magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Pomogáts Béla: Radnóti Miklós emléktáblája előtt


A magyar költészet (különben minden költészet) az otthonteremtés mûhelye és szertartása. A költõ otthonát keresi a nyelvben, a kulturális hagyományban és általuk egy nemzet közösségében és történelmében. Otthont épít – nem csak önmagának, egy nagyobb emberi közösségnek: egy nemzetnek is, különösen, ha ez a nemzet, ahogy keserves huszadik századi története során a magyar, nem vagy nehezen találja meg, építi fel otthonát. Radnóti Miklós egész életében otthonra vágyott: családra, baráti közösségre, védelmezõ hazára. Nem kerülte a harcot, a szellem csatáit, jóllehet tudta, hogy ellenfelei (késõbb elpusztítására törõ ellenségei) vajmi ritkán vívnak tiszta fegyverekkel és végsõ érv gyanánt mindig a nyers erõszakhoz folyamodnak.

Mégsem a küzdelemben kereste azt a közeget, amelyben megvalósíthatja igazi önmagát. Otthon akart lenni az országban és az emberi létben. És minél vadabb mozdulatokkal söpörte félre a történelem ennek az otthonosságnak a lehetõségét, õ annál konokabb szívvel próbálta megépíteni, a sors ellenére, a maga emberi otthonát. Otthont keresett a természetben, a fák és füvek bukolikus világában, megálmodott theokritoszi pásztorok között. Otthont keresett a szerelemben, ifjú hitvese oldalán. Otthont keresett a könyvek birodalmában, elmerülve régi magyar vagy modern francia költõk verseiben. Otthont keresett az irodalomban, az irodalmi életben megértõ társakra várva, méltó feladatokra készülõdve. Nyugalmas emberi sorsra vágyakozott, arra, hogy békében végezhesse alkotó munkáját.

Az otthonépítés mûve, úgy tetszett, már-már sikerült. Sorsának tragédiája volt, hogy az ifjúság otthonkeresõ küzdelmei után éppen akkor vélte megtalálni szellemi otthonát, midõn erõszakkal ragadták el a birtokba vett világból, abból a közösségbõl és attól a munkától, amelyet magáénak tudott, amelyhez minden idegével ragaszkodott. A világra zúduló erõszak és háború az õ otthonát sem kímélte, feldúlta a béke törékeny szigetét, magának követelve a költõ életét. Radnóti korán megérezte a fenyegetést. Már ifjúságának idillikus költészetében volt valami szorongásos érzés: a tiszta tájat feldúló vihar elõérzete. Késõbb pedig, ahogy férfivá érett, valóságos történelmi fenyegetésekkel szembenézve kellett helyzetével számot vetnie. Elkerülhetetlen végzetet érzett maga fölött, hatalmat, amely kegyetlen közönnyel tör az élet ellen, és az õ ifjú életét is veszélyezteti.

Oláh Katalin Radnóti Miklós-emlékplakettje a Tokaji Írótábor emlékfalán (Muzsnay Árpád felvétele)Kora ifjúságában fellázadt környezete ellen, minden társadalmi és költõi konvenciót elutasított. A lázadó remények magaslatáról nem volt könnyû eljutni arra a másik magaslatra, amely végül a lelki ellenállás bástyája lett, melyrõl széles kitekintés nyílott a közeljövõ véres fejleményeire. Radnóti messze tekintett, költészete sötét jóslatokkal volt terhes, korán megérezte azt, hogy iszonyú történelmi katasztrófa közelít. A vihar sötét függönye mögött mégis megsejtette a távoli béke reményét. Keserves tapasztalataival és még keservesebb balsejtelmeivel küzdve vált szelíd moralistává: elõször talán az ószövetségi szentkönyvek, végül azonban az evangéliumok sugallata szerint. Radnóti, mint ez köztudomású, kedves tanára, Sík Sándor hatására már érett férfikorában vette fel a keresztségét, de ezt megelõzve már magába fogadta a keresztény szellemiséget, és ahogy utolsó versei tanúsítják, végül is a krisztusi tanításban találta meg a vigasztaló reményt.

A szellemi távlatokért, amelyek megnyíltak elõtte, akár a régi mítoszok vagy a keresztény legendák hõseinek, szenvedéssel, végül életével kellett fizetnie. A férfikor költészete ezt a szenvedést és áldozatot fejezte ki. Naponta megújuló drámát mutatott, mindinkább növekvõ drámaiságot és veszélytudatot. Radnóti Miklós költészetét a közelgõ történelmi kataklizmák sötétje festette, a halál egyre jelenvalóbb képe szõtte át. A verseit átható halálfélelem több volt, mint közönsége szorongás a várható történelmi kataklizmák elõtt. Nem voltak kétségei afelõl, hogy az Európát hamarosan elborító háború számtalan áldozatot követel, és õ maga is az áldozatok közé kerül. Sötét jóslatait nem egyszerûen a költõi érzékenység magyarázta, hanem történelmi tudatosság is: az, hogy pontosan ismerte az ellene irányuló erõszak természetét. Mágikus költõi erõvel, nem egyszer látomásos érzékenységgel, mégis tárgyilagos helyzetismerettel vetett számot saját végzetével, egyszersmind háborúba taszított hazája sorsával.

A haláltudat iszonyú szorítása szüntelen védekezésre kényszerítette eszét és szívét. Védelmet keresett az üldözõk mind szorosabb gyûrûjében, noha egyre biztosabban tudta, hogy már nincs védelem. Belsõ erõforrásokat kutatott, az önvédelem és az ellenállás támaszait. Hogy majd teljes emberként, félelem nélkül, ép érzékekkel lépjen a „meredek útnak” arra a végsõ szakaszára, amelyen, tudta, el kell indulnia. Ezért gondozta olyan makacs ragaszkodással erkölcsi javait: a felesége oldalán megtalált otthont, a költõi és mûfordító mûhelyben szerzett önbecsülést, a szülõfölddel és a nemzeti hagyománnyal kialakított termékeny kapcsolatot. Végezte dolgát, számot adott történelmi tapasztalatairól, tiszta emberi szóval tiltakozott a barbár erõszak uralma ellen.

Most, születésének századik évfordulóján, itt, a Tokaji Írótábor közösségében nem a méltatlan és rettenetes halált szeretném felidézni, hanem azt a bíztató példát, amelyet a költõi otthonosság szelíd bátorsága mutat. Hadd szóljak meggyõzõdésemrõl: magyarságunkat nem a zárt rendben uniformisban menetelõ erõszak fejezi ki, hanem költõinknek az a szelíd bátorsága, amellyel vállalták a helytállást a maguk tiszta eszményei mellett, és mûveikben teremtették meg önmaguk számára és számunkra: az utókor számára az otthont és a hazát.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008