magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Pomogáts Béla: A költészet felszabadító ereje. Száz esztendeje született Jékely Zoltán


Jékely Zoltán a mulandóság költõje volt, egyszersmind a teljes életé: a teljesség vágyáé, a tiszta örömé. Nosztalgikus érzése arról árulkodott, hogy az elveszített derû és harmónia korántsem végleges, visszavívhatatlan veszteség, az elégikus képekbe szüntelenül belejátszott az élet szeretete, belejátszottak az élet – az erdélyi, a budapesti, az itáliai élet – élményei, ezeknek az élményeknek mohó meghódítása. Ugyanakkor a folytonos szorongás az idõ múlása miatt. Jékely Zoltán verseiben az élet és a halál fogalma együtt van jelen, egymásra kérdezett és egymásra felelt. Az emberi élet mulandósága miatt érzett fájdalmat a természet vagy az ember által alkotott kultúra iránt tanúsított érdeklõdés enyhítette, az örömbe viszont az elkerülhetetlen végzet ismerete vegyített tragikus érzületet: költõi világa így volt teljes, így fogadta magába az emberi sors ellentmondásait. Örömbõl és fájdalomból épült Jékely Zoltán költészete, öröm és fájdalom szabta meg poétikai karakterét.

Dalok és elégiák születtek a múló évtizedek során: dalok, amelyeket az élmény kegyelme hívott életre, és elégiák, amelyeken ott borongott az elmúlás árnyéka. A régiek természeti jelenségnek tekintették a költészetet: a költõ, mondották, nem lesz, hanem születik. A költészet, szerintük, nem a mesterség mûve, hanem az égiek ajándéka volt: titkos kapcsolat az ember és a természet, az ember és a mindenség, az ember és Isten között. A költészet mítosza Orfeusz alakját idézi elénk, amint legyõzi az alvilág sötét erõit, és Árionét, amint énekével szövetségesül szerzi meg a természet erõit. Ez a mítosz a dal õsi lényegét ragadja meg, s a szellemnek ez az orfeuszi és árioni hatalma nyilatkozik meg Jékely Zoltán dalaiban is.

Mindezzel együtt elégikus költõ volt: verseit emlékek és álmok szõtték át. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezte fel igazi önmagát, személyiségének titokzatos bensõ tájait. A szüntelen önelemzés mintha költõi élettervet valósított volna meg, holott a nosztalgikus vallomás mindig ösztönös volt, a múlt a jelennél is teljesebben vonzásában tartotta lelkének rezdüléseit. Ifjúságának végzetes élménye volt a kiûzetés, az, hogy gyermekkori álomvilágát, történelmi, kulturális és természeti környezetét el kellett hagynia. A veszteség tudatának életrajzi és históriai háttere volt: Jékely Zoltán tizenhat éves korában költözött családjával együtt Kolozsvárról Budapestre, akkor, amidõn édesapja, Áprily Lajos már reménytelennek látta a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság életét. Ettõl kezdve nyughatatlan nosztalgiával tekintett vissza gyermekkorának elhagyott erdélyi tájaira. Gyakran álmodta vissza magát az elveszített paradicsomba, a gyermekkor enyedi tündérkertjébe, a kolozsvári belváros ódon házai közé, az erdélyi havasokba, pisztrángos patakok partjára. Egy országba, amelynek arcát átrajzolta a történelem, de megõrizte az emlékezet.

Dalok és elégiák mellett ezért születtek tragikus történelmi költeményei. A költõ, akit Krúdy Gyula romantikus hõsei közé illõ ködlovagnak szerettek ábrázolni kritikusai, a történelmi múlt mélységeibe látott, s visszatekintve férfias bátorsággal szólott arról, hogy a könyörtelen idõ miként rombol le hatalmas szellemi értékeket. Ady Endre keserves jövendöléseit hallgatta meg és mondta tovább: mind kevesebb reménységgel, mégsem ellenállás nélkül vetve számot sötét sejtelmeivel. A Történelemhez címû versében az öreg Vörösmartyra emlékeztetõ fájdalommal jelenítette meg az emberi nem sorsát: „Ó, embernemzetség! Csillagszilánk / vetett ide a földre, bizonyisten! / hogy nyughatatlanul, huncut és falánk / tested éljen, haljon, termékenyítsen.” Költészetének gazdag forrása volt a történelmi meditáció, szüntelen alakítója a nemzeti léttel történõ számvetés, hasonlatosan a magyar költészet igen régi hagyományához, ahhoz a nemegyszer sötét színekben megjelenõ történelembölcseleti számadáshoz, amely Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre és Babits Mihály költészetébõl ismerõs.

Keserû költõ volt tehát? Emberi lénye nem errõl tanúskodott: figyelmességét nem lehetett fölülmúlni, sohasem udvariassági gesztus gyanánt gyakorolta ezt a figyelmességet, szívében igazi emberszeretet lakozott, amely mindig személyes és személyhez szóló érzelmeket jelentett, sohasem elvont, pusztán általános jóindulatot. Verseit is a világ iránt érzett testvéri részvét és szeretet hatja át, akkor is, ha egy elhagyott kutyáról vagy egy árva macskáról beszélt. Azonosulni tudott a világgal, a természettel, a szolidaritásnak és a részvétnek abba az evangéliumi körébe, amelyben költészete megszületett, mindenkit és mindent belevont. Szomorú tapasztalatait és a belõlük fakadó keserûségét a sztoikusok letisztult bölcsességével és humanizmusával gyõzte le. Munkásságát kételyei ellenére is az írástudó erkölcsi és mûvészi felelõsségtudata vezérelte. Megbecsülte a leírott szót, szentnek tekintette a költõi hivatást, emberi méltóságának legfõbb zálogát a létrehozott mûben találta meg. A költészetben keresett összeköttetést idegen kultúrákkal, a szomszédos népek kultúrájával is, ezért tolmácsolta oly sok szeretettel a világirodalom nagy alkotó egyéniségeit, közöttük a román költészet jeles mestereit.


Elvonultan élt, magányban dolgozott, sohasem vágyott kitüntetésekre. Nem hivalkodott munkájával, mégis önérzettel szólt arról, amit létrehozott, mintha a költõi önszemlélet dolgában is a sztoikusok tanítását követte volna. A hosszú távon érvényes erkölcsi, illetve mûvészi érték létrehozásában találta meg életének értelmét, egyáltalán az alkotó munka igazolását. Számomra, aki több évtizeden át kísérhettem személyes közelbõl életének és munkásságának alakulását, szinte hihetetlen, hogy most születésének századik évfordulójára emlékezünk. A mögöttünk maradt évszázad rettenetes tragédiákkal, csalódásokkal, veszedelmekkel terhelte meg a magyarság történetét. Kevés vigasztaló tényezõ akadt, ilyen a költészet is, ilyen Jékely Zoltán emberi és közösségi tragédiákkal terhes, mégis erõt adó, felszabadító költészete.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008