magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szarvas Anita: Az idősképzés társadalmi szerepe és módjai


Napjainkra jelentõs mértékben megváltozott a társadalom szerkezete: kitolódott az emberi életkor szélsõ határa, megnõtt az átlagéletkor s ezzel összefüggésben az idõs emberek száma is. Ebben a megváltozott helyzetben elõtérbe kerül az idõsekkel való foglalkozás mind családi, mind szakmai, mind gazdasági szinten, új feladatok és kihívások elé állítva nemcsak a szakembereket, hanem az egész társadalmat is. A demográfiai változásokból adódóan mára a felnõttkori tanulás az eddig megszokottnál idõsebb nemzedéket is érinti, s ez alapvetõen irányulhat a gazdasági tevékenység folytatására, vagy a munka világából kikerült, legidõsebb emberek képzésére. Utóbbi esetben a tanulás már a fizikai, pszichikai és egyéb nehézségek leküzdését célozza, emellett segítségével társadalmi kapcsolataik is nyitottak maradnak, így teljesebb öregkorra számíthatnak.

Az idõsek közül azonban sokan úgy mennek nyugdíjba, hogy nem készülnek fel rá, nem terveznek elõre. Ezt a fajta életmódváltást azonban gyakran kísérheti egyfajta pszichológiai megrázkódtatás is. A kezdeti felszabadulás után, az állandó elfoglaltságot jelentõ munka hiányában, sok nyugdíjas csak nagyon nehezen tudja szabályozni az életét, amihez sokszor hozzájárul még a feleslegesség, a haszontalanság érzése is. Mindez rombolhatja saját önképüket, depresszióhoz, elszigeteltséghez és más egészségügyi problémákhoz is vezethet. A hanyatló vitalitás csökkenti a különbözõ tevékenységekben való részvétel képességét, melyek viszont pont a fenti problémák enyhítését szolgálnák. Az idõseknek is szükségük van tehát aktív elfoglaltságra és társas életre, illetve, hogy hasznosnak érezzék magukat. Ennek egyik lehetséges módja a tanulás, hiszen sok idõs ember élete végéig folyamatosan új tanulási lehetõségeket keres, mely egyfajta stratégia lehet az idõskorba való átmenet leküzdésére.

Képzésük azonban összetett feladat, melyet mind az idõsek, mind pedig a velük foglalkozó szakemberek oldaláról vizsgálni kell. Az egyik legfontosabb tényezõ a megfelelõ oktatási módszer kiválasztása, mellyel jelentõs mértékben megkönnyíthetõ a tanulás a késõi életszakaszban is. Ehhez elengedhetetlen az idõskori szervezetben zajló folyamatok vizsgálata, hiszen a változások megértése a módszertan alapja.

Az idõskor orvosbiológiai jeleinek tanulmányozása során nem csupán a kísérõ tünetek összegyûjtése a fontos, hanem annak vizsgálata is, hogy például egy idõskori hallási vagy látási probléma esetén milyen nehézségekkel kell szembenéznie az adott tanulónak, csoporttársainak, és mindez milyen kihívások elé állítja az oktatót, az intézményt, vagy éppen a szociális szakmában dolgozókat.

Az idõskorban végbemenõ biológiai változások meghatározó területe a memória. Az idõskori kognitív teljesítmény romlásának egyik oka, hogy a mentális mûködések lelassulnak, azonban az egyes készségeknek az öregedés során bekövetkezõ változása, csökkenése a tanulás lehetõségét nem szünteti meg, csak átalakítja. „Az új konkrét ismeretek rögzítése jobban megõrzõdik, mint az absztrakt fogalmaké, a készségek romlásának sebessége pedig egyénenként változó. Az idõbeliség változik mind az új dolgok elsajátításakor, mind az új körülményekhez való alkalmazkodásban: ezek a folyamatok lassabbak, mivel a szellemi mûködések tempója csökken, ugyanakkor a verbális készségek nem romlanak. Gyengül azonban a rövid távú memória, s ezen belül elsõsorban az információk aktív ismétlése” (Boga, 1999. 139.) Összességében elmondható, hogy azok, akik fiatalkorukban többet tanultak, tehát az agyi idegsejtjeik közötti kapcsolatok, szinapszisok száma magasabb, idõsebben is tanulékonyabbak maradnak. Az idegsejteknek az öregedés okán törvényszerû csökkenése ellensúlyozható a közöttük levõ kapcsolatok tanulással történõ megújításával.

Az idõskori tanulási képesség és az így elérhetõ tudás megkérdõjelezése a múltban megakadályozta az idõseknek szóló programok fejlesztését. Mára azonban rájöttek, hogy az oktatás csökkenthet sok idõskori problémát, a folyamatos egyéni fejlõdés által gazdagíthatja mindennapi életüket, a tudás új területeit nyithatja meg számukra és megelõzhetõk általa az esetleges idõskori hanyatlások is.

Az idõsek hatékony tanításához azonban szükséges a megfelelõ módszer kidolgozása, egyben a következõ fontos kérdések megválaszolása: 1) Hogyan lehet õket motiválni? 2) Milyen fizikai, vagy egyéb problémák akadályozhatják az idõseket a tanulásban, és ezeket hogyan lehet kezelni? 3) Milyen gyakorlati tényezõk meghatározóak a képzések tervezése és az oktatás során? Ahogy azt már Adair és Mowsesian (1993) is megállapította, a legfontosabb kérdés az, hogy az egyén személy szerint miért és hogyan akar tanulni? A tanulási motiváció instrumentális vagy expresszív orientációjú lehet. Az instrumentális tanulás általában szükségszerûen következik be, a személyes hatékonyság fenntartása, növelése érdekében (például: az egészség védelme, az életminõség javítása érdekében folytatott tanulás vagy a korszerû informatikai eszközök megismerése, a világháló használata iránti igény). Az expresszív tanulás célja, az identitás, a mások által való elfogadás, a személyes kompetencia és a tartalmas tevékenységekben való részvétel szükségletének kielégítése (ilyen többek között a szabadidõ hasznos eltöltése, a generációs problémák leküzdése, az elmagányosodás elleni védekezés, vagy éppen az életkörülmények miatt elmaradt, de vágyott tanulás pótlása). Ezek a szükségletek szorosan kapcsolódnak az olyan felnõttkori sajátságokhoz, mint például az identitás, az autonómia és az élettel való elégedettség, a generativitás, a hozzáértés, a valakihez tartozás, vagy éppen kirekesztettség érzése. A tanulás tehát elsõdleges stratégia lehet az öregedés ellensúlyozására.

A hatékony oktatás meghatározói között kiemelt kérdéskört alkotnak a már említett, tanulást befolyásoló, esetlegesen akadályozó tényezõk. Általánosságban elmondható, hogy olyan szempontokat kell ebben az esetben figyelembe venni, mint például:

– az iskolázottság, korábbi tanulási tapasztalatok (egy képzettebb, rendszeresen olvasó, mûvelõdõ felnõtt idõsebb korában is szívesebben képzi magát),

– az egyéni tanulási életutak során felhalmozódott tanulási hiányok,

– anyagi nehézségek,

– az egészségügyi problémák,

– a passzív vagy negatív idõsödési attitûd (az aktivitás hiánya, védelembe vonulás, mások vagy önmaga ellen fordulás) (Iván, 2004. 25.),

– a családi helyzet, feladatok (pl. egyedül élõ személy, nagyszülõi teendõk),

– a társasági kapcsolatok (nyitott személyiség vagy befelé forduló életvitel),

– a lakhely, a hozzáférés fizikai nehézségei (távolsági és közlekedési viszonyok),

– akadálymentesített tanulási környezet hiánya (Courtenay, 1989. 528.; Boga, 2000. 159.)

Az oktatást meghatározó gyakorlati tényezõk szempontjából nézve, a képzési programok nagyobb hatékonyságra tehetnek szert, ha magukat az idõseket is bevonják a nekik szóló képzések tervezésébe, segítik meglévõ tanulási tapasztalataik felhasználását, nem szorítják õket idõkorlátok közé, azaz fontos a megismerési sajátosságaikhoz alkalmazkodó haladási ütem kialakítása, az érzékszervi fogyatékosságokat ellensúlyozó tanulási környezet (pl. mindenhonnan jól látható tábla, vetítõvászon) és annak biztosítása, hogy az érdeklõdésüknek megfelelõ témákról tanulhassanak. A tanároknak minden esetben oda kell figyelni rá, hogy az egyes tananyagokból mi az, ami az idõseket valóban érdekli, és arra helyezni a hangsúlyt. Az is fontos, hogy tisztában legyenek az idõskori fizikai és mentális változásokkal is, hogy ennek megfelelõen tudjanak oktatni. Ezeket a szempontokat olyan gyakorlati tervezésnél is figyelembe kell venni, mint például a tananyag vagy az otthoni feladatok összeállítása. A házi feladatok sikeres megoldásához még több motivációra, az ösztönzés folyamatos fenntartására van szükség a tanárok részérõl. A tanulási folyamatban való részvétel célja nemcsak a megoldott feladatok minél nagyobb száma, hanem annak minõsége, illetve eredménye, azaz a megszerzett tudás is, ami végeredményben az idõsek oktatásának fõ célja. Éppen ezért az idõsekkel foglalkozó szakemberek fontos, hogy megértsék ezen korosztály képzésben való részvételének, vagy éppen attól való távolmaradásának okait, s az eredményeket a késõbbiekben felhasználják az oktatásba való bevonás maximalizálásához.

Végezetül érdemes kiemelni az idõsek képzésének egy különleges – Nyugat-Európában már az 1990-es évektõl kezdve sikeresen mûködõ – formáját: a csoportos tanulást, mely nagyon jó lehetõség arra, hogy egyszerre tanuljanak és alakítsanak ki új társadalmi kötõdéseket a csoporton belül, egyben a következõ, idõsek számára fontos értékeket is erõsíti: barátság, kölcsönösség, kommunikáció, családias légkör, és annak a tudata, hogy a tanulás közös élménye összeköti õket. A csoportvezetõk (moderátorok) olyan önkéntes csoporttagok, akik vállalják a csoport irányítását egy közösen választott témában. A részvevõk önértékeléses formában számolnak be arról, hogy mennyire volt hatékony a képzés, mit tanultak egymástól és hogyan érezték magukat a csoportban. Általában intellektuális ösztönzést tapasztalnak és a tanult témakör szélesebb körû megismerését. Az egymástól való tanulás sikere nagymértékben a moderátorok által hozzáadott többleten és a baráti hangulatú tudásmegosztáson alapul. A mások által birtokolt tudás és tapasztalatok megismerése és megvitatása nagyon hatékony tanulási forma. A csoportos tanulási tevékenység vizsgálat-, vita-, értékelés- és élményorientált módszer. A moderátorok szerepét alapvetõen meghatározza az adott tananyag témája, ez egyben személyiség- és tapasztalatfüggõ is. Az egymástól való tanulás hatékony képzési forma és számos összefüggésben alkalmazható, amikor idõsek kis csoportja közérdeklõdésre számot tartó témáról akar tanulni. A világháló segítségével olyan csoporttagok is részt vehetnek a munkában, akik házhoz kötöttségük vagy elszigetelt lakóhelyük miatt személyesen nem lehetnek jelen a képzéseken.

Bármelyik képzési lehetõséget is nézzük, a fõ cél nem a tárgyilagosan vett ismeretátadás. „Az idõsek és a képzõk szempontjából is a legfontosabb az lenne, ha a tanulást terápiaként fognák fel és értelmeznék. Olyan terápiaként, amely megfelelõ és gondos tervezéssel, illetve adagolással otthonosabbá teszi az idõs állampolgárok életét. Azokét is, akik még dolgoznak vagy dolgozni fognak, és azokét is, akik csak komfortosan akarnak élni a világban” (Pethõ, 2011. 9.).

 

 

 

Könyvészet:

Adair, S. R. és Mowsesian, R. (1993): The meanings and motivations of learning during the retirement transition. Educational Gerontology, 19. 4. sz. 317–330.

Boga Bálint (1999): Az idõs emberek és a felnõttoktatás. Kultúra és Közösség, 3. 1. sz. 137–145.

Clark, F., Heller, A. F., Rafman, C. és Walker, J. (1997): Peer learning: a popular model for seniors education. Educational Gerontology, 23. 8. sz. 751–762.

Courtneay, B. C. (1989): Education for older adults. In: Merriam, Sh. B. – Cunningham, Ph. M.: Handbook of adult and continuing education. Jossey-Brass Publishers, San Francisco, London. 525–537.

Iván László (2004): Az öregedés aktuális kérdései. Magyar Tudomány, 165. 4. sz. 412–418.

Pethõ László (2011): Idõskori tanulás a teljesebb életért, a komfortérzet fenntartása. Felnõttképzés, 9. 4. sz. 1–9.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008