magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Az együttműködés mindig jó. Interjú Magdó Jánossal, Magyarország kolozsvári főkonzuljával


A kolozsvári magyar fõkonzulátus rendezvénytermében idõrõl idõre megelevenedik az élet, és nagyszámú közönség zsongása, vagy éppenséggel csendes odafigyelése tölti be a teret. Nem csak a magyar állampolgárságát is – esetenként újra – felvevõ erdélyiek ünnepélyes fogadalomtétele ilyen esemény, hanem az érdeklõdõ közönség és a magyar, illetve egyetemes kultúra egymásra találása is az. Hosszú évek óta ugyanis könyv- és filmbemutatóktól képzõmûvészeti tárlatokig terjed a magyar diplomácia kolozsvári kirendeltségének bõséges kínálata, sõt olyan csemegék is elõfordultak már, mint például egy-egy szemet-lelket gyönyörködtetõ gyermekrajz-kiállítás. A magyar kultúra erdélyi szervezését jártuk körül Magdó János kolozsvári magyar fõkonzullal.


– Elõdje, Szilágyi Mátyás korában is így volt ez. Honnan származik ez a fajta cselekvés?

– A legtöbb ember arra gondol, hogy az egyébként szerteá-gazó diplomácia csak politika, és kész. De a fõkonzulátuson mi nem politizálunk, akkor hát meg kell találnunk a diplomáciá-nak azt az ágát, amelyik közel áll hozzánk, amely révén valamit tehetünk az itteni magyarságért, közkinccsé téve az általunk képviselt értékeket. Ez az ág a kulturális diplomácia, és mivel Kolozsváron nincs magyar kulturális intézetünk, mi átvesszük ennek a szerepét, és nagy örömmel végezzük ezt a munkát. Tehát a gondolat mögött az áll, hogy fontos szereplõi szeretnénk lenni a kolozsvári kulturális életnek. Célunk, hogy megmutassuk a kolozsváriaknak azokat az erdélyieket és magyarországiakat, akiket érdemes meg- vagy bemutatni, és igyekszünk arra megnyerni a közönséget, hogy a rendezvényeinkre eljöjjenek.

– Kolozsváron éppen elég magyar kulturális intézmény létezik, egyetemi mûhelyek, civil mûhelyek, egyesületek, csoportosulások. Kaptak már olyanszerû negatív jelzést, hogy már megint a fõkonzulátus?...

– Valóban sok ilyen mûhely, illetve kezdeményezés létezik, és remélem, hogy nem versenytársként kezelnek. Eddig semmiféle negatív visszajelzést nem kaptam. Biztosan zavaró lehet, és szerintem mindenki számára zavaró, ha mondjuk egyazon idõpontban három vagy négy rendezvény zajlik. Ilyesmi ebben a kolozsvári kis magyar világban is elõ szokott fordulni, mert óriási a kínálat. El tudom képzelni, ha valaki azt mondja: jobb lett volna, ha a konzulátus máskorra idõzíti a rendezvényét. Mi ugyanezt mondjuk ilyenkor: jobb lett volna, ha például a Quadro Galéria máskorra idõzíti a tárlatmegnyitót. Én viszont úgy gondolom: Kolozsváron ötvenezer magyar él, papíron legalábbis, és hogyha ezeket az embereket nagyobb mértékben lehetne mozgósítani, mint ahogyan most tesszük, és ha mindenki megtalálná a célközönségét, akkor akár minden este lehetne öt párhuzamos rendezvény, s mind teltházas. Ez még nem adott, mert ebbõl az ötvenezerbõl negyvenkilencezer szerintem nem érdeklõdik annyira, nem akarok senkit megsérteni…

– Ez maga a valóság…

– … és akkor az ezres részt lehet megszólítani. Egyfelõl meg kéne szólítani a negyvenkilencezerbõl még valamennyit, másfelõl pedig azzal is gondban vagyunk, hogyan jussunk el a fiatalokhoz, tehát az egyetemistákhoz és a középiskolásokhoz?

– Aki egy lazább felolvasó estet vagy könyvbemutatót választ a Bulgakovban, nem biztos, hogy elmegy a fõkonzulátus rendezvényére, aki pedig ide jön, nem biztos, hogy elmegy a Bulgakovba.

– Pontosan ez van, s ez nagy gond számunka. Egy éve vagyok itt, Kolozsváron, és azon gondolkodom, hogyan lehetne megszólítani az egyetemistákat? Mert be kell vallanom, hogy ez a réteg a rendezvényeinkrõl majdnem teljességgel hiányzik.

– Amúgy általában mindig sokan eljönnek az önök rendezvényeire. Mi a titka ennek?

– Nem tudom… Remélem, nem csak az, hogy nálunk szendvicset is lehet kapni…

– Máshol is van egy kis harapni- és koccintanivaló…

– Természetesen máshol is van ilyen. Amikor elmegyek a Minervába, ott is nagyon sok embert látok, a Quadro Galéria is mindig tele van, és egyéb galériákban, kultúrpincékben is nagyon szép számú közönséget szoktunk látni. Nálunk sincs mindig telt ház, s ez azon múlik, hogy nem mindegy, hogy az ember miként népszerûsíti a rendezvényeit. A sajtóhírek mellett mi mindig nyomtatott meghívókat is kiküldünk, s ez a jelenlévõk számában is érzõdik. Egyszer, amikor Tytti Isohookana-Asunmaa asszony Csángó körkép címû könyvét terveztük bemutatni a Marianum egykori kápolnájában, úgy gondoltuk, hogy nem hirdetjük meg olyan nagyon, amúgy is sokan eljönnek, és lám, voltak még üres székek a teremben. Úgyhogy nagyon fontos a népszerûsítés, a kultúrát is úgy kell eladni, mint bármilyen más terméket.


– Jó bornak is kell a cégér…

– Abszolút így van: el kell adni. Én mindenkit arra biztatok, hogy minél szélesebb körben próbálja népszerûsíteni magát, a médiát használja ki.

– Mi dönti el, hogy éppen milyen rendezvényt szerveznek?

– Nem mi választunk.

– Tehát valaki bekopog: van egy könyvem, mutassuk be. Ennyi?

– Igen. És az érdekes, hogy ez mindig mûködik. Sohasem szoktam felhívni a kiadókat, hogy most van szabad hely, gyertek, hanem ahogy jönnek. És mindig jönnek, mert tudják, hogy lehet jönni. Nemrég indítottuk el a fiatal, pályakezdõ képzõmûvészek mûveit bemutató sorozatunkat. Az természetesen úgy megy, hogy szólok egy-két mûvészettörténésznek: javasoljatok valakit, aki jó, de még nem futott be, s akinek jól jönne egy kis hátszél. És ezzel egy kicsit egyengetjük a pályáját, egy kicsit reklámozzuk a tehetséges fiatalt és a mûveit. És persze megkérdezem: ki legyen a következõ? Újabb kezdeményezésünk a filmbemutatók. Az eddigi kettõ közül egyik jól sikerült, a másik nem annyira. Az elsõn némafilm volt, a Toloncot vetítettük, H. Szabó Gyulával közösen szerveztük a rendezvényt, hozzáadtunk egy kis élõ zongorakíséretet…

– Mint egykoron, a némafilmek idején…

– Teljesen olyan volt a hangulat, mint hajdanán. Telt ház volt, még a fiatalok is eljöttek, kivételesen. Szép volt, nagy siker volt. A másik rendezvényünkön a sapientiás végzõsök filmjeit mutattuk be. Valami miatt nem tudtuk igazából megszólítani az embereket… Pedig ugyanúgy kiküldtük a meghívókat…

– Bizonyára többen gondolták, hogy a fiatal sapientiások még kezdõ filmesek, nem híresek, ki tudja, mi lesz belõlük…

– Pár perces szép diplomafilmek voltak, bemutattunk ötöt vagy hatot, egészen jó munkák, mégsem volt akkora az érdeklõdés. De nem adjuk fel, mert valamikor volt itt, Kolozsváron egy filmstúdió; elõ fogjuk szedni a még fellelhetõ alkotásokat és õsszel bemutatjuk azokat.

– Nyáron semmi?

– Nyáron nem, kivéve a Thorma János-kiállítást.

– Mikor lesz?

– Július 25-e és szeptember elseje között. Július 25-én lesz az ünnepélyes megnyitó. Nagy költségvetésû tárlat lesz, színes katalógussal, két helyszínen, a Képzõmûvészeti Múzeumban és a Quadro Galériában, remélem, hogy valamilyen más kulturális rendezvényt is hozzá tudunk il-leszteni. A Kolozsvári Magyar Napok idején is látható lesz, és úgy gondoltuk, hogy jó volna valamiféle alternatív tárlatvezetés, amelynek keretében egy-két színész a saját benyomásait mondaná el, mint tárlatvezetõ.

– A fõkonzulátusnak ez lesz a szerepe a magyar napok kereté-ben, vagy egyebet is vállalnak?

– Borkóstolóra is gondoltunk, gulyásfõzésre, de hát anélkül, hogy ezeket a mûfajokat lenézném, ezekbõl amúgy is minden utcasarkon lesz.

– Kultúrából is lesz…

– Igen, de olyasmit kellene kitalálni, ami csak a miénk, vagyis különleges. Felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha a fõkonzulátus belsõ udvarán esténként tíz óra után filmeket vetítenénk. Ha valaki még nem akar hazamenni a fõtéri esti koncertek után, betérhet hozzánk. Berlinben láttam: mindenki vett egy széket, oda tette le, ahova akarta, volt egy kis büfé, és filmet lehetett nézni. Csak az a kérdés, hogy milyen filmek legyenek.

– Magyarok, ezen belül erdélyiek?

– Magyar filmek, azokhoz férünk hozzá. Egy-két jó alkotást lehetne hozni, a Bibliothéque Pascalt, a Kontrollt, a Taxidermiát… És akkor minden este egyet-egyet le tudnánk játszani.

– Tímár Péter 6:3 címû remek filmjét, amely csak látszólag szól az évszázad mérkõzésérõl…

– Az is jó!

– Súghatok?

– Súgjon!

– Almási Tamás: Puskás Hungary.

– Hogyha megnézi a film végét, akkor meglátja a nevemet…

– Na!

– Ez egy külön történet, amikor még Athénban voltam. Bombáztak minket, hogy szerezzünk be bárhonnan különbözõ felvételeket, amelyeken Puskás szerepel, mint edzõ.

– A Panathinaikosznál…

– A Panathinaikosznál, és akkor leírták, hogy mi kell: Puskás ül az edzõi padon, Puskás a partvonalról kiabál, Puskás a játékosaival tanácskozik, Puskás örül. És akkor próbáltuk ezeket beszerezni a Panathinaikosztól. Még az AEK-hez is elmentünk, mert Puskás ott is edzõsködött egy évig. Végül a görög televíziótól megkaptuk a felvételeket, és akkor ezek bekerültek a filmbe. Na, és akkor köszönetképpen…

– És ragyogó film sikeredett belõle…

– Igen, igen, igen.

– Kérhetek elõre helyeket a nézõtéren? Nem jövök egyedül!

– A székek ott lesznek a helyükön.

– A mûvelõdés és a közmûvelõdés terén végzett munkájuk szerintem egyfajta híd lehet az anyaország és Erdély között. Milyenek az anyaországi visszajelzések?

– Rossz hírrel kell szolgálnom… Mert nem igaz, hogy otthon jobban értesülnének a mi rendezvényeinkrõl, mint itt. Egy itteni kiállítás-megnyitó, filmvetítés vagy bármi más itteni eseményként fog megmaradni, sõt azt kell mondanom, hogy ráadásul leginkább kolozsvári rendezvény marad, mert azért ritkán jönnek ide emberek Nagyváradról vagy Zilahról, vagy máshonnan. Legyünk egészen õszinték: egy nyíregyházi kiállítás-megnyitóra, még ha olyan nagy is, még a miskolci ember sem megy el.

– Nem feltétlenül ilyen megközelítésbõl gondolom, hanem például olvasom az MTI híranyagában: Budapesten, Nyíregyházán, Debrecenben tárlatok nyíltak, könyveket mutattak be. Nem találom az MTI híranyagában az erdélyi eseményeket…

– Itt van az MTI-nek az erdélyi tudósítója…

– Akit lekötnek a politikai események, mert a munkáltató, vagy talán a piac is ezt kéri tõle…


– Ez igaz. Ha mi nem tudjuk meggyõzni, hogy eljöjjön az általunk szervezett, egyáltalán az erdélyi kulturális eseményekre, mert hiszen azok ugyanolyan fontosak, mint az anyaországiak, akkor nem tudjuk… Mi néha felhívjuk, és elmondjuk, hogy most van egy rendezvényünk, mint amilyen a Pénzmágnes tanulmányi verseny volt, és amelyben az MTI is partnerünk volt, de a szóban forgó kulturális események nem haladják meg az ingerküszöböt. A Thorma-kiállítás valószínûleg megteszi. A Duna Televízióval egészen jó a kapcsolatunk, például a Kuti Botond kiállításának a megnyitójára a Duna TV is eljött. Attól függ, hogy milyen az esemény.

– És hogy a rovatvezetõ-szerkesztõ hogyan aludt, ébredt, s milyen kedvében jár aznap…

– Igen, így mûködik, látom, jól ismeri a terepet. Attól is függ, hogy milyen anyagok várakoznak elõkészítve a nyári pangásban, amikor több fér bele a mûsorba. Ez egyfajta lutri a médiával, sajnos.

– Úgy tudom, hogy nem csak Kolozsváron szerveznek rendezvényeket, hanem máshol is.

– Ha tudunk, igen. De szerintem éppen a hiányosságra tapintott rá: vidékre elmegyünk, de nem szervezünk, mert nincs kapacitásunk. Ha meghívnak, természetesen elmegyünk, ha kérik, szívesen mondunk egy köszöntõt. Amúgy teljes mértékben nyitottak vagyunk az ilyen megkeresések iránt.

– Kolozsvár lakosságából a magyarság alig 16 százalékot tesz ki. A román többségbõl el-eljönnek a rendezvényeikre az érdeklõdõk? Lehet arról beszélni, hogy az önök közvetítésével a románsághoz is eljut a magyar kultúra?

– Ebben nem vagyok biztos. Ez valóban hiányosság, és jó, hogy megjegyezte. A külképviseletnek ugyanis nem csak az a szerepe, hogy a helyi magyarságot magához ölelje, illetve, hogy szolgáltatásokkal lássa el, hanem az is, hogy a más nemzetiségû többséghez is eljusson. E tekintetben is áttörésnek remélem a Thorma-kiállítást, de hozzá kell tennem, hogy a többségi, ez esetben a román közönséghez való eljutás akkor mûködik, ha a rendezvényeink létrehozásában román partnerek is részt vesznek. Nem igazán ismernek minket, lehet, hogy sokan kicsit furán néznek ránk: vajon ezek mit csinálnak, biztosan nagyon sok téves információ kering arról, hogy mit akarunk itt igazából…

– Aztán ott vannak az elõítéletek, nem csak a diplomácia, hanem a mindennapi élet szintjén is…

– Igen, de azt is biztosan tudom, hogy van egy teljesen nyitott román értelmiségi réteg. Ezt a magyar színházban és a magyar operában is látjuk, mert valóban, románok is látogatják a magyar elõadásokat, és érdeklõdnek, s ez nagyon jó. Ezt mi is megtudnánk tenni talán, de ahhoz meg kell ke-resnünk azokat a román partnereket, akik mozgósítani tudják a román közönséget, és akkor közösen szervezhetünk valamit. A TIFF is jó példa erre, a Comedy Cluj filmfesztivál is így mûködik, azt közösen csináljuk.

– A magyarság és a románság sok tekintetben két egészen más, párhuzamos világban él.

– Egyetértek.

– Nem arról van szó, hogy bo-ruljunk egymás keblére és veregessük egymás vállát, mert az álságos „barátságokból” bõven kijutott. De azért lehetnek normális, természetes kapcsolatok oda-visz-sza, mert az senkinek sem árt.

– Itt most kultúráról beszélünk, de hozzá kell tennem, hogy számos gazdasági vonatkozású rendezvényünk van, s azokon abszolút minden közös, román-magyar, szervezés, tartalom, minden. Minden esemény kétnyelvû és abszurdum is volna szétválasztani. Ezeket a rendezvényeket legtöbbször a kolozsvári városházával közösen szervezzük, és jól mûködnek, a románok részérõl is nagy az érdeklõdés. Tehát lehet. A kultúra viszont egy kicsit más, és éppen ezért nem biztos, hogy ezen a téren a románnak és a magyarnak mindig közös rendezvényre van szüksége.

– A nyitottság kapcsán jut eszembe: Sepsiszentgyörgyön mûködik a Magyar Kulturális Koordinációs Központ. A székelység mellett nem lenne hasznos a románság felé is közvetíteni a magyar kultúrát? Például az egyetemi városba, Jászvásárba.

– Jelenleg két ilyen központ mûködik Romániában: Sepsiszentgyörgyön és Bukarestben, konzulátusi szinten pedig mellettünk a csíkszeredai fõkonzulátus is szervez kulturális rendezvényeket. Egy újabb magyar kulturális központnak Jászvásáron is meglenne a helye, teljesen más célközönséggel és programokkal, de Kolozsváron is létre lehetne hozni egy ilyen központot, szintén más célközönséggel. El kellene gondolkodni azon, hogy Jászvásáron, és természetesen a Partiumban, illetve a Bánságban érdemes lenne-e létrehozni egy-egy magyar kulturális központot, mert biztosan érdemes lenne. Azt látom, hogy a vidéki nagyvárosok felfelé törekednek, s erre Jászvásár mellett Temesvár is nagyon jó példa.

– Minél több helyen van jelen, annál több buta falat bonthat le a magyar kultúra.

– Így van. Nagyon fontos lenne, bár nem tudjuk túl gyakran megtenni, hogy Magyarországról hívunk meg együtteseket, elõadókat és a magyar kulturális termékeknek ezt a részét is bemutatjuk az itteni magyarságnak, illetve románságnak. Így jött el Kolozsvárra a Savaria barokk zenekar is idén március 14-én, és fantasztikus elõadást mutatott be a nemzeti ünnepi fogadáson. De ugyanúgy segítettünk abban, hogy Forgács Péter rendezõ eljöjjön a TIFF-re. Ha valakivel sikerül együttmûködnünk, az mindig jó.

 

 

Névjegy

 

 

 

Magdó János

 

1970-ben született Brassóban, itt végezte elemi és középiskolai tanulmányait. 20 éves koráig a szomszédos Négyfaluban élt. Édesapja, id. Magdó János nagyon hosszú idõn keresztül volt háziorvos a hétfalusi csángó településeken. Ifj. Magdó János 1988-ban érettségizett a brassói Johannes Honterus Gimnáziumban, majd a jászvásári sorkatonai szolgálat után, 1990-ben telepedett ki Magyarországra, ahol az ELTE germanisztika szakán szerzett diplomát. 2001 óta a magyar külügyminisztérium munkatársa. Cserediplomataként dolgozott Berlinben, a német külügyminisztériumban és diplomataként Görögországban. Kolozsvári fõkonzul 2012 szeptembere óta. Nõs, két gyermek édesapja.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008