magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kósa László: A Vadrózsák második kötetének budapesti bemutatója


A Kriza János Néprajzi Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztálya és az MTA Határon Túli Magyarok Titkársága közös rendezvényeként 2013. november 18-án került sor Kriza János Vadrózsák címû gyûjteménye, Olosz Katalin gondozásában napvilágot látott második kötetének és a Kriza-kutatás nemrég megjelent, Szakál Anna budapesti doktorandusz értékes, új eredményeit magába foglaló Az ismeretlen Kriza János és ismeretlen gyûjtõi címû könyvének a bemutatójára. Az eseménynek az MTA budapesti székházában mûködõ Akadémiai Könyvtár biztosított helyet, különös tekintettel arra, hogy Kriza János a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, és hagyatékának nagyobb részét éppen ebben a könyvtárban õrzik. Kedves gesztusként a könyvtár munkatársai a bemutató idejére üveg alatt tárlóban kiállítottak néhány Kriza-dokumentumot. A rendezvényt Bárth Dániel, a Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztályának elnöke és Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke köszöntötték. Utóbbi röviden ismertette a Társaság jelenleg folyó balladaprojektjét is. Ezután Kósa László akadémikus a Vadrózsák II. kötetét, Szilágyi Márton egyetemi tanár (ELTE) pedig Szakál Anna könyvét mutatta be. A méltatásokat Olosz Katalin és Szakál Anna elõadásai követték Kriza-hagyaték a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában, illetõleg Az ismeretlen Kriza János és ismeretlen gyûjtõi címmel. Alább Kósa Lászlónak a könyvbemutatón elhangzott a szövegét közöljük.   

Kriza János könyve, a Vadrózsák I. kötete „székely népköltési gyûjtemény” alcímmel 1863 elején látott napvilágot Kolozsvárott. A felölelt mûfajokat tekintve – bár regionális – ez az elsõ teljesnek mondható magyar népköltési gyûjtemény. A munkája során Krizát leginkább buzdító és sürgetõ Gyulai Pál már a megjelenéskor megjósolta, hogy a mû utóéletében a magyar mûvelõdés becses és jelképi erejû alkotása lesz. Az is lett. Késõbb – 1911 és 2001 között – még négy kiadást ért meg. Nagy lendületet adott a magyar folklorisztika kibontakozásának. A magyar népköltészet klasszikus hazájává avatta a Székelyföldet. Darabjai bekerültek a közoktatás ismeretanyagába, és állandó helyük van a folklórantológiákban. Nem utolsósorban példájáról máig gyakran nevezzük a legszebb népköltési szövegeket virágoknak.

A kellõ önbizalmat nélkülözõ és óvatoskodó Kriza János több mint húsz évig foglalkozott a Vadrózsák elõkészületeivel. A kiadás elhúzódása még sem jelentett föltétlenül késedelmet. Bizonyára lelkes fogadtatásban részesül akkor is, ha a szabadságharc elõtt jelenik meg. Amikor végül napvilágot látott, megváltozott közhangulat fogadta. Még nem múlt el a vereség okozta letörtség, de a társadalom már reménykedett, mert jól érezte, hogy az önkényuralom a vége felé jár. A szépirodalom tekintélye idõközben még inkább emelkedett. Ennek részeként a balladaírásnak divatja támadt. A nemzeti kultúra minden újabb jeles teljesítménye társadalmi várakozást elégített ki. Különösen így volt a székelyek esetében, mert akkoriban már széles közvélemény tartotta õket számon mint az egyik legõsibb és legkülönlegesebb magyar népcsoportot. A szabadságharc alatti hõsi magatartásuk tovább fokozta irántuk a figyelmet.

A Vadrózsák történetéhez hozzátartozik a Vadrózsa-pör is. Arany János nevezte el így azt a vitát, amit Iulian Grezescu Pesten élõ román újságíró vádja indított el, aki állította, hogy Kriza románból plagizált és hamisított. A durva támadás nemcsak Kriza becsületébe vágott, hanem sértette az ünneplõ olvasó közönséget is. De nemcsak visszautasítást váltott ki, hanem bizonyítási törekvést is, és serkentette a kutatást. Az összehasonlító folklorisztikában eredetkérdéseket firtató újabb és újabb magyar–román ütközések követték, hatása a 20. század második feléig tartott. Érdemes lenne alaposan földolgozni historiográfiáját, de nem egyenlõségjelet téve a felek közé, amire mi magyarok hajlamosak vagyunk, pedig ezt a vitát valóban nem a magyarok kezdték. A hatástörténetre utalva említem meg a „kis vagy második vadrózsa-pör”-t, amit a Vadrózsákra visszautalva, száz évvel ezelõtt folytattak egymás között a magyar folkloristák a népköltési szövegek lejegyzésének és közlésének szabályairól.

A Vadrózsák elsõ kötete megjelenésének fölidézése után rátérünk a második kötetre. Olosz Katalin csaknem kilencven oldalt kitévõ bevezetõ tanulmánya 1862-vel veszi fel a történet fonalát. Kriza, aki ekkorra unitárius püspök lett Kolozsvárott, végre elhatározta, hogy sajtó alá rendezi és nyomdába adja gyûjteményét. A kiadást gróf Mikó Imre mecénási támogatása is segítette. A kézirat ívenként került sajtó alá, és a munka során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tervezett terjedelem nem elegendõ, szükség lesz második kötetre. Kriza annyira komolyan gondolt rá, hogy válogatott az anyagából, ugyanakkor újabb gyûjtéseket kezdeményezett, újabb munkatársakat keresett. Az elsõ kötet nagy visszhangja a Vadrózsa-pörrel együtt néhány hónapig ugyan lassította a munkáját, de 1863 nyarán már ismét tervezte a második kötet – elképzelése szerint – közeli kiadását. Igyekezett újabb földrajzi területeket és más felekezeteket is bevonni, ugyanis az elsõ kötet szövegeinek zömét székelyföldi unitárius lelkészek és tanítók küldték el neki. Amint Olosz Katalin fölhívta rá a figyelmet, közben óvatos magatartása is változott. Az újabban hozzá került anyagból a második kötet mutatványaként egyre többet publikált lapokban, folyóiratokban. Az új kötet készítése azonban egyre késett. 1875-ben váratlanul meghalt Kriza János.

Gyulai Pál és Toldy Ferenc néhány hónap múlva Budapestre hozatták a hagyatékát. Gyulai azonban hamarosan elfeledkezni látszott a második kötetrõl. Elindult a magyar folklór elsõ reprezentatív sorozata, a Magyar Népköltési Gyûjtemény. Ennek székelyföldi népköltést tartalmazó harmadik számába válogattak be Kriza gyûjtéseibõl. A sorozatszerkesztõ Arany László és Gyulai Pál elkövették azt a hibát, hogy az anyag kiválogatását és gondozását a filológiában járatlan, de annál ambíciózusabb fiatal Benedek Elekre bízták. Benedek éppúgy átírta a szövegeket, mint a sajátjait. Az évek múlásával azután a Kriza-hagyaték sok más kézirattal együtt a sorozatot kiadó Kisfaludy Társaság iratai közé vegyülve a második kötet ügyével együtt hosszabb idõre elfelejtõdött. Senki sem kereste. Amikor 1911-ben Kriza születésének centenáriumára ismét megjelent a Vadrózsák, az elsõ kötet jelölés már elmaradt róla. 

Olosz Katalin tanulmányában igen aprólékosan és részletesen tárja fel a hagyaték történetét. Csakis a legnagyobb elismerés illeti ezért a filológusi teljesítményért. Egy könyvismertetés kereté-ben azonban lehetetlen teljességgel bemutatni munkáját, amivel szétválogatta az összekuszálódott szálakat, tisztázta a félreértéseket, és végül megszerkesztette a Vadrózsák második kötetét.

Három forrásból dolgozott. Az elsõt a még Kriza életében különbözõ folyóiratokban megjelent mutatvány-szövegek képezik. A második forráscsoport ma az MTA kézirattárában található. Ez a hagyaték nagyobbik része, ami 1949-ben hátborzongatóan véletlen körülmények között bukkant elõ sok évtizedes lappangásából. Az MTA székházának pincéjébõl az épületet javító munkások hordtak elõ igen rossz állapotban lévõ papírkötegeket, hogy eltüzeljék. Gergely Pál könyvtáros ismerte föl a Kisfaludy Társaság elveszettnek hitt anyagát, benne a Kriza-gyûjteményt, ami gondos rendezés után került mai õrzési helyére. Majd 1956-ban Kovács Ágnes munkája eredményeként megjelent belõle kétkötetnyi, és tervezték a Vadrózsák kritikai kiadását is. Az ismert események elsodorták a terveket. A harmadik forrás a hagyaték kisebbik része, a budapesti Néprajzi Múzeum adattárában lelhetõ föl. Története szintén kalandos. A Magyar Népköltési Gyûjtemény illetékes sorozatszerkesztõjénél, Sebestyén Gyulánál volt sok más népköltési gyûjtés társaságában, amikor õ 1919-ben kényszerûen távozott a néprajzi közéletbõl, magával vitte. Halála után (1946) Balatonszepezdrõl sikerült a még meglévõ valószínûleg a nagyobb részt megmenteni és közgyûjteménybe szállítani.

Olosz Katalin elfogadhatóan indokolja, hogy a most megjelent második kötet nem biztosan azt az anyagot tartalmazza, amit a hajdani szerkesztõ oda szánt. Már azért sem, mert tervezet nem maradt fenn. De százötven év után nagy valószínûséggel mégis sikerült a rekonstrukció. Most örülhetünk a munkának, még ha Olosz Katalin a könyv elõszavában szerényen mentegetõzik is, hogy nem volt a kutatásra elég ideje. Az a figyelmeztetése inkább megszívlelendõ, hogy föltehetõen lappanghatnak még kiadásra váró kéziratok, melyek föltárása a jövõ kutatóira vár. Távlatosan érdemes a harmadik kötetben is gondolkodni, hiszen a mesegyûjtések kéziratai továbbra sem kaptak helyet a mostani, vaskosra nõtt kötetben.

Az öröm mellett azonban a magyar folklorisztika önkritikus számvetése is helyén való. Vajon nem lett volna elkerülhetõ a másfélszáz éves késedelem? Nem tagadható a neves elõdök sorozatos mulasztása és feledékenysége. Sajnálatos, hogy klasszikus folklórgyûjteményeinknek máig nincs kritikai kiadása. Olosz Katalin hangsúlyozza, hogy õ sem ezt nyújtja, bár sok esetben közel jár követelményeihez.

Tartozunk még annak felsorolásával, mibõl áll a Vadrózsák második kötetének több mint 500 oldalas szövegközlése: balladák és epikus énekek; dalok; táncszók, mondókák, rigmusok; találós mesék; közmondások, szólások; ünnepi szokások; hiedelmek, babonák; „népsajátságok” (azaz különbözõ nyelvi fordulatok, tájszók, hely- és családnevek); „magyar népcsoportok Erdélyben” (dél-erdélyi magyar szórványok és nyelvszigetek leírása). A kötetet nagy terjedelemben jegyzetek, forrás- és irodalomjegyzék, mutatók és kéziratokról készült fénykép-illusztrációk zárják.

Végezetül hadd idézzük a Vadrózsák elsõ kötetének Kriza János által írott elõszavából, amint romantikus és biblikus képpel fokozza az olvasó áhítatát: „És már mint hajdan az égõ csipkebokorból a választott nép istenének szózata, hangozzék e szerény vadrózsa-bokorból is a magyar hongéniusz szava, bizonyságot teendõ arról: hogy a székely föld is – amelyen mostan az irodalom saruját levetve állunk e jelen munkánkkal – az élõ magyar nyelv egyik klasszikus földrésze” (vö. 2Móz. 3). Bízunk benne, hogy ha a Vadrózsák másfél század után is égõn, de el nem enyészve világítanak, még hosszú idõn át a magyar kultúra értékei lesznek.

 

Kriza János: Vadrózsák. II. kötet. Erdélyi néphagyományok. Kriza János és gyûjtõi körének szétszórt hagyatékát összegyûjtötte, szerkesztette, bevezetõ tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. A Kriza János Néprajzi Társaság kiadása, Kolozsvár, 2013. 770 l.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008