magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: A titokzatos Árpád-kori szentély és az akadémikus pap. Újabb adalékok Magyarvista művelődéstörténetéhez


Újabb építészeti és írásbeli adalékokkal gazdagodott Magyarvista mûvelõdéstörténete. Az Árpád-kori templomáról híres, kõfaragók és gazdálkodók lakta kalotaszegi falu az anyaországból Erdélybe, ezen belül Székelyföldre látogató, illetve az onnan hazafelé tartó turisták egyik kedvenc helyévé vált, ami egyfelõl Árpád-kori templomának, másfelõl a helyi népviseletnek köszönhetõ. Jeles napokon ugyanis enyhe túlzással a falu apraja-nagyja felölti hagyományos ünnepi gúnyáját, amelynek megörökítésére még a távoli Japánból is gyakran érkeznek fényképészek, néprajzosok, illetve általában a szép iránt érdeklõdõk. A Kalotaszeg legcifrábbként számon tartott falujában ma is sok cifraszobában õrzik a nemzedékrõl nemzedékre örökölt, ruhákban, festett bútorokban és edényekben (tálakban) megtestesülõ mintakincset, ezeket a szobákat is gyakran látogatják a vendégek.


A falu központjában kiemelkedõ dombtetõn álló Árpád-kori templom, valamint a 18. század derekán készült, eredetileg zsindellyel, ma égetett cseréppel fedett harangláb is igen vonzó. A fából ácsolt haranglábban található kisebbik harangot Mátyás király, az IHUS NAR (Názáreti Jézus – B. L.) feliratú nagyobbat 1784-ben Geréb László püspök adományozta a falunak. A templomban olyan ritkaságok láthatók, mint például az 1900-as évek elején feltárt, késõbb bemeszelt, majd az utóbbi években ismét feltárt, Jézus csodáit és a szentek életét bemutató középkori freskók. Nem kevésbé értékes és érdeklõdésre számot tartó az a papi pad (Mózes szék), amelyet szintén Mátyás király korából származtatnak, valamint a régi szentély bordás boltozatának a kulcskövébe vésett, az akkori feljavítás idejét jelölõ 1498-as évszám. Ugyanakkor ritkaságszámba megy a Gyalui Asztalos János által 1699-ben készített nyugati karzat, az Umling Lõrinc és fiai által az 1765-ben készített déli bejárati ajtó, a szintén általuk készített úrasztala, a szószék, a padok és a festett kazettás mennyezet, az énekek számát hirdetõ tábla és az 1825-ben vásárolt kicsi orgona.

Az elmúlt év végén újabb leletek kerültek elõ Magyarvistában. Ezekre akkor bukkantak rá, amikor november utolsó harmadában, illetve december elején a teljes restaurálás elsõ lépéseként szakemberek bevonásával és a Teleki László Alapítvány támogatásával a mûemlék templom körül kutatógödröket ástak. A falakon ugyanis néhány éve repedések és felázások jelentek meg, ezek okát keresendõ ástak, vízelvezetõ csöveket és vízálló szigetelést helyeztek el. Az Erdélyi Református Egyházkerület pályázati forrásaiból elkezdett munkálatok során a templom északkeleti sarkán egy félkörív záródású Árpád-kori szentély alapjaira bukkantak. Ennek építését az ásatásokat vezetõ Csók Zsolt régész a 13-14. századra teszi, ami megerõsíteni látszik a feltevést, miszerint az 1280 körül épült istenházát az 1241-1242. évi elsõ tatárjáráskor elpusztult Szent István-kori templom alapjaira húzták fel. A szakember szerint igen nagy a valószínûsége annak, hogy a mai alatt egy Szent István korabeli, 11. századi templom, illetve annak maradványa is létezik. És akkor hadd tegyek hozzá ehhez még egy adalékot: Daróczi Ferenc néhai magyarvistai református lelkész és esperes gépírásos egyháztörténeti összefoglalója (A vistai ref. egyházközség múltjára vonatkozó adatok és tovább folytatandó feljegyzések) 2. oldalán ez áll: „(…) 1911-ben Budapestrõl a Magyar Mûemlékek Bizottságától itt járt Sztehló Ottó mérnök úr és elõttem úgy nyilatkozott, hogy a templom hajója III. Béla király idejében épült. Megállapíthatónak mondta ezt a nyugati ajtó és a három külsõ szeglet tetején levõ, úgynevezett kváderkõ stíljébõl. 1922-ben a Román Mûemlékek Bizottságától is künn voltak s a bizottság vezetõje, Roska Márton úr pontosan ugyanazt mondta, hogy III. Béla király idejébõl való (1173–1196). Ez a két, egymástól teljesen független szakvélemény és kormegállapítás nem egyezik a Kelemen [Lajos] tanár úr elméletével, de azonosságuk igen feltûnõ és meggondolkoztató. (…)” Ezzel a toldalékkal csak jelezni szeretném: elképzelhetõ, hogy nem járnak messze a valóságtól azok a szakemberek, akik a ma ismertnél korábbra teszik, vagy valószínûsítik a magyarvistai templom létezését.

Szintén a novemberi–decemberi ásatások során az északi, illetve déli falak mentén három sírra is rábukkantak. Mivel azonban ezekben a temetkezés idejére vonatkozó semmilyen tárgyat nem találtak, a sírok korát nem lehetett megállapítani. A csontokat összegyûjtötték és papi áldással, illetve imával visszahelyezték nyughelyükre. Találtak egy ún. idõkapszulát is. A légmentesen lezárt üvegben lelt cédula azt adja hírül, hogy 1962. június 20-án Szallós Kis Ferenc tiszteletes, Szallós István Király kurátor és Kovács Márton harangozó villámhárítót szereltek a templomra, amelynek földelését a hajó északkeleti sarkában helyezték el, s ekkor õk is sírokra bukkantak, amelyeket Szallós Kiss Ferenc elõdje, Daróczi Ferenc tiszteletes és Székely János tanító még 1935-ben feltárt. A csontokat 1935-ben és 1962-ben is gondosan visszahelyezték.

A mostani ásatások tehát nem az elsõk Magyarvistában. Sõt, a templom északkeleti sarkában levõ Árpád-kori szentélymaradványt sem most találták meg elõször! Hiszen az 1962. júniusi idõkapszula céduláján említett 1935-ös kutatás során nem csak a tömör feljegyzésben említett sírokat, hanem a most feltárt szentélymaradványt is megtalálták. Errõl említett munkája 2-3. oldalán Daróczi Ferenc számol be, íme: „(…) Székely János állami iskolai igazgató-tanító, akit fõként az õsrégészet, de általában minden régészeti kérdés igen érdekel, a szentély északi oldalán, a sekrestye fundamentumát meg akarta keresni, s miközben ez után ásott, nagyon érdekes másik fundamentumra is ráakadt. A szentély nyugati sarkától kezdõdõleg egy 60 cm széles, félköríves fundamentum van, amelyiknek a faltól számított sugara 1,90 m, tehát a félkörív másik vége a kiindulási ponttól 3,80 méter távolságban ér a szentély falához. Ennek a félköríves fundamentumnak a belsõ területét egészen kitakarította, sok embercsont, köztük koponyacsont került ki, az eredeti szentély kõ és vakolat törmelékével volt tele. A kõdarabok közt volt egy rongált kõablakfél is és több olyan darab, amin látszott a faragás nyoma. Innen került ki több olyan vakolatdarab, amin látszottak az elõzõ szentély falán volt freskók nyomai. Egy egész pici ezüstpénzecske is került ki a törmelék közül, amit Kalotaszegi Múzeumokba vitt el Kós Károly e[gyház]m[egye]i fõgondnok úr. Hogy ennek a fundamentumnak csontkamra (ossarium) rendeltetése lett volna, nem merte egyetlen tudósunk sem határozottan állítani, csak feltételezik. (Az ossariumokba gyûjtötték össze idõnként a cinterembõl kiásott csontokat). A csontokat egy csomóba visszahelyeztük s melléjük üvegbe zártan megírtuk, hogy kik dolgoztak ott. A 60 cm széles félkörív külsõ szélétõl számítva 80 cm-re van a 80 cm széles sekrestyefal alapja. (…)”

A 2013. novemberi munkálatok emlékeztetõjéül a régi idõkapszula cédulájával, valamint a templom alaprajzaival együtt újabb üzenetet helyeztek el a földben, az új cédulára ezt írták: „Emlékeztetõ II. 2013. november 20. és 30. között a templom fala mellett felfedtük a betonjárdát. Hat kutatógödröt ástunk azért, hogy megállapítsuk, miért repedtek meg a templom falai. Több emberi csontot találtunk (lásd I. Emlékeztetõ), amit gondosan visszahelyeztünk, mindegyiket a maga helyére. Kelt 2013. november 27. Felházi Zoltán lelkész.”  

December végén a templom felázott külsõ falrészeirõl verték le a vakolatot, hogy a sok évszázados kövek kiszáradhassanak. Ekkor az északi oldalon két, a mai szószék két oldalán álló, félkörív záródású ajtókeretre bukkantak, ezek származása is tisztázásra vár.

S hogy Magyarvista mûvelõdéstörténete tovább gazdagodjék, az elmúlt év végén a néhai magyarvistai lelkész, Daróczi Ferenc unokája, a Zilahon élõ özv. Lakó Józsefné Hegyi Éva nyugalmazott muzeológus, régész bocsátott rendelkezésünkre egy érdekes feljegyzést nagyapja hagyatékából. A néhány oldalnyi irat Magyarvistának nem az építészeti hagyatékával, hanem Tatai A. K. Jánossal (1691?–1754), egykori papjával kapcsolatos. Szerzõje, Herepei János sok forrásra hivatkozva állította össze a 18. században élt és utolsó éveiben Magyarvistában szolgáló, ott elhunyt Tatai A. K. János életét, összefoglalóját pedig a helyi református egyházközség történetének adalékaként ezekkel a sorokkal ajánlotta a faluban akkor szolgáló Daróczi Ferencnek: „Kérem kedves jó Ferenc bátyámat, fogadja ezt a kis adatgyûjteményt olyan szívesen, mint amilyen szeretettel én gyûjtögettem az általa megírt vistai egyházközség története számára. K[olozsvár], 1935. VIII. 14. H.[erepei] János”.

Az alábbiakban Herepei János feljegyzése olvasható:

„Tatai A. K. János vistai akadémikus pap vázlatos élettörténete (…)

Született 1691 körül valószínûleg Erdélyben.

Tanult Kolozsvárt, ahol 1710 körül írta alá az iskola törvényeit a szokásos vizsga letétele után. (Tehát késõre ment iskolába, minthogy a subscriptio a 16. életév körül szokott megtörténni.)

Felsõbb évfolyamra jutván alumniumot nyert, ami nem csak szegénysége, de jó tanuló volta mellett is bizonyíték. Itt tanárai voltak: Zilahi Sebes András, majd Baczoni Incze Máté és Szathmár-Németi Sámuel.

1716. évben a Rudimentaria (vagyis alolról számítva a második osztály) köztanítója (prae-ceptora) volt.

1716. XII. 7-én meghalt Bogdányi Mihályné Jenei Annának, Baczoni Máté kolozsvári prof. Anyósának temetésére több társával együtt maga is verset írt. A  tizenhat soros, rímes magyar vers még ugyanabban az évben nyomtatásban is megjelent az egyleveles eulogium-nyomtatványon.

1716 után kollégiumi adsessornak választották meg.

1718 körül Bánffyhunyadra vitték rektornak, miután a kollégiumból kibúcsúzott. Innen meg Zentelkére ment papnak, ahol 1722-ig maradhatott.

Ezután tanulmányai folytatására külföldre ment, miután itthon a nyilvános disputációnak (vizsgának) eleget tett.

1723. II. 7-én az Odera melletti Frankfurtban találjuk, ahol Goezius: Papatus Irrationalis c. könyvét 3 brandenburgi félgarasért megvásárolta az ottani egyetemen tanuló felsõõri Õri Pétertõl [valószínûleg a késõbbi sajószentpéteri (Borsod vm.) esperestõl, felsõõri Õri Fülep Gábor Tiszán-inneni püspök apjától] kölcsönvett pénzen.

Minthogy azonban 1723 augusztusában az Odera melletti Frankfurtban tartózkodó Pataki Sámuel orvosnövendék naplójában nem említi Tatai nevét az ott talált magyarok közt: bizonyosra vehetõ, hogy Tatai ebben az évben utazgatással töltve idejét, Frankfurtban állandóan nem tartózkodott, amit bizonyít az is, hogy 1724. I. 27-én iratkozott be az Odera melletti Frankfurt egyetemére, bizonyosan a theológiai szakra.

Frankfurtban leírta a már ismeretlen Antiquitates c. kéziratgyûjteményét. Ezután azonban ebben a városban nem sokáig tartózkodva Németalföld felé vette útját.

1724. V. 10-én iratkozott be a magyar diákok által igen látogatott franekerai egyetemre, ahol ingyen ebédet és vacsorát, vagy az ezt megváltó naponkénti 8 garast (stübert) élvezhette a friesiai státusok kegyes alapítványából.

Franekerában 1725. V. 19-én befejezte egy kisebb, 48 lapoldal terjedelmû munka másolását. E theológiai mû szerzõje Capellus Lajos.

1725. V. 20-án 3 lapoldal terjedelemben másolt le a dortrechti zsinat irataiból.

1725. V. 21 – VII. 22-ig 507 negyedrét lapoldal terjedelmû theológiai mûvet írt, illetve másolt le. E munka fejezetének címei: Az Istenrõl, A Szent Háromságról, Krisztus Istenségérõl stb.

E három latin nyelvû kéziratot valószínûleg még Franekerában köttette egybe, mint ahogy – feljegyzése szerint – ugyanitt köttette be az »Antiquitates« c. kéziratgyûjteményét is. Valószínûleg ugyanitt írta le a Symbolica Theologiát is, amely azonban kötetlenül maradt. Külföldön léte alatt több neves munkát szerzett meg.

Valószínûleg 1726-ban tért haza. És így négy évig tanulván az akadémiákon, akkora tudást volt alkalma elsajátítani, ami ily hosszú idõre ekkor már kevés theológusnak adatott meg.

Megérkezése után jelentkeznie kellett püspökénél, az Enyeden lakó M. Vásárhelyi Istvánnál. Itthon elõször a kolozsi papságot nyerte el.

1734. IV. 20-án kötelezvényt írt a kolozsi egyházközség számára, amely szerint a katholikusok által elvett quarta helyett nyert fizetésjavításáról arra az esetre lemondását ígéri, mihelyt a quarta-járandóságot sikerül visszaszerezniök.

1735-ben is még Kolozson említtetik.

1741. júniusban már mint kalotaszentkirályi (-zentelki) »miniszter« írja alá a Mária Teréziának fogadott homárgiális eskûkönyvét.

1746-ban már mint damosi papot említik.

1749. február 24-én Damoson született feleségének, Kannás Jutkának fiúgyermeke, akit ugyanazon év III. 19-én Damoson Cassander névre megkeresztelt Hunyadi Sz. Márton [ki 1741 évben gyerõmonostori, 1745-ben magyarvalkói, 1751 körül burjánosóbudai (Bodonkút), 1782-ben nyárszói pap volt].

1749. IX. 24. Damoson végrendelkezik a kéziratai és könyvei felõl, valószínûleg mert ekkor gyengének érezte magát (már t. ha a »moribundus« szót »haldoklónak« és nem költõi értelemben »halandónak« magyarázzuk). Így tehát a bekötött theológiai kéziratait, valamint az »Antiquitates«-t s a Symbolica Theologiát, azután meg Stockius Christianus, Bidembach Felix, De Linda Lucas neves tudósok nyomtatott mûveit kiskorú Lázár fiának hagyta, ha tanul, ha pedig nem szeretné a tudományt, úgy azé a gyermekéi legyenek, aki tanulni fog.

Élete vége felé a vistai papi állomást fogadta el, ahol 1754. május 23-án 63 éves korában meghalt.

Eltemették a vistai templom cintermében, a templomtól délre. Sírjából ma már majdnem semmi sem maradt meg, mert azon keresztül most mély út vezet. Sírköve ma kevéssé elõredült és kopottas.

Halála után, vagy mert Lázár fia nem tanult tovább, vagy mert szükség volt a pénzre, valószínûleg az özvegy még abban az évben behozta a könyveknek talán nagyobb részét Kolozsvárra, eladás céljából. Így jutott az egy kötetbe kötött theológiai gyûjtemény 1754-ben Csomós János, a késõbbi dési pap tulajdonába, aki 1768-ban elhalálozván, testvérbátyja, Csomós Mihály, a kolozsvári ref. kollégium jogi professzora révén kerülhetett a kéziratgyûjtemény a koll. Nagykönyvtárának tulajdonába.

Tatainak Lázár nevû fiára vonatkozólag semmi adat nem került elõ a kollégium levéltárából (de Csomós János bibliaidézetébõl következtetve nem lehetett apjának méltó fia, s így nem is tanult). Ellenben Sándor (Alexander) nevû fia (vajon nem azonos-e Cassanderrel?) 1769. IV. 27-én a kollégiumban subscribált. Majd tanulása végeztével a kollégiumból való eltávozásakor – szokás szerint – mint a koll. Alumnusa, könyvet ajándékozott a könyvtárnak. Ez a könyv pedig az apjáról reámaradt Goerizius: Papatus Irrationalis c. mûvecske. 1776. évben búcsúzhatott ki a kollégiumból, honnan Viskre ment rektornak. (Vajon nem elírása-e az egykorú bejegyzõnek: Vista helyett?) Majd 1781-ben tõtöri, 1782-ben szelecskei (Szolnok-Doboka vm. monográfiája, VI. k., 3o4. l.), 1783-ban kidei, 1797-ben pedig kolozsborsai pappá lett.

K. 1935. VIII. 12.               H. J.”

Herepei János 1935 nyarán még látta Tatai A. K. János sírkövét. Errõl ezt jegyezte fel: „Magyarvistában a cinteremben, a templom déli oldalán mészkõbõl faragott hasábos, ereszes sírkõ. Elõredült és kopottas. Keleti lapján eresz peremén: EMLÉKEZETNEK KÖVE. Alatta: ITT NYUGSZIK AZ ÚRBAN BOLDOGUL KIMÚLT TISZTELETES TATAI IÁNO(S) (T)ES(T)E KI IS ÉLT(63) (ES)ZTENDÕT MEG(HOL)LT A(NN)O 1754 DIE (2)3 MAJI”.

Tatai A. K. János sírhelyét nem sikerült azonosítanom, sírkövét viszont a templomfeljáró támfalának felsõ szakaszába illesztették be 1977-ben, ma is ott látható.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008