magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: A Berde Mária-hagyaték titkaiból. Erdélyi szerzők ismeretlen kéziratai a Kolozs megyei levéltárban


   1929-ben Berde Mária magyarországi felkérésre kísérletet tett szegedi székhellyel egy úgynevezett erdélyi irodalmi archívum létrehozására. A kezdeményezést, illetve annak háttértörténetét egyelőre homály fedi, megkeresésünkre Lengyel András, a szegedi Móra Ferenc Múzeum irodalomtörténésze valószínűnek tartotta, hogy a gyűjtemény létrehozását a Kner Imre által m. kir. főbibliofilként emlegetett Szalay József szegedi irodalompártoló rendőrfőkapitány szorgalmazhatta; miként levelében fogalmaz, megítélése szerint Szegeden „csak ő jöhetett szóba, mint aki Berdét kéziratgyűjtésre biztathatta”. Az 1937-ben elhunyt Szalayt ugyanis a legnagyobb magyar bibliofilek egyikeként tartották számon, aki maga is gyűjtött kéziratokat, nem kizárt tehát, hogy ő bízhatta meg Berde Máriát az erdélyi irodalmi archívum létrehozásával. Ennek valószínűségét az is erősíti, hogy Berde Mária 1929. április elsején éppen a Szalay József elnöklete alatt álló Dugonics Társaság vendégeként lépett fel Szegeden, és Az erdélyi magyar irodalom bölcsőjénél címmel tartott előadást; verseiből pedig maga Szalay olvasott fel. Lengyel András szerint Szalay halála után gyűjteménye szétszóródott, talán ezek a körülmények is közrejátszhattak abban, hogy – miként látni fogjuk – 1944 őszén Berde Mária sikertelennek nevezte a kísérletet, s így az erdélyi kis kéziratgyűjtemény Kolozsváron maradt.

   A terv szerint tehát Berde Mária a kézirattárat Szegeden hozta volna létre. Az írónő Benedek Elekhez intézett, Marosvásárhelyen 1929. május 20-án keltezett levelében ekképpen vázolta fel elképzeléseit: „szíves tudomására hozom, hogy a kézirat egyoldalnyi legyen, saját kézzel írott, és valami olyan szöveget nyújtson, amelyet a szerző maga jó képviseletnek tart a maga bemutatására. Az erdélyi archívum ugyanis, amelyet egy magyar műbarát akar megcsinálni, reprezentálni akarja Erdélynek minden komoly tollforgató emberét egy-egy írás által. Kérem, édes Elek bátyám, küldje el nekem a megfelelő kéziratot, nagyon várom már, hogy eleget tegyek ígéretemnek, melyet erre nézve kint tettem. És azt hiszem, hogy azt a drága kis versét kellene leírnia, amelyet saját sírversének szánt. Hadd olvassák minél többen, minél tovább az archívumban és nem a majdani rendeltetési helyén”. Benedek Elek ma már közismert, Végrendeletem című négysorosa Elek apó kisbaconi sírkövén és alább, a szóban forgó irodalmi archívum-terv egyik kézirataként is olvasható. A fennebb idézett Berde-levél előzménye, hogy Benedek Elek a sajtóból értesült a kezdeményezésről, ezért fordult kisbaconi keltezésű, 1929. május 2-án írt levelében Berde Máriához, hogy a részletek felől tájékozódjék. „Olvastam valamelyik újságban, hogy kéziratot gyűjt, s egy oldalnyit kér. Magam is szívesen írnék, de szeretném tudni, hogy mekkora legyen ez az oldal. Vagy mindegy?”

   E levélváltásból több nem derül ki Berde Mária kezdeményezéséről, és érdekes, hogy például az 1929. augusztus 2-a és 4-e között lezajlott negyedik marosvécsi helikoni találkozó jegyzőkönyvében semmilyen utalás nem található az írónő irodalmi archívum létrehozásával kapcsolatos elképzeléséről. A tervről a marosvécsi találkozóról Tompa Lászlónak 1929. augusztus 7-i, kolozsvári keltezésű levelében, illetve Benedek Eleknek 1929. augusztus 11-i, szintén kolozsvári keltezésű levelében részletesen beszámoló Tamási Áron sem tesz említést. Ilyen körülmények között valószínűsíthető, hogy a negyedik helikoni találkozón – legalábbis a papíron is rögzítettek tanúsága szerint – nem esett szó Berde Mária tervéről; az írónő hagyatékában pedig az alább felsorolt szerzőkkel folytatott levelezésében eddigi kutatásaim során még nem találtam utalást az irodalmi archívum létrehozásával kapcsolatosan.

   Annak ellenére, hogy – mint fennebb láttuk – a sajtóban is nyilvánosságot kapott, Berde Mária kezdeményezése nem sikerült. De az írónő megőrizte az erdélyi íróktól addig összegyűjtött tizenhét kéziratot, amelyeket 1944. október 6-án az Erdélyi Nemzeti Múzeumnak adományozott. A kéziratokat 1944. október 7-én Kelemen Lajos vette át, legalábbis erről tanúskodik az a feljegyzés, amelyet Kelemen Lajos saját kezűleg írt fel a Kolozs megyei állami levéltárban őrzött kéziratokat tartalmazó borítékra: „Erd.[élyi] N[emzeti] Múzeum Levéltára Dr. Róthné Dr. Berde Mária ajándéka 1944. okt. 7”. Az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában ugyanakkor őrzik az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára igazgatója, Szabó T. Attila 1944. október 20-án kelt levelét, amelyben arról értesíti Berde Máriát, hogy a férje, Róth Jenő által a múzeumnak beküldött kéziratokat köszönettel átvette, és a gyűjteménybe beiktatta. Egyben jelezte: tekintettel arra, hogy Berde Mária igen fontos szerepet játszott és játszik az erdélyi magyar irodalomban, jó volna, hogy az írónő levelezése, valamint kéziratai a majdani irodalomtörténet-kutatás számára az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárában kapjanak elhelyezést, amire az intézmény nyitott. Ilyen előzmények után került az erdélyi református egyházkerület levéltárába a Berde Mária-hagyaték.

   Az irodalmi archívum iratai viszont az eltelt évtizedek alatt az állami levéltárba kerültek. Az állami levéltárban őrzött kis Berde-gyűjtemény ugyanis az 1948-49. évi államosításkor a Román Akadémia levéltárába, onnan pedig 1974. december 30-án a Kolozs megyei állami levéltárba – hivatalosan: Állami Levéltárak Kolozs megyei Igazgatósága – került. Itt 2005-ben leltározták fel és rendezték az összesen tizennyolc ívet kitevő iratanyagot, amelyet 575. számú fond, illetve 1363. számú leltári jelzettel (f. 1–19.) Berde Mária-gyűjtemény néven őriznek, de amely a kutatólap bejegyzései szerint nem keltette fel az érdeklődők figyelmét.

Berde Máriának az irodalmi archívum létrehozását célzó kezdeményezése a majdani irodalomtörténeti közlésekben sem hagyott nyomokat – erre Molnár Szabolcsnak a Kriterion Könyvkiadó gondozásában 1986-ban megjelent Berde Mária című monográfiája sem tér ki –, a kísérlet ennek ellenére tartogat néhány adalékot a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom történetéhez. Külön érdekessége és értéke e gyűjteménynek Dsida Jenő Hiszek című verse – pontosabban annak eredeti kézirata, a szerző javításaival –, amelynek ez a változata eddig ismeretlen volt. A vers, enyhe módosítással ugyan beépült Dsida Kóbor énekek című, 1929-ben született négyszakaszos ciklusába – annak második szakaszát képezi –, de tekintve, hogy ezt a ciklust az Erdélyi Helikon 1929. augusztusi-szeptemberi száma közölte, s hogy a Láng Gusztáv és Urbán László összeállításában Dsida Jenő Összegyűjtött versei címmel 2009-ben megjelent CD más forrásai is a Kóbor énekeket 1929 szeptemberére datálják, lehet, hogy a Hiszek című, 1929. május 19-én született vers később épült be – cím nélkül, kissé módosítva – a versciklusba. Ugyanakkor Kós Károly egy, eddig szintén ismeretlen feljegyzésének eredeti kézirata is előkerült a gyűjteményből. Nem kevésbé érdekes a Tamási Áron által papírra vetett székely vicc, de Tabéry Géza vagy Kuncz Aladár gondolata sem.

   A kéziratok datálása szerint azok egy része a negyedik helikoni találkozó alkalmából született. Kovács László gondolatai, Szentimrei Jenő Zrínyi Miklós, a költő, illetve Bárd Oszkár Altatódal a kisfiamnak című versének eredeti kézirata, Kemény János, Kisbán (Bánffy) Miklós, Olosz Lajos néhány soros feljegyzései, Tamási Áron, illetve Gyallay Domokos székely anekdotái nincsenek datálva, így nem lehet megállapítani, hogy azok valóban Marosvécsen születtek-e. Dsida Jenő Hiszek, illetve Benedek Elek Végrendeletem című versének eredeti kézirata, továbbá Szántó György Önarckép című írásának géppel írt változata májusi keltezésű, tehát minden kétséget kizáróan a szerzők a marosvécsi találkozó előtt vagy után küldték el a szóban forgó találkozón részt vevő Berde Máriának azokat. Benedek Elek egészen biztosan otthonról, Kisbaconból küldte el Végrendeletem című négysorosát, hiszen Elek apó Berde Máriának 1929. május 24-én, Kisbaconból írt levelében a felkérés kapcsán így fogalmaz: „(...) köszönöm, hogy eszembe juttatta a végrendeletemet (...)”. Az biztos, hogy Tabéry Géza, Ligeti Ernő, Kós Károly, Heinrich Zillich és Kuncz Aladár Marosvécsen, a találkozó alkalmával vetették papírra gondolataikat. Lapunkban most lát napvilágot első ízben, mégpedig teljes terjedelmében a kis Berde-gyűjtemény; a kéziratokat a levéltárban őrzött iratgyűjtőben szereplő sorrendben közöljük.

BENKŐ LEVENTE


Iratok:

1. Berde Mária feljegyzése:

Az Erdélyi Múzeumnak

II. lista

1929-ben az akkori erdélyi íróktól kéziratokat gyűjtöttem egy Szegeden tervezett Irodalmi archívum számára. A terv nem sikerült, a begyűjtött kéziratokat megőriztem.

1. Gyallay Domokos

2. Sényi László

3. Olosz Lajos

4. Kuncz Aladár

5. Tamási Áron

6. Heinrich Zillich

7. Kemény János br.

8. Tabéry Géza

9. Kisbán Miklós

10. Ligeti Ernő

11. Kós Károly

12. Kovács László

13. Szántó György

14. Bárd Oszkár

15. Benedek Elek

16. Dsida Jenő

17. Szentimrei Jenő

 

Kolozsvár, 1944. október 6.

Berde Mária

 

2. Szabó T. Attila levele Berde Máriának:

Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára

106/1944

   Mélyentisztelt Nagyságos Asszonyom!

   Kedves férje útján beküldött írói kéziratokat, melyek a Szegeden tervezett irodalmi archívum számára 1929-ben Marosvécsen készültek, valamint az id. Gáspár Jánostól maradt leveleket a mellékelt jegyzék szerint átvettem, és gyűjteményünkbe iktattam, a 14-5/1944. sz. alatt gyarapodási naplónkba bevezettettem.

   Amikor irodalomtörténeti gyűjteményünknek ezért az értékes gyarapításáért őszinte köszönetet mondok, engedje meg a Nagyságos Asszony, hogy kifejezést adjak ama reményemnek, hogy irodalmi levelestárunkból nem fog hiányozni Nagyságod levelezése sem. Az a fontos szerep, melyet a Nagyságos Asszony az elmúlt két évtized és a jelenlegi erdélyi irodalmi életben játszott és játszik, megkívánja, hogy levelezése a későbbi irodalomtörténeti kutatás számára megóvassék. Ehhez az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára készségesen felajánlja segítségét és nagy megtiszteltetés volna számára, ha a többi erdélyi író iratai mellett a Nagyságos Aszszony levelezését és kéziratait is őrizhetné. Mivel ezesetben sokszor egészen közelálló eseményekről és ma is szereplő személyekről lehet szó a levelekben, Nagyságod letétét tetszés szerint időre lezárhatná a kutatók elől. A letétül vagy ajándékul szánt iratanyagot ezesetben kérném gondosan becsomagolva és lepecsételve beküldeni.

   Becses ajándékáért újból őszinte köszönetet mondva, maradok

   megkülönböztetett tisztelettel

Szabó T. Attila

levéltári igazgató

Kolozsvárt, 1944. okt.[óber] 20-án.

 

3. Kovács László feljegyzése:

   Vajjon jobban a jelenről beszél az az író, aki a mának piaci szavaival ágál, járva a jelen mulandó rétegén és könnyű, közeli eldorádós kapuit látja?... Aki a múltban jár, könnyebben látja és bontja az élet mélyebb és állandóbb rétegeit; a jelen, ha önmagát is keresi a múltban, messziről néz, sokkal inkább egészet lát, valóságok feletti valóságot, a kis hullámjátékok alatti mély vizeket, mint akinek szemét ellepi a jelen... Politikát űzni regényben inkább lehet a jelennel, de irodalmat a múlttal lehet jobban.

Kovács László

 

4. Dsida Jenő Hiszek című verse:

Hiszek

Mint lehetne megmagyarázni,

hogy hiszek? Csak megáradva tudom

kicsordítani magamból e

misztérium szelíd borzongását,

a feltámadás tavaszi mámorát,

az egyetlen útra sugárzó fényt.

Ez annyit jelent, hogy előttem jár

a tűzoszlop a pusztán, annyit

jelent, hogy erős vagyok

és nem fogok meghalni soha.

Annyit jelent, hogy dalolva

bőjtölök és kosárral hordom

a szíveket áldott, erős két vállamon

az örök mosolygás lábai elé.

[A Kóbor énekek II. részében:

Ez annyit jelent, hogy dalolva

bőjtölök és úgy szeretek mindenkit,

mint az Isten, s kosárral hordom

a szíveket áldott két vállamon

az örök Mosolygás lábai elé.]

Testvérek, nem kárhozik el senki!

 

[Maros]Vásárhely, [1]929. május 19.

Dsida Jenő

 

[Berde Mária feljegyzése a lap bal alsó sarkán: „Eredeti fogalmazás.”]

 

5. Szentimrei Jenő Zrínyi Miklós, a költő című verse:

Zrínyi Miklós, a költő

(A verses krónikából)

 

Várvédő vitéz bán vitéz unokája

Békesség napjain új kalamust farag

Ősének harcait felírja pennája

S műve, míg magyar él örökre fennmarad.

 

Ellenség vezéri elméjét rettegve,

[A Szentimrei Jenő: Zárszámadás helyett c. kötetben: Vezéri elméjét a török rettegte]

Hogy számos csatában karját megösmerte.

Költő volt s hadvezér, kiért egy nép remeg.

Csodálatos a sors: egy vadkan ölte meg.

 

Szentimrei Jenő

 

6. Benedek Elek Végrendeletem című verse:

Fejfámra ezt írjátok:

 

Jézus tanítványa voltam,

Gyermekekhez lehajoltam,

A szívemhez fölemeltem:

Szeretetre így neveltem.

Benedek Elek

Kisbacon, 1929. május 24.

 

7. Bárd Oszkár Altatódal a kisfiamnak című verse:

Altatódal a kisfiamnak

Csupa kín és csupa gyász

sír, jajong és megaláz,

mitse tudj te róla,

valahol a láthatár

szemnek kincset kincsre tár

s kacagás a róna,

aludj csak...

 

Olyan világ vesz körül,

melyben senkisem örül,

hunyd le szemecskédet

mire felnősz, csodavár

nő a földből s odavár

muzsikáló élet,

aludj csak...

 

Soha ilyen mélyre még

nem zuhant a köd s az ég

csodálkozik rajtunk,

hogy ilyen véres sors alatt

hitünk arra hogy maradt,

hogy kis bölcsőt hajtsunk,

aludj csak...

 

Bizony, ernyedt a karunk,

sebet sebbel takarunk,

de te meg ne tudjad;

ha a világ összedűl,

én, magamban, egyedül

építek fel újat,

aludj csak, aludj csak...

Bárd Oszkár

 

8. Báró Kemény János feljegyzése:

Nagy különállásunkban is összetartozásunkat dokumentáljuk.

Kemény János

 

9. Tabéry Géza feljegyzése:

„Jó volna még egyszer lenni Szögedébe,

Vártán unni nyári délutánt

S érdeklődni szőke nők iránt”

Így írtam ezelőtt tizenöt évvel egyetlen versemet Chyrownál, Galíciában, amikor együtt véreztem a szegedi 46-os gyalogezred katonáival.

De akkor, távoli Gácsországban sem volt nosztalgiám keservesebb a Tisza-part után, mint ma, amikor köztünk barrikádok állanak. Többet ennél, kifejezőbbet erdélyi író nem írhat veszélytelenül.

Marosvécs, [1]929. aug. [usztus] 4.

Tabéry Géza

 

10. Ligeti Ernő feljegyzése:

„Kristályszelence, kék Velence

be jó a szókkal játszani,

mert elsimulnak egy-két percre

öreg szívünknek ráncai”...

 

(Egy hajdani verseskötetből)

Marosvécs, [19]29. aug. [usztus] 3.

Ligeti Ernő

 

11. Bánffy Miklós feljegyzése:

„... a rónán majd emlékezni fognak...”

„Nagyúr” III. fölvonás

Kisbán Miklós

12. Kós Károly feljegyzése:

   Valamikor építész voltam, és akkor lettem író, amikor azt a sorompót leeresztette a Sors és arra ébredtem, hogy a Tisza mente ott valahol a hegyeken túl már idegen ország. Nehéz ébredés volt az. Úgy láttam: minden felfordult.

   Ma már tudom, hogy a hegyeink a régiek, az erdő is úgy zúg, mint ezer esztendő óta mindig, a vizek útja is a régi.

   És ha a sorompón túl kezdődik csak Magyarország, de a sorompón innen az: Erdély.

   ... És ma már hiszem, hogy megérem, hogy a tollat letehetem, hogy építeni kezdhessek megint...

   Marosvécs, 1929. augusztus 4.

Kós Károly

 

13. Heinrich Zillich német nyelvű feljegyzése:

Strömen und zeugen, schmettern und stehn,

sinken und sterben zum [...]derersteigen

und bleiben und bleiben!

Ewiges haben!

Sichtloser Sinn!

Muroswécs, 4. August 1929

Dr. Heinrich Zillich

 

14. Tamási Áron feljegyzése:

Egy székely s egy nadrágos mentek az úton. Nemigen volt, amit hirtelen beszéljenek. De az Isten eppen szembehozott egy gangos, tömött menyecskét.

– Jó volna közrevenni – mondta a székely.

– Melyik felit választaná? – kérdezte a nadrágos [Tamási Áron eredetileg ezt írta: „székely”, majd kijavította: „nadrágos”. A vicc az eredeti változat szerint érthető, akkor viszont az első megszólalónak a „nadrágosnak” kell lennie].

– Én a balt.

– Akkor eppen jó, mert én a jobbik felit szeretem.

– Nem sokat érne véle.

– Én tudom, hogy sokat, mert annak titka van – hunyorított a székely.

– Mi a titka? – hajlott a nadrágos közelebb.

– Annak az eppen – beszélte a székely –, hogy a fejérnép az Istennek az az egyetlen teremtménye, akinek a jobbik fele nem jobbról van, hanem egyebütt.

Tamási Áron

 

15. Kuncz Aladár feljegyzése:

   Mindig átkozom azt a pillanatot, amikor eladtam magamat az álmoknak és visszasírom azt az időt, amikor úgy elmerültem az élet komoly és oszthatlan megélésében, mintahogy belemerült a vízbe az, aki az orrát befogja és lebukik a víz alá.

   Marosvécs 1929 aug. [usztus] 5.

Kuncz Aladár

 

16. Olosz Lajos feljegyzése:

Összecsuklottak a jégzuzmarás szitakötőszárnyak.

Olosz Lajos

 

17. Gyallay Domokos feljegyzése:

Egy székely ver egy másik székelyt.

A pap odamegy és pirongatja a verekedőt.

– Ugyan miért ütöd a te fele-barátodat?

– Tessék csak rám bízni: azt a felét ütöm, amelyik nem barátom! – folytatja a székely a verést.

Gyallay Domokos

 

18. Sényi László feljegyzése:

Hogy hol kezdődik az újságíró: nem keres annyi elhatárolást a toll területein, mint az, hogy – kivel különül el a tisztességes ember. Ez utóbbiaknak kellene sajátos szakszervezetbe tömörülniök, hogy szó lehessen megkülömböztetésről hírlapíró és álhírlapíró közt.

Marosvásárhelyt 1929. augusztusában

Sényi László

 

19. Szántó György gépírásos feljegyzése:

Önarckép

Körülöttem hegyi falu csendje. A teraszon asztal, puhabélű kenyér, forrásvíz, kancsóban, poharakban. Az udvart fenyőfák, a falucskát csúcsos hegyek szabályos köre fogja körül. A hegyeken innen és túl: Erdély. Fehér és okkerszín, halványsárga és narancsvörös utain fekete bivalyok, téglaszín tehenek, megizzadt mokánylovacskák, poros gépkocsik. Szilágyság, Mezőség, Barcaság, birkanyájak, foltos kecskék és a vadvirágok ezer színe. Folyók és sínpárok vezetnek soknyelvű falvak között egynyelvű városokhoz. A hegyhátak erdeiben még vadon is élnek szelíd állatok, talpas vadméznyelő mackó, örökéhes toportyánféreg. Itt az udvarban jóllakott testvére, Wotan nevű farkaskutya. Talán az ő képében jött el a rőthajú germán isten ide, új mithoszt szaglászni, új mithoszt ugatni a havas orma felé, mit lehessen azt tudni. És a bércek hófödte koronái hidegméltóságosan tekintenek alá egy véráztatta, kicsi földdarabkára, amelyet mi soknyelvű falvaival, folyóival, sínpárjaival, poros gépkocsijaival, gyáraival és templomaival harangvirágostul, forrásostul, madarastul így hívunk: Erdély.

Körülötte más országok. Lírával, romantikával, történelemmel, materializmussal. Misztikumokkal és realitásokkal, problémákkal és megmásíthatatlan adottságokban. Viaduktok, alagutak és fölöttük magasan úszó sasok, aeroplánok, felhők. A gépmadarak áttörnek a felhőkön, szorosra fogják a földrészeket, az anténák milliói új képsíkba forgatják az emberéletet. Az Eiffel-torony üzen a ghizei [!] piramisoknak, a sphynx Manhattan felhőkarcolói felé nevet évezredek csorbította fogaival. Expedíciók a sarkokat ostromolják, a tankok őserdők és sivatagok ellen indulnak rohamra, miután a nagy háborúban megtették a magukét. És a népszövetség leszerelési konferenciái már gondosan készítik elő az új csetepatét, egész földrészek pusztulását. Az átértékelések megtörténtek a szénről a petróleumra, a gőzgépről a motorra, a szárazföldi és vízi utakról az aeronautikára. A rakétarepülők már idegen bolygók felé kacsintgatnak, hátha ott tovább lehet folytatni a háborút. Nincs semmi baj, ez a dolgok rendje. Jönnek a gázok. És a bolygók lenevetnek egy halott társukra. Gázból lettünk, gázzá leszünk. Egy vak festő szemeiben tükrözik mindez. Ki ő? Nem fontos. Csak a tükörkép.

Galgó, 1929. május 7.

 

Szántó György



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008