magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Pleşa Róbert: Az erdélyi magyar kulturális élet változásai. Interjú Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera ügyvezető igazgatójával


Ön nagyon jól ismeri az erdélyi magyar kulturális életet. Miként vélekedik az elmúlt években bekövetkezett változásokról?

– 1977 óta a mûvelõdés területén dolgozom. A szamárlétra minden fokát végigjártam. Mielõtt az opera igazgatója lettem, voltam falusi kultúrotthon igazgató, majd municípiumi kultúrház igazgató, megyei szaktanácsadó, majd a kolozsvári magyar opera mûvészeti titkára, így van rálátásom a mûvelõdési élet alakulására. Röviden annyit mondhatok, hogy úgy alakul a mûvészet, a kultúra, mint a társadalom. Kicsit hordozza a szó pozitív és negatív értelmében is a múlt hagyományait: sajnos még mindig hordozza a múlt beidegzõdéseit, a kommunizmus fentrõl irányított módszereit. A kissé szûk korlátok közötti mozgást nehezen lehet nagy térré feszíteni. Ez lassítja a korszerû, európaibb mûvelõdési élet kialakulását. De ugyanakkor el kell mondanom, hogy az erdélyi magyar mûvelõdési élet messze a társadalmi és politikai élet fölött jár, hiszen intézményeinknek sikerült megmaradni, és az állami szférát is kiszélesíteni, ezáltal pedig lehetõség nyílt a civil társadalom felépülésére, és ez jó irányba mozdította el, változatossá tette a magyar mûvelõdési élet világát, amelyet sok esetben az állam nem tudott vagy nem akart támogatni. Sajnos a globalizálás magával hozza a saját szemetét is. Én ellenzem a coca-cola kultúra szegény világát, amely szintén nyugatról jött, de emellett sok értéket is kapunk, ha fel tudunk nõni egy olyan szintre, hogy természetes szelekció útján tudjuk kiszûrni azokat a szellemi termékeket, amelyek minket gazdagítanak.

– Köztudott, hogy ön a néptánc nagy támogatója. Hogyan lehet ezt a kulturális megnyilvánulási formát ma is vonzóvá tenni a fiatalok számára akkor, amikor az internet illetve a bevásárlóközpontok világát éljük?

– Szerintem mi lehetõséget kínáltunk a fiataloknak, hogy a nemzeti kultúránk jelentõs szeletével megismerkedjenek. Ebben semmi erõszakos nyomulás nem volt, egyszerûen tudomására kívánjuk hozni a fiataloknak, hogy ezek olyan értékek, amelyekkel az õseink ezer éven át együtt éltek. Ezek nem csak szórakozási formák voltak a téli estékben, hanem szerves részei õseink mindennapjainak, szertartás szerepe is volt. Példaként mondhatom, hogy sok közösségben a temetésrõl egyenesen táncba mentek, ezzel a tiszteletüket akarták kifejezni, illetve emléket akartak állítani a halottnak. Mi büszkék lehetünk arra, hogy a világon a legváltozatosabb, legkomplexebb néptánccal rendelkezünk. Aki megérzi ennek a varázsát, élete végéig szerelmese lesz a néptáncnak, mint mûfajnak. Én több mint 30 éve gyakorlom ezt a mûvészeti ágat, de mint rendezvényszervezõ, táncházi muzsikus és tánctábor szervezõ is próbálom népszerûsíteni, amerre csak lehet. Az érdeklõdés egyre nõ a néptánc iránt. 1991-ben Erdélyben csak Kalotaszentkirályon volt hasonló tábor, ma legalább húsz ilyen tábor mûködik, mindegyik él, és még a legkisebb táborban is legalább százan gyûlnek össze. Persze milyenségükben változtak az évek során. Nem lehet összehasonlítani azokat a táncházakat, amelyeket a 70-es években Kolozsváron tartottunk, ahol a városi fiatal, akinek nem volt közvetlen kapcsolata a falusi kultúrával, együtt mulatott azokkal a hagyományõrzõkkel, falusi fiatalokkal, akik otthon tanulták a táncot. Ez a réteg azonban kezd kiöregedni, a falusi hagyományos élet, amelyre én gondolok, felbomlóban van. Tetszik, nem tetszik – ezt tudomásul kell venni. Viszont ez a kultúra át van mentve, ebbõl lényegében egy mûvelt kultúra lett. Egyik jele az, hogy már nem mûködnek az évközben megrendezett táncházak, viszont a táborok annál népesebbek.

– Áttérve az anyagi vetületre: melyik lenne az ideális kapcsolat a gazdaság és mûvészet között?

– Egy egészségesen mûködõ társadalomban a mûvészet és a gazdaság ki kellene hogy egészítse egymást: a gazdaság az értékes mûvészetnek egyfajta mecénása kellene hogy legyen, mert ez a befektetés visszatérül. Nálunk egyelõre ez gyerekcipõben jár. Tudjuk, hogy a gazdaság átmeneti periódusban van, de ennek ellenére az effajta támogatási rendszernek jobban kellene mûködnie. A Magyar Opera példáját is felhozhatom: hihetetlen, hogy milyen kevés támogatásból kell léteznünk. Ezt nem is lehet elmesélni egy nyugatinak, vagy akár egy magyarországinak sem, mert el sem hiszik. Talán magyarázatot kaphatunk arra, hogy miért nem mûködik ez a támogatási rendszer: ha megvizsgáljuk, hogy a sikeres vállalkozók hogyan érték el a sikert, arra a következtetésre juthatunk, hogy talán ezeknek az embereknek nem a kultúra az érzékeny pontjuk. Nem akarok nevekkel szolgálni, de jól tudjuk, hogy azoknak, akik a csúcson vannak, mennyire nem szívügye a mûvészetek támogatása. Sablonként elmondható, hogy inkább a kisebb gazdasági potenciállal rendelkezõ vállalkozók támogatják a kultúrát. Másik lényeges gond, hogy nem megfelelõ a Romániában megjelent mecénási, az úgymond szponzortörvény. Ez nem teszi érdekeltté a vállalkozót, hogy profitjából néhány százalékot a mûvelõdésbe fektessen.

– A kisebbségi státus mennyiben befolyásolta a magyar kultúra kibontakozását?

– Itt különbséget kell tenni a székelyföldi és a nem székelyföldi vidékek között. Kolozsváron már másképp van. Ez attól függ: az önkormányzatban mennyire vesznek részt magyar tanácsosok. Ha erõs a magyar önkormányzati részvétel, akkor a támogatás arányos. Az RMDSZ frakciónak Funar idejében sikerült úgy elosztani a kultúrára meglévõ keretet, hogy annak 20%-ról a magyar közösség dönthetett, ami méltányos volt. Sajnos most nem állunk olyan jól, nem az arányoknak megfelelõen osztják el a pénzkeretet. Ahol kevesen vagyunk, ott akár nullára is csökkenhet a magyar vonatkozású rendezvények állami támogatása.

– Jelenleg a Kolozsvári Magyar Opera ügyvezetõ igazgatója. Mit tud mondani az olvasóknak életútjának ezen állomásáról?

– Talán ez az utolsó állomás. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel sokfele tevékenykedtem. Azt, hogy én jelenleg itt vagyok Erdélyben és ezen belül Kolozsváron, a Magyar Operának is köszönhetem. Elõzõ munkahelyemen annyira ellehetetlenedett a helyzet, hogy azon voltam: elhagyom az országot. Ekkor ajánlotta fel az opera a mûvészeti titkári állást. Nagy kihívás volt, ez egy roppant izgalmas világ. Büszkeség számomra, hogy a Magyarország határain kívüli legnagyobb hivatásos intézmény egyik vezetõje lehetek, amely ugyanakkor a világ egyetlen olyan operaháza, amely nem az ország nyelvén játszik. Nem szeretem használni a kisebbségi szót, mivel én többségben érzem magam, legalábbis szellemi többségben.

– A mûvészek bérezésérõl mi a véleménye?

– Sajnos nagyon rossz. Éveken át kértük, hogy kezeljenek másképp, mint a gyári munkásokat vagy tûzoltókat, mivel ezt a világot nem lehet beskatulyázni olyan kis kockába, amibe próbálnak minket behelyezni. Sajnos ez nem sikerült. Nap mint nap arról beszelünk, hogy a közalkalmazottak körében egy újabb bérezési rácsrendszert állítanak fel, amelynek logikája véleményem szerint rosszabb helyzetet szül majd, mint az eddigi állapot. Az opera esetében, amely egy egyetemes mûfaj, a mûvészeknek nagy mozgásterük van, és a kiemelkedõ teljesítményû mûvészeink elmennek. Nagyon nagy különbség van bérezés szempontjából egy néhány száz kilométerre fekvõ hasonló intézménnyel szemben. Sajnos hiába jön hozzánk a világ legjobb énekese, akkor sem tudnák többet ajánlani neki 600 eurónál, ami egyébként az igazgatói fizetésnél is több.

– Miként vélekedik az operának a színházzal való közremûködésérõl?

– Elõdeink 1948 óta, amikor létrejött az opera mint különálló intézmény, kialakítottak egy rendszert, amely abból állt, hogy a két intézmény hogyan osztja a közös tereket, és fele-fele arányban használhatja a nagy színpadot. A szomorú az, hogy rosszul állunk próbatermek és infrastruktúra szempontjából. A két intézmény elfér egymás mellett mûfajilag és koncepcióban is. Mi másképp képzeljük el a stratégiánkat, de ez jó, mivel így a kolozsvári közönség sokkal színesebb színházi világot láthat. Ami az operát illeti, nem könnyû a befektetéseket akár az uniótól, akár más helyrõl lehívni, mivel egy épületnek nem lehet két gazdája. Annak ellenére, hogy egyforma jogaink vannak a színházzal, az épület tulajdonosaként a színház szerepel az iratokban. Tehát nem kérhetek építkezési engedélyt a balett terem fölé, ezt a színháznak kell kérnie, és ez már egy kis akadály, mivel közösen kell, hogy kérjük. Nem állítom, hogy nincsenek kisebb súrlódások, de ez olyan, mint egy családban: elkerülhetetlen a kisebb nézeteltérés, de én úgy érzem, hogy ez a kapcsolat mûködik.

– Milyen módszerekkel vonzza az opera a fiatal nézõközönséget?

– Nemrégiben volt egy megbeszélésünk a megyei fõtanfelügyelõ-helyettessel, akivel olyan rendszer kialakítását vitattuk meg, amely az állandó kapcsolatot célozza az opera és a diákok között, és amely réven egyeztethetjük a mûsorpolitikát a tantervvel, így különbözõ csomagokat ajánlhatunk a diákok számára. Ugyanakkor az operával való megbarátkozásnak egyik módszere a leckeelõadások megszervezése. A kisebb gyerekeknek meseszerû elõadásokat próbálunk ajánlani, mint a János vitéz, A brémai muzsikusok, Varázsfuvola stb., amelyekkel be lehet csalni a gyerekeket az operába, és meg lehet szerettetni velük a mûfajt. Az új mûfajokkal is próbálkozunk, így például a musical honosításával, de ennek komoly anyagi akadálya van. Ugyanakkor például Magyarországgal ellentétben nálunk nincs szakmai musical oktatás, ami gondot jelent, ha az új mûfajjal próbálkozunk. Könnyû Budapesten, ahol tíz zenés mûfajt mûvelõ intézmény van. Nálunk mindez egy színpadra szûkül egy kis társulattal, és alig hiszem, hogy ekkora társulattal külföldön egyáltalán mûködtetnek valahol operát, amely ráadásul közel 40 címet rendszeresen repertoáron tart. Önkritikaként is fel tudom róni, hogy eddig a musical mûfajjal nem próbálkoztunk, de ahhoz, hogy ezt jó minõségben megvalósítsuk, körül kell nézni, ki az, aki ezt oktatni tudja, továbbá partitúra szempontjából sajnos nem elég hozzá a mi zenekarunk, a legnagyobb probléma pedig a jogdíj kifizetése, amelyet Bukaresten keresztül kell intézni. Ugyanakkor vannak olyan mûvészeink, akik nem áldozzák fel operai énektechnikájukat egy musical leéneklésére. Idén kísérletezünk elõször musical részletek bemutatásával – a 90-es évek elején a West Side Storyval kezdtük volna, de le kellett álljunk a korepetíció szintnél, zenei gondok miatt.

– A nyugati mintát és annak hasznosságát a terv szerinti ütemezésben mennyire lehet a Kolozsvári Magyar Operában is alkalmazni?

– Sajnos ezt nagyon nehezen tudjuk itt alkalmazni, és ígérni sem tudom, hogy ez látványosan megjavul, mivel még szerzõdést sem tudunk kötni senkivel januárra – vendégmûvészekre értve –, mert semmiféle pénzügyi alapunk nincs rá.

– Mit tart fontosabbnak, közönség által kedvelt darabokat játszani, vagy díjra alkalmas elõadásokat bemutatni még akkor is, ha azok nem feltétlenül közönség által kedvelt elõadások?

– Mi mindkét típusú elõadást játsszuk, és van olyan elõadásunk, amit a világon bárhol be lehetne mutatni. A Kárpát-medencében az egyedüliek vagyunk, akik ennyi kortárs operát játszunk. Másfelõl a világon az egyedüliek vagyunk, akik bemutattuk Erkel Ferenc összes operáját.

– Milyen összefüggést lát a politika és a kulturális élet között?

– A kulturális élet politikamentes kellene hogy legyen, de ha valaki azt hiszi, hogy nálunk valami – bármi is legyen – politikamentes, az téved. Itt még az érdekvédelemnek és a politikának együtt számos jogot kell kiharcolnia a kisebbségeknek. Nem tartunk ott sajnos, hogy annyira egyértelmû legyen az, hogy a nemzetiségtõl függetlenül egyformán kellene támogatni a kulturális tevékenységeket. Addig, amíg ez nem történik meg, addig a politikai beavatkozásra szükség lesz.

– Végezetül mit üzenne a Mûvelõdés olvasóinak?

– Elsõsorban azt, hogy látogassák operaházunkat, és mondják el véleményüket az elõadásokkal kapcsolatosan: a jóhiszemû bírálatot különösképpen értékeljük. A magyar vállalkozóknak pedig üzenném, hogy ne felejtsék, egy kincs van Kolozsváron, amelyet óvni kell. Nem azt mondom, hogy nagy veszélyben van, de támadhatják, és ha a politika nem lenne, sokkal roszszabb helyzetben lennénk. Ezért kérném a magyar gazdaság vezetõit, hogy támogassák operaházunkat és mûvészeinket!



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008