magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Tringli István: Mátyás király külpolitikája és diplomatái


A múlttal foglalkozni és a múltat félreérteni kéz a kézben járnak egymással. Nem is lehet ez másként, hiszen az egykori eseményekből utólagos tudásunk alapján alkotunk folyamatokat, olyan eseménysorokat, amelyekre saját korukban talán senki sem gondolt és senki cselekedeteire nem voltak befolyással. A múltról tudósító forrásokat mai nyelvünkre, mai fogalmainkra fordítjuk le, olyan szavakra és olyan fogalmakra, melyeket egykoron nem ismertek, vagy egészen mást jelentettek, mint manapság. A történelemmel hivatásszerűen foglalkozó tudósok azóta ismerik ezeket a nehézségeket, amióta a történetírás tudománnyá vált. Hiába finomítják módszereiket, dolgoznak ki újabb és újabb eljárásokat a múlt minél pontosabb megértésére, ettől a problémától nem szabadulnak, és nem is szabadulhatnak meg. Jobb megoldást még nem találtak ki annál, hogy időről-időre újragondolják az eseményeket és újraértelmezik a forrásokat.

Mátyás király korától hatodfél évszázad választ el bennünket. Ma a külpolitika önálló államok közti kapcsolatokat jelent. E fogalmakat a 15. század Európája azonban még nem ismerte. Önálló külpolitikát folytattak a Német-Római Birodalom királyai és császárai, de a birodalom legkülönbözőbb fejedelmei, sőt szabad városai is. Ha egy uralkodócsalád tagjai felosztották egymás közt országaik területét, az egyes uralkodók rögvest önálló külpolitikába kezdtek, nem ritkán egymás ellenében is. A szuverenitás fogalmát senki sem határozta meg, a politika részvevői számára azonban mégis magától értetődő volt, hogy kit ismertek el uralkodónak és kit nem. Az elismertetésért természetesen meg kellett küzdeni, ha másként nem, hát karddal.

Manapság a nemzetközi jog által szabályozott diplomáciai testületek, diplomaták vesznek részt a külügyek alakításában. Az egyes országok államigazgatási rendszerei igencsak különböznek egymástól, de külügyminisztériuma, külügyminisztere, tehát a külkapcsolatokért felelős politikusa majd minden országnak van. Mátyás korában azonban sem a magyar, sem más udvarban nem volt olyan méltóság, akinek a feladata kizárólag a külügyek irányítása lett volna. A tisztségek sok évszázad alatt jöttek létre, és amikor kialakultak, külügyminiszteri állást sehol sem hoztak létre. A kancellárok gyakran kaptak feladatokat az idegen országokkal való kapcsolattartásban, de emellett sok mással is foglalkoztak, és korántsem voltak egyedül. Mátyás uralkodásának végén, 1486-ban foglalták írásba a nádorok feladatait, az ún. nádori cikkelyeket. Ebben többek közt azt is a nádorok feladatává tették, hogy fogadják a külföldi követeket, és választ is adjanak nekik, ha a király nem akarna foglalkozni velük.

A modern diplomácia alapelveit Mátyás korában még nem gyakorolták. Azok a szokások amelyeket majd később szerződésekben rögzítettek Európa és aztán a lassan az egész világ országai, néhány évvel Hunyadi Mátyás halála után kezdtek kiformálódni. Két nagy európai háború jelzi a folyamat kezdetét és végét: a franciák 1494-es itáliai hadjárata, továbbá az azt követő itáliai háborúk és a harmincéves háborút 1648-ban lezáró vesztfáliai béke. E két dátum között születtek meg olyan fogalmak, mint szuverenitás, állam, erőegyensúly, és alakultak ki a diplomáciai érintkezés modern szabályai, ekkor jött létre az állandó követségek rendszere. Az itáliai államelmélet, a római jogi alapokon létrejövő spanyol és németalföldi természetjog nyújtották a koraújkori nemzetközi jog számára a bölcseleti alapot, a rendszeres diplomáciai érintkezések pedig szabállyá csiszolták az újabb és újabb kihívások által próbára tett szokásokat. A diplomáciai újítások bevezetésében Itália járt az élen, Velence különösen fontos szerepet játszott ebben a folyamatban. Magyarország, amely a tengerek királynőjével hol békés, hol meg háborús viszonyban állt, a balkáni oszmán hódítás pedig még érdekközösséget is teremtett vele, ha a velencei köztársasággal került kapcsolatba, megismerkedett ezzel a korszerű diplomáciával. Megismerkedett, de a középkori magyar királyság nem vette át az új diplomácia új intézményeit. Nem maradiságból, hanem mert a középkori formák is elegendőek voltak az ország külkapcsolatainak intézéséhez.

Általánosan elfogadott szokások nélkül a középkor diplomáciája sem működhetett. Alapját az egy-egy ügy elintézésére felhatalmazást kapott követségek képezték. A követségek általában több személyből álltak. A követek kiválasztásánál több érv is latba esett: képzettség, nyelvtudás, helyismeret, de a követség fényét az előkelő méltóságviselők is emelhették. Ők különleges képzettséggel általában ugyan nem rendelkeztek, de kifejezhették megbízójuk komoly szándékát, politikai súlyuk pedig garanciát jelenthetett arra, hogy a követség által létrehozott egyezséget a későbbiekben betartják. 1463-ban a III. Frigyes és Mátyás közt kötött bécsújhelyi békében Várdai István kalocsai érsek, Vitéz János váradi püspök, Pálóci László országbíró, Szapolyai Imre bosnyák kormányzó, Újlaki Miklós erdélyi vajda, macsói és szlavón bán képviselték a magyar felet.

A követségek a hivatalos megbízottakon kívül szép számú kísérővel indultak útnak. A követség vezetője magával vitte a jól kialakult formák között kelt megbízólevelét, amit megérkezésükkor mutattak be. E levél nyújtott garanciát arra, hogy az idegen udvarban hitelt adjanak a követek szavának. A követek pontokba szedett utasítást is vittek magukkal. Az utasítás összeállítása felelősségteljes munka volt, a követek ugyanis az utasítástól nem térhettek el, ennek alapján kellett tárgyalniuk, így a rosszul megfogalmazott követi utasítás egy egész diplomáciai vállalkozás kudarcát is jelenthette. A korabeli hírközlési viszonyok között arra ugyanis nem volt lehetőség, hogy a követek kiegészítéseket vagy módosításokat kérjenek megbízóiktól.

A követek elvileg sérthetetlenek voltak. Ha áthaladtak egy országon, engedélyt kellett kérniük arra, hogy átutazhassanak. Sok középkori követség azért kényszerült hosszú kitérőre, mert ellenséges, vagy legalábbis a megbízójukkal rossz viszonyban levő országokon kellett volna keresztülmenniük, ezt azonban nem engedték meg nekik. Az idegen országokban menlevelet, salvus conductust kaptak, ami a sértetlen és szabad utazást biztosította számukra. Veszélyes vidékeken azonban a papír önmagában keveset ért, a követek mellé ezért kíséretet is rendeltek. Ennek az volt a feladata, hogy gondoskodjon a követség biztonságáról, és természetesen minél többet tudjon meg szándékaikról.

A bemutatkozó látogatás fontos esemény volt. A fogadás külsőségeiből, a fogadó fél és a követek gesztusaiból, az üdvözlő beszéd megszólításából kiderült, hogy a felek elfogadják-e egymást egyenrangúaknak, vagy sem. Mátyás halála után a magyar trónra igényt formáló Habsburg Miksa Jagelló Ulászlót csak cseh királynak nevezte levelében, mert egészen az 1491-es pozsonyi békekötésig nem ismerte el magyar királynak. A követek nemcsak az uralkodónak, hanem az idegen udvar befolyásos személyiségeinek is vittek ajándékot. A kölcsönös megvesztegetés a kor diplomáciájának mindennapos velejárója volt, szokták mondani. Csakhogy ezúttal megint modern fogalmainkat vetítjük vissza – ráadásul rosszul – a múltba. A gazdag ajándék azt fejezte ki, hogy a rangjához méltó tiszteletet megadták a fogadó félnek, egyben együttműködést ajánlottak neki. Az ajándék elfogadása már a leendő tárgyalás sikerét vetítette elő. Aki elfogadta az ajándékot, az késznek mutatkozott az együttműködésre.

A tárgyalások során a felek természetesen a lehető legtöbb előnyt próbálták elérni. A követek megvárakoztatása, bizonytalanságban tartása szinte természetes módon hozzá tartozott a kor tárgyalási technikáihoz. A fogadó fél képviselői előre kiosztott forgatókönyv szerint, hol engedékenyen, hol meg elutasítóan tárgyaltak a követekkel. Igyekeztek őket arról meggyőzni, hogy ők a követség ügyét pártolják, ám sokan vannak az udvarban, akik ellene tesznek. Ezt aztán hamar megtapasztalhatták a követek, amikor egy másik előkelőnek adták elő ajánlataikat, aki visszautasította őket. Az európai udvarokban a fontosabb államoknak állandó kijárói – modern szóval lobbistái – voltak, akiket több-kevesebb joggal az adott ország barátjának tartottak. Ezek a barátok gazdag ajándékokat sajtoltak ki a követekből, a jól működő udvarok azonban nemcsak a külső hatalmak között törekedtek egyensúlyra, hanem az udvarbeli barátaik között is. A tanácsosok véleménye kiegyenlítette egymást, így amire megegyezésre került sor, az uralkodó általában az ország valós érdekei szerint döntött.

A megkötött szerződést a követség hazavitte, otthon az uralkodó aláírta, megpecsételte, majd egy újabb követség visszavitte a szerződő félhez, ahol kicserélték az okmányokat. Magyarországon a külhoni uralkodók által kiállított okleveleket őrizték, külföldön pedig a magyarokét. Nagyon tanulságos a középkori magyar diplomáciai emlékek sorozata. Csupa magyar király által kiállított példánnyal találkozunk, a külföldiek által kiadott példányoknak csak a fogalmazványai maradtak meg. A magyarázat egyszerű: a magyar királyi levéltár elpusztult az oszmán uralom alatt, így csak a külföldön őrzött, a magyar királyok által kiállított szerződések maradtak meg.

Eddig csak a király követeiről, királyi szerződésekről volt szó. Volt-e egyáltalán országos külpolitika, vagy csak dinasztikus diplomáciáról beszélhetünk? A kérdés különösen élesen merülhet fel 1469 után, miután Mátyást cseh királlyá is választották. Mátyás az olmüci dómban a cseh rendek kezébe szinte szóról-szóra ugyanazt az esküt tette le, amit 1464-ban a székesfehérvári koronázáson magyarul is elmondott, azt hogy Csehország rendjeinek jogait mindenki ellenében megvédi. Ha még azt is hozzátesszük, hogy a király 1487-ben az Ausztria hercege címet is felvette, akkor látszólag joggal tehetjük kérdést, hogy Mátyás milyen érdeket képviselt külpolitikájában, magyart, csehet, netán osztrákot?

A kérdés feltevése a 19. században kialakult politikai gondolkodásunkból fakad. Ekkor a dinasztia és az ország közé Európa alkotmányos monarchiái ügyesen kiegyensúlyozott súlyokat és ellensúlyokat építettek be, hogy így biztosítsák az ország és a dinasztia közös érdekeit. Ezzel azonban tulajdonképpen beismerték azt, hogy az ország és a dinasztia érdekei elválhatnak egymástól, hiszen épp az esetleges konfliktusok elkerülése érdekében volt szükség az alkotmányos biztosítékokra. Mátyás udvarában ez fel sem merülhetett. Nem azért, mert Hunyadi Mátyás zsarnok volt, és ezzel a kérdéssel senki sem mert előhozakodni, hanem mert a magyar királyság még középkori módon működött, ahol a király és az ország érdekei természetes módon egybe kellett hogy essenek.

Ahhoz, hogy egybeessenek, a középkor is megtalálta a maga intézményeit. 1463-ban Mátyás király békét kötött III. Frigyes császárral. Igen kényes ügyben kellett megegyezést találniuk: mindketten viselték a magyar királyi címet, Mátyás az 1458-as, Frigyes pedig a Mátyás-ellenes összeesküvők egy évvel későbbi választásának eredményeként. Egyikük sem koronáztatta meg magát, Mátyás azért nem, mert a szent korona Frigyesnél volt, Frigyes pedig azért, mert nem tudta az országot elfoglalni, az esztergomi érsek részvétele és a székesfehérvári helyszín nélkül pedig nem lett volna érvényes a koronázás. A béke eredményeként Mátyás visszakapta a koronát és kölcsönösen elismerték egymás jogát arra, hogy a magyar királyi címet viselhetik, Mátyás pedig beleegyezett abba, hogy ha nem lenne törvényes örököse, akkor Frigyes örökli trónját. A tárgyalások Mátyás és Frigyes között zajlottak, azonban mivel nem egyszerűen a király, hanem az ország problémájára kellett megoldást találni, ezért magyar követséget nem a király, hanem az ország rendjei – valójában a bárók és püspökök – indították útnak. Formálisan az ország előkelői erősítették meg, azaz ratifikálták a békét, pecsétjük ma is ott függ az okmányon. Ezt a békét rendkívüli helyzetben kötötték meg, jól kifejezte a megkoronázatlan Mátyás belső gyengeségét. A koronázás után azonban gyorsan megváltozott a helyzet. 1477-ben már Mátyás király ratifikálta azt a békét, ami III. Frigyessel kirobbant újabb háborúját zárta le.

A középkori kormányzás sem volt azonban az idilli egyetértés világa. A külpolitika Mátyás alatt nem is egyszer vezetett belpolitikai konfliktushoz. 1471-ben, amikor a királynak uralma legsúlyosabb próbatételével kellett megbirkóznia, a cseh háborúk miatt lázadtak fel ellene alattvalói, és hívták meg Magyarország trónjára Kázmér lengyel herceget. Három évvel később megint a külpolitika okozott elégedetlenséget az országban. Miután Ali szendrői bég csapatai akadálytalanul dúlták fel Váradot, sokan gondolták úgy, hogy Mátyás elhanyagolja az oszmánok elleni védekezést, azért, hogy cseh terveit megvalósíthassa. A lázadásra ezúttal nem került sor, de a rendek király nélkül alkottak törvényeket, melyekben többek között kimondták, hogy a hadiadót csak a törökök ellen lehet felhasználni, az adószedés végrehajtásával pedig a megyei nemességet bízták meg. 1476-ban a király azért vezetett hadjáratot Szabács ellen, hogy az elégedetlenséget leszerelje, és ország-világ előtt bebizonyítsa azt, hogy az oszmánok elleni küzdelem elkötelezettje.

Az ellenfeleknél is hasonló volt helyzet. 1482-ban Mátyás megindította harmadik hadjáratát Frigyes császár ellen, ennek során megszállta Karintia egy részét is. A magukra hagyott karintiai rendek megelégelték a magyar csapatok sanyargatásait, és különbékét kötöttek Mátyással. Ez gyakorlatilag ezt jelentette, hogy tízezer forint ellenében megváltották békességüket. Hű alattvalóhoz méltóan engedélyt kértek a császártól a különbékére. Frigyes hosszú gondolkodás után csak úgy járult ehhez hozzá, ha a karintiaiak neki ugyanannyit fizetnek, mint amennyit Mátyásnak fizettek. A karintiai krónikás így kommentálta az eseményeket: „Nem kell és nem is lehet ezt Karintia lakosainak és rendjeinek a szemére vetni. Aki mégis ezt teszi, az valószínűleg nem szenvedte el a háború pusztításait és arra sem gondol, hogy, ha csak az emberek elhajtását nem számítjuk, akkor ez az iszonyatos háború Karintiának több kárt okozott, mint korábban négy török portya. A lakosok tehát semmiképpen sem valamiféle hűtlenségtől vezérelve tették ezt a császár ellenében.”

A külpolitika csúcseseményének a középkorban is az uralkodói találkozó számított. Ilyen találkozókra ritkábban került sor, mint manapság, és a diplomaták alaposan előkészítették uraik személyes megbeszélését. Ennek ellenére a siker el is maradhatott. Aligha lehetne erre jobb példát találni, mint III. Frigyes császár és Mátyás személyes találkozóját 1470-ben. A tárgyalásra Bécsben került sor, tehát a császár uralmi területén. Nem egyszerűen két szomszéd uralkodó találkozott egymással, hanem atyafiságos megbeszélésre jött össze a két fejedelem, Frigyes ugyanis az 1463-as békében fiává fogadta Mátyást. A magyar király és az ország előkelő báróiból álló kísérete azzal a szándékkal érkezett Bécsbe, hogy megkérik Frigyes lányának, Kunigundának a kezét. Mátyás talán a német királyi címet is meg akarta szerezni fogadott atyjától. A találkozó azonban nem sikerült túl családiasra. Frigyes kikosarazta a királyi kérőt, aki búcsú nélkül dühödten hajóra szállt, és visszatért Magyarországra. A sikertelen csúcstalálkozó után nemcsak Frigyes és Mátyás viszonya romlott meg. A bécsi út ötlete Vitéz Jánostól származott. A balsikerű leánykérésért a király őt tette felelőssé, a kegyvesztett főpap útja ezután egyenesen vezetet a Mátyás-ellenes összeesküvésig.

Eredményes lett azonban 1479-ben Mátyás és Ulászló olmüci találkozója. Korábban Bécsben két magyar király találkozott egymással, hiszen Frigyes és Mátyás mindketten viselték a magyar királyi címet, Magyarországon azonban csak Mátyás uralkodott. Olmücben két valódi cseh király tárgyalt és kötött békét egymással. Mindketten választással kerültek hatalomra, Mátyást a katolikus morva, sziléziai és lausitzi rendek, Ulászlót a túlnyomórészt huszita cseh rendek választották meg királyuknak. A hosszú háború ellenére ráadásul nem tudtak változtatni a frontvonalakon. Mátyás a katolikus tartományokban, Ulászló pedig a huszita Csehországban uralkodott. Ezúttal Mátyás területén, a morva Olmücben jöttek össze. A fényes külsőségek között megtartott találkozón kölcsönösen elismerték egymást cseh királynak, azt is elfogadták, hogy mindegyikük a maga területén uralkodhat. E békének hosszabb hatásai is lettek. Mátyás halála után a magyar rendek ennek köszönhetően választották meg királyuknak Ulászlót, így került a Jagelló-dinasztia Magyarország trónjára. Beatrix királyné itt ismerkedett meg Ulászlóval és állítólag itt tetszett meg neki. Mátyás halála után a magyar királyválasztáson Ulászlót támogatta, mi több, házasságot is kötöttek, igaz, a frigyből aztán nem lett semmi.

A cseh háborúval elkezdődött külpolitikában új diplomatákra lett szükség. A király uralkodásának első éveiben megszokott magyar főpapok lassan elmaradtak a követségekből, helyüket sokszor külhoniak töltötték be. A külhoni jelzővel azonban vigyázni kell. A morva Filipec János a király életének utolsó évtizedében a legfontosabb diplomata lett. Nem maradt el szolgálatainak jutalma sem. Az uralkodó közbenjárására a váradi püspökség mellé megkapta az olmüci bevételeit is, a morva kancellárság mellett egy ideig viselte a magyar titkos kancellári címet is. Morvaország Mátyás országa volt, a morva származású diplomata a királyát szolgálta, azon aligha gondolkodott el, hogy cseh vagy magyar érdekek szerint kell eljárnia. Hunyadi Mátyás országai nem forrtak össze újkori értelemben vett birodalommá, de kormányzatuk több volt, mint egyszerű perszonálunió.

A Mátyás-kor diplomáciájának vázlatos áttekintése talán nem is olyan idegen számunkra, mint első pillantásra tűnik. Szokatlanok lehetnek a diplomáciai szokások, azonban a közösségek és az azok élén álló egyének örök emberi jelenségeit fedezhetjük fel ebben a korban is: hatalom, dicsőség, erőszak, béke, tehetség és kicsinyesség formálták a 15. századi politika mindennapjait.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008