magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabó Zsolt: Futó pillantás hátra


   Tele voltunk 2009-ben évfordulókkal. Sikerült is szép összeállításokkal megemlékeznünk Kazinczy Ferenc születésének 250., Benedek Elek születésének 150., halálának 80., Radnóti Miklós születésének 100., a legendás hírû lengyel hadvezér, Bem József illetve Márton Áron püspökünk nem éppen ilyen kerek fordulójáról. Olvasóink visszajelzései szerint eredményként könyvelhetjük el: megfelelõ minõségû eredeti szövegekkel, illetve jeleseink életérõl, munkásságáról szóló hosszabb-rövidebb írásokkal sok hasznos tudnivalót kézügybe adtunk, amelyek segíthetnek abban, hogy térben és idõben jobban tájékozódjanak.

   Az év végi hajrában a gyorsmérleg készítésekor megfeledkeztünk egy eseményrõl, pedig a húszéves forduló elég kerek. Az 1989-es decemberi fordulatról sokan írtak, s még minden bizonnyal írni fognak az évforduló kapcsán. De a jelek szerint még mindig nincs elég történelmi távlatunk a helyes, biztosnak, társadalmilag elfogadhatónak tekintett-tekinthetõ ítélethez. Az események részvevõi közül többen is – például Domokos Géza vagy Király Károly – megírták emlékirataikat, de messze vagyunk még attól, hogy az események fõ sodrában levõk mellett minél többen – történész szakemberek és mezei részvevõk – írott vagy szóbeli véleményére alapozva legalább megközelítõleg tisztábban lássuk az igazságot.

   Az már biztos, hogy nem forradalom volt, vagy legalábbis nem a szó belénk sulykolt értelmében. Inkább az történhetett, hogy a nagyfokú elégedetlenséget sikerrel használták ki a diktatúra puccsszerû megdöntésére a belügyes és katonatisztek valamint más háttérbe szorult hatalomgyakorló csoportok – többnyire a fiatalabb vagy a középnemzedékhez tartozó – tagjai.

   A nemzetközi feltételek is kedveztek nekik: a kilátásba helyezett amerikai ûrvédelmi program és a szovjet gazdaság csõdje egy hajóba hozta össze a Málta melletti háborgó tengeren a két nagyhatalom vezetõjét. Kiegyeztek. A mi szûkebb közép-európai térségünkben jószerével mindenik posztkommunista államban a pártnomenklatúrának sikerült mára az egykori politikai hatalmat gazdasági hatalommá átmenteni, s a politikai szereplõket kézben tartva továbbra is meghatározó szerepet játszani az ország életében. Ám a hazai társadalom jó része mind a mai napig nem tudta feldolgozni azoknak az ártatlan embereknek a halálát, akik valamilyen nagy szemfényvesztõ testvér beteges agyában született, vértõl tocsogó forgatókönyv áldozatai voltak. Hányan is, és egyáltalán miért? Azért a kis segélyért, aminek sürgõsen szét kellett olvadnia az elvtársak egy csoportjának a kezén? Bizonyára sok víznek kell még lefolynia a Szamoson addig, amíg megemészti a közember: valakik isteneknek képzelték magukat, legalább is úgy adták-vették az emberi életeket – persze mindig a másét.

   Óhatatlanul eszünkbe jutott az a valamilyen forradalmat jelképezõ festmény, amelyre emlékeztetett az az operettjelenet, amit azon a napon a  román tévében láttunk, az amúgy rokonszenves Mircea Dinescu kissé színpadiasra sikerült hadonászásaival, ami  bizony a képernyõ elé ragasztott órákra. Lélegzetvisszafojtva néztük-hallgattuk a híreket, álhíreket, amik ott keringtek az éterben. Nehezen állt össze a kép a Tõkés László júliusi szövegelése a temesvári parókiából, majd a király szózata a magyar tévében, a Szabad Európa Rádió román adásának félre nehezen érthetõ folytonos célzásai a minden baj egyedüli kútfejének beállított diktátor házaspár közeles csúfos bukásának apró mozaikkockáiból. E kockák külön éke a bukaresti utolsó elnöki beszéd volt, aminek végén felszállt a helikopter. A szovjetunióbeli és magyarországi eseményekrõl szóló hírekbõl – még ha az igazság nem teljes ismeretében is – világos volt, hogy itt valami más kezdõdik. Akkor még azt hittük, hogy az 1968-as emberarcúnak nevezett szocializmus valamiféle hazai változata.

   Nem ez történt, ám ami akkori érzésünk szerint részben éppen a formálódó civil társadalom aktív közremûködése eredményeképpen bontakozott ki, az még sokunk legvérmesebb reményeire is rácáfolt. Csakhogy a rugalmasságunk már nem a régi, jól begyakorolt túlélési reflexeink mintha már nem mûködnének úgy, mint korábban. Talán ha legalább húsz évvel hamarabb következik be a bukfenc, de még jobb lett volna, ha még húsz évet visszamenve idõben: szüleink nemzedékét sem nyomorítják meg, használják kísérleti egerekként az akkor már világosan becsõdölt szocializmusnak nevezett nagy népi játékban. Csakhogy akkor Jaltában másként döntöttek a nagyhatalmak – szintén nélkülünk.

   Nemcsak itthonról nem látszik világosan, hogy amint a nyakunkban levõ válság is mutatja: a kapitalizmus sem az egyedül üdvözítõ termelési mód, a piacgazdaság sem hozta meg a beígért válságmentes eredményt. Merre lehet a kiút? Ki tudná megmondani? Senki.

   Akkor hát várjunk tétlenül, hogy majd csak kialakul valami? Semmiképpen sem! Lehetõleg igyekezzünk szûkebb környezetünket rendben tartva keresni egyéni és közösségi boldogulásunkat. Használjuk a józan eszünket, ne tévesszen meg sem a csillogó csomagolás, sem a hangzatos szólam vagy divat, ne üljünk fel világmegváltást hirdetõ ordas eszmék hirdetõinek. Próbáljunk egymásra figyelni, igyekezzünk kiegyensúlyozott személyiséggé válva lehetõleg gyermekeinket, unokáinkat is errefelé térengetve teremteni magunk jobb világot magunknak. Ez nem zárja ki azt a lehetõséget, hogy a Kárpát-medencében, de közelebbrõl Erdélyben sem élhetné akár tucatnyi nemzetiség a maga életét, ápolhatná saját kultúráját az egyre arctalanabbá váló globális tömegkultúra vadhajtásaival szemben. És ne lehessen még egyszer egymás ellen hergelni valamiféle felsõbb cél érdekében a  románt és a magyart, amint az 1990 márciusában történt Marosvásárhelyen. Mert ennek is a szomorú eseménynek is közeleg az évfordulója.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008