sturm Galériában. Weimarban festett képei (Az új Ádám, 1923; Az új Éva, 1923) a modern ember és az új mûvészeti irányzatok szatirikus ábrázolásai. A német expresszionizmus hatását tükrözõ sorozatát, A. Blok A tizenkettõ c. poémájának illusztrációit is ott készítette el. Önálló kiállítása nyílt Berlinben a Nierendorf Galériában (1923). Agitatív rajzait Bényi Sándor álnéven publikálta a bécsi Egység c. lapban. 1925-ben hazatért. A Mentor könyvkereskedés Andrássy úti helyiségében rendezett kiállításán már díszlettervei is szerepeltek. Részt vett a Zöld Szamár nevû avantgárd színház megalakításában. Cocteau Az Eiffel-torony násznépe c. darabjához készített díszleteket és kosztümterveket. Az Új Föld (1927) c. folyóirat mûvészeti szerkesztõje volt, majd alkalmazott grafikai iskolát vezetett a Bauhaus szellemében, a Mûhelyt (1928–38), melyben az anyag-, szín- és formakísérletek felhasználásával tanította a modern mûvészet eredményeit. Tanítványai közül Victor Vasarely (Vásárhelyi Gyõzõ) az op art megalapítója lett. Az 1930-as években elsõsorban reklámgrafikai mûködése kiemelkedõ (Modiano, 1928; Futó szén, 1931; Kohinor szén, 1933). Egyszerû, dinamikus formáival, jól szerkesztett kompozícióival nagy hatással volt a magyar plakátmûvészetre. Sikeresen szerepelt a müncheni nemzetközi plakátkiállításon (1929), Bolzanóban (1930), a milánói Triennálén (1933). Szerkesztette és kiadta a Plakát c. folyóiratot (1933). Munkásábrázolásain (Olvasó férfi, 1940; Hólapátolók, 1942) és cirkusz-sorozatában erõsödtek a szociális tartalom hangsúlyai. Olajképein expresszívebbé vált a nyelv, oldottabb lett a felületképzés. Az 1940-es években elmélyült elméleti érdeklõdése és aktivitása. 1943-ban jelent meg Hevesy Ivánnal és Rabinovszky Máriusszal közösen szerkesztett kötete Kétezer év festészete címmel. 1945 után számos cikket írt, elõadást tartott, 1947-tõl 1952-ig szerkeszti a Szabad Mûvészet c. folyóiratot. Plakátjaival az új élet szervezését segítette (Építsük fel a vasutat, 1945). Tanszékvezetõ tanár, majd 1949-tõl 1956-ig a Képzõmûvészeti Fõiskola igazgatója. Közéleti szereplése, a nevelés feladatai egy ideig megszakították alkotói munkáját. 1953-54-ben készítette el a mûvészettörténet remekeirõl és a kortárs magyar mûvészet némely alkotásairól szatirikus hangvételû utánzatait (Korszerûsített klasszikusok), melyeket Bp.-en és 1955-ben Moszkvában is bemutatott. Szatirikus vitatkozó hang jellemzi a Mûvészek bevonulása (1959), a Mona Lisa (1963) c. festményeit. Az 1960-as években mûvészetének korai, aktivista korszakához tért vissza. Mûvei szerepeltek a magyar avantgárd számos külföldi bemutatóján, egyéni retrospektív kiállítása volt Kölnben, 1969-ben gyûjteményes, 1977-ben posztumusz kiállítása nyílt az MNG-ban. Mûveit az MNG, a Munkásmozgalmi Múzeum és külföldi múzeumok õrzik.

Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903. júl. 4. – Bp., 1983. szept. 15.): szobrász. Kerékgyártó mesterséget tanult. 1925-27-ben Párizsban élt, ahol egy fafaragó üzemben dolgozott, emellett az École Libre esti tanfolyamán szobrászatot tanult. 1927-ben hazatért és Kolozsváron beiratkozott a Képzõmûvészeti Akadémiára. 1929-ben Bukarestben, 1930-ban és 1933-ban Kolozsváron, 1937-ben Bp.-en a Tamás Galériában állított ki. 1940–42-ben a csíksomlyói népfõiskolán, 1948-49-ben a kolozsvári mûvészeti iskolában tanított. 1949-ben kinevezték a kolozsvári képzõmûvészeti fõiskola tanárává, ahol 1965-ig tanított. Fa-, kõ- és márványszobrokat alkotott. Mûvészete a népi fafaragás tradícióit a 20. század expresszív kifejezésformáival egyesíti. Szobrait tizenöt ország múzeumai õrzik.

Nagy Lajos (Nyárádgálfalva, 1828. júl. 6. – Kolozsvár, 1910. máj. 19.): tanár, szerkesztõ, népköltészeti gyûjtõ. A kolozsvári unitárius kollégiumban és Göttingenben tanult. Itt Budenz Józsefet megtanította magyarul, késõbb hazánkba hívta. A szabadságharcban mint honvéd harcolt. 1857-tõl 1890-ig a kolozsvári unitárius kollégium tanára. Népmeséket közölt Kriza Vadrózsák c. gyûjteményében. Õ fedezte fel a Barcsai c. székely népballadát. 1861-ben Kriza Jánossal megalapította a Keresztény Magvetõ c. folyóiratot, és elsõ két évfolyamát szerkesztette is. Kezdeményezésére állították fel Kolozsvárt Hunyadi Mátyás szobrát. – Fõ mûve A nagyváradi disputatiók (Kolozsvár, 1870).

Demeter János (Kerlés, 1908. júl. 6. – Bp., 1988. júl. 6.): jogász, egyetemi tanár. Tanulmányait Kolozsvárt végezte, jogtudományi doktorátust szerzett 1932-ben. Alapító tagja volt az Erdélyi Fiatalok c. kolozsvári egyetemi lapnak. 1931-tõl az Ellenzék belsõ munkatársa. A harmincas években kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Megalapítója és szerkesztõje a Falvak Népe c. radikális parasztlapnak (1932-33), Kolozsvárott ügyvédként dolgozott. 1944 végén a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) egyik vezetõje volt, Kolozsvár alpolgármestere. 1945-tõl az állam- és jogelmélet tanára a Bolyai Tudományegyetem jogi karán, dékán, prorektor, nemzetgyûlési képviselõ. Alkotmányjogászként részt vett az 1948. és 1962. évi alkotmány magyar nyelvû kommentárjainak megszerkesztésében. Tevékenysége eredményeként jelentek meg írásai a Román Népköztársaság alkotmányáról. 1948-ban hazaárulás vádjával letartóztatták, és súlyos börtönbüntetésre ítélték a Magyar Népi Szövetség több vezetõjével együtt. 1965-ben, rehabilitálása után visszatérhetett a tudományos életbe. 1969-tõl 1976-ig a Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsának kolozsvári elnöke. Román nyelvû jogbölcseleti munkáit a hatvanas években többnyire társszerzõkkel írta. A Korunk és a napi sajtó közölte publicisztikai írásait, úti jegyzeteit. Tudományos tevékenysége középpontjában a nemzetiségi jogok védelme állt. – Mûvei A „Harmadik Birodalom” Romániában – Mit hoz a román szélsõjobboldal a kisebbségnek? (Kolozsvár, 1933); A nemzetiségi kérdés a Duna völgyében és a Szovjetunióban (Kolozsvár, 1945); A nemzetiségi nyelv a közigazgatásban (Kolozsvár, 1946); Alkotmányunk hiteles román és magyar nyelvû szövege (Kis Gézával, Kohn Hillellel, Bukarest, 1949); Az állam és a jog elmélete (I-II, Kolozsvár, 1951); A román alkotmány fejlõdése 1947-tõl 1957-ig (társszerzõkkel, Bukarest, 1957); Századunk sodrában. Visszaemlékezések (Bukarest, 1975); A nemzetiségek egyenjogúsításának útján (Bp., 1983).

Kun István (Szászfenes, 1908. júl. 10. – Veszprém, 1980. júl. 5.): festõ, mûvészpedagógus. Mûvészeti tanulmányokat Kolozsváron, Nagybányán, majd 1930–1935 között a bp.-i Képzõmûvészeti Fõiskolán Rudnay Gyula tanítványaként folytatott. 1938-ban egyéves római ösztöndíjas tanulmányutat nyert. 1936 óta kiállító mûvész. 1938-ban szerepelt a Velencei Biennálén. Mûveinek egy része állami gyûjteményekbe került. 1947 óta a bajai mûvésztelepen élt és a képzõmûvészeti szabadiskolában tanított. Elsõsorban tájképeket és portrékat festett. Biztos rajztudás, a lényeges elemek kiemelése, visszafogott kolorit jellemzik mûvészetét. Jelentõs egyéni kiállításai: Kaposvár (1931); Pécs (1955); Bp., (1971); Baja, Szolnok (1972); Dunaújváros (1976). Munkáit többször díjakkal jutalmazták: Szinyei Merse Társaság kitüntetõ elismerése (1937); Nemes Marcell-díj (1938); a Nemzeti Szalon Magyar Tájak c. kiállításának II. díja (1939).

Czélkuti Rudolf, Züllich (Gyulafehérvár, 1813. júl. 13. – Kairó, 1890. jan. 13.): szobrász. Bécsben, Rómában tanult és dolgozott, majd Pestre került. Innen Kolozsvárra, Párizsba, Szicíliába, végül Egyiptomba utazott. Pesten állt Katona Józsefet ábrázoló szobra, Balatonfüreden Kisfaludy Sándoré. Klasszicista stílusban mintázott.

Arató András (Kommandó, 1913. júl. 18. – Nagyvárad, 1945. máj. 14.): költõ, újságíró. Újságírói pályáját nagyváradi napilapoknál kezdte, majd a kolozsvári Független Újság, a Brassói Lapok és a Korunk belsõ munkatársa volt. 1940-tõl a Magyar Nemzet c. laphoz került Bp.-re. Az ostrom alatt szerzett betegségben halt meg. – Mûvei: Vállvetve (elb., Nagyvárad, 1932); Töredelmes vallomás (versek, Nagyvárad, 1938). 

Török Gyula (Simánd, 1888. júl. 16. – Bp., 1918. okt. 20.): író, újságíró. 1906-ban beiratkozott a kolozsvári egyetem bölcsészeti karán a történelem–földrajz szakra, majd rövidesen újságírói pályára lépett. 1906-tól az Elõre, 1908-tól az Újság munkatársa volt Kolozsvárott. 1909-tõl a nagyváradi Szabadság szerkesztõségében dolgozott. 1910-tõl Bp.-en élt, a Magyar Hírlap, 1915-tõl az Esti Újság, majd a Magyar Kurír, 1916-tól a Magyarország munkatársa. Érdeklõdésének elõterében a dzsentri állt; többnyire ennek sorsa foglalkoztatta, a jövõ útját a polgárosodásban látva meg. Néhány novellája a századforduló magyar szépprózájának legszebb darabjai közé tartozik. Mûveiben határozott vonásokkal megrajzolt alakok, tipikus figurák, nemegyszer különcök jelennek meg. Stílusának uralkodó jellemvonása a realizmusra törekvés s egyúttal a meleg líraiság. – Fontosabb mûvei: Kis Ferkó (r., Bp., 1908); A porban (r., Bp., 1917); A zöldköves gyûrû (r., Bp., 1918); A halszemû három fia (elb., Bp. 1919); Fehér virág (elb., Bp., 1919); A Rozál leánya (elb., Bp., 1944); Ikrek (r., I–II., Bp., 1957).

Veress Pál (Kolozsvár, 1893. júl. 19. – Bp., 1945. jan. 27.): matematikus. Egyetemi tanulmányait Bp.-en, Göttingenben és Kolozsvárott végezte, ahol 1919-ben tanári oklevelet szerzett. 1919-tõl gimnáziumi tanár, 1925-26-ban Berlinben tanulmányúton volt, 1928-tól a bp.-i Tanárképzõ Intézetben teljesített szolgálatot. 1929-ben Bp.-en egyetemi magántanár a valós változójú függvények elmélete tárgykörben. Biztosítási matematikával is foglalkozott. 1934-ben Kõnig Gyula-díjat kapott. 1936-tól 1938-ig helyettes tanár a bp.-i tudományegyetem felsõbb geometriai tanszékén, 1939-tõl címzetes ny. rendkívüli tanár. A bp.-i hadmûveletek áldozata lett. – Fontos mûvei: Az integrábilis függvényekre értelmezett függvényoperációkról (Kolozsvár, 1917); Egy Arzelà-féle tétel általánosítása és annak alkalmazása (Mathem. és Term.tud. Ért. 1919); Über kompakte Funktionenmengen und Bairesche Klassen (Fund. Mathem. VII., 1925); On certain inequalities by Steffensen (Skandinavisk Aktuarietidskrift, 1926); Die beiden Bolyai und die absolute Geometrie (Ung. Jahrbücher, 1926); A Baire-féle függvényklasszisokról (Mathem. és Fiz. L. 1926); Über eine Beweismethode in der Theorie der abstrakten Räume (Szegedi Acta, VI., 1932); Valós függvények (Bp., 1934).

Simon Magda (Szatmárnémeti, 1908. júl. 20. – Kolozsvár, 1969. márc. 7.): író, újságíró. Szülõvárosában érettségizett. Elsõ versei a Brassói Lapokban jelentek meg. A Nagyváradi Napló riportere volt. A nagyváradi gettóból hurcolták el 1944-ben Ausch-witzba, ahonnan 1945-ben súlyos betegen került haza. Marosvásárhelyen, majd Kolozsvárott élt. Regényeket, cikkeket írt, darabjait elõadták a rádióban. A nagy futószalagon. Riport a halálról c. mûve megrendítõ dokumentum az auschwitzi tábor életérõl, az embertelen orvosi kísérletekrõl. – Mûvei: Tanyai lelkek (riport, Bukarest, 1956); Borsi krónika (riportok, Marosvásárhely, 1959); Megbékélés (színjáték, Bukarest, 1960); Százházas lakodalom (színmû, Bp., 1960); Jégverés (színmû, Bukarest, 1962); A nagy futószalagon. Riport a halálról (Visszaemlékezések, Bukarest, 1967; románul, 1969); Cselédkenyéren (kisr., Bukarest, 1968); Váradi harangok (Vallomások, életképek, dokumentumok, összeáll. Robotos Imre, Bukarest, 1975).

Balogh Károly (Máramarossziget, 1823. júl. 22. – Máramarossziget, 1887. júl. 1.): színész, színigazgató. 19 éves korában egy szatmári vándortársulatnál lépett színpadra elõször. 1864-ben Kolozsvárott játszott, a szabadságharc kitörésekor honvédnek állt, a világosi fegyverletétel után bujdosni kényszerült. 1856-tól a kolozsvári, majd az aradi s ismét a kolozsvári társulatnál, 1868 után kisebb vidéki társulatoknál tengõdött. Élete utolsó éveit nagy nyomorban a máramarosszigeti menházban töltötte.

Nyulas Ferenc (Nyárádremete, 1758. júl. 25. – Kolozsvár, 1808. dec. 27.): Erdély fõorvosa. Orvosi tanulmányait Bécsben végezte, 1788-ban Pesten avatták orvosdoktorrá. Szamosújváron, majd Kolozsváron dolgozott. 1806-tól Erdély fõorvosa. Különösen nagy érdeme, hogy megvalósította a kémiai analitikai irányzatot. A mangán egyik felfedezõje, ezt Klaproth elõtt leírta. A hús konzerválására szénsavat ajánlott. A Jenner-féle himlõoltás egyik korai propagálója. Fõ mûve Az erdélyországi orvosi vizeknek bontásáról közönségesen (Kolozsvár, 1800).

Nagy Imre (Zsögöd, 1893. júl. 25. – Csíkszereda, 1976. aug. 22.): festõ, fõiskolai tanár. 1914-ben a csíkszeredai tanítóképzõben szerzett oklevelet. Az I. világháborút követõen szobrászattal foglalkozott. 1918-ban beiratkozott a budapesti Képzõmûvészeti Fõiskolára, itt már rajz- és festõmûvészetet tanult, mestere Olgyay Viktor volt. 1920–22-ben a kecskeméti mûvésztelep ösztöndíjasa, s 1922-ben a mûvésztelep kiállításán szerepeltek képei elsõ ízben közönség elõtt. 1924-ben véglegesen Erdélybe, Zsögödre költözött. A csíki táj, a székelyek vonzásában alkotta mûveit. Az 1920-as években több egyéni tárlata volt, fõleg Kolozsvárott és Brassóban. 1928-ban Olaszországban, majd Ausztriában és Németországban járt tanulmányúton. Egyik alapító tagja a Barabás Miklós Céhnek, 1930-ban ennek tárlatán is szerepelt. 1929-ben és 1933-ban a bukaresti Salonul Oficialban volt kiállítása. 1936-37-ben gyûjteményes kiállítását rendezték Bp.-en. Egy évvel késõbb egyéni tárlata nyílt Londonban. 1942-ben, 1958-ban, 1963-ban, 1973-ban Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Bukarestben voltak gyûjteményes kiállításai. 1949-ben a kolozsvári Képzõmûvészeti Fõiskola akvarell tanárává nevezték ki. Születésének nyolcvanadik évfordulóján (1973) megnyílt a zsögödi Nagy Imre-képtár és az Augusztus 23. érdemrend I. fokozatával tüntették ki. 1974-ben a csíkszeredai Mikó-várban nyílt retrospektív kiállítása. 1976-ban Bp.-en az MNG-ben rendeztek gyûjteményes kiállítást mûveibõl. Mûveit múzeumok õrzik Erdély-szerte. Negyvennégy vásznát a marosvásárhelyi Teleki Tékának ajándékozta, 1959-ben ezekbõl alakult meg a Nagy Imre Galéria. Kétszáz rajzát László Gyula válogatásában és elõszavával a bukaresti Kriterion Kiadó adta ki 1973-ban.

Ráskai Zoltán (Nagyenyed, 1903. júl. 25. – Bp., 1978. ápr. 9.): asztrogeodéta mérnök. Nagyenyeden a Bethlen Kollégium tanulója, majd a bp.-i mûegyetemen 1933-ban szerzett gépészmérnöki oklevelet. 1934-tõl 1952-ig az Állami Földmérés gyõri felügyelõségén vállalt munkát, 1943-tól fõmérnöki beosztásban dolgozott. Földmérõi, majd 1958-ban háromszögelõ mérnöki szakvizsgát tett. Egyik jelentõs feladata volt a Magyar–Csehszlovák Határbizottság keretében 1949-ben az Aggteleki Cseppkõbarlangban az országhatár átmetszési vonalának a kitûzése. Matematikai tudása folytán elismert szakembere volt a vetületi és kiegyenlítési számításoknak. Ez vezette a földrajzi helymeghatározások területére, a nemzetközi asztrogeodéziai összekapcsolási mérésekhez (Potsdam, Varsó, Prága, Pulkovo). Részt vett a Varsó, Prága, Szófia hosszúságkülönbségek meghatározásában. 1952-tõl az Országos Földméréstani Intézet (jogutódja a Bp.-i Geodéziai és Térképészeti Vállalat) mérnöke, nyugdíjazásáig.

Jancsó Béla (Marosújvár, 1903. júl. 25. – Kolozsvár, 1967. júl. 28.): író, orvos. Elemér bátyja. 1921-ben a bp.-i, 1922–24-ben a kolozsvári egyetem orvostanhallgatója. Rendszeresen írt az Ellenzék és az Újság c. lapokba. 1923-ban kiadott egy kötetet Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi mûvészek rajzaival címmel. 1924–27-ben a szegedi egyetemen medikus, közben a Nyugatnak, a Vasárnapi Újságnak írt esszéket, kritikákat. 1928-ban visszatért Kolozsvárra, s oklevelet (1933), ugyanebben az évben fogorvosi szakképesítést is szerzett. Orvosi értekezése, Az Erdélyt 1742-43-ban pusztító pestisrõl (1933), orvostörténeti érdeklõdését mutatja. 1933–44-ben a Kolozsvári Református Kollégiumban iskolaorvos és közegész-ségtanár volt. Részt vett Dimitrie Gusti bukaresti szociológus professzor falukutatásában. Sokoldalú kritikusi érdeklõdésében helyet kapott a festészet, a színjátszás, az elõadómûvészet, a zene és az orvosi ismeretterjesztés is. 1940-tõl a kolozsvári egyetem Orvostörténeti Intézetének tanársegédje, majd harctéri szolgálatra vonult be. 1945-ben kiütéses tífuszából gyógyulóban visszatért Kolozsvárra, a Bõrgyárban üzemi fogorvos, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem könyvtárában dolgozott. Állását megszüntették. 1959-ig magánorvos, fogorvosi gyakorlatot folytatott. 1959–61-ben iskolai fogorvos volt. Írói tevékenységét abbahagyta. Közlekedési baleset áldozata lett. – Mûvei: Date nouã despre epidemia de ciumã din 1742-43 in Ardeal (dissertatio, Cluj, 1933); Irodalom és közélet (összegyûjtött cikkei, esszéi, tanulmányai, Mikó Imre elõszavával, Bukarest, 1973).

Simon Blanka, Simon Norbertné (Arad, 1878. júl. 26. – Bp., 1959. szept. 27.): szakíró. Cikkei erdélyi, késõbb bp.-i napilapokban és szaklapokban jelentek meg, és azokban, valamint számos rádióelõadásában nõi problémákkal, lakáskultúrával és az otthon mûvészetével foglalkozott. A Magyar Nõk Társasköre és a Dolgozó Nõk Clubja alelnöke volt. Szerkesztette A dolgozó nõ otthon (Bp., 1960) c. kiadványt. – Fontos munkája a Házi mindentudó (Bp., 1946).

Bedőházi János (Szászvesszõs, 1853. júl. 27. – Marosvásárhely, 1915. jún. 23.): tanár, író. 1870–73-ban a bp.-i mûegyetemen, 1875-tõl a kolozsvári egyetemen tanult. 1881-ben vegytan-természettani tanári oklevelet szerzett. 1881-tõl a Marosvásárhelyi Református Kollégium tanára, majd 1887-tõl 1890-ig igazgatója. 1892-93-ban a Marosvásárhely c. lap szerkesztõje, 1901-tõl 1910-ig országgyûlési képviselõ, eközben egy ideig a Független Magyarország fõmunkatársa. Népszerûsítõ természettudományos munkái mellett írt verseket, lefordította Anakreont. – Fõ mûve A két Bolyai (Marosvásárhely, 1898).

Wargha István (Nádudvar, 1808. júl. 28. – Nagyvárad, 1876. márc. 12.): pedagógus, az MTA levelezõ tagja (1840). Tanulmányai elvégzése után elõbb a nagyváradi iskola fõgondnoka, majd a város fõjegyzõje volt. 1837-ben Tolnán az elsõ óvónõképzõ intézet igazgatója, késõbb egy magán nevelõintézet tulajdonosa. Számos pedagógiai cikket és tanulmányt írt. Ezek a Mi kell a magyarnak? (Kassa, 1834); Terv a kisdedóvó intézetek terjesztése iránt a két magyar hazában (Pest, 1843); A lélektudomány hatása a nevelésre (Pest, 1846).

Dávid Antal (Kézdivásárhely, 1913. júl. 30. – Bp., 1988. júl. 26.): író, újságíró. Középiskolai tanulmányait Kézdivásárhelyen és Bp.-en végezte, itt érettségizett 1932-ben. Az innsbrucki egyetemen gyógyszerészeti tanulmányokat folytatott. Móricz Zsigmond biztatására kezdett írni a 30-as években. 1932–34-ben a kézdivásárhelyi Székely Újság levelezõje volt. 1934-tõl a Brassói Lapok, késõbb a kolozsvári Keleti Újság, 1941–45-ben a marosvásárhelyi Szövetkezés és a kolozsvári Magyar Nép c. lap belsõ munkatársa volt. 1945-ben Bp.-re települt, köztisztviselõként dolgozott, emellett szerkesztette az Angyalföld c. lapot. Írásai ezekben a lapokban, továbbá az Erdélyi Helikon, a Pásztortûz, a Kelet Népe és a Híd c. lapban jelentek meg. – Mûvei: Hírek (Kolozsvár, 1935); Hazátlan voltam (Kolozsvár 1941); Üstökös a kéményen (Kolozsvár, 1941); Muzsikáló kút (Bp., 1969); A kolozsvári futár (Bp., 1972); Háromszék nem alkuszik (Bp., 1973); Erdély nagy romlása (1–3. Bp., 1977); A tanú (Bp., 1981); Az elsõ felvonás (Bp., 1982); A szolgadiák (Bp., 1983).

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008