magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gaal György: A székely történet kutatása nem jelent elkülönülést. 1994-es beszélgetés Imreh Istvánnal


Az alábbi beszélgetést 1994 nyarán – Imreh István 75. születésnapját megelõzõen – szegedi felkérésre készítettem, s némi késéssel az Aetas címû Történettudományi folyóirat 1995/1–2. száma a 233–239. lapjain közölte. Folytatólagosan ismertették Imreh István válogatott bibliográfiáját és egy tanulmányát. Imreh Istvánt a továbbiakban még számos elismerés érte: 1995-ben a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem díszdoktorává avatták, 1998 tavaszán az EME tiszteleti tagjává választották, 1999-ben megünnepelték 80. születésnapját, s erre az EME kiadásában megjelent egy 680 lapos emlékkönyv a tiszteletére mûvei könyvészetével. 2001-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. 2003. január 31-én halt meg, a Házsongárdi temetõben nyugszik. 2013-ban halála tizedik évfordulójára emlékeztünk, s ekkor derült ki, hogy nem ismeretes az 1994-ben Imreh Istvánnal készített beszélgetés, az abban rejlõ számos életrajzi és mûvelõdéstörténeti adat. Ezért véltük szükségesnek újra közreadni a szöveget, egyben így tisztelegve közülünk a tíz esztendeje távozott történettudós emléke elõtt.

– Tisztelt professzor úr, kedves barátom! Életrajzi adataidból kiderül, hogy Sepsiszentkirályon születtél 1919. szeptember 12-én, de iskoláidat már Kolozsvárt és Brassóban végezted. Életed fõ témakörét eszerint székely eredeted határozza meg, mégis miért kellett két ilyen egymástól távol esõ iskolában tanulnod, s milyen indíttatásokat kaptál ezekben?

– Nálunk, székelyeknél az iskoláztatás, a taníttatás régi szép tradíció és kényszerûség. Az volt a mi családunkban is. Bizonyítja ezt a 17–18. századbeli ludi magisterek, schola mesterek, deákok hosszú sora. Imreh Sámuel dédnagyapámnak hét fia közül hat tanult, ha más egyebet nem, mesterséget. Már az õneki jutó örökség is kicsi volt. Mózesnek, testvérének az anyakönyvben a határõrkatona státusát jelzõ Huszár szó után csúfondáros toldalékként odaírta valaki: „Hogy es ne volna – lo­vatlan huszár”. Tanulni kellett tehát. Az is szokás volt ­– Újfalvi Sándor is írt róla –, hogy a római, a helvét, az egyhitû háromszéki a maga felekezetének valamelyik hírneves kollégiumában tanult. Én a Szamos-parti messzi városba kívánkoztam. Kolozsváron azután csodálatos iskolában diákoskodhattam. Az Unitárius Kollégiumban, a bennlakás évszázados rendtartásának önigazgató fegyelmébe fogottan ismerkedhettem a szellem szabadságával, értékelõ nagyrabecsülésével. Csak azt említeném meg, hogy titkon már mi, az „alsó négybeli” fiúkák is folyóiratot szerkesztettünk. Nem gyõztük ki­várni, hogy a felsõsök jogaival élhessünk. A kiváló linóleummetszõ, miniatûrista Tóth István, rajztanárom, engem mûvészjelöltnek tekintett, és vittem is annyira, hogy új­ságban is felemlegettek: „a Székelyföld küldi az õstehetségeket”. Édesapám történetesen olvasta is, és hogy a bohémségtõl, az elzülléstõl megoltalmazzon, a közeli Brassó református Kereskedelmi Iskolájába íratott be. Kezdetben fájdalmas volt a csere, de társak, barátok és kiváló tanárok itt is akadtak. Rajz helyett társadalomrajzot, a falukutatók könyveit tanulhattam Szécsi Sándor tanár úr jóvoltából, és készülhettem az ÁGISZ-mozgalom ösztönzése nyomán is az értelmiségi szolgálatra.

– A bécsi döntést követõ négy esztendõ alatt végezted a kolozsvári Ferenc József Tu­dományegyetemen a közgazdasági szakot, gazdaságtörténetbõl doktoráltál. Milyen lehe­tõsége volt akkoriban egy diáknak bekapcsolódni a tudományos kutatásba? Kik voltak ha­tással rád? Hogyan fordultál a gazdaságtörténet felé?

– Meg kell vallanom, értetlenül, csodálkozva regisztrálom s fájó döbbenettel veszem tudomásul, hogy van nemzedékek közötti harc is. Van sajnos, bár ölthet prog­ressziót szolgáló formát is. Én mindenesetre annak a kapcsolatrendnek a híve és bizonyságtevõje vagyok, amelyben az utódok kiválasztják maguknak elõdeiket, tanulók a tanítókat, és a jussolt szellemi javakért õszinte szeretet, igaz hála fûzi a fiatalt az ifjú  szívekben élõ korosabbakhoz. A Ferenc József Tudományegyetem Közgazdaságtu­dományi Karán sok volt az érdektelen diszciplína, a számomra közömbös tanár. Ugyanakkor azonban filozófiát, szociológiát, statisztikát, néprajzot, jogtörténetet, gaz­daságföldrajzot vagy nyelvhelyességet nem csak fakultatív szaktárgyként studírozhattam, hanem önzetlen, lelkes baráti támogatást is élvezhettem elõadóik részérõl. Az egyetemi tanszéki intézetek munkaközösségei mellett ott volt aztán a Teleki Pál szorgalmazására életre kelt Erdélyi Tudományos Intézet, ahol famulusként, munka­társként szívesen fogadták a dolgozni akaró egyetemi hallgatót. Én rövidesen a szocio­lógus és statisztikus Venczel József hívévé szegõdtem. Dimitrie Gustinak, a román monografikus szociológia mesterének õ régi és legjobb magyar tanítványa volt, s én mindkettõjüknek buzgó olvasójává váltam. A magyar népi mozgalom szellemiségét Venczel sokra értékelte, én pedig közösségi felelõsségtudatot tanultam legjobb képvise­lõitõl. Csoda-e, hogy elsodort, magával ragadott a bálványosváraljai falukutató mozga­lom, a monografikus terepmunka évekig tartó szenvedélye? Jól meghatározott közpon­ti feladat megoldásán fáradozva azután keserves teherré, gyötrõvé vált a tudatlanság. A népi, paraszti múlt ismerete hiányzott nekem leginkább, s így kellett óhatatlanul Kele­men Lajos fõigazgató úrhoz fordulnom. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudós le­véltárosa élete hetedik évtizedében járt akkor, és tanított, dolgoztatott, bátorított. Így vált fõtárgyammá az egyetemen a gazdaságtörténet, és ezért lett doktori dolgozatom címe: A székely közbirtokosságok története.

– Tudományos pályádat az Erdélyi Tudományos Intézetnél kezdted. Mi is volt en­nek az intézetnek a célja, szerepe? Rád milyen feladatok hárultak?

– Az egyetem elvégzése után az ETI-hez neveztek ki ösztöndíjasnak. A második világháború pusztító viharától megtépetten bár, de az intézet újra munkálkodni kez­dett. Célja a romániai magyarság szellemi erõinek összefogása, a tudományos kutató­munka központjának fenntartása, tervezõ, szervezõ, támogató keret biztosítása volt. Újjászületésekor a Bolyai Tudományegyetem tartozékává vált. Rektorunk, Csõgör La­jos volt az elnöke, igazgatója pedig a prorektorunk, György Lajos. Rövid, más irányú, létfenntartó munka után tértem én is vissza: helyettes tanársegédként (munkatársam volt Faragó József és Markos András).

A hétköznapok sodrában élõ ember nem mindig tudja sorsát, helyzetét helye­sen megítélni. Én sem tudtam akkor eléggé örvendeni a nékem jutott „csodálatos élet”-szakasznak, de azt sem mértem fel, hogy mennyire vulkán tetején építkezünk. A Bolyai Egyetemhez társultan az utóéletét élõ intézetben színvonalas tevékenység folyt. Igényes munkatervek készültek, mûködött a hiánytalan folyóirat-sorozatokkal, csodálatosan ránk szabott kézikönyvtárral felszerelt dolgozóterem, s mellette a „nagykönyv­tár”. Kiadványcserét szerveztünk Európa sok országával. S mindezt, azt hittük, jól végezzük, hiszen vezérelvünk a tudományos kutatómunkának a témaválasztásban, módszerben és feldolgozásban megnyilatkozó, testet öltõ autonómiája volt.

1947 nyarán a György Lajos ellen indított hajszával valójában már kezdetét is vette „gleichschaltolásunk”, a föld rengeni kezdett alattunk. Az ETI élére Gaál Gábor került, õrá hárult aztán az a feladat, hogy az intézetet a kolozsvári Akadémiai Fiókba olvassza be. Betiltását elrendelõ törvényt nem hoztak, csak csendben átadták intézmé­nyünket az enyészetnek. Mi, „fiatalok” az egyetem és az akadémia munkatársai let­tünk. Én 1948 õszétõl a gazdaságtörténet elõadója.

Rövid ideig tartó, szép és sûrû élet volt számomra ez a néhány évecske. Jólle­het a rám háruló feladatok sorában az adminisztratív munka mind jelentõsebb szerep­hez jutott. 1946-tól, minisztériumi kinevezés nélkül ugyan, de aligazgatóként szer­veztem. Ugyanakkor azonban dolgoztam Venczel József interdiszciplináris kísérleti szemináriumában, felelõse, titkára voltam a magyar nyelvû szabadegyetemnek, válasz­tott tanárigazgatója a mi népi kollégiumunknak, a Móricz Zsigmond Kollégiumnak. És ami a legfontosabb: élhettem – ha nem is minden napomban, órámban – a tudományos kutató életét. Gyûjtöttem. Levéltárban és terepen is. Hátizsákkal felszerelten jártam a Székelyföldet, nyomoztam, kerestem a népi emlékekben, falujegyzõkönyvekben, falutörvényekben rejtezkedõ megíratlan paraszti, határõrkatonai székely múltat. Meg is jelent a Székely falutörvények címû kis különkiadványom. A debreceni történész Szabó István izenete szerint: jó úton járok, de végig kell mennem rajta. Nos, hát mendegélek azóta is.

– Az Erdélyi Múzeum-Egyesület elvett, elbirtokolt nagybecsû levéltárát vezetted 1950–1953 között. Hogyan zajlott le ez az államosítási folyamat, okozott-e törést az anyag használhatóságában, a kutatásban? A múzeum és levéltár korábbi fõigazgatója, Kelemen Lajos ekkor még rendszeresen bejárt kutatni, milyen kapcsolat fûzött hozzá?

– Az 1950. évi február 12-i jegyzõkönyv regisztrálta az EME megszüntetését. A Jakó Zsigmond szakértelmét, ízlését, a historizálásnak centrumot, szép fészket teremtõ mindenkori igyekezetét dicsérõ munkahelyünket, a Farkas utcai levéltárat – Venczel József elfogatása után – zár alá helyezték. Méltatlankodásunkra s egyes városi vezetõk (pl. Veress Pál) szorgalmazására végül újraindulhatott itt a munka. A szellemi irányítás, sõt a gyakorlati tevékenységet elõíró tanácsadás továbbra is Jakó Zsigmondra hárult. Kinevezés nélküli felelõssé, a levéltárat igazgatni engem tettek meg. (Az egye­temi munka mellett ugyanis az Akadémia Történetkutató Intézetének is alkalmazottja voltam.) Az, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltára kinek a tulajdona, ki birto­kolja, milyen jogcímen – számunkra bizonytalan volt. Kezdetben a „Kolozsvári ideigle­nes városi bizottság vezetése alatti volt EME-levéltár” voltunk. Levéltárosunkat az Akadémia adta, a villanyszámlát, házbért és így tovább a Státus-javak kezelõsége fizette. Meglehet – gondolom –, csendes felõrlõdésünkre vártak, és az volt a cél, hogy mi ma­gunk kérjük birtokba vételünket. Amikor 1953-ban megkíséreltük a város gyámságába való végleges átlépést (ekkor már Ditrói Ervint ajánlottuk az igazgatói szerepkörre), az Akadémia gyorsan intézkedett. Átvett és hivatalt is költöztetett reánk. (A Belügymi­nisztérium azután 1974-ben kiterjesztette hatalmát az akadémiai levéltárakra is. Rövi­desen a volt EME levéltárát is elnyelte, majd – különbözõ ürügyeket találva – hasz­nálatát meggátolta.) Itt tartósítódott, egybecementezõdött azonban jó néhány évre egy kis historikus mûhely. Számomra hivatalvesztésem után is tanítómestereket, baráti munkaközösséget, vitapartnereket biztosító, életszépítõ menedékhely maradt.

Kelemen Lajos fõigazgató úrnak, Lajos bácsinak – kis idõ múltával – ismét otthonává lehetett a Farkas utcai Bethlen-ház. A levéltár utóéletében a korábbi munka­helyén maradt Dani János ernyedetlen szorgalmával, kutatókat kiszolgáló önzetlenségével szerzett felbecsülhetetlen érdemeket. Levéltárosnõnk – Bujor Surdu kollégánk felesége – tõle inspirálódva tett meg mindent, hogy Lajos bácsi visszatérjen (a meg­felelõ acéltollal és tintafajtával díszített) íróasztalához. A nehezen kiolvasható vagy ér­telmezhetõ kézirattal, oklevélbeli szóval, mondattal azután hozzá zarándokoltunk mi is. Engem – ismervén érdeklõdési körömet – ezen az asztalon gyakran várt az ajándéka: egy-egy már ki is másolt szöveg, részlet, utaló cédula. Közel lakván egymáshoz, sok es­tén kísértem el, mentem vele hazáig. Õszintén meg kell vallanom, fõ gondunk az õ kedvelt, ismerõs macskáinak, pinceablakokból, más rejtekekbõl elõbúvó cicáinak az esti megvendégelése volt.

– Harmincöt éven át voltál a kolozsvári Bolyai, majd Babeº–Bolyai Tudományegyetem tanára. Egyetemes és legújabbkori történetet, gazdaságtörténetet adtál elõ. Mivel magyarázható, hogy a kolozsvári egyetemen egy rendkívül rangos történész tanári kar alakult ki, minden korszaknak megvolt a maga tudós professzora, akikre mind a határon túli magyar, mind a román kollégák tisztelettel néztek fel?

– Bizonyára szerepe volt az eredményeinkben az õsi magyar felekezeti iskolák, kollégiumok színvonalának, a tanári karok sajátos oktató, nevelõ munkájának. Kollégá­im, barátaim ugyanakkor egy hagyományos, mi-tudatos munka-ethosz hívõiként na­gyon szorgosan, igen keményen dolgoztak. Egyeseket a jó hatású erdélyi örökségünk, a sztoicizmus is erõsített. És nem lebecsülendõ hajtóerõ volt a jó értelemben vett becs­vágy. Nem idealizálni szeretném ezt a múltunkért itt felelõsséget vállaló értelmiségi csoportot. Sajnos, nem mindenki, nem mindenkor tudott csak bocsánatos bûnök elkö­vetõje lenni, s így „vétségtelen igaz” kevés volt miközöttünk is.

Az intézményteremtõ õsök nyomdokait követve kerestük a munkacsoportokat. Volt is egyetemünk, különállóan, majd a Bolyaihoz csatoltan Erdélyi Tudomá­nyos Intézetünk, és párhuzamosan ezekkel mûködött az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Amikor az önálló magyar tudományos kutatótömörülést nem tûrõ hatalmi erõszak ezeket az alakulatokat elsorvasztotta, megszüntette, azonnal kerestük az amorf, statútum és stallum nélküli, de kohéziót éltetõ formákat. Végezetül többen már csak egyedül, egyszemélyes mûhelyeikben, celláikban vállalták magukra egy-egy tudományos intézeti szakosztály tennivalóit. Nálunk, historikusoknál nagyobbnak tûnõ volt a felelõsség, nagyon nehéz frontszakaszon küzdöttünk; mai kedvezõ megítélésünk – gondolom – egy magatartásforma dicsérete is lehet.

– A tudományos kutatómunkában volt-e valamilyen rendszeres együttmûködés a ta­nári karon belül, vagy ez teljesen esetlegesen alakult?

– Az egyetemi tanszékeken (vagy az EME, ETI keretében) a történetkutatás rendszeres együttmûködésre alapozódott, részletesen kidolgozott munkatervek útmu­tatása szerint folyt. A Nicolae Iorga Történettudományi Intézet Nemzetiségtörténeti Osz­tálya – Demény Lajos vezetésével – egy ideig még segíthetett abban, hogy ne esetleges vagy éppen ki-ki kedve szerinti legyen a munka. Természetesen nem ez az igazodás akadályozta azt, hogy a gályarabok padjából akárki is kedve szerinti munka­padot formáljon, de számomra és társaim számára parancs volt a „köz javára törekedés” elmúlt századokból való üzenete. Gyakorlatilag: ha például nagy ünneppé kíván­tuk tenni Bethlen Gábor születésének négyszázadik évfordulóját, s nekem jutott meg­munkálásra a gazdaságtörténeti dûlõ, a székely história mezejét parlagnak, ugarnak kellett egy idõre hagynom. Szívesen tettem.

– Mint kutató elsõsorban a feudalizmusról a kapitalizmusra való áttérés problema­tikájával foglalkoztál, s ezen belül is ennek székelyföldi vetületével. A származáson kívül mi vezetett rá erre a témára, s melyek fontosabb, újszerû megállapításaid, eredményeid?

– A kapitalizmusba, a polgári társadalomba születtem bele. Ez volt a jelenem. Én ebben a sorsunkat meghatározó – akkor válságban lévõnek hitt, de mindenképpen reformálásra szoruló – jelenben szerettem volna tájékozódni. Ezért kellett a Marc Bloch-i szóra figyelmeznem: „A jelen meg nem értése a múlt nem ismerésébõl szár­mazik”. Henri Pirennel együtt vallottam, hogy azért vagyok történész, mert az életet szeretem. Így osontam vissza (Hajnal Istvánt sajnos még nem ismerve) a szociológiából a históriába, ami valójában ugyanazt a tájegységet jelentette, csak éppen hosszabb utat kellett a kutatónak megtennie. Az otthonosabbá lett történelmi szakomban az­után újabb megismernivalót találtam a felsejlõ elõzményekben. Így jutottam el a ki­egyezés korától 1848-ig, a reformkorig, a felvilágosodás nagy századáig, majd a fejede­lemségig. A paraszti múlt nagy jelentõségû szerkezetváltása, a nagyon lassú struktúra­módosulás szükségessé tette a feudalizmus alkatának, majd alkonyának hosszabb elemzését, sokoldalúbb vizsgálatát.

Mit tudtam meg? Sokra értékelném végre önmagam, ha erre a kérdésre pár szóban felelni tudnék. Mindenképpen nagy-nagy öröme, ajándéka csodálatos életemnek, hogy megjelenhetett az Erdélyi hétköznapok címû könyvem. Ezt a mun­kámat idézném meg tanúságtevõnek. Magyarázatként az 1979-es kiadásban már az a pontosító alcím szerepel, hogy „Társadalom- és gazdaságtörténeti írások a bomló feu­dalizmus idõszakáról”. Az elõszó elsõ bekezdésében siettem elmondani a követke­zõket: „A szerzõ – falukutatóként való indulása és gazdaságelméleti iskolázottsága kö­vetkeztében is – kezdettõl fogva a társadalom- és gazdaságtörténet elemzését és e kö­rön belül a parasztság históriájának mûvelését érzi legsajátosabb feladatának. Arra is régóta törekszik, hogy a hajdanvolt köznapi dolgok iránt érdeklõdést keltsen, a hét­köznapi események krónikája számára olvasókat toborozzon”.

Újfajta mûvelõdéstörténetet szerettem volna írni. Olyat, amelyben – Georg Simmel szerint is – egy alakulat keretében szerves egységükben, összefüggéseikben vizsgálhatók a jelenségek, a történeti tények. Ezért kerestem meg a szabadparasztot a faluközösségben, a jobbágyot, zsellért az uradalomban, a birtokon robotolva, céh­ben a kézmûvest, manufaktúrában a munkást, majorsági gazdaságában a földesurat. Talán sikerült is így életszerûbb rekonstrukciót formálni és a sok régió-, provinciabeli sajátost az európai rokonsági körrel találkozóra invitálni, megismertetni. Ezzel pár­huzamosan egy formációban, alakulatban, a faluközösségben végigkísértem – a 16. századtól majdnem napjainkig – elfeledett, eltékozolt örökségünket, a kötöttségek világabeli szabadságot, a feudalizmus kori demokráciát, az önigazgató, rendtartásokra épülõ autonómia tradícióit.

A székely történet kutatása, mondanom sem kell, nem jelent semminõ elkülönülést. E tájegység, a Székelyföld szülötte lévén, ezt a székely társadalmat jobban isme­rem. Emellett itt találhattam meg a legnagyobb bõségben azokat az irományokat, fel­jegyzéseket, falutörvényeket, falujegyzõkönyveket, amelyekben székely lófõk, gyalogo­sok, határõrök, jobbágyok saját kezûleg örökítették meg értelmes rendre törekvõ éle­tüket. Ezért kellett megírnom 1973-ban A rendtartó székely falut, majd 1983-ban A törvényhozó székely falu címû könyvet. Parasztságtörténetet írhattam, paraszti források alapján. A Kászonszéki krónikában, amelyet Pataki Józseffel együtt írtam, és 1992-ben jelent meg, ezt az alapsejtet, a paraszti communitást is igazgató széket (vár­megyét), tehát a tágabb, szélesebb körû autonóm székely intézményi formát próbáltuk meg hétköznapjaiban megfigyelni.










– Már 1941–1944-ben falukutató táborozásokon vettél részt, a helytörténetet össze­kötötted a szociográfiával. Tanítványa és munkatársa voltál Venczel Józsefnek, írásait is kötetbe rendezted. Változó valóság címmel szociográfiai tanulmánykötetet szerkesztettél 1978-ban. Beszélhetünk-e egy erdélyi magyar szociológiai-szociográfiai iskoláról? Hogy lá­tod a magad szerepét ebben, van-e folytatás?

– A falu mezei gazdaságának a vizsgálata, a szociológiai felmérés, néprajz-, jogszokáskutatás mind a monografikus szociológiai iskola kerettényezõinek a megis­merését szolgálta. Recens jelenségekkel foglalatoskodó falukutató diákok voltunk tehát. Az is igaz, hogy valóban modell értékûnek szántuk a bálványosváraljai – sok ember többévi munkáját summázó – falumonográfiát. 1944-ben azonban már tájegység­vizsgálattá szerettük volna felnöveszteni, kiterjeszteni (az egy falubeli mélyfúrás isme­reteire támaszkodva) a váraljai módszert. (Alkalmam volt még Magyary Zoltánnal be­szélni meg a módozatait.)

Hogyne kívántam volna újra felvirágzónak látni a romániai magyar társadalomkutatást, és kötelességemnek éreztem, hogy az egy évtizedet is meghaladó bebörtönzést kitöltött, még szellemi erejének teljében elhalálozó Venczel Józsefnek a nevét, személyiségét a fiatalok között ismertté tegyem. Iskoláról szólni nagy túlzás volna. Min­denképpen jelentõs azonban ez a kísérlet, hiszen tanúsága az önismeretre törekedõ er­délyi értelmiségi felelõsségtudatnak. A Változó valóságot (1978) kezdetnek, újra­kezdésnek, kapunyitásnak szántuk csupán. Az önismeret útján (1980) pedig a nagy adósság törlesztésének kezdete volt. Hét évig járta a kézirat a cenzúra rögös útjait, amíg végül csonkulva bár, de jelezhette: nem mondunk le az értékes magyar szo­ciológiai elõzmények számbevételérõl, és arról sem, hogy Venczel Józsefrõl fiatal szo­ciológusaink és történészeink is tudjanak.

– Ide kapcsolhatók a Csetri Elekkel és Pataki Józseffel végzett statisztikai vizsgálódásaid is...









– A szociológia, a váraljai falukutatás valóban igényelte a statisztika elméletének és módszerének ismeretét. Venczel József e tudományágnak kiváló mûvelõje volt. So­kat tanultam tõle, majd a Bolyai Egyetemen magam is tanítottam. Vallottam az Annales-iskola jelszavát: „most mérni és számolni kell”. Annál inkább, mert a mennyiségi számbavétel, a kvantifikált história megnehezítette a mítoszgyártást, ferdítést, hami­sítást. Csetri Elekkel a feudalizmusból a kapitalizmusba átmenõ erdélyi mezõgazdaság történetének megírásakor sok tendenciózus hipotézist cáfoltunk meg. Vele és Pataki József – nemrégen elhunyt – barátommal együtt munkálkodva a társadalom szerkezetének rendi összetételét, feudális struktúra-rétegzettségét vizsgáltuk. E tárgykörbõl va­ló Erdély változó társadalma (1767–1821) címû könyvünk, és az ezt kiegészítõ, 1821–1848-as állapotokat felmérõ tanulmányunk.

A székely társadalomtörténet nagy és régóta folyó vitát kiváltó kérdését, azt, hogy eljobbágyosodott-e vagy megmaradt egyenlõen szabadok népének a székelység, szintén e módszer alkalmazásával lehetett végre pontosan és félremagyarázhatatlanul megválaszolni. Az 1614. évi székely lustra történeti statisztikai forrásértékét különben 1977 szeptemberében a nemzetközi történeti demográfiai kollokvium hallgatósága is megismerhette.

– A Kriterion Könyvkiadó adta ki 1979-ben az Erdélyi hétköznapok 1750–1850 címû negyedfélszázlapos összegezõ társadalom- és gazdaságtörténeti köteted, majd ez Viaþa cotidianã la secui 1750–1850 címmel 1982-ben románul is megjelent. Milyen volt a vissz­hangja? A román tudományosság is elfogadta megállapításaidat?

– Valóban, 1981. július 17-én az Erdélyi hétköznapok címû könyvemért a Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája nekem ítélte a Nicolae Bãlcescu-díjat. A könyvet a Kriterion román nyelven is megjelentette – a székelyeket helyezve elõtérbe –, és a Nicolae Iorga Történettudományi Intézet igazgatója, ªtefan ªtefãnescu írt hozzá elõszót. Eleinte – Do­mokos Gézától tudom – ódzkodott ettõl a munkától. Kérték, nézze meg a román nyelvû kézirat egy-két lapját. Megnézte és vállalta az elõszó írását. Érdemen felül di­csért, de õszintén. Az intézetben mintaként javallotta a bukaresti kutatóknak. A Hét­ben megjelent általa írott szövegbõl idézném: „Imreh István munkája – a történelmi igazság alaposabb felméréséért, alkotóan tökéletesített módszertana miatt is – a nem­zetközi történetírás legsikerültebb s egyben legmodernebb eredményei mellé he­lyezendõ”. 1982 õszén megjelent még egy-két kisebb ismertetés. A könyv elég hamar elfogyott. Munkásságukban azonban azok a módszertani megoldásokat keresõ ko­lozsvári fiatal román történészek használták fel elsõsorban, akik közül többen tanítvá­nyaim is voltak. A korszerûbb székelység-képhez senki sem szólt hozzá.

– A Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli (1977) és a Magyar Tudományos Aka­démia külsõ (1990) tagsága mellett munkásságod milyen elismerését idéznéd még fel?

– Álszerénység volna e kérdésre a szerénység leplébe öltözötten válaszolni. Megilletõdötten és hálás szívvel fogadtam például a magyarországi néprajzos barátaim biztatását: azt, hogy 1977-ben a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja lehettem. (A kolozsvári román–magyar néprajzi körnek már a negyvenes években szorgalmas munkatársa voltam.) Mélyen meghatott, hogy idõ múltával, 1990-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság is tagjai sorába fogadott, majd a fiatalok tiszteletbeli elnökséggel kedveskedtek volna, de azt már nem fogadhattam el. Az 1983. év legjobb romániai magyar könyvének kijáró Korunk-díjat nekem ítélték. Ezt már negyvenéves falutörvénygyûjtõ konokságom elismeréseként valóban õszintén köszöntem meg. Azután jött a meglepetés, a nagy megtiszteltetés: 1990 májusában a Magyar Tudományos Akadémia 150. közgyûlésén gazdaság- és társadalomtörténeti munkásságom elismeré­séül külsõ taggá választottak.

– Egykori tanítványaid szerint Pataki Józseffel együtt ti tudtatok leginkább a törté­nész diáksághoz közeledni; irányító- és segítõkészséged közismert. Ma, amikor az erdélyi értelmiségi középnemzedék hiányára szoktunk panaszkodni, hogy látod az utánpótlás kér­dését? A saját témakörödben lesz-e folytatás?

– Valóban többen is vannak ma már jelentõs súlyú, ismert nevû historikusok, akik hajdan az én elõadásaimat is hallgatták, szemináriumaimra jártak. Miként volna lemér­hetõ azonban az, hogy mennyi az én részem a szakember, az alkotó értelmiségi formá­lásában? Hogyha engem sohasem hallgat, nem olvas, vajon nem jutott volna-e el akkor is oda, ahová elérkezett? Azzal is számolnunk kell, hogy a könyvtárak, a korábbi elõ­dök könyvei, írásai szintén döntõ fontosságúak lehetnek. Tanulmányt írhatnék magam is arról, hogy csak olvasmányélmények alapján kitõl mit tanultam.

Az erdélyi értelmiségi középnemzedék hiányát joggal emlegetik; valóban, szólhatnék a történészekrõl is, tanítványaimról, barátaimról. Sajnálom õket és hiányoz­nak. A „horror vacui” elmélete elavulhat, de nem maradhatnak üresen az õrállomások, valaki a helyükbe lép. Azt kell nagyon segítenünk. Történelmet sokan tanulnak. A Babeº–Bolyai Egyetemre is kerültek új, fiatal, történelmet oktató tanárok. Ismét mûködik, dolgozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, s mind nagyobb súlya van új neveknek. Az én kutatási témakörömben pedig már van, és bízom benne, lesz is folytatás, hiszen rengeteg a tennivaló. Aranka György 1791-ben mondott szavait idézném: „munka elég vagyon, csak ember légyen reá”.

 

 

Az interjút Imreh István diákkori festményeivel illusztráltuk. A reprodukciókat László Miklós készítette.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008