magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kuti Márta: Híres erdélyi magyarok (1000–1990). Októberi évfordulók


Krüger Aladár (Nagyvárad, 1878. okt. 1. – Aplnachdorf, 1952. nov. 15.): ügyvéd, politikus. Jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen végezte. Nagyváradon folytatott ügyvédi gyakorlatot, ugyanott tíz évig szerkeszti a Tiszántúl c. napilapot. 1920-ban Bp.-re került, és egy ideig a katolikus szellemû Új Nemzedék szerkesztõje volt. Késõbb abbahagyta az újságírást, ügyvédi irodát nyitott. 1926-ban képviselõnek választotta a biharnagybajomi választókerület. Jogi tanulmányokon és publicisztikai mûveken kívül költeményeket is írt: A régensség a magyar közjogban (Nagyvárad, 1905); Az általános választójog kérdése Magyarországon (Bp., 1908); A magyar nagybirtokról (Bp., 1908); Orgonaszó (versek, Bp., 1913). 

Kristóf György (Sáromberke, 1878. okt. 2. – Kolozsvár, 1965. okt. 15.): irodalomtörténész, egyetemi tanár. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron és Bp.-en végezte. 1903-tól Szászvároson tanár, majd 1922-tõl a kolozsvári egyetem tanára. Sokat fáradozott azon, hogy a román közönség elõtt népszerûsítse a magyar irodalmat. A Pásztortûz c. irodalmi és tudományos folyóirat fõmunkatársa, a Petõfi Társaság tagja volt. Mûvei: A magyar mithológia klasszikus eposzainkban (Kolozsvár, 1904); Arany László s a magyar politikai költészet (Kolozsvár, 1905); Megjegyzések az esztétika módszeréhez (Kolozsvár, 1910); Petõfi- és Madách-tanulmányok (Kolozsvár, 1923); Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövõje (Kolozsvár, 1924); Jókai élete és mûvei (Kolozsvár, 1925); Báró Eötvös József utazásai Erdélyben (Kolozsvár, 1932); Istoria limbii ºi literaturii maghiare (Cluj, 1934); Királyhágón inneni írók Erdélyben (Kolozsvár, 1942); A két Bolyai (Kolozsvár, 1947).

Gombos Ferenc Albin (Ambrózfalva, 1873. okt. 3. – Bp., 1938. dec. 25.): történetkutató, az MTA tagja (l. 1925, r. 1937). Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte. 1898-tól Brassóban, 1905-tõl Bp.-en középiskolai tanár, 1934-ben nyugalomba vonult. Fõleg középkori hazai és egyetemes történettel, forráskiadással foglalkozott. 1901-tõl szerkeszti a Középkori Krónikások c. sorozatot, 1912–1913-ban a Századok c. folyóiratot, 1938-ban a Szent István-emlékkönyvet. Álnéven szépirodalmi és ifjúsági mûveket is írt. – Mûvei: Az 1437-ik évi parasztlázadás története (Kolozsvár, 1898); Catalogus fontium historiae Hungariae (I–IV. Az Árpád-korra vonatkozó hazai és külföldi forrásszövegek gyûjteménye, Bp., 1937–1943).

Gaál Sándor (Gogánváralja, 1883. okt. 4. – Sepsiszentgyörgy, 1972. júl. 28.): hadmérnök, fizikai szakíró. 1908-ban szerzett diplomát a bécsi Hadmérnöki Akadémián, majd hivatásos katonatisztként dolgozott. Az I. világháború után Déván egy mûszaki vállalat társtulajdonosa lett. A II. világháború után Alsócsernátonban telepedett le, 1949-tõl Sepsiszentgyörgyön a helyiipari vállalat mérnökeként dolgozott, emellett tanított. – A két világháború közötti idõszakban Angliában, Franciaországban és Németországban járt tanulmányúton, s korának modern fizikai szakirodalmát is módjában volt áttekinteni. 1927-ben a Die Naturwissenschaften c. folyóiratban a Lorentz-transzformációnak a relativitáselvtõl való függetlenségérõl értekezett, majd e gondolatsort továbbfejlesztve írta meg a Lorentz-csoport alaprendszereirõl szóló munkáját, amely azonban kéziratban maradt. 1929-ben elsõként foglalkozott a kaszkádgyorsítók elvével. (A ciklotron mûködési elvérõl az elsõ komoly publikáció 1931-ben jelent meg, amelyet 1939-ben Nobel-díjjal jutalmaztak, az elsõ proton-gyorsító pedig 1931-ben épült meg, amelyért 1951-ben adtak Nobel-díjat.) Az utóbbi témakörben írta meg A kaszkádcsõ. Hozzájárulás az atommagroncsolás problémájához c. dolgozatát, amely tanulmány német változatának megérkeztét a Zeitschrift für Physik 1929. májusi számában igazolják vissza, de maga a dolgozat mégsem jelent meg e periodikában. – Emellett más mûszaki problémákkal is foglalkozott, s 1961-ben univerzális forgódugattyús készülékére szabadalmi oltalmat kapott. Kéziratos hagyatéka részben a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, részben a csernátoni falumúzeumban, valamint Nagybányán található.

Mihályi Károly (Dés, 1808. okt. 6. – Nagyenyed, 1880. jún. 14.): tanár, pszichológus, református lelkész, filozófiai író, az MTA l. tagja (1865). A hallei és göttingeni egyetemen tanult, 1835-tõl dési lelkész, 1844-tõl nagyenyedi tanár. Zeneszerzéssel is foglalkozott. – Mûvei: Származtató philosophia (Kolozsvár, 1864); Kísérlet, felelni lélektani alapon az ismerettan fõ kérdéseire (Pest, 1867); Svada romana (nyelvkönyv, Kolozsvár, 1874); Erkölcsi rajzok az emberi természetrõl (prédikációk, Nagyenyed, 1887).

Eisikovits Mihály (Balázsfalva, 1908. okt. 8. – Kolozsvár, 1983. jan. 13.): zeneszerzõ, zenetörténész. 1928–1933 között a kolozsvári konzervatóriumban zeneszerzést tanult, 1933-ban jogi doktorátust szerzett. 1935-tõl Temesvárott, 1945 után a kolozsvári magyar konzervatóriumban és Mûvészeti Intézetben tanított, 1946-tól a kolozsvári Gh. Dima Zenemûvészeti Fõiskola tanára, 1950–1953 között igazgatója. 1948–50-ben a kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója. Nevéhez fûzõdik a kolozsvári Magyar Opera együttesének megszervezése és a népoperák elõtérbe állításával kialakított repertoár. Az ellenponttan oktatás korszerûsítése érdekében jelentõs pedagógiai tevékenységet fejtett ki, több könyve és tanulmánya jelent meg e témakörben. A Román Népköztársaság Állami díjjal tüntette ki (1957). – Mûvei: Mese a kecskérõl (meseopera, 1953); Régi erdélyi magyar táncok (zenekari mû, 1956); A csodálatos kút (zenei mese, 1960); Tavasz a Kárpátokban (szimfonikus költemény, 1959); Béke-kantáta (vegyeskar, zenekar, 1949); Román táncszvit (hegedûre-zongorára, 1955); Gyermek- és vegyeskarok; zongoramûvek, madrigálok modern román költõk verseire, dalok Ady Endre, Radnóti Miklós, Weöres Sándor verseire.

Sághelyi Lajos (Temesvár, 1893. okt. 11. – Bp., 1975. dec. 29.): tanár, tankönyv- és pedagógiai szakíró. Tanítói oklevelet szerzett (1912), s a temesvári elemi iskolában tanított (1912–14). Az I. világháborúban katona, leszerelése után a bp.-i Állami Polgári Iskolai Tanárképzõ Fõiskolán magyar–német–történelem–földrajz szakos tanári oklevelet nyert (1919). Polgári fiúiskolai tanár, majd egyik polgári leányiskola helyettes igazgatója volt. A bp.-i Pázmány Péter Tudományegyetemen bölcsészdoktorrá avatták (1923). Tanulmányi felügyelõ a tankerületi fõigazgatóságon (1934–47). Szerkeszti az Országos Polgári Iskolai Tanáregyesületi Közlöny (1927–33), az Üvegesek Lapja c. szaklapokat (1927–46). 1945 után a dolgozók általános iskolájában és technikumában igazgató, illetve tanár nyugdíjazásáig (1958). Polgári iskolai tankönyvek, didaktikai, módszertani tanulmányok és cikkek szerzõje. 1955–56-ban az Oktatásügyi Min. megbízásából általános iskolai kísérleti nyelvtankönyvet írt. – Mûvei: A magyar polgári iskola hatvan éves múltja (Bp., 1929); A németországi középfokú gyakorlati iskolázás szervezete (tanulmány, Bp., 1929); Ausztria és Svájc polgári iskolái (tanulmány, Bp., 1930); A magyar üvegesipar története (Bp., 1938); A nyelvhelyesség tanítása a székesfõvárosi polgári iskolákban (Bp., 1939); Gyakorlati útmutató a földrajz tanításához (Bp., 1943); Az üvegmívesség könyve (Bp., 1948); Üvegezés (Szilasi Ferenccel, Bp., 1959).

Jancsó Miklós (Kolozsvár, 1868. okt. 14. – Kolozsvár, 1930. júl. 19.): belgyógyász, egyetemi tanár. 1893-ban tanársegéd a kolozsvári belklinikán. 1901-ben magántanár, 1902-tõl adjunktus. 1911-tõl a belgyógyászat ny. r. tanára. Jelentõsek a malária-plasmodiumra, a saválló baktériumokra, az arzenobenzol biológiai hatására vonatkozó kutatásai (Tanulmány a váltóláz parasitáiról. Bp., 1906).

Baritz Árpád (Dés, 1913. okt. 14. – Bp., 1982. aug. 19.): gépészmérnök. 1939-ben szerzett diplomát a temesvári mûegyetemen. 1941-ig Romániában élt. 1941–1945-ben Csepelen a Weiss Manfréd Gépgyárban dolgozott tervezõmérnökként. 1945-ben megbízták a Csepeli Üveggyár megszervezésével, melynek üzemvezetõ fõmérnöke lett. 1949-tõl a zagyvapálfalvi üveggyárban dolgozott fõmérnökként. 1952-ben az Építésügyi Minisztériumban a Finomkerámia- és Üvegipari Igazgatóság iparági fõmérnöke lett, majd a Beruházási Igazgatóságon, késõbb a Mûszaki Fejlesztési Fõosztály szilikátipari osztályán dolgozott. 1967-ben a Szilikátipari Központi Kutató és Tervezõ Intézetbe került. 1966-tól 1975-ig a Szilikátipari Tudományos Egyesület fõtitkárhelyettese volt. Fõként üvegipari technológiák gépesítésével és az építõanyag-ipar távlati fejlesztésének kérdéseivel foglalkozott elméleti munkáiban.

Lőrincz Ferenc (Bálványosváralja, 1898. okt. 15. – Bp., 1986. máj. 15.): orvos, mikrobiológus, parazitológus, egyetemi tanár, az orvostudományok doktora (1956). Orvosi tanulmányait a kolozsvári egyetemen kezdte 1919-ben, majd a szegedi tudományegyetemen 1924-ben szerzett oklevelet. Egyetemi pályafutását a Ferenc József Tudományegyetem Szövet- és Fejlõdéstani Intézetében kezdte, majd a Kórbonctani Intézetben volt tanársegéd. 1926-ban megszerezte a törvényszéki orvosi oklevelet, 1934-ben a laboratóriumi szakorvosi képesítést. 1928-ban az Országos Közegészségügyi Intézet adjunktusává nevezték ki. Megszervezte az OKI kórszövettani és parazitológiai osztályát. Õt tekintik a magyar humán parazitológia megteremtõjének. 1934-tõl a bp.-i egyetemen parazitológiából magántanár. 1936-ban a Szegedi Tudományegyetem közegészségtani és kórtani tanszékén egyetemi tanár. 1940–1942 között a Kolozsvárra visszaköltözött Ferenc József Tudományegyetem Közegészségtani Intézetét vezette és az egyetem Orvosi Karának prodékánja. 1943–46-ban Bp.-en az OKI igazgatója. 1946-tól az Országos Kémiai Intézet tudományos tanácsadója, majd kísérletügyi fõigazgatója, 1948-tól mikrobiológiai és húsipari osztályának vezetõje, 1950-tõl 1959-ig az Országos Mezõgazdasági Ipari Kísérleti Intézet (OMIKI), majd az ebbõl alakult Konzerv-, Hús- és Hûtõipari Kutatóintézet húsipari osztályának vezetõje volt. 1959-tõl az akkor alapított Országos Húsipari Kutatóintézet igazgatója 1970. évi nyugalomba vonulásáig. A Húsipar c. folyóiratnak alapítója és a folyóirat szerkesztõ bizottságának haláláig tagja volt. A Magyar Parazitológusok Társasága 1964. évi megalakulásakor az elnökség tagjává választotta, 1967-tõl elnöke, 1972-tõl t. elnöke. Közremûködött a társaság folyóiratának, a Parasitologia Hungaricának a megalapításában (1968), a szerk. bizottságnak haláláig tagja volt. Tudományos és szakirodalmi munkásságának eredményeit – kötetben megjelent mûvein kívül – 171 dolgozatban publikálta. Balassa János-díjjal (1935), Mészáros Károly-díjjal (1939), Sigmond Elek-emlékéremmel (1965) tüntették ki. A szegedi egyetem díszdoktora (1980).

Aszódy János (Arad, 1908. okt. 16. – Bukarest, 1976. nov. 24.): újságíró, szerkesztõ. 1926-tól hivatalnokként dolgozott Temesváron, majd a Korunk, a Független Újság és a Brassói Lapok munkatársa volt. 1945-tõl az Igazság, 1947-tõl a Viaþa Sindicalã c. lap fõszerkesztõje. 1948–1950-ben az Állami Irodalmi és Mûvészeti Kiadó nemzetiségi osztályán a magyar alosztályt vezette. 1957-tõl 1969-ig a Korunk bukaresti szerkesztõjeként dolgozott. Politikatörténeti tárcái jelentek meg A Hét c. lapban és különbözõ magyar és román napilapokban. – Fontosabb mûvei: Így kezdõdött (Temesvár, 1934); Petõfi, poetul domniei poporului (Bukarest, 1949); Szaúd-Arábia és az arab petróleum (Bukarest, 1957); Égõ víz. A kõolaj története (Bukarest, 1959); Láthatatlan ellenség (ifj. r., Bukarest, 1962); Akcióban az Interpol (Bukarest, 1969); A pokol zsoldosai. Az idegenlégió (Bukarest, 1979).

Koós Ferenc (Magyarrégen, 1828. okt. 18., a keresztelés napja – Brassó, 1905. nov. 21.): református lelkész, emlékiratíró. Szolgadiák a marosvásárhelyi Református Kollégiumban (1840–48). A szabadságharc után diák és köztanító Marosvásárhelyen. Részt vett a Makk-féle összeesküvésben (1851); letartóztatták, de szabadon engedték. Lelkész s a magyar református iskola tanítója Bukarestben (1855–69), lakása a szabadságharc bujdosóinak egyik menedékhelye volt. Kiadta és részben írta a Bukaresti Magyar Közlönyt (1860–61). Végigjárta a csángó falvak egy részét (1858), az egyházkerület, a falvak, a lélekszám s a használt egyházi nyelv szerint kimutatást készített róluk. Tanítóképzõi tanár, az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület (EMKE) brassói fiókjának elnöke (1885–94). Több társaság, egylet, élete alkonyán a brassói magyar szabadkõmûves páholy tagja volt. Több ezer cikket, tudósítást, napi jegyzetet írt, cigány és román népmeséket, olasz elbeszéléseket fordított; V. Goldiºsal tankönyvet írt az erdélyi román iskolák számára (1903). Emlékiratai forrásértékûek. – Munkái: Cigány népdalok és mesék gyûjteménye (Brassó, 1903); Életem és emlékeim 1828–1890 (I-II., Brassó, 1890).

Barth József (Táblás, 1833. okt. 19. – Nagyszeben, 1915. júl. 29.): evangélikus lelkész, flórakutató. A medgyesi tanítóképzõben tanult. Muzsnán, utóbb Medgyesen tanító, majd 1861-tõl Kisekemezõn, 1864-tõl nyugdíjazásáig, 1907-ig Hosszúaszón lelkész. Erdély flóráját kutatta, több, addig nálunk ismeretlen növényfajt fedezett fel, számottevõ herbáriumot gyûjtött. – Mûvei: Herbarium Transsylvanicum. Die Laubmoose Siebenbürgens (I–II., Brassó, 1871–73); Herbarium Transsylvaniciam. Die Flechten Siebenbürgens (Brassó, 1873).

Lugosi Béla (Lugos, 1883. okt. 20. – Hollywood, 1956. aug. 16.): színész. 1910-ben a Szegedi Nemzeti Színházhoz, 1911-ben a Magyar Színházhoz, 1912-ben a Nemzeti Színházhoz szerzõdtették. A Star-filmeknél – Olt Arisztid néven – több filmben játszott. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején vállalt aktív szereplése miatt emigrált. Elõbb Bécsben és Berlinben, 1921-tõl az USA-ban élt, ahol fõként grandguignol filmekben játszott. Magyar filmek: Az ezredes (1917), Az élet királya (1917–19), Casanova (1918–19), „99” (1918). Külföldi: Az utolsó mohikán (1923), A Morgue utcai gyilkosság (1931), A halálcsók (1932), A vámpír visszatér (1943), Fekete álom (1956).

Cserei Mihály (Csíkrákos, 1668. okt. 21. – Nagyajta, 1756. ápr. 22.): történetíró. Székely birtokos nemes, átmenetileg Thököly híve (1690), de 1691-tõl végig a Rákóczi-korban is a Habsburgok oldalán viselt állami tisztségeket (csíki fõkirálybíró, tartományi biztos stb.), 1721-tõl Nagyajtára visszavonulva az 1661–1712 közti idõszak erdélyi történetét írta meg protestáns transzszilvanista, de Habsburg-barát szemszögbõl. Családi és egyéb feljegyzései is maradtak. – Mûve: Historia (kiadta Kazinczy Gábor, Pest, 1852).

Ávéd Jákó (Gyergyószentmiklós, 1843. okt. 24. – Gyulafehérvár, 1922. jan. 19.): tanár. A pesti egyetemen matematikát és fizikát hallgatott; tanári oklevelet 1877-ben szerzett a kolozsvári egyetemen. A gyulafehérvári, csíksomlyói, majd ismét a gyulafehérvári fõgimnázium tanára, 1894–1901-ben igazgatója; 1883-tól egyben a gyulafehérvári ipariskola és kisdedóvó igazgatója. 1875-tõl a gyulafehérvári meteorológiai, 1889-tõl az árvízjelzõ állomást is vezette. A Gyulafehérvári Közlöny munkatársa, a Gyulafehérvár c. hetilap felelõs szerkesztõje (1888-tól). – Karcolatok Gyulafehérvár város jelenébõl (Gyulafehérvár, 1880) c. könyve jelentõs.

Erőss József (Csíkszereda, 1868. okt. 26. – Sepsiszentgyörgy, 1932. nov. 7.): történész. A középiskolát Csíksomlyón végezte. 1892-tõl Kolozsváron járt egyetemre, ahol latin–történelem szakos tanári diplomát szerzett. Gimnáziumi tanár Gyulafehérváron és Csíksomlyón, 1909-tõl 1929-ig Kézdivásárhelyen. Történeti tárgyú cikkei a Közmûvelõdés c. lapban jelentek meg. – Fontosabb munkái: A székelyek története (Kézdivásárhely, 1913); Ágyúöntõ Gábor Áron (ifj. színmû, Kézdivásárhely, 1914); Háromszék telepedési története (Sepsiszentgyörgy, 1929).

Zilahi-Kiss Károly (Zilah, 1838. okt. 28. – Buda, 1864. máj. 15.): újságíró, kritikus. 1857-ben került Pestre az egyetem jogi karára. Erdélyi lapokban kezdte meg újságírói, kritikusi munkásságát. 1860-ban Bécsben tanult. Tüdõbaját sokszor próbálta gyógyíttatni Ausztriában és Olaszországban. Megismerkedett kora jelesebb íróival, Gyulai Pállal, Kemény Zsigmonddal, Vajda Jánossal. Késõbb kritikáiban szenvedélyesen szembefordult Gyulai Pál nézeteivel és irodalompolitikájával. 1863-ban a Magyar Sajtó, 1864-ben a Fõvárosi Lapok munkatársa. – Kiadásban megjelent: Zilahi-Kiss Károly munkái (I–II., Dömötör János életrajzi bevezetésével, Pest, 1865); Zilahi-Kiss Károly Válogatott mûvei (Válogatta és a bevezetõt írta Vargha Kálmán, Bp., 1961).

Bánffy Dezső (Kolozsvár, 1843. okt. 28. – Bp., 1911. máj. 24.): miniszterelnök. Családjával fõként Kolozsvárott élt, a gimnáziumot és a jogot is itt végezte. Államtudományi tanulmányait Berlinben és Lipcsében folytatta. A Szabadelvû Párt tagja. 1875-ben Belsõ-Szolnok, majd Szolnok-Doboka vármegye fõispánja, kíméletlenül elnyomta a nemzetiségi mozgalmakat és az ellenzéki pártokat. 1892–95-ben a képviselõház elnökeként is kifejezetten pártpolitikát folytatott. 1895. jan. 14-tõl 1899. febr. 26-ig az ún. szürke kabinet miniszterelnöke. Kormányzásának ideje a nemzetiségek erõszakos magyarosításáról és a parlamenti ellenzéknek, különösen az 1896-i választásokon történõ letörését eredményezõ intézkedéseirõl nevezetes. Az általa alkalmazott nyílt erõszak tömeg-felháborodást és az ellenzéki pártok támadását váltotta ki. A parlamenti obstrukció a kormányt törvényen kívüli (ex-lex) állapotba, õt lemondásra kényszerítette. Bukása után fõudvarmesterré nevezték ki. 1904-tõl az általa szervezett ellenzéki Új Párt vezetõje, lemondva fõudvarmesteri méltóságáról, ismét képviselõvé választatta magát, élesen támadta a Tisza-kormányt. Csatlakozott az ellenzéki szövetséghez, 1906. márc.-ban azonban kivált a koalícióból. – Mûvei: A magyar nemzetiségi politika (cikkgyûjtemény, Bp., 1902); A horvát kérdésrõl (Bp., 1907).

Kelemen Béla (Csíkkozmás, 1913. okt. 28. – Kolozsvár, 1982. dec. 8.): nyelvész, szótárszerkesztõ, egyetemi tanár, a filológiai tudományok doktora. A kolozsvári egyetemen 1935-ben szerzett tanári oklevelet román nyelv és irodalomból, mellékszakként a romanisztikát és a latin nyelvet végezte el. 1945-ig a kolozsvári római katolikus fõgimnázumban tanár, közben 1941–44-ben fõigazgatósági szakelõadó. 1945-tõl a Bolyai Tudományegyetemen adjunktus, majd docens, a tanulmányi ügyek fõtitkára. 1950-tõl a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetben nyugdíjba vonulásáig, 1978-ig osztályvezetõ, a román–magyar és a magyar–román szótárak fõszerkesztõje. Közben 1957-tõl 1968-ig a kolozsvári egyetem román nyelvtudományi tanszékén tanár. Tagja a Cercetãri de Lingvisticã és a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztõ-bizottságának, az utóbbinak 1964-tõl helyettes felelõs szerkesztõje. Fõ kutatási területe a lexikográfia és a lexikológia. Vezetése alatt évtizedeken keresztül jelentek meg román–magyar és magyar–román nagy-, közép-, iskolai és zsebszótárak. Közremûködött a román nyelv szótárának (Dicþionarul limbii române) és az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkálataiban, nyelvmûvelõ kézikönyvek szerkesztésében is. Foglalkozott a modern nyelvelméletekkel, a statisztikai módszerekkel. Magyarra fordított Bãlcescu, Sadoveanu és Delavrancea mûveibõl. – Fontosabb mûvei: Noþiuni generale de gramatica românã (Bukarest, 1957); Helyesírási tájékoztató (Gálffy Mózessel és Márton Gyulával, Bukarest, 1969); Magyar helyesírási szótár (szerk. Balogh Dezsõvel, Gálffy Mózessel és Szabó T. Attilával, Bukarest, 1974).

Nagy Károly (Kisborosnyó, 1868. okt. 29. – Kolozsvár, 1926. febr. 16.): református püspök, egyházi író. Nagyenyeden a teológiai fakultáson 1890-ben szerzett oklevelet. Egy évet Marburgban, egy évet Utrechtben töltött. Visszatérte után Brassóban, majd Nagyenyeden lelkész. 1895-tõl a kolozsvári református teológiai fakultáson tanár. 1908-tól az erdélyi református egyházkerület fõjegyzõje, 1918-tól püspöke. Szerkeszti az Erdélyi Protestáns Lapokat, majd a Református Szemlét. – Mûvei: Kálvin teológiája (Nagyenyed, 1895); Keresztyén vallástan (I. rész, Kolozsvár, 1899); Kálvin mint dogmatikus és etikus (Emlékezés Kálvinról, Bp., 1909).

Hóry Farkas (Kótaj, 1813. okt. 30. – Magyargyerõmonostor, 1872. okt. 25.): költõ. A kolozsvári református teológián tanult. 1839–40-ben segédlelkész Kolozsváron. 1840-tõl haláláig Magyargyerõmonostoron lelkész. Verseit 1840-tõl kezdve közölték a korabeli folyóiratok. Balladáival, különösen népdalaival több pályadíjat nyert. 1858-ban kötetben is kiadta verseit (Költeményei, Kolozsvár, 1858).

Szentmihályiné Szabó Mária (Ottomány, 1888. okt. 31. – Leányfalu, 1982. jún. 24.): író. Iskoláit Debrecenben végezte, majd újságíróként kezdte pályáját Kolozsváron. Az Erdélyi Helikon körül kialakult írómozgalom tagja volt. Bp.-re költözve a Magyarság c. lap munkatársa lett, az Új Idõkben is publikált. Mûveit erõs vallásosság jellemzi, a nagy történelmi nõalakok életútját, valamint a múlt század kialakuló magyar polgárságának, értelmiségének sorsát rajzolta meg regényeiben. Tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Szigligeti Társaságnak, a Petõfi Társaságnak, a Ráskai Lea Irodalmi Társaságnak és a Pen Clubnak. – Mûvei: Felfelé! (r., Bp., 1925); Magamtól másokig (elb., Kolozsvár, 1926); Appassionata (Kolozsvár, 1926); Sorsok és akarások (elb., Debrecen, 1928); Háztûznézõben (r., Kolozsvár, 1930); Irén évei (r., Bp., 1933); Éva (r., Bp., 1934); Emberé a munka (r., Bp., 1935); Istené az áldás (r., Bp., 1936); Lorántffy Zsuzsanna (r., Bp., 1938); Örök társak (r., Bp., 1938); Zrínyi Ilona (r., Bp., 1939); Szabad hazában (r., Bp., 1940); Az élet muzsikája (r., Bp., 1940); Magvetõk (r., Bp., 1941); Érik a vetés (r., Bp., 1942); Aratás (r., Bp., 1943), Ember születik (r., Bp. 1947).



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008